Pető Péternek és Vida Kamillának, köszönettel

Miért írok?, kérdezi George Orwell a Bázis Könyvek sorozatában most megjelent válogatott írásainak címoldalán (ford. Szatmári Zsófia, OpenBooks, 2022). A kérdés jogos. Miért? Miért vállal felelősséget az írástudó? Honnan eredezteti társadalmi szerepvállalását, úgynevezett felelősségét? De adódik egy még égetőbb kérdés: miért olvasunk? Miért olvassuk el ezeket a könyveket? Egy baloldali szemléletű, ám értelmiségi célközönségre számot tartó könyvsorozatnak alapvető paradoxona műveltségnek és cselekvésnek, elméletnek és praxisnak, gondolkodói feladatnak és társadalmi gyakorlatnak az egységellentéte. Hogyan jutunk el olvasástól mozgalomig (ráadásul: mozgalomtól olvasásig), bárhol belépve ebbe a körforgalomba?

Az írástudó nyilvánosságba való belebeszélésének aktusát jellemzően megelőzi a tudásfelhalmozás. Hiszen erre van tartva maga a státusz, anélkül, hogy köze lenne bármilyen műveltségfétishez. Mégis, hajlamosak vagyunk a (mozgalmi) mindennapokban megfeledkezni arról, hogy a nyilvános beszéd előfeltételeként elkönyvelt tudásfelhalmozás: privilégium – ráadásul nem cél, hanem eszköz. S mint eszköz csak egyik (!) alkotóeleme a közös politikai képzeletnek, a közös politikai cselekvésnek, a fennálló megbontásának, a világállításnak, s majd a világ megváltoztatásának.

A felhalmozott tudás nem minden a mozgalmi aprómunka nélkül, sőt.

A tudás és a műveltség egyéni felhalmozása és termelése természetesen lehet önérdek: sikk, sznobizmus vagy elmejáték. Mindez a kapitalista kultúra versengő individualizmus értékhalmazába illeszkedik, amelyet Erik Olin Wright írt le: „kívánatos mindig roppant versenyképesnek tűnni, és igyekezni jobbnak bizonyulni a többieknél”^[1] E. O. Wright – a filozófus G. A. Cohent idézve – két hajtóerejét különbözteti meg a kapitalizmusnak: a kapzsiságot és a félelmet. Ugyanakkor az intellektuális felsőbbrendűség öntudata miatt kiegészíthető a megállapítás egy harmadik kategóriával: a fölénnyel.

A megszerzett intellektuális presztízs – legyen megalapozott vagy megalapozatlan, kiküzdött vagy színre vitt – önérdeke nem mindig áll önmagában. Gyakran adódik öncélja: a fölény. A fölényeskedés verbális vagy nonverbális gesztus, retorikai alakzat, mikroagresszió. A fölényeskedés nem azonos az ismeretterjesztéssel, nem azonos a heves intellektuális kritikával, nem azonos az életkorból, a privilégiumokból és/vagy a szorgalomból származó szelíd tudástöbblettel, hiszen mindezek izgalmas és inspiráló dolgok.

A fölényeskedés viszont egy másik tőke gőgje.

Nem éppen magától értetődő, hogy egy baloldalinak elgondolt közegben a fölényeskedésnek hogyan is lenne teoretizálható helye és jelentése. Tehát és lényegében: értelmezhetetlen. Nem megengedhető, hogy potenciális (mozgalmi) résztvevőket némaságba, terek és közösségek elhagyásába vagy elkerülésébe kergessen az az állandósuló gyomorgörcs, az informális vagy nyilvános csuklóztatásnak és megalázásának az a fenyegetése, amelyet mások intellektuális arroganciája, műveltségi fölényeskedése kivált.

Nem lehetnek kevesebben a baloldalon egyéni fölényes tetszelgések miatt!

Mert a fölényeskedés nemcsak a politikai ellenfélre csap le, hanem – még gyakrabban (!), a baloldalon ma alig se értelmezhető pozícióharc jegyében – a szövetségesre is. És ez nem csupán udvariassági, nyelvhasználati vagy vulgárpszichológiai tünet vagy kérdés. Gyakorlati, stratégiai, taktikai, politikai jelentősége van: az intellektuális fölényeskedés ugyanis bénít, megoszt, atomizál, gyengít bármilyen mozgalmat, közösséget, mert egyszerűen megveti annak kevésbé olvasottnak vélt tagjait. A fölény megveti a tömegeket, a fölény arisztokratikus. Így tehát a fölény akkor is romboló és reakciós, ne legyünk naivak, ha adott esetben szókincsében éppen marxizál.

Mindeközben bőségesen vannak tudások, amelyek a mindennapokból, a valóságból, a mozgalomból, a mozgalom gyakorlatából tanulhatók meg és nem könyvekből: ilyen tudás, érzület és élettapasztalat például a szolidaritás. A szolidaritás nem olvasás kérdése. Egyébként sem kizárólag az olvasmányainkon múlik, hogy brókerek leszünk vagy szakszervezeti harcosok. Isten ments az olyan írástudóktól és szakszervezeti vezetőktől, akik könyvekből tanulják a szolidaritást! „A hozzáértő, dolgozó / nép okos gyülekezetében / hányni-vetni meg száz bajunk”, és nem kizárólag a dolgozószobánkban. Csak mindezeknek a szem előtt tartásával olvashatjuk, amit olvasunk, és írhatjuk, amit írunk.

„Méltóságot mindenkinek”,

üzeni Solt Ottiliával Tamás Gáspár Miklós, és úgy folytatja: „ez volt a programunk. Én ragaszkodom hozzá.” Nem legyőzni, hanem fölszabadítani, nem megalázni, hanem megvigasztalni tehát, „s azt is főleg hallgatólagosan, hiszen semmiféle erkölcsi fölénnyel nem akarok itt hencegni, hisz – enyhén szólva – nem vagyok tökéletes, hanem nagyon is gyarló, nagyon is esendő, bűnös lélek, mint mindannyian.” Ez is a hagyományunk. Én ragaszkodom hozzá.

Nincs baloldal olvasás, gondolkodói feladat, írás és szöveg nélkül.

De szerelmi készületlenség és szív nélkül végképp nincs baloldal.