Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Elképzelni sem lehet azt a forgatókönyvet, amelyben a román társadalom besegít az erdélyi magyar nemzetépítésbe

„Van-e még önálló erdélyi magyar közbeszéd, vannak-e olyan témáink, amelyek meghatározzák a mi saját erdélyi nyilvánosságunkat?” Az erdélyi közbeszéd aktuális helyzete volt a téma a Transtelex másodjára megszervezett Dialóg című beszélgetésén Kolozsváron. A teltházasra sikerült rendezvény jól mutatta, hogy az erdélyi magyar politika professzionalizálódásával mennyire kevés tere maradt a laikus politikai fórumoknak – még akkor is, ha itt főleg a politizáló értelmiség volt a célközönség.

A beszélgetés sikere ugyanakkor a résztvevők pozícióinak különbözőségéből is következett: Toró Tibor a nyelv- és etnopolitika, valamint a nacionalizmuselméletek kutatójaként érkezett, Tompa Andrea író és színikritikus a saját kettős – Budapest és Kolozsvár között ingázó helyzetéből látja Erdélyt egyszerre kívülről és belülről is; míg Borbély András költő és esszéista, lapunk rendszeres szerzője főképp a tehénfejéstől az egyetemi tanárságig terjedő munkatapasztalatával illusztrálta nézőpontjának rétegzettségét.

Balról jobbra: Tompa Andrea, Toró Tibor, Borbély András és Vig Emese. Forrás: Youtube / Transtelex

Az elitfrakciók nemzetépítése

Erőteljes tematizációval indított az est házigazdája, Vig Emese, aki az erdélyi magyar közbeszéd és közgondolkodás halálát az Orbán-kormány erdélyi expanziójából és a virtuális nemzetegyesítés programjából vezette le.

Toró Tibor a mai helyzetet ezzel szemben abból a rendszerváltás utáni konszenzusból eredeztette, amely egy erdélyi magyar párhuzamos társadalom kialakítására törekedett.

Toró szerint ennek az volt a tétje, hogy jöjjön létre egy közeg az erdélyi nagyvárosokban, ahol magyarul is lehet létezni, viszont odáig már nem terjedt a gondolkodás, hogy ez mit jelentett az egyén szintjén. Ráadásul háttérbe szorította a megélhetési kérdéseket, és deklaráltan csak a középosztály újratermelését biztosította.

Borbély András is egyetértett azzal, hogy a virtuális magyar nemzetépítés döntően az elitfrakciókat érinti, ugyanakkor a Magyarországról érkező finanszírozás jó részét szükségesnek is látja. Amit viszont határozottan elutasít, az a csatolt áruként érkező (poszt)fasiszta rendszer. Ennek kirívó példája, mikor a támogatáspolitika egyik legfőbb kedvezményezettjének számító Erdélyi Református Egyházkerület püspökhelyettese „a fehér világ” termelékenységét féltette az állami tévében. Tompa Andrea összegzésében sem integratív szemléletű (sőt: mérgező, megosztó, fragmentáló) az így kialakuló „nemzet-álom”, hiszen hiányoznak belőle a vegyesházasságú családok, a romák, a nem hagyományos szerepfelfogású férfiak és nők.

Emellett egy bizonyos, Magyarországon megfigyelhető hatalmi attitűd, a gyűlölet mint politikai termék importját tartja a legveszélyesebbnek: „hiszen látjuk, hogy mi történik, amikor valaki ezzel a NER-rel nem akar együttműködni”.

Média- helyett társadalomépítés

A rendezvénynek különös apropót adott az a pár nappal azelőtt kiderült fejlemény, hogy a Fidesz-közeli Erdélyi Médiatér Egyesület alá csoportosított erdélyi sajtótermékek sorra jelentették be nyomtatott felületeik megszűnését. A beszélgetés így részben az erdélyi magyar sajtóra terelődött. Toró Tibor feltette a kérdést, hogy az erdélyi sajtó jól ismert függőségét kivédendő miért nincsenek olyan szereplők, akik üzleti lehetőséget látnak a média fenntartásában? Nincsenek olyan szereplők az erdélyi társadalomban, akik hajlandóak lennének be- esetleg visszafektetni a közösségbe? Tompa Andrea azzal folytatta, hogy az erdélyi magyarság egy nagyon nagy területen élő viszonylag kis közösség, amelyről nem lehet tudni, hogy mekkora médiahálózatot bír meg. Ehhez adódik hozzá az az elképesztő bizalmatlanság, amely például a fiatalokban a sajtóval szemben alakult ki az utóbbi időben.

Tompa azt is megjegyezte, hogy a kritika és a kultúra válsága a független, minőségi újságírást sem kímélte, ezért esélyét sem látja olyan médiatér létrehozásának, amelyben például az erdélyi színházak tevékenysége lehetne mérlegre téve. A nagy intézmények, kiváltképp ha elfoglalják őket, nem képesek a függetlenség garanciáját nyújtani, ha pedig a pályakezdők ebbe a logikába nem integrálódnának, akkor többnyire három-négy munkahellyel zsonglőrködve próbálnak például független színházi életet élni.

Borbély ugyanakkor a kultúra, kritika funkciójának átalakulását, az erdélyi magyar sajtó válságát egy tágabb összefüggésrendszerben helyezte el: a neoliberális gazdasági rendszer a ’70-es évektől hangsúlyozottan áruként keretezi a nyelvet, a kommunikációt.

Kiemelte, hogy ha sem kulturálisan, sem pedig politikailag nem tudjuk felmutatni, hogy ez hogyan teszi tönkre a közösségeket, ha ebből nem törünk ki, csak önmagunk körül fogunk forogni. Ebben a közösségi médiák felfutásának strukturális problémája is benne van, annak az átalakulása, ahogy értesülünk a hírekről – egyáltalán van-e erre a dominánsan piaci típusú átalakulásra válaszunk?

Borbély András a beszélgetés elejéhez visszacsatolva arról is beszélt, hogy a NER erdélyi terjeszkedése rafinált bekerítő hadművelet: sokkal hangsúlyosabb eleme az inkorporáció – egy egységes médiaszerkezetbe emelés –, mint az ideológia. Alapvetően hagyták a helyi újságírókat dolgozni, bár tabutémák lehettek. Ehhez Vig Emese hozzáfűzte, hogy azért ezekben a lapokban csak beszámolókat lehetett olvasni, „ott volt meghúzva a határ, hogy nem kritizálunk, nem kérdezünk, nem provokálunk, nem írunk rosszat a Fideszről”.

A Médiatérnél valószínűleg azt vették észre, hogy nincs olyan erdélyi magyar médium, ami Temesvártól Székelyföldig egyaránt működne, ebből tanulva nekünk olyan médiastratégiát kellene megteremteni, amely szavatolja a helyi témákról író szereplők integrációját valamiféle egységes mezőben.

Ugyanakkor ezt nem lehet megvalósítani társadalomszervezés nélkül, vagyis tudni kellene arról, hogy mi történik pl. Kalotaszeg falvaiban vagy az erdélyi nagyvárosok munkásosztályával – a térben és osztálypozícióik szerint is tagol erdélyi magyarságot kellene megismerni és megszervezni, csak ezután következhetne bármiféle médiastratégia felépítése.

A román nyelvvel nyomasztjuk magunkat, és még terveink sincsenek

A beszélgetés talán legtöbb kérdést és legkevesebb választ felvető része volt az, amikor az erdélyi magyarok és a románság, a román állam viszonyára terelődött a szó. Tünetértékűnek számított, hogy a rendezvény apropója maga is a NER expanziója kapcsán merült fel; ezzel szemben a magyar-román viszonyt jellemző állóvízre már fásultabb állásfoglalások érkeztek. Noha a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Színház és Film Karán oktató Tompa szerint az fel sem merül, hogy alapértelmezésben ne a román nyelv és a román kultúra jelentse a kapcsolódás közös alapját, pozitív fejleményként hozzáteszi, hogy tapasztalata szerint a magyar diákok az utóbbi időben egyre inkább kíváncsiak arra, hogy kik is a román társaik a folyosón, mivel foglalkoznak (még akkor is, ha ezek az együttműködések a magyar diákok kérésére néha angolul zajlanak).

Toró szerint eleve asszimmetrikus az erdélyi magyarok viszonya a román társadalommal, amihez hozzátartozik, hogy a létező külső nyomáson túl („tőled azt várják el, mikor kijössz az iskolából, hogy anyanyelvi szinten beszélj románul”) az erdélyi magyar társadalom saját magával szemben is alkalmaz azzal kapcsolatos ideológiai elnyomást, hogy tökéletesen kellene beszélni románul – míg például az angol nyelvtanulással kapcsolatban nincsen ilyesféle gát, angolul mernek hibásan is beszélni. Az asszimmetria egy másik megnyilvánulása, hogy a hivatalos román politikai álláspont százkét éve az, hogy a magyart csak egyénileg integrálja a társadalmi rendszerbe, közösségiségében, politikai közösségként viszont nem ismeri el.

Borbély András a témát jellemző ötlettelenséget úgy fejtette vissza, hogy az állam és a magyarok kapcsolatában a kontroll-kooptáció modellje érvényesül, vagyis

„épp annyi jogot adnak, hogy ne követeljünk többet”.

Egy közönségből érkező hozzászólás szerint a románsággal kapcsolatban nem csak egy plafon van, amelyet nem lehet átütni, hanem több. A probléma inkább az, hogy mindez az RMDSZ-nek is megfelel; a román társadalom, politika és média számára közösségileg totálisan érdektelenek vagyunk, kivéve akkor, amikor valamilyen történést a saját belső narratívájukba tudnak illeszteni, pl. a „migráns pékek” esete Gyergyóditróból. A megugrani való probléma inkább az, hogy a közösségi megjelenésre, artikulációra nincsen semmiféle terv.

A közel két órán át tartó beszélgetést lezáró, esetleges megoldásokat körvonalazó kérdés rendjén Tompa Andrea arról beszélt, hogy mindenféle autonómiát saját magunkon kell kezdenünk: kik vagyunk, milyen talajon állunk, milyen családi és kapcsolatrendszerünk van, milyen történések vesznek körül, amelyek meghatározzák, hogy pont olyanok vagyunk, amilyenek. És ne féljünk számonkérni dolgokat, például azt, hogy miért nem látom a színpadon, a művészetben, a médiában, hogy milyen közösségben és milyen hagyományban élek – hogy miért alakultak ki azok a hagyományok, amelyek miatt csak absztrakciókban lehet beszélni az emberről.

Toró Tibor szerint az erdélyi magyar közösségnek meg kell tanulnia alulról építkezni, kérdés, hogy van-e hajlandóság létrehozni azokat a helyszíneket, ahol aztán az egész közösséget érintő kérdéseket vitathatnak meg és kereshetnek rá válaszokat. „De most nem akarom mondani, hogy pont mozgalmat építsünk” – zárta mondandóját.

Borbély András nem ódzkodik annyira a mozgalomtól, szerinte szabad, önszerveződő, elkötelezett közösségeket lehetne kialakítani, amelyekben az ember „nem a bérmunka elidegenült rendszerében kínlódik, hanem képes arra, hogy picit felszabaduljon, más dolgokról gondolkozzon, találkozzon más dolgokkal. Ebbe belefér a közösségi elköteleződés is.”