1972-ben Bence György, Kis János és Márkus György befejezték a Hogyan lehetséges kritikai gazdaságtan?, becenevén Überhaupt vagy Anti-Tőke kéziratát. Az első becenév a mű központi kérdésére utal: lehetséges egyáltalán a kritikai gazdaságtan? Azaz lehetséges egyáltalán marxista kritikai elmélet? A könyv másik beceneve már a választ is magában foglalja: úgy, ahogy Marx elgondolta, semmiképp.

„Más szóval: nem Brezsnyevnél, Sztálinnál vagy Leninnél, hanem magánál Marxnál kezdődnek a bajok”

– fogalmazta meg Kis János a könyv tézisét visszaemlékezésében^[1].

1968-ban a prágai tavasz leverése, majd az új gazdasági mechanizmus visszavonása és a politikai reformok elmaradása megosztotta a magyar értelmiséget, a reformer csoport jelentős része ekkor fordul el végleg a rendszertől. Ebben a helyzetben jelenik meg a Marx nézeteit bíráló filozófiai mű, az Überhaupt – az állami cenzúra miatt szamizdatban.

A könyv a szerzők életében és a magyar filozófia történetében is töréspontot jelent. Megírása után a budapesti iskolához (más néven: Lukács-iskolához, a Lukács György tanítványaiból álló körhöz) tartozó Márkus György és két tanítványa, Kis János és Bence György is elvesztették kutatói státuszukat, állásukat. Márkus ezt követően emigrál, és külföldön posztmarxista filozófusként válik ismertté. Kis a liberalizmus felé fordul, a késő Kádár-kor legjelentősebb ellenzéki csoportosulása, a demokratikus ellenzék tagja lesz, majd a rendszerváltás után az SZDSZ első elnöke. Bence egészen 1989-ig nem védheti meg doktori disszertációját, a rendszerváltás után egyetemi oktató és négy évig Orbán Viktor tanácsadója lesz.

Az Überhaupt az 1973-as filozófusper egyik fő bizonyítékává válik, a per épp egy, a könyvről írt szakvéleményből bontakozik ki – ahogy erre Weiss János rámutat a perről szóló tanulmányában.^[2] A per során tudományos nézeteik miatt filozófusokat, szociológusokat ültettek a vádlottak padjára. Weiss szerint azért az Überhaupt vált a vád alapjává, mert a rendszer szemében a könyv lehetőséget teremtett arra, hogy leválasszák Lukács tanítványait és a tanítványok tanítványait magáról Lukácsról, így az elhajlók száműzésével végleg kanonizálhatóvá válhatott munkássága (Lukács ekkor már nem élt). Másfelől viszont valóban a Lukács ihlette magyar hegeliánus-humanista marxizmus végének kordokumentuma a könyv. És habár a szerzők Kis János visszaemlékezése szerint még marxistaként írták, egyben a szerzők és a szerzők nemzedéktársainak marxizmustól való elfordulását jelenti be.

A megvalósíthatatlan szocializmus

A november 11-ei konferencia nyitóelőadását a könyv egyetlen máig élő szerzője, Kis János tartotta. Kis előadásában a rawlsi egalitáriánus liberalizmus mellett érvelt, G. A. Cohen: Miért ne a szocializmust?^[3] című könyvét kritizálva. Cohen – Kis interpretációjában – alapvetően az esélyegyenlőség mellett áll. Ideális társadalomképe a közösség elvére épül, a szocialista társadalom egymás segítő, szolidáris egyének közössége szerinte, ahol mindenki egyenlő módon fér hozzá mások segítségéhez. Cohen szerint egy ilyen társadalom létrejöttét a kapitalizmus meggátolja, hisz a piaci verseny nem a kölcsönös segítségnyújtást helyezi előtérbe.

Kis szerint Cohen igazságtalan, kettős mércét alkalmaz: a szocializmus ideáljával állítja szembe a kapitalizmus valóságát. A Cohen által megfogalmazott utópiát ő inkább John Rawls ideális társadalmával állítja szembe. Utóbbi alapvetése, hogy mindenkinek joga van saját életének vezetéséhez, a személyes autonómiához és így minden ember egyenlő módon viszonyul a másikhoz. Ha ezt az ideált tartjuk szem előtt, akkor Kis szerint a társadalom nem épülhet szolidaritásra. Ugyanis egyfelől a személyes autonómiához tervezhetőség kell, tudnunk kell, mikor és honnan számíthatunk erőforrásokra – mások segítségnyújtására aligha alapozhatunk tervet. Másfelől egy kölcsönös segítségnyújtásra alapozott társadalom a hála társadalma lenne, de Kis szerint

„nem lehet autonóm ember, aki folyamatosan hálálkodik”.

Cohen ideálja tehát elérhetetlen és nem kívánatos, ezzel szemben Kis szerint az általa ideálisnak vélt rawlsi társadalom megvalósítható és még a kapitalizmust sem kell meghaladni hozzá. Ebből következik az előadó szerint, hogy „a progresszív antikapitalizmus helyett a liberális ideált érdemes követni”.

Kis János előadása után Kapelner Zsolt hozzászólásában a hála kritikáját kritizálta – a kérdező egyáltalán nem volt meggyőzve róla, hogy a hála aláássa az autonómiánkat, szerinte az autonómiát eleve túlságosan individualista módon fogja fel az előadó. Kapelner Zsolt úgy látja: autonómiával nem egyénenként, hanem épphogy közösségként rendelkezünk. Kis a hozzászólásra adott válaszában kiemelte, hogy szerinte is van jó hálahelyzet, ő is hálás például a szüleinek, de a hálára nem építhető élet, kitart az individuális autonómia mellett.

Kapelner az előadás alaptézisére is rákérdezett: mennyiben jogos a szocialista és a rawlsi liberális ideálok ilyen éles szembeállítása? Hisz a szocializmus valójában a liberális eszméket akarja megvalósítani, valódi emberi szabadságot akar létrehozni, ennek érdekében haladná meg a kapitalizmust. Ennek megfelelően Rawls értékeiben tekinthető szocialistának. Kis válaszában úgy érvelt, hogy ő most a szocialista eszmének csak egy olyan változatát akarta kizárni, amely szemben áll saját eszméivel.

Ha ez így van, akkor viszont felmerülhet bennünk a kérdés, hogy Kis a legerősebb szocialista vízión mutatta-e meg a szocializmus megvalósíthatatlanságát – hisz ő maga jelentette ki az előadása egy pontján, hogy Cohen nézeteit inkább fejletlen egalitarianizmusnak tartja.

A konferencia Tamás Gáspár Miklós rövid előadásával folytatódott, melyet súlyos betegsége ellenére élőben tartott meg a filozófus. Tamás Gáspár Miklós és Kis János nézetkülönbsége egyértelmű. Korábban, a 2000-es években a két szerző a nyilvánosság előtt folytatott le vitát a szocializmus mibenlétéről és megvalósíthatóságáról. A vita, ahogy azt majd látni fogjuk, sok tekintetben a mostani konferencia alapkérdéseit előlegezte meg (a vita cikkeihez vezető, időrendbe rendezett linktár elérhető a Mércén, itt). Ennek ellenére TGM Kis János és az Überhaupt laudációjával kezdte beszédét. Az előadó szerint Kis Jánosnak elévülhetetlen érdemei vannak Marx bírálatában és a magyar demokrácia megteremtésében, könyve pedig a legjobb kelet-európai marxista mű, de egyben antimarxista is.

A jelen felé fordulva a filozófus szerint hasonló helyzetben vagyunk, mint Marx fiatalkorában: a szocializmus mint politikai projekt halott, de mint gondolat eleven. TGM továbbra is úgy gondolja – Kis Jánostól és másoktól eltérően -, hogy a szocializmus nem az egyenlőség eszméje, hanem ennél több.

„Nem hiszek olyan szocialista ideában, amely az elidegenedett társadalom struktúráit nem kívánja felbontani. A szocializmus utópikus álma jogos, akkor is, ha nehéz. Ez egy álom az emberi lét kiteljesedéséről, amely nem csupán méltányos és szabad, ennél mélyebb, romantikusabb, igazabb. Ha valaki ezért kíván harcolni, én nem fogom lebeszélni.”

Pogátsa Zoltán előadásában arra a kérdésre kereste a választ, hogy következett-e a Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ) az Überhauptból. Az előadás tétje tehát az, hogy következett-e a magyar liberális hegemónia és szabadpiaci fundamentalizmus a könyvből, hogyan alakult a magyar társadalmi gondolkodás fejlődése, és milyen irányváltások tapinthatóak ki.

Pogátsa nem ért egyet a szerzők későbbi, a könyv megjelenése utáni alapállításával, azzal, hogy ha Marx utópiája nem lehetséges, akkor a kritikai gazdaságtan sem az. A könyvet nehéz vállalásnak tartja: nem a létező szocializmusról szól, hanem arról, amit Marx elképzelt. Azonban Marx az utópiával nem nagyon foglalkozott, jobban érdekelte a kapitalizmus kritikája. Épp ezért ostoba az előadó szerint az a jobboldali kritika, hogy Marxnak receptje van, amelyet a hithű pártkatonák követnek – sose volt recept.

A szerzők mégis ezt a receptet próbálták meg kiolvasni. De ha sikerrel is jártak volna, és aztán bizonyították volna, hogy a recept hibás, az sem jelentené, hogy Marx kapitalizmuskritikája érvénytelen. Ez az előadó szerint a magyar társadalom gondolati fejlődése szempontjából fontos, hogy a marxistából liberalistává váló értelmiség a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntötte.

Az Überhauptot inkoherens könyvnek tartja tehát az előadó, kiváltképp az utóéletét.

Ami megdöbbentő szerinte, hogy a könyvben Kis Jánosék még pontosan látták a kapitalizmus problémáit, az SZDSZ később mégis implicit piaci fundamentalizmustól explicit piaci fundamentalizmusig jutott, mindez pedig semmiképp nem következik az Überhauptból, vagy Kis János jelenkori gondolkozásából, Rawls és az SZDSZ között szakadéknyi a távolság.

„A marxista utópia cáfolatából nem kéne következnie a kapitalizmus elfogadásának. Ez a közeg lehetett volna szociáldemokrata például” – állítja a szociáldemokrata közgazdász.

A szekció záróelőadásában Szalai Miklós a hallgatólagos tudás szempontjából vizsgálta meg a könyv, Marx és néhány marxista elképzelését a kommunizmusról. Az előadó szerint a létező szocializmus tervezésre alapuló gazdasági modellje fenntarthatatlan, mert képtelen kezelni a hallgatólagos tudást. A termeléshez, szolgáltatásnyújtáshoz szükséges tudás ugyanis nem mind explicit, sok implicit, hallgatólagos tudás is kell egy gazdaság működtetéséhez. A hallgatólagos tudást azonban az előadó szerint csak a piac képes kezelni, ugyanis hallgatólagossága miatt nem lehet vele tudatosan tervezni. Marx maga sem akarhatta a tervgazdasággal járó hátrányokat. Így ellentmondásos a munkássága, hisz a piac meghaladását javasolja, de nem oldja meg azt a kérdést, hogy hogyan működne piac nélkül a gazdaság – ahogy erre az Überhaupt is felhívja a figyelmet.

A 90-es évektől kezdve felépült egy olyan, számítástechnikára épülő marxista központi gazdaságszervezési modell, amely azt állítja magáról, elegendő számítási kapacitással képes megoldani a központi tervgazdaság problémáit. Szalai szerint azonban ez hamis remény: a hallgatólagos tudás a számítógépbe sem betáplálható, a számítógép sem képes kezelni a gazdasági tevékenységekhez szükséges ember munka teljességét.

Ehelyett Szalai szerint el kell engednünk a tervgazdaság elképzelését, el kell fogadnunk, hogy a posztkapitalista társadalomban is lesz hallgatólagos tudás.

„Lehetünk úgy kommunisták, hogy közben elvetjük azt a butaságot, hogy egy kommunista társadalomban minden tudás nyilvános lesz.”

Szalai szerint az emberi társadalmakban mindig szerepe lesz a hallgatólagos tudásnak. Ennek oka, hogy a tudás sem véges, mindig alakul, változik, ahogy az ember maga is alakul és változik. Marx maga mutat rá, hogy az ember történeti létező, még a kommunizmusban is folytatódni fog az emberi lényeg kibontakozása. Egy tervgazdaság működtetéséhez minden tudást nyilvánossá, tervezhetővé kéne tennünk, de ez lehetetlen, hisz ehhez szükség lenne arra, hogy a tudás körülhatárolt, megfogható legyen. De sosem lesz az az előadó szerint, másképp kell tehát elképzelnünk egy kommunista társadalom működésmódját.

Mi az, hogy kritika?

Mielőtt folytatnám a beszámolót, muszáj röviden kitérni a magyar konferenciák néhány jellegzetességére, amely a második szekciótól kezdve nagyban megnehezítette ezúttal is az előadások befogadását. A konferencia a tudományos életben a párbeszéd helye, célja, hogy egy tudományos közösség tagjai párbeszédbe léphessenek egymással, gondolataikat szóban, vitatható módon tárják egymás elé. A magyar konferenciák fogyatékos gyakorlata ezt az ideát nehezen teljesíti.

Hatalmas teljesítmény a szervezők részéről az Überhaupt-konferencia létrejötte, azonban sajnos a középső szekcióiban ez a konferencia sem kerülte el a szokásos nehézkedéseket. Kevés időt hagytak a kérdésekre, vitára, de ami ennél is visszásabb, hogy több előadó felolvasta, egyhangúan sorolta papíron kicsiszolt mondatait – a pontosság kedvéért ezúttal is feláldozva az érthetőséget. Néhány előadásról így nem fogok tudni beszámolni, a kimaradt előadások, akárcsak a többi, az ELPIS Filozófiatudományi Folyóirat tematikus lapszámában lesznek olvashatók – amelyikből készül tanulmány.

Grósz Eszter előadásában arra vállalkozott, hogy az Überhauptot saját történeti kontextusában vizsgálja, ahelyett, hogy ráolvasná Kis Jánosék későbbi pályáját. Az Überhauptot vagy Anti-Tőkét a világhírű és a francia filozófiát máig meghatározó Louis Althusser és munkatársai által írt, eredetileg 1965-ben megjelent Olvasni A tőkét című művel vetette egybe. Grósz mindkét könyvből a marxi használati érték kritikájára összpontosított, a két könyvet mint a keleti és a nyugati marxizmus két nagy Marx-olvasatát állította fel egymás mellé.

Az Anti-Tőke Grósz szerint gyakorlati és filozófiai kritika egyszerre, Marx gazdaságelméletét bírálja annak lehetséges megvalósulása felől, és azt mutatja ki: a Marx által körberajzolt szocializmus megvalósíthatatlan. Ezzel szemben Althusserék munkája tisztán filozófiai Tőke-olvasat, Marx módszerét igyekszik kinyerni A tőke kritikai (ez esetben szimptomatikus – tehát a szöveg nem intencionális jeleire figyelő) olvasatával. Azaz Althusserék törekvése ellentétes az Anti-Tőke szerzőinek céljával, megmenteni akarják Marxot.

Az Anti-Tőke arra mutat rá: a használati érték fogalma értelmetlen, nincs olyan mérték, amely valóban meg tudná mutatni egy áru piaci folyamatokon kívüli használati értékét.  A szocializmus célja mégis a használati érték bevezetése, ez azonban lehetetlen, a marxi szocializmus tehát megvalósíthatatlan. Ezzel szemben az Olvasni A Tőkét használhatónak tartja a használati érték fogalmát, pontosabban a mögötte lévő dialektikus gondolatot, sőt, Marx ellentmondásaiban látja elméletének valódi forradalmi potenciálját, amelyet azonban fel kell tárni az ellentmondások meghaladásával. Ebből két eltérő kritikafelfogás rajzolódik ki az előadó szerint, amely jellemző a keleti és a nyugati marxizmusra.

Az Anti-Tőke szerint kritikánkat a létező valóságban kell megalapoznunk (és ehhez el kell engedni Marxot), míg Althusserék úgy látják: a kritika szabad, épp egy másik világ elképzelése a célja.

Utóbbi azonban komoly veszélyt rejt magában az előadó szerint: megalapozás nélkül könnyen céltalan kritikai túltermelés jöhet létre az elméletben.

„Nagyjából mindennel egyetértettem” – szólt hozzá az előadáshoz Tamás Gáspár Miklós, így – a közönség egy része szerint – az előadó megnyerte a konferencia nem hivatalos fődíját.

Szilágyi Botond előadása szerint a Hogyan lehetséges kritikai gazdaságtan? félreértése már a címéből kiolvasható: Marx nem kritikai gazdaságtan próbált létrehozni, hanem a politikai gazdaságtan kritikáját hozta létre. Moishe Postone gondolataira támaszkodva mutatott rá az előadó: Marx esetében a kritika szót mint immanens kritika kell értenünk.

Azaz Marx kritikája, fogalmai a kapitalizmusra vonatkoznak és csak arra, segítségükkel nem írható le semmiféle posztkapitalista világ.

Az Überhaupt a munkaérték-elméletet igyekszik alkalmazni a szocializmusra, és arra mutat rá: ellentmondásos ez az elmélet. De Postone szerint a marxi projektet nem kell úgy látnunk, mint egy ellentmondásmentes gazdaságtan megalkotása, hisz a célja épp a gazdaságtan ellentmondásainak megmutatása volt. Egy ellentmondásos társadalmi formációt, a kapitalizmust akarja megragadni.

Az előadó szerint a kapitalizmus meghaladását eleve nem kizárólag gazdaságilag kell elképzelnünk, hisz a gazdaság elsőbbsége a kapitalizmusra jellemző sajátosság. Azonban felvetül a kérdés, hogy ha Marx csak a kapitalizmus kritikáját hozta létre, akkor hogyan kéne megragadnunk a kapitalizmuson túli társadalmat. Erre a közönségből érkező kérdésre az előadó úgy válaszolt:

„Szerintem már most meg kell tanulnunk máshogy beszélni.”

A Überhaupt állításaival leginkább egyetértő előadást talán Weiss János tartotta, aki azt próbálta megmutatni, hogyan következik az Anti-Tőke a kritikai elméletből és hogyan haladja meg saját korának kritikanélküliségét. Az előadó szerint jól érzékelteti a létező szocializmus ellentmondásosságát az, ahogy az új gazdasági mechanizmus bevezetése körül alakult a hivatalos diskurzus: mindenki úgy csinált, mintha nem kellett volna feladni minden korábbi állítást a tervgazdaságról és a szocializmusról.

A korban a politikai gazdaságtan tananyagok fontos tézise volt, hogy a centralizált, államilag szabályozott gazdaság a kelet-európai rendszerek szocializmusának lényegét jelentik. Az előadó rámutatott, épp ezt a feltételezést nevezi Bauer Tamás már 1982-ben a tananyagok „trükkjének”: úgy csinálnak, mintha az államosítással munkástulajdonba kerültek volna a termelőeszközök, mintha megszűnt volna a bérmunka és megvalósult volna a szocializmus.^[4]

Sokan ezeket az ellentmondásokat ismerték fel a hatvanas évek végén, ők eleinte Marxhoz fordultak segítségül – ebben a Marx-reneszánszban fogant az Anti-Tőke is, hogy aztán lényegében antimarxista művé váljon. Az Anti-Tőke fő állítása Weiss szerint, hogy a használati érték fogalma szemben áll Marx történelemfelfogásával – hisz hogy létezhet elvont (metafizikai) használati érték, ha minden történetileg alakul?

A létező szocialista rendszerek gazdaságtana is arra alapozott, hogy a használati érték pontosan meghatározható, a terv ebből a meghatározott használati értékből bomlik ki. Azaz a létező szocializmus úgy csinál, mintha az áruknak önmagukban, mindentől függetlenül létezne használati értéke, csakhogy ez ellentmond annak, amit a marxizmus egyébként állít. Ez a probléma már Marx írásaiban is jelen van, azaz a létező szocializmus ellentmondásos, de Marx által, Marx miatt az. Az Überhaupt súlya az előadó szerint: nem lehet Marxra alapozva korrigálni a szocializmust, hisz magánál Marxnál van a baj – így a  rendszer legitimációs bázisa felbomlott.

Kérdésemre, hogy nem oldható-e fel az ellentmondás, ha a létező szocializmust nem mint szocializmus, hanem mint kapitalizmus (államkapitalizmus) közelítjük meg az előadó egyenes választ adott: „Szerintem csak egyféle szocializmus van, amelyik megvalósult, én nem hiszek az elvont, ideális szocializmus létezésében.”

Miért mégis szocializmus

A konferencia utolsó szekcióját Forczek Ákos nyitotta meg, aki az Überhaupt Marx-interpretációjának bizonyos aspektusait a hegeli-marxi dialektika rekonstrukciója alapján próbálta meg cáfolni. A könyvben Hegel mint „csábítás”, „csapda” jelenik meg, a marxi-hegeli dialektika pedig „idealista tendenciákkal” rendelkezik. Az előadó úgy látja: az Überhaupt Marx-értelmezése félresiklik, amennyiben a mű „kikapcsolja a képből” Hegelt.  A könyv Hegellel kapcsolatos kijelentései a II. Internacionálé „Hegel-fóbiájára” emlékeztetnek, pedig annak teoretikusai nem ismerték túlságosan jól az idealista filozófust, szemben a könyv szerzőivel, akik Hegel és az „ifjúhegeliánusok” írásainak kiváló olvasói voltak – hisz attól a Lukács Györgytől tanultak, aki hangsúlyosan visszaemelte Hegelt a marxista filozófiába. „Eddig malmoztunk, mostantól sakkozunk!” – érzékeltette a lukácsi fejlemény filozófiatörténeti súlyát (Ernst Bloch aforizmáját idézve) az előadó.

„Az Überhaupt szerzői ismerik Hegelt, mégis lemondanak róla. Tudnak, de nem akarnak sakkozni.”

Marx fogalmainak Hegel és a hegeli dialektika nélkül nincs értelmük Forczek szerint. Az előadó a hegeli dialektikát a különös és az általános viszonyán szemléltette. Hegel számára azért érdekes az árutermelő társadalom, mert az emberek ugyan önös céljaikat követik (különös), ám törekvéseik spontán összegződése mégis a társadalmi totalitás (általános) újratermelését segítik elő. Marx nem tesz mást, mint hogy az áruformának – azaz a használati érték és a csereérték egységének – elemzése révén pontosabban is megragadja, specifikálja az általános és a különös e hegeli dialektikáját. Marx szerint a tőkés rendszerben az elvégzett munka értéke közvetítve, az árucsere során mutatkozik meg, a dolgok mozgásából derül ki, mi a társadalmilag szükséges munka.

Forczek arra mutatott rá, hogy a munkaérték-elméletnek csak a kapitalizmusban van értelme – ezzel  Szilágyi Botond korábbi előadásához csatlakozott. Az előadó szerint az Überhaupt szerzői tévesen interpretálják Marx néhány kulcsfogalmát, mert nem a hegeli-marxi dialektika alapján értelmezik ezeket. Így amit ők szocializmusnak tartanak, az Marx szemében egyszerűen nem szocializmus, hisz olyan fogalmakkal próbálják megragadni azt, amelyek csakis a kapitalizmusra érvényesek. Szocializmusról csak akkor beszélhetünk Marx szerint, ha a munka eredménye nem áru formájában jön létre. Csak ekkor szűnik meg az elidegenedés. Ám erről a posztkapitalista kritikai alternatíváról Marx életművében hiába keresünk konkrétumokat.

Forczek előadása alapján felmerül a kérdés, hogy miért jutott mostoha sorsra Hegel a marxizmusban, ha ennyire fontos. Forczek szerint a választ erre a Marx-filológia adhatja meg: ma már tudjuk, hogy Marx még az 1860-as években is intenzíven olvas Hegelt, azonban késői munkáiban igyekszik eltávolodni a hegeliánus nyelvtől az érthetőség kedvéért. Ezt a nyelvi-retorikai fordulatot érthették félre sokan (például Althusser) mint Hegeltől való eltávolodás. Továbbá az Überhaupt szerzői az előadó szerint Lukácstól is távolságot akarhattak tartani, amikor lemondtak Hegelről, illetve az analitikus filozófia hatása is kitapintható döntésükben. Az előadó hozzátette: a 70-es évek közepétől a marxológiai kutatásokban Hegel hatása ismét előtérbe került, és e vizsgálódások hatására az anti-hegelianizmus inkább zsákutcába futó kitérőnek tűnik a marxista filozófia történetében.

A konferencia utolsó formális előadásában Kapelner Zsolt egy brechti parabolán keresztül mutatta meg, miért nem kell elfogadnunk az Überhaupt alapelvét. Kapelner szerint a könyvben és a szerzők későbbi munkáiban is alapvetés, hogy csak akkor szabad a fennálló megszüntetésére törekedni, ha meg tudjuk mutatni, hogy milyen lenne-e egy másik, jobb világ.

Az égő ház példázat ezzel szemben arra mutat rá: akire ráég a ház, az ne kérdezősködjön arról, milyen az idő odakint.

De valóban ég a ház? A forradalmár sosem lehet biztos benne. Ahogy abban sem, mi van kint. Épp ezért a könyv szerzői inkább a folyamatos tűzoltás mellett érvelnek, úgy látják, az elidegenedés és az eldologiasodás ellen apránként kell küzdenünk, tudva, hogy sosem lesznek teljesen eloltva a lángok. Ez azonban csak akkor végezhető az előadó szerint, ha nem elviselhetetlen a helyzet.

Sokak szerint viszont az. „Nem lenne helyesebb, hogy annak ellenére, hogy úgy tudjuk, nem lehet kijutni, mégis újra és újra megpróbálnánk felfeszíteni az ajtót? Nem ez a forradalmár dolga?” Az előadó szerint akkor is küzdenünk kell egy másik világért, ha azt gondoljuk, nincs ilyen.

„Talán ha elégszer nekifeszülünk, egyszer átjutunk mégis. Hisz miért vagyunk olyan biztosak benne, hogy csakugyan nincs másik világ?”

Ha pedig már ránk omlott a rendszer, akkor igazán nincs más választásunk, mint kimászni a romok alól – bármit is találjunk kint.

A konferencia végén a budapesti iskola tagja, és Márkus György közeli barátja, Vajda Mihály ült fel a pódiumra, nem azért, hogy előadjon, inkább, hogy meséljen róla, milyen szellemi környezetben született meg az Überhaupt. Kedves anekdotázás zárta tehát a konferenciát. Vajda Mihály megkapó stílusának visszaadására nem vállalkozom, az általa elmondott történetek nagyobbrészt szerepelnek a már idézett beszélgetőkönyvben is, igaz Kis János, és nem Vajda Mihály elbeszélésében.

A kedves zárlat megkoronázta a tudományosan és politikailag is lelkesítő konferenciát. Az eredeti kérdés azonban velünk marad. 50 év telt el az Überhaupt óta, 50 éve fordult el a magyar értelmiség a marxizmustól. Részben e döntés következményeiben élünk ma. A konferencia tanulsága, hogy lehet, hogy itt van az ideje feltenni az eredeti kérdést újra: megvalósítható a szocializmus?

Ha nem, miért igen?