A 2014-es háború előtt Pavel Liszjanszkij, a Keleti Emberi Jogi Csoport (Eastern Human Rights Group) alapítója bányász és szakszervezeti aktivista volt Donbasszban, és ha nem történt volna az orosz agresszió, szerinte még mindig a bányákban dolgozna. Pavel Liszjanszkzij és kollégái – a 2014 júliusában Debalcevében alapított Keleti Emberi Jogi Csoport munkatársai – aktívan dokumentálják és beszámolnak azokról az esetekről, amikor az oroszok emberi jogokat sértenek az általuk megszállt területeken, illetve segítik a helyi lakosokat, akiknek szembe kell nézniük ezen törvénytelenséggekkel.

Pavel, mivel foglalkoztál, mielőtt megalapítottad a Keleti Emberi Jogi Csoportot, és miért döntöttél úgy, hogy az emberi jogok védelmével foglalkozol?

Úgy is mondhatnánk, hogy mindig is részt vettem az emberi jogok védelmében. Az egyetemen például a diákszervezet vezetője voltam, végigjártam a ranglétrát. Először egy kollégiumi emeletet igazgattam, majd a kollégiumot, kicsit később pedig megválasztottak a tanszékem iskolai tanácsának a vezetőjévé, majd az egyetem diákönkormányzatának az élére. Az alcsevszki Donbassz Műszaki Egyetem bányászati szakán végeztem, ahova a hallgatók többsége egyszerű, munkásosztálybeli családokból jött. Egy elsőéves csoportban ugyanúgy lehettek 16 éves leérettségizettek, mint 23 éves bányászok, akik úgy döntöttek, hogy felsőfokú végzettséget szereznének. A kampuszon gyakoriak voltak a zaklatások, a helyi gyerekekből verbuválódó bandák terrorizálták a diákokat. Ezért kezdeményeztem hallgatói önvédelmi osztagok létrehozását, hogy megvédjük a más városokból érkező hallgatókat. Mindezt legálisan, az osztagok sok diákja kapott kitüntetést az egyetemtől és a Belügyminisztériumtól.

Amikor bekerültem az egyetemre, megalapítottam az első független szakszervezetet az egyetemi és főiskolai hallgatók számára a luhanszki régióban, és amikor a bányában kezdtem dolgozni, csatlakoztam az ukrán bányászok független szakszervezetének soraihoz. Emellett szakszervezeti szervezőként dolgoztam, mintegy 110 szakszervezeti alapszervezet alapítását sikerült kezdeményeznem a Donbasszban.

A háború 2014-es kitörésével azonban az emberi jogok semmibevétele olyan méreteket öltött, hogy úgy döntöttem, a munkahelyen túlra kell tekintsek. Kollégáimmal létrehoztuk a Keleti Emberi Jogi Csoportot, hogy fellépjünk az emberi jogok megsértése ellen, és átfogó jogi támogatást nyújtsunk az Ukrajna keleti régióiban élőknek, főként, de nem csak a dolgozóknak. Mindig is különös figyelmet fordítottunk a munkavállalói és emberi jogok védelmére a jelenleg megszállt területeken lévő fogvatartási intézményekben. A hatóságok bármilyennemű segítsége nélkül sikerült elérnünk, hogy öt embert kiengedjenek a börtönből.

Sokat írsz a „DNK” és az „LNK” (Donyecki és Luhanszki Népköztársaság – a fordító) kényszermobilizációjáról, a szűrőtáborokról ^[1] és a deportálásokról, de honnan származnak ezek az információk? Hiszen a hivatalos forrásokban aligha tűnnek vissza.

Nos, mi nyolc és fél éve ténylegesen ügyvédként és a civil jogvédőként dolgozunk az ukrán kormány által nem ellenőrzött luhanszki és donyecki régiókban. Minden alkalmazottunk, a körülbelül 35 ügyvéd és jogi szakértő, az országon belül lakóhelyüket elhagyni kényszerült személyek, mindannyian a luhanszki és donyecki régióban születtünk, és éltünk 2014-ig. Apám és nagyapám, valamint a dédnagyapám is bányász volt. Tehát a donbasszi munkásközösségben mindenki ismer engem. Emberi jogi szervezetünk megalakulása óta ebben a régióban ötven- és hetvenezer között mozog azoknak az embereknek a száma, akiknek segítettünk.

Tavaly az ukrán határőrök megbírságolták a „DNK” és az „LNK” azon lakosait, akik az Orosz Föderáción keresztül utaztak Ukrajnába; a bírság összege 1500 hrivnya volt, ami körülbelül 50 eurónak felelt meg. Mi voltunk az első emberi jogi aktivisták, akik elkezdtünk foglalkozni a problémával, majd mások is csatlakoztak. 2021-ben 561 keresetet nyújtottunk be az Ukrán Határőrszolgálat ellen a bírságok eltörlése érdekében.

Minden pert megnyertünk; megvédtük az embereket politikai nézeteiktől függetlenül. Az emberek tehát bíztak, bíznak bennünk. Amikor a „DNK” és az „LNK” megkezdte a mozgósítást, többen megkerestek minket a problémával, és tájékoztattak a fejleményekről.

Összefoglalva, minden információt az emberektől kapunk. Nem vagyunk titkosszolgálat, nem hallgathatjuk le a telefonokat… Ha probléma van, az emberek hozzánk fordulnak, mi beszélünk velük, és a vallomásaik alapján jelentéseket adunk ki.

Hogyan segítetek azoknak, akiket a hadseregbe kényszerítenek? Látsz esélyt egy tiltakozó mozgalom kialakulására a „DNK”-ban és az „LNK”-ban?

A kiadványainkból kiderül, hogy már 2021-ben elkezdtünk tudósítani a kényszermobilizációról. Az „LNK” és a „DNK” 2021 májusától katonai kiképzőtáborokat kezdett tartani a dolgozók közül kikerült tartalékosok számára. A 2022-es háború első napjaitól kezdve jelentették nekünk a munkavállalók családjai, hogy a férfiakat a frontra viszik. Sikerült is mintegy tíz besorozottat kihozni. De aztán ennyi volt, a határokat lezárták.

Az ezt követő időszak azoknak a nőknek a tiltakozásához kapcsolódott, akiknek a férjüket erőszakkal mozgósították. Amikor 2022 áprilisától látták, hogy visszaérkeznek a férfiak holttestei, pánik tört ki. Kolléganőm, Vera Jasztrebova koordinálta a tiltakozásokat, és segített a kényszermozgósítottak feleségeinek kollektív petíciót készíteni az orosz hatóságokhoz.

Nem ezek az első tüntetések az oroszok által megszállt területeken. Minden tiltakozó mozgalomnak szüksége van anyagi és információs támogatásra. 2020-ban bemutattunk egy jelentést a „népköztársaságokban” zajló munkástüntetésekről. Többször felszólítottuk az ukrán kormányt, hogy támogassa a tiltakozásokat ebben a régióban, de nem hallgattak meg minket. Most ugyanez a helyzet. Egyértelmű, hogy az orosz különleges szolgálatok el fogják nyomni a tiltakozásokat, és nem fogunk látni semmilyen tömeges mozgolódást a politikai elnyomás és katonai önkényuralom közepette. Az elégedetlenség alkalmi kitörései pedig nem lesznek többek, mint faktumok szociológusok és politológusok számára.

Sajnos jelenleg a kényszersorozással fenyegetettek számára a legjobb módja a védekezésnek az, hogy teljesen távol maradnak az utcáktól, még akkor is, ha a mozgósítás elől való bujkálás illegális. A legfontosabb, hogy kerüljék a fizikai kapcsolatot a parancsnokságokkal és a katonai sorozóirodákkal.

Nemrég írtál a diákok úgynevezett építőbrigádokba történő szervezéséről. Van erről valami friss információd?

Oroszországban a diákokat építőbrigádokba szervezik és a Donbasszba küldik. Az „LNK” és a „DNK” diákjait pedig mozgósítják és a frontra küldik. Az első esetben ezt az Egységes Oroszország pártközpont végzi, amelynek munkáját Anna Kuznyecova, az Állami Duma elnökhelyettese felügyeli. Körülbelül ezer ilyen diák van, de lesznek még többen is. Főként orvosi és építőipari hallgatókról van szó.

Ami a frontra küldött diákokat illeti, körülbelül 3000-en vannak, ha a „népköztársaságok” egészét vesszük. Most az elsőéves hallgatók beiratkozását az egyetemekre megzavarja a kényszermobilizáció, mert a szülők félnek elengedni a gyerekeiket.

Most egy donyecki, kényszermozgósított informatikatanár jogi képviseletét látom el. Őt a „DNK” besorozta és a frontra küldte Harkivba, ahol megadta magát az ukrán fegyveres erőknek. Most Ukrajna hazaárulással vádolja. A bíróságon próbálom bizonyítani az ártatlanságát. Bár politikai nézeteim teljesen ukránbarátok, számomra a legfontosabb a jogállamiság és az emberi jogok védelme. Mindenkinek joga van a védelemhez, ezért döntöttem úgy, hogy segítek ennek az embernek.

Kicsit több mint egy hónapja kormányváltás volt a „DNK”-ban és az „LNK”-ban. Mi az oka ezeknek az átrendeződéseknek? Melyek a lehetséges következményeik?

Az átmeneti időszak a „népköztársaságokban” véget ért. Kezdetben ez a projekt ideiglenes volt, de 2017 óta Oroszország aktívan integrálja ezeket a területeket. Az Orosz Világ Alapítvány (Russian World Foundation)^[2]
segített létrehozni az Oroszország-Donbassz Integrációs Bizottság projektet, amelyet Andrej Kozenko orosz Állami Duma-képviselő vezetett. A projekt célja az volt, hogy az önjelölt köztársaságokat közelebb hozza Oroszországhoz, ami lehetővé tenné, hogy az végül bekebelezze ezeket a területeket. Most nézze, az orosz útlevelek kiosztása, az orosz oktatási rendszer bevezetése, az agresszív oroszbarát propaganda – mindez a bizottság keze alatt zajlott.

Oroszország nem próbálta megerősíteni a „népköztársaságok” „állami” intézményeit, csak átmeneti állomásként használta őket a területek annektálásához. Most jön el az annexió ideje, így a „DNK” és az „LNK” vezetése teljesen lecserélődik. Apránként ez már most is történik. Még azt is tudom, hogy az „LNK” vezetőjét, Leonyid Pasecsnyikot hogyan vágták el egy ülésen, amikor kijelentette, hogy nem akar változtatásokat a humánerőforrás-politikában. Más szóval, az Oroszországból küldött tisztviselők Kirijenko emberei^[3], és kinevezésük azt jelzi, hogy ezeket a területeket gyorsan fogják annektálni.

Ukrajna keleti része hagyományosan a munkásmozgalom fellegvárának számított, mivel ott vannak a legnagyobb ipari vállalatok. Hogyan változott a megszállt területeken a munkások helyzete? Milyen lehetséges következményei lehetnek a leállásnak és az ipari vállalatok részleges megsemmisülésének? Továbbá, van-e most valamilyen korlátozás a szakszervezeti tevékenységre Ukrajnában?

Ez egy fájó téma számomra. Emlékszem, hogy 2008 nyarán, amikor a rovenkiji Koszmonautsz bányában dolgoztam bányamesterként havi 8000 hrivnyát kaptam – ez akkoriban 1000 dollár volt, hihetetlen pénz egy fiatal tanoncnak. Egy bányamunkás akár 20 000 hrivnyát is kaphatott. A Donbasszban 2014-ig mintegy 120 működő bánya volt, mára szinte mind bezárt. A „népköztársaságok” 2020-ban mintegy 43 bányát számoltak fel. Egyszerűen utcára tettek embereket. 2021-ben kilenc ember meghalt és tizenketten megsérültek a Krasny Partizan bányában, mert egy felvonókötél elhasználódott. Ez borzasztó. Nyolc és fél évemet szenteltem a széniparnak, 15 éves korom óta minden nyáron a bányában dolgoztam, végigjártam az utat a bányásztanonctól a bánya megbízott igazgatójáig. 2009-ben túléltem egy sziklaomlást. De nem emlékszem ilyen törvénytelenségre és a munkavállalók egészségének és biztonságának semmibe vételére.

Most egy munkás átlagfizetése a „népköztársaságokban” 200 dollár. Ez ötször kevesebb, mint a megszállás előtt. A korábbi szociális garanciák is eltűntek. Például korábban, amikor a bányák működtek, a helyi lakosságot ingyen szénnel látták el, de most a bányákat bezárták, a falvakat nem látják el gázzal, az emberek nyáron a bezárt bányákba járnak, és maguk próbálnak szenet bányászni, ami miatt sokan meghalnak.

Erről a helyzetről már sokszor írtam és beszéltem. Összefoglalva elmondhatjuk, hogy a „népköztársaságokban” a munkások helyzete sokszor rosszabb, mint az ukrán közigazgatás alatt volt. Kész vagyok nyilvános vitába bocsátkozni bármelyik „DNK” vagy „LNK” aktivistával, és bebizonyítani, hogy szó szerint megölték a munkásmozgalmat a Donbasszban.

Ukrajnában láthatólag nincsenek különösebb korlátozások a szakszervezeti tevékenységekkel szemben: a munkaügyi törvények működnek, vannak szakszervezetek is, amik számára a munkavállalók tagdíjat fizetnek. Én egyszerűen azt gondolom, hogy sok szakszervezeti szervező maga is korlátozta a tevékenységét, és csak a humanitárius segélyek szétosztásával foglalkozik, ahelyett, hogy a munkavállalói jogokat védené. A szakszervezetek elsősorban a munkásmozgalom bajnokai, a munkavállalók szociális és gazdasági jogainak biztosítékai. Azért van rájuk szükség, hogy a munkavállalók időben megkapják a bérüket, és hogy a munkáltatók folyamatosan javítsák a munkavédelmet a vállalataikban.

A háború kezdete óta az ukrajnai törvényhozók olyan törvényeket fogadtak el, amelyek jelentősen rontják a munkavállalók jogait. És mi a helyzet a szakszervezetekkel? Nos, a szakszervezetek hallgatnak. No persze, különböző helyeken felszólalnak, de hiába. Ezért a kérdés: miért fizetnek a munkavállalók tagdíjat a szakszervezeteknek? Úgy gondolom, hogy létre kell hozni a munkavállalói jogok védelmének az új formáit – pontosan ezt tesszük én és kollégáim az EEJCS-ben, de ezt a tevékenységet sokkal szélesebb körben kell végeznünk.

Az egyik fő probléma az, hogy a szakszervezetek nem rendelkeznek megfelelő jogi ismeretekkel, tehát segítségre van szükségük ezen a területen. Ezért döntöttünk úgy, hogy mi átvállaljuk a munkavállalók jogainak védelmét a bíróságon, miközben hagyjuk, hogy a szakszervezetek a továbbra is fontos munkát végezzenek a munkahelyeken. Talán azt gondolják, hogy szkeptikus vagyok, de nézzék – az elmúlt néhány évben hány munkaügyi és társadalmi-gazdasági garanciát vettek el a munkásosztálytól? Tehát emberi jogi aktivistaként elvállaljuk ezen jogok védelmét. Ezen túlmenően gondoskodnunk kell arról, hogy a munkajogi kampányokat korszerűbb módon folytassuk, beleértve az érdekérvényesítő kampányokat, a politikusok és kormánytagok részvételével tartott munkajogi konferenciákat, a munkavállalók petícióit, stb.

A nyugati baloldali mozgalom számos képviselője az ukrajnai háborút két imperialista erő összecsapásának tekinti, azt sugallva, hogy nem Ukrajnával mint állammal kell szolidaritást vállalni, hanem az ukrajnai munkavállalókkal, akik egyszerre küzdenek kormányuk neoliberális irányvonala és az Egyesült Államok és Oroszország imperialista törekvései ellen. Mit mondanál egy ilyen álláspont támogatóinak? A baloldalnak támogatnia kellene Ukrajnát? Ha igen, akkor hogyan?

Nem osztom ezt a nézetet. Keleti Emberi Jogi Csoportunk 27 elemző tanulmányt készített a kelet-ukrajnai helyzetről, és bárkinek be tudom bizonyítani, hogy az ukrajnai háború Oroszország birodalmi ambícióinak megvalósulása. A legértékesebb dolog minden állam számára az emberek. Az embereket pedig nem lehet munkásokra és nem munkásokra osztani. Nem kellene támogatni egy munkás feleségét, aki egyáltalán nem dolgozik sehol, de gyerekeket nevel? És egy diákot, aki még tanul? És az informatikai ágazatban dolgozókat? Meggyőződésem, hogy támogatni kell azokat az embereket, akiknek az orosz agresszió miatt ilyen szörnyű túlélési körülményekkel kell szembenézniük. Ukrajnában sok nemzeti kisebbség él – gagauzok, moldovaiak, grúzok, azerbajdzsániak, akik közül sokan nem ukrán állampolgárok. Nem kellene őket is támogatni? Úgy gondolom, hogy támogatni kell az embereket, Ukrajna lakosságát, és ezek mind az állampolgárok kategóriái. Az oligarcháknak és a gazdag embereknek nincs szükségük támogatásra, a pénzügyi tartalékaik lehetővé teszik számukra, hogy itt hagyják az egészet, de az egyszerű emberekkel más a helyzet.

Természetesen a baloldalnak támogatnia kell Ukrajnát, elsősorban háborúellenes akciók és gyűlések szervezésével. A birodalmi törekvések miatt az egyszerű emberek szenvednek. A „DNK”-ban és az „LNK”-ban a munkások kényszermobilizációja folyik, és Oroszországban is beszélhetünk egy rejtett mozgósításról^[4]. A front mindkét oldalán emberek halnak meg, vállalkozások zárnak be, a gazdaság zsugorodik, az emberek jövedelme csökken. A háború mindenki életét akadályozza, ezért a globális baloldali mozgalomnak mindent meg kell tennie, hogy megállítsa ezt a háborút, hogy a civil lakosság ne szenvedjen tovább. Sok ország dolgozói most humanitárius segélyekkel segítik Ukrajnát, ez a szakszervezeteken keresztül megy, és ezt a munkát folytatni kell. De a szakszervezetek és a háborúban részt vevő országok munkavállalói képviselőinek számára párbeszédre alkalmas platformokat kell létrehozni, hogy a közvetítők mindent megtehessenek a katonai konfliktus lezárása érdekében.