Az elmúlt hetek fejleményeinek fényében úgy tűnik, hogy csaknem két év után végre reális esély mutatkozik arra, hogy pont kerüljön napjaink egyik legsúlyosabb válságának, az etióp polgárháborúnak a végére. Habár az Abij Ahmed miniszterelnök kormánya és a Tigrinya Népi Felszabadítási Front (TPLF) között 2020. november 4-én kirobbant fegyveres konfliktus mind ez idáig több százezer ember életét követelte, valamint komoly menekült- és humanitárius válságot idézett elő, az etiópiai események mégis a kezdetek óta képtelenek érdemben és tartósan a nyugati közvélemény, illetve a nagyhatalmak látóterébe kerülni. A polgárháború nemrégiben elmúlt második évfordulója és az utóbbi hetekben lendületet kapó békefolyamat azonban most minden korábbinál jobb és fontosabb alkalmat kínál arra, hogy feltegyük a kérdést: mi történik pontosan Etiópiában, és mi az oka annak, hogy a jelenkor talán legvéresebb fegyveres konfliktusa szinte teljes mértékben elkerüli a figyelmünket?

Írásom második részében egyfelől arra törekszem, hogy jobban megvilágítsam a polgárháború természetét és tétjeit, másfelől pedig szó lesz a szembenálló felek elmúlt két évben elkövetett háborús atrocitásairól, illetve a harcok által előidézett menekült- és humanitárius válságról. Végezetül, a cikk utolsó szakaszában kitérek arra is, hogy a főbb nemzetközi szereplők Etiópiával kapcsolatos érdektelensége miként is áll szoros összefüggésben a nyugati dominanciájú nemzetközi rendszer működésével és a gyarmatosítás örökségével.

Egy négydimenziós polgárháború

Az előző részben láthattuk, hogy az Etiópia irányításában egykor hegemón szerepet betöltő Tigrinya Népi Felszabadítási Front (TPLF) és a 2018-ban hatalomra kerülő Abij Ahmed miniszterelnök közti ellentétek miként is vezettek a két oldal nyílt fegyveres konfliktusáig. Azonban – miként arra az első cikkben is utaltam – rendkívül pontatlan és a valóságot igencsak

leegyszerűsítő narratíva lenne, ha az etiópiai eseményeket mindössze két, egymással a politikai hatalom megszerzése érdekében szembenálló fél harcaként írnánk le.

Az afrikai országban történtek ugyanis ennél jóval messzebbre mutatnak. E tényt talán egy, a Current History nevű amerikai folyóiratban megjelent írás támasztja alá a legjobban: a szerző, Kjetil Tronvoll szerint a TPLF és az Abij Ahmed vezette kormány viszonyának elmérgesedésében egyértelműen az Etiópiának mint országnak a karakteréről, illetve jövőjéről alkotott, egymástól merőben eltérő elképzelések játszották a főszerepet. Ez a gyakorlatban nem mást jelent, mint a TPLF által képviselt, az etióp nép multietnikus karakterét hangsúlyozó és az etnikai föderalizmus rendszerét megőrizni kívánó nemzetfelfogás ütközését az Abij Ahmed által pártolt, az egységes etióp nemzettudatot (Ethiopiawinet) előtérbe helyező és a föderális államrendszer helyett egy központosítóbb modellben gondolkodó narratívával.

Mindez tehát messze túlmutat egy régi gárdának és egy újonnan a kormányrúdhoz kerülő politikai elitnek pusztán az államhatalomért folytatott küzdelmén. Hiszen a valóságban egy olyan konfliktussal állunk szemben, amelynek már komoly előzményei vannak Etiópia történelmében.

Nem véletlen, hogy a regionális autonómia és etnikai sokszínűség vs. centralizált államberendezkedés és közös nemzeti identitás törésvonalra Kjetil Tronvoll úgy hivatkozik, mint Etiópia „örök háborújára”, amely rendre „valamennyi generációt kísért”.

S habár alapvetően az etióp polgárháború eseményeinek „gerincét” a TPLF és Abij Ahmed kormánya közti ellentét képezte/képezi, a konfliktus ezenfelül még további három aspektussal egészül ki.

Megjelenik benne egyrészt a tigrinyák és Etiópia második legnagyobb (a népesség kb. 27%-át kitevő) etnikai csoportjának, az amharáknak a szembenállása. Az afrikai ország történelmében az amharák mind a császárság korának utolsó évszázadában, mind a DERG 1974-től 1989-ig fennálló diktatúrájában domináns szerepet játszottak. A katonai junta megdöntése, majd – a TPLF és Melesz Zenavi vezette – Etióp Népi Forradalmi Demokratikus Front (EPRDF) rendszerének 1991-es életre hívása azonban egyértelműen az amhara elit hegemóniájának végét jelentette Etiópiában. Mindezek fényében nem véletlen, hogy Abij Ahmed a polgárháború kezdete óta maga mögött tudhatja ezen etnikai csoport támogatását, lévén, hogy az amharák a TPLF elleni harcban többek között a tigrinyákkal szembeni revans lehetőségét, valamint egykori történelmi vezetőszerepük visszaszerzésének reményét látják.

A 2020 novemberében kezdődött polgárháborúban tetten érhető másrészt az etióp lakosság legnagyobb lélekszámú népcsoportja, az oromók és az addisz-abebai kormányzat konfliktusa is. Ez elsőre meglepőnek hathat annak tudatában, hogy sokan éppen a (részben) oromó származású Abij Ahmed 2018-as miniszterelnökké válásától várták az – etióp történelem folyamán lényegében mindvégig elnyomott helyzetben lévő – oromók felemelkedését, illetve marginalizált társadalmi helyzetből való kitörését. Ugyanakkor az Abij által képviselt politikai irányvonal, valamint egy népszerű oromó énekes és aktivista meggyilkolása miatt 2020 nyarán kirobbant tiltakozások kapcsán e népcsoport jelentős hányada (valamint az őket képviselő különböző politikai és fegyveres formációk) szembefordult a miniszterelnökkel.

Részben ez magyarázza azt is, hogy – habár a két fél között történelmileg messze nem felhőtlen a viszony – a TPLF éppen abban az Oromó Felszabadítási Hadseregben (OLA) talált eddigi legfontosabb szövetségesére, amely a szintén sok évtizedes múltra visszatekintő Oromó Felszabadítási Front (OLF) nevű szervezet fegyveres szárnyaként alakult meg, s amely ugyancsak az etnikai és kulturális autonómiát támogatja Abij központosító elképzelései ellenében.

Végezetül, az Etiópiában történtek a már felsoroltakon túl rendelkeznek egy negyedik dimenzióval is, ez pedig a Tigráj Állam és Eritrea közötti szembenállás. Ugyanis kevéssel azután, hogy 2020. november 4-én az etióp hadsereg megkezdte offenzíváját Tigráj ellen, a szövetségi államot északról is támadás érte, az eritreai hadsereg részéről. Mindez pedig közel sem az eritreai diktátor, Iszajász Afeverki egyoldalú lépése volt, hanem egy jóval átfogóbb terv keretébe illeszkedett.

A tény, hogy nagyjából egy évvel Abij Ahmed Nobel-békedíjának átvétele után a miniszterelnök egy autoriter vezetővel karöltve indított háborút saját országának egy népcsoportja ellen, egyáltalán nem olyan radikális pálfordulás, mint amilyennek az elsőre tűnhet.

Ma már számos bizonyíték mutat abba az irányba, hogy Abij Ahmedet négy évvel ezelőtt nem a puszta jóindulat vagy az Afrika szarvának stabilitásáért való aggódás vitte rá arra, hogy békét kössön Eritreával, hanem azon szándék, hogy – ismerve Afeverkinek a tigrinyákhoz fűződő ellenséges viszonyát – szövetségest találjon egy, a TPLF-fel szembeni esetleges jövőbeli leszámoláshoz. Az etióp polgárháborúban való eritreai részvétel ráadásul nem csupán a konfliktus még pusztítóbb voltát erősítette az elmúlt két évben, de egyúttal a háború tényleges lezárását és a hosszú távú rendezést is tovább nehezítheti a közeljövőben.

Etnikai tisztogatások és humanitárius krízis a klímaválság szorításában

A harcok megindulásakor az etióp hadsereg hamar bevonult Tigrájba, elfoglalva annak nagy részét, többek között a szövetségi állam fővárosát, Makalét. Minderre válaszul a jelentős létszámú, harcedzett és jól felszerelt tigrinya erők Tigráj nehezen járható, hegyvidéki területeire húzódtak vissza, onnan folytatva gerillaháborút a kormány csapatai ellen. A TPLF taktikája bevált, ugyanis csaknem nyolc hónappal ezt követően, 2021 júniusában Abij Ahmed bejelentette, hogy „egyoldalú tűzszünetet” – a gyakorlatban valójában visszavonulást – hirdetve, az etióp hadsereg kivonja erőit Tigráj Államból. A TPLF – visszafoglalva az addig elvesztett területeket és fontosabb településeket – érzékelte a kormánycsapatok távozásával megnyíló lehetőséget, és azt kihasználva ellentámadásba lendült: az offenzíva eredményeként 2021 novemberére a tigrinya erők megközelítették Etiópia fővárosát, Addisz-Abebát.

A TPLF előrenyomulására válaszul a miniszterelnök rendkívüli állapotot hirdetett, majd nem sokkal ezután – a fővárostól alig 100 mérföldre – az etióp hadsereg sikerrel tartóztatta fel a tigrinya offenzívát, amit az azutáni hónapokban a TPLF fokozatos, egészen Tigráj Államig történő visszaszorítása követett. A hirtelen jött fordulatban különösen nagy szerepe volt azoknak az újonnan beszerzett harci drónoknak és egyéb fegyvereknek, amelyekre Abij Ahmed kormánya elsősorban Törökország és az Egyesült Arab Emírségek jóvoltából tett szert.

A harcban álló felek hadműveletei 2021 vége, illetve 2022 eleje óta elsősorban Tigráj, valamint az azzal szomszédos Amhara és Afar nevű államok területén zajlottak, ugyanakkor ezzel párhuzamosan az ország más területein is mind gyakoribbá váltak a különböző etnikai alapú atrocitások és összecsapások.

Idén márciusban aztán egy „humanitárius tűzszünet” lépett életbe, amely kb. öt hónapon át, augusztus 24-ig tartott, amikor is kiújultak a harcok.

A hadi tevékenységek márciusban kihirdetett átmeneti beszüntetését jelentős részben az akkorra már egyre tarthatatlanabb humanitárius válság kényszerítette ki. Abij Ahmed kormánya a konfliktus kezdete óta tulajdonképpen elvágta Tigráj Államot és az ott élő több mint 6 millió embert a külvilágtól, korlátozva az internetet és általánosságban a telekommunikációs infrastruktúra működését, valamint a banki szolgáltatásokat. Emellett 2021 decemberétől egészen a márciusi fegyverszünetig a blokád csaknem lehetetlenné tette, hogy az ENSZ által Tigrájba eljuttatni kívánt humanitárius segélyek bejussanak az államba.

A polgárháború eredményeként az ország északi részén még jelenleg is több millió ember szenved egyrészt az élelmiszerbiztonság hiánya, másrészt az elektromos áramhoz és a szükséges gyógyszerekhez, illetve orvosi ellátáshoz történő elégtelen hozzáférés miatt.

A konfliktus ráadásul az Etiópiában már eleve 2015 óta fokozódó etnikai ellentéteket is végképp elszabadította. Az Amnesty International és a Human Rights Watch nevű nemzetközi emberi jogi szervezetek még idén tavasszal egy közös jelentésben hívták fel a figyelmet arra, hogy a Tigrájban a polgárháború kezdete óta lezajlott események lényegében az etnikai tisztogatással voltak egyenlők. A helyzet súlyosságát nagyrészt az adta/adja, hogy az etióp és eritreai hadseregek kötelékébe tartozó katonák háborús bűncselekményei mellett kiugró számban hajtanak végre atrocitásokat a velük szövetséges irreguláris – főként amhara – milíciák is. Utóbbiak rémtettei a tigrinya lakosság körében elkövetett gyilkosságoktól és kínzásoktól egészen a szexuális erőszak különböző formáiig terjednek. A konfliktus elől menekülő civilek már a polgárháború korai szakasza óta különösen nagy arányban számolnak be a Fano névre hallgató amhara milícia által elkövetett kegyetlenségekről.

Mindeközben azonban a TPLF-től sem álltak/állnak kifejezetten távol az etnikai atrocitások és háborús bűntettek. Júniusban például a Guardian közölt cikket a Tigráj Államot elhagyó tigrinya civilek beszámolói alapján arról, hogy több esetben is sor került kiskorú gyermekek besorozására a TPLF részéről, amely emellett gyakran arra is kényszerítette a lakosságot, hogy az „járuljon hozzá” valamilyen módon (pl. élelemmel) a fegyveres alakulatok tevékenységéhez. Továbbá nem volt ritka, hogy a Tigrájba érkező nemzetközi humanitárius segélyek el sem jutottak a rászorulókhoz, lévén, hogy a TPLF harcosai nem osztották szét azokat, hanem megtartották saját maguknak. A kormánycsapatokhoz és az amhara milíciákhoz hasonlóan ráadásul a TPLF is számos alkalommal követett el az elmúlt két év folyamán háborús atrocitásokat, jellemzően amhara és afar etnikumú lakosok, illetve a szomszédos Eritreából még korábban Tigrájba menekült eritreaiak ellen.

A fent elmondottakon túl fontos kitérni az etiópiai események menekültügyi vonatkozásaira is. A konfliktus ugyanis mind Etiópián belül, mind az északkelet-afrikai régiót illetően súlyos menekültválságot idézett elő. A polgárháború következtében az ún. belső menekültek (angolul: internally displaced people, IDP) száma 2021-re – az előző évhez képest megtriplázódva – 5,1 millió főre nőtt. Ez a valaha rögzített legmagasabb éves adat, bármelyik országot is nézzük. De jelentős az országhatárokat átlépő, többségükben tigrinya származású menekültek aránya is: az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) szerint idén márciusra már csaknem 60 ezren kerestek menedéket Etiópia nyugati szomszédjában, Szudánban (ez a szám ugyanakkor az addisz-abebai kormányzat tigráji blokádja és az idén augusztus végétől november elejéig tartó intenzív harcok miatt az utóbbi hónapokban még tovább nőhetett).

Az etióp polgárháború okozta menekült- és humanitárius krízisen túl Afrika szarvának helyzetét csak súlyosbítja, hogy az itteni országok hatványozottan ki vannak téve a globálisan is mind nagyobb méreteket öltő klímaválság következményeinek.

Ezt mutatja az is, hogy egy szeptemberi híradásában az Al Jazeera az ENSZ és több nemzetközi segélyszervezet figyelmeztetései nyomán arról írt, hogy Etiópiának, Kenyának és Szomáliának a 2022 októbere és decembere közti időszakban jó eséllyel az elmúlt 40 év legkomolyabb aszályával kell majd szembenéznie (ezt a helyzetet az orosz-ukrán háború globális élelmiszerárakra és nemzetközi ellátási láncokra gyakorolta negatív hatásai várhatóan még tovább rontják). Az ENSZ Élelmezésügyi Programjának (WFP) információi alapján a régióban mostanra 22 millió körülire nőtt azoknak az embereknek a száma, akiket az éhezés veszélye fenyeget, mindez pedig a megfelelő válaszlépések és a szükséges nemzetközi támogatás hiányában egy olyan humanitárius katasztrófát idézhet elő a térségben, amelyre ez idáig nem volt példa.

A Globális Dél állatorvosi lova

Azt, hogy az etióp polgárháború egész pontosan hány ember életét követelte 2020. november 4-e óta, nehéz meghatározni. A belgiumi Genti Egyetem becslése szerint idén tavaszig bezárólag már nagyjából 500 ezren veszíthették életüket a konfliktusban, ez a szám pedig az azóta eltelt hónapokban elérhette a 600 ezret is. Ráadásul úgy tűnik, hogy az elhunytak „csupán” valamivel több mint ötödét teszik ki azok, akik a harcok során estek el, míg az áldozatok túlnyomó többsége az éhezés és az alapvető szolgáltatások (pl. a megfelelő egészségügyi ellátás) hiánya miatt vesztette életét.

Bárhogy is nézzük, az az egy kétségtelen, hogy Etiópiában 2020 novemberétől kezdődően napjaink egyik, ha nem a legvéresebb fegyveres konfliktusának lehettünk/lehetünk szemtanúi. Azonban az utóbbi hetek fejleményeinek fényében

most úgy tűnik, hogy két év elteltével reális esély mutatkozik a polgárháború lezárására.

Ugyanis kevéssel a harcok augusztus végi újbóli fellángolása után a TPLF vezetése kijelentette, hogy hajlandóak az Afrikai Unió (AU) közvetítésével tárgyalni Abij Ahmed kormányával, e tárgyalások pedig október 24-én kezdetüket is vették a dél-afrikai köztársaságbeli Pretoriaban.

Bár az előzetes kilátások nem voltak túl biztatóak az egyeztetések sikerességét illetően, a TPLF és az etióp kormány képviselői – a korábbi nigériai elnök, Olusegun Obasanjo és a volt kenyai államfő, Uhuru Kenyatta közvetítésével – végül november 2-ára sikeresen megállapodtak egy állandó tűzszünetről, valamint bizonyos feltételekről, amelyek mentén a további tárgyalások folynak majd annak érdekében, hogy ténylegesen befejeződhessen a konfliktus.

A most megszületett egyezség tartalmából mindenképpen kiemelendőek a felek közti ellenségeskedés beszüntetéséről, a Tigrájba irányuló humanitárius segélyeknek adott zöld útról, az ország alkotmányos rendjének helyreállításáról és Tigráj Államnak a föderális rendszerbe történő visszaintegrálásáról, a TPLF erőinek leszereléséről vagy a háború utáni újjáépítésről szóló pontok. Ugyancsak biztató fejlemény, hogy nemrégiben egy forródrótot is létesítettek a TPLF és az etióp vezetés között, ezzel egyfelől garantálva egy, a felek közti fix kommunikációs csatorna meglétét, másfelől pedig csökkentve a harcok kiújulásának esélyét.

Ugyanakkor e pozitív fejlemények tudatában is meg kell jegyeznünk, hogy az etióp polgárháborút lezáró békefolyamatnak egyelőre igencsak az elején járunk, emellett nem egy olyan vészjósló körülmény áll fent jelenleg is, amely Afrika második legnépesebb országát szinte bármikor újra lángba boríthatja. Ilyen például – a harcokban mind ez idáig az etióp kormánycsapatok oldalán részt vevő – eritreai fél hozzáállásának kérdése az újonnan létrejött fegyverszüneti megállapodáshoz, lévén, hogy maga az egyezség nem tér ki Eritrea szerepére, Iszajász Afeverkiék pedig egyelőre nem kommentálták az utóbbi hetek történéseit.

Szintén kérdéses, hogy Abij Ahmedék képesek lesznek-e rászorítani a tűzszünet betartására a különböző, velük szövetséges – javarészt amhara – milíciákat. Továbbá létfontosságúnak bizonyulhat az is, hogy az etióp kormányzat mennyi időn belül lesz képes (vagy hajlandó) teljesíteni azon vállalását, miszerint a nemzetközi humanitárius segélyszállítmányok korlátozás nélkül bejuthatnak az ország északi területeire. Ez utóbbi feltétel megvalósulásától e pillanatban is emberek tömegeinek a túlélése függ Tigráj, Amhara és Afar államokban.

Tény viszont az is, hogy a fent leírtakkal együtt sem szabad lebecsülnünk az etióp polgárháború kapcsán az utóbbi időszakban látott előrelépéseket, hisz pillanatnyilag az látszik, hogy 2020 novembere óta most először kézzelfogható közelségbe került a konfliktus lezárása, ráadásul olyan ütemben és olyan kompromisszumok révén, amelyek még pár héttel ezelőtt is elképzelhetetlennek tűntek.

Jogosan merülhet fel viszont a kérdés, hogy miért kellettek évek és több mint félmillió ember halála ahhoz, hogy minderre sor kerüljön?

Miért merültek ki a konfliktust övező korábbi „megoldási javaslatok” egyes nemzetközi szereplők (pl. António Guterres ENSZ-főtitkár) súlytalan kijelentéseiben, illetve felszólításaiban? Mi az oka annak, hogy az Etiópiában történtek a kezdetektől fogva képtelenek érdemben megütni a nemzetközi közvélemény ingerküszöbét?

Kétségtelen, hogy a felsoroltakban bizonyos „egyedi szempontok” (pl. a konfliktus rendkívül komplex természete vagy a jól kivehető nagyhatalmi érdekek hiánya) is játszhatnak némi szerepet. Valójában azonban az etióp polgárháború esete egy jóval nagyobb, rendszerszintű problémának szolgáltatja az immár sokadik, tragikus példáját. E probléma gyökereit pedig nem másban, mint a nyugati dominanciájú nemzetközi rendszer karakterében és a gyarmatosítás napjainkban is tovább élő örökségében kell keresnünk.

A történelmi kolonializmus (az Európán kívüli világ és annak népeinek leigázása, illetve kizsákmányolása és elnyomása) alapozta meg ugyanis egyfelől a kapitalizmus globális szintű térhódítását, másfelől pedig a nyugati világ országainak gazdasági, politikai és kulturális hegemóniáját. Ez utóbbiak legfőbb ideológiai támaszát az európai civilizáció más népekkel és kultúrákkal szemben hangoztatott felsőbbrendűsége jelentette, ami a kolonializmust végső soron a gyarmatosító európai hatalmak egyfajta világméretű „civilizációs küldetéseként” tüntette fel. E diskurzus egyértelműen alsóbbrendűnek és civilizálatlannak állított be mindent, ami a fehér, keresztény, európai kultúra körén kívülre esett, vagy attól gyökeresen eltért.

És habár a második világháború utáni évtizedekben lezajló dekolonizációs folyamat alapvetően az európaiak által egykor kolonizált népek függetlenségének kivívását és formálisan a gyarmati rendszer felszámolását eredményezte, mindez közel sem jelentette a kolonializmus ideológiai örökségének vagy a volt gyarmattartó hatalmak és korábbi gyarmataik közt máig fennálló hierarchiák megszűnését. A jelenkorban továbbra is erőteljesen megfigyelhető mind a fősodratú média és a nyugati közvélemény, mind a különböző nemzetközi aktorok és intézmények esetében az a Nyugat-/Európa-centrikus látásmód, amely a világ ezen részének történéseit csaknem minden esetben fokozott figyelemmel követi, miközben a más országokat vagy régiókat érintő – nem ritkán szintúgy globális jelentőségű – eseményeket részben vagy teljes egészében figyelmen kívül hagyja, mellőzi.

E kettős mércékre nem szolgál kielégítő magyarázattal az a gyakran felmerülő érv sem, amely természetesként írja le azt, hogy a hozzánk földrajzilag közelebbi vagy minket közvetlenül érintő fejleményekre jobban odafigyelünk.

A valóságban ugyanis arról van szó, hogy a gyarmatosítás máig velünk lévő ideológiai maradványai – s azok közül is leginkább a fehér, európai civilizáció felsőbbrendűségéről szóló diskurzus lappangó továbbélése – folyamatosan marginalizálják a Globális Dél szegény, jellemzően nem fehér emberek lakta országaiban zajló válságokat. Teszik mindezt azon logika mentén, miszerint a szóban forgó államok „saját kulturális és civilizációs sajátosságaikból” kifolyólag olyan megoldhatatlan problémák és áthidalhatatlan (etnikai, vallási stb.) feszültségek tömkelegével néznek szembe, amelyek előbb-utóbb úgyis fegyveres konfliktusokhoz vagy egyéb tragédiákhoz vezetnek.

Etiópia esetében pontosan ennek a jelenségnek a leképeződését látjuk visszaköszönni. Ugyan az ország a történelem folyamán sosem került gyarmati uralom alá, Etiópia így is a Globális Dél államainak sorát gyarapítja, továbbá ott van az a még kevésbé elhanyagolható tény, hogy egy afrikai országról beszélünk. Afrika kapcsán ugyanis más, a történelmi kolonializmus által egykor érintett területekhez képest is jobban tetten érhetők annak a diskurzusnak az elemei, amelyek – hol többé, hol kevésbé implicit módon – Afrikát egyfajta reménytelen és a valódi fejlődésre képtelen kontinensként láttatják, ahol az etnikai vagy vallási alapú erőszakon és éhínségeken túl nem sok egyébre számíthat az ember. Mindezek pedig egyenesen vezetnek el minket a brutalitás és a fegyveres konfliktusok normalizációjához az Etiópiáról és Afrikáról, vagy általánoságban a Globális Délről való gondolkodásunkat illetően.

S hogy e diskurzusoknak milyen messzemenő gyakorlati következményei vannak, azt éppen az etióp polgárháborút övező érdemi nemzetközi figyelem hiánya mutatja meg legjobban.

Abban a pillanatban, hogy a Globális Dél országainak problémáit normalizáljuk és természetesként fogadjuk el, onnantól kezdve nemcsak az adott válságokkal kapcsolatos érdektelenséget tápláljuk, de a szóban forgó konfliktusok miatt elhunytak/veszélyeztetettek is megszűnnek hús-vér emberekként létezni számunkra. Helyette csupán számok lesznek egy statisztikában.

Ahhoz, hogy az etióp polgárháború körüli békefolyamat hosszú távon eredményes legyen és véget érhessen a vérontás, illetve szenvedés az országban, továbbá annak érdekében, hogy a jövőben egyetlen konfliktus se kerülhessen ki a mostanihoz hasonló módon a nemzetközi közösség látóköréből, elengedhetetlen, hogy felismerjük a gyarmatosítás korának máig velünk élő diskurzusait, és leszámoljunk azokkal. Az első lépést ebbe az irányba annak tudatosítása jelentheti, hogy a világ minden olyan válsága, amely emberek életét követeli és/vagy veszélyezteti, egyformán fontos, s ezáltal megérdemli ugyanazt a figyelmet és ugyanazokat az erőfeszítéseket, mint bármelyik más konfliktus.