Jordan Peterson kanadai pszichológus és az alt-right média régi bútordarabja nemrég egy fontos felismerésre jutott. Az „Oroszország kontra Ukrajna vagy polgárháború a Nyugaton?” című podcast-epizódban rádöbbent az európai háború és azon konfliktus kapcsolatára, amely a liberális mainstream és az új populista jobboldal között dúl Észak-Amerikában és Európában.

Bár a műsorban Peterson kezdetben helyteleníti Vlagyimir Putyin orosz elnök agressziós háborúját, álláspontja fokozatosan átalakult Oroszország egyfajta metafizikai védelmévé. Mielőtt jóváhagyná a Kremlnek a kortárs nyugati liberális civilizáció „elkorcsosultnak” [degenerate] minősítését, Dosztojevszkij naplóira hivatkozva^[1] azt sugallja, hogy a nyugat-európai hedonista individualizmus messze alulmúlja az orosz kollektív spiritualitást. A posztmodernizmust a marxizmus átalakulásaként írja le, amely a keresztény civilizáció alapjainak lerombolására törekszik. Ebből a szempontból tekintve az ukrajnai háború a hagyományos keresztény értékek és a kommunista elkorcsosulás új formája közötti küzdelemként mutatkozik meg.

Ez a nyelvezet ismerős lesz mindazoknak, akik tájékozottak Orbán Viktor miniszterelnök magyarországi rezsimjével kapcsolatban, vagy hallottak az amerikai Capitolium 2021. január 6-i ostromáról. Ahogyan John Blake, a CNN munkatársa fogalmazott, azon a napon „számos amerikai először döbbent rá arra, hogy az Amerikai Egyesült Államok egy virágzó fehér, keresztény, nacionalista mozgalommal áll szemben”, amely „a keresztény nyelvezetet használja a szexizmus és a feketékkel, illetve a nem-fehér bevándorlókkal szembeni ellenségesség palástolására annak érdekében, hogy létrehozza a fehér, keresztény Amerikát”. Ez a világnézet mára „olyannyira beépült a vallási fősodorba, hogy gyakorlatilag minden keresztény lelkész, aki megpróbál szembeszállni ezzel az ideológiával, az előmenetelét teszi kockára”.

Az a tény, hogy Peterson oroszbarát, antikommunista álláspontot foglalt el, jelentősebb tendenciára mutat rá. Az Egyesült Államokban számos republikánus párti törvényhozó elutasította Ukrajna támogatását. J. D. Vance, a Donald Trump által támogatott ohiói republikánus szenátorjelölt „sértőnek és stratégiailag ostobának tartja, hogy a forrásainkból milliárdokat fordítunk Ukrajnára, miközben figyelmen kívül hagyjuk a saját országunk problémáit”. Matt Gaetz, a Képviselőház floridai republikánus tagja pedig elkötelezte magát amellett, hogy megszünteti az Ukrajnának nyújtott amerikai támogatást, ha a pártja novemberben megszerzi a képviselőház feletti irányítást.

De, ha elfogadjuk Peterson előfeltevését, miszerint az oroszországi háború és az amerikai alt-right ugyanannak a globális mozgalomnak a szakaszai, akkor a baloldaliaknak mindössze az ellenkező oldalra kell állniuk? A helyzet nem ilyen egyszerű. Bár Peterson úgy véli, hogy a kommunizmust ellenzi, valójában a globális kapitalizmus egyik fő következményét támadja. Ahogyan Marx és Engels több mint 150 évvel ezelőtt írta a Kommunista Párt kiáltványa első fejezetében:

„A burzsoázia, ahol uralomra jutott, szétrombolt minden hűbéri, patriarchális, idillikus viszonyt. (…) Az összes szilárd, berozsdásodott viszonyok, a nyomukban járó régtől tisztelt képzetekkel és nézetekkel együtt felbomlanak, az összes újonnan kialakuló viszonyok elavulnak, mielőtt még megcsontosodhatnának. Minden, ami rendi és állandó, elpárolog, mindent, ami szent, megszentségtelenítenek, és az emberek végre arra kényszerülnek, hogy józan szemmel vizsgálják léthelyzetüket, kölcsönös kapcsolataikat.”^[2]

Mindezt óvatos szándékoltsággal figyelmen kívül hagyják azok a baloldali kulturális teoretikusok, akik a kritikájuk középpontjába még mindig a patriarchális ideológiát és gyakorlatot állítják. Pedig a patriarchátus kritikája pontosan abban a történelmi pillanatban érte el az apoteózisát, amikor a patriarchátus elvesztette hegemón szerepét – vagyis akkor, amikor a piaci individualizmus felbomlasztotta. Hiszen mi lesz a patriarchális családi értékekkel, ha egy gyermek beperelheti a szüleit, mert elhanyagolták és bántalmazták (ami pedig arra utal, hogy a szülői viszony csak egy újabb ideiglenes és felbontható szerződés a haszon maximalizálására törekvő egyének között)?

Természetesen ezek a „baloldaliak” farkasbőrbe bújt bárányok, akik azt mondogatják maguknak, hogy radikális forradalmárok, miközben pedig csak a fennálló rendet védik. A premodern társadalmi viszonyok és formák elpárolgása ma már jóval tovább jutott, mint ahogyan azt Marx megsejdíthette. Az emberi identitás minden oldala választás kérdésévé lett; a természet egyre inkább a technológiai beavatkozás tárgyává válik.

A „polgárháború”, melyet Peterson a fejlett nyugaton vél felfedezni, kiméra – ugyanannak a globális kapitalista rendszernek a két változata közti összeütközés. A féktelen liberális individualizmus kerül ellentétbe a neofasiszta konzervativizmussal, s ez utóbbi a kapitalista dinamizmust és hagyományos értékekkel és hierarchiákkal házasítaná.

Kettős paradoxonra bukkanhatunk itt. A nyugati politikai korrektség („wokeness”) kiszorította az osztályharcot, és egy olyan liberális elitet hozott életre, amely annak érdekében, hogy elterelje a figyelmet saját tagjainak gazdasági és politikai hatalmáról, azt állítja, hogy megvédi a fenyegetett faji és szexuális kisebbségeket. Eközben ugyanez a hazugság lehetővé teszi az alt-right populistái számára, hogy az „igazi” emberek védelmezőiként tüntessék fel magukat a vállalati és a „mélyállami” elitekkel szemben, még akkor is, ha ők szintén a gazdasági és politikai hatalom magaslatain foglalnak helyet.

Végső soron mindkét oldal annak a rendszernek a prédájáért küzd, amelynek teljes mértékben a bűnrészesei.

Egyik oldal sem áll ki a kizsákmányoltak mellett, és egyiknek sem érdeke a munkásosztály szolidaritása.

Ebből nem az következik, hogy a „baloldal” és a „jobboldal” elavult fogalmak – ahogyan azt gyakorta hallani –, hanem az, hogy a kultúrharc kiszorította az osztályharcot, amely azelőtt a politika motorja volt.

Hol marad Európa? Simon Tisdall a Guardianben zord, de helytálló képet fest:

„Putyin célja Európa elnyomorodása. Az energia, az élelmiszer, a menekültek és az információ fegyverként történő felhasználásával Oroszország vezetője gazdasági és politikai szenvedést terjeszt, háborús körülményeket teremtve mindenki számára. Hosszú, zimankós, szerencsétlenségekkel teli, energiahiányos és zavaros európai tél fenyeget. (…) A fagyoskodó nyugdíjasok, az éhező gyerekek, az üres üzletláncok polcai, a megélhetési költségek megfizethetetlenné válása, a leértékelődött bérek, a sztrájkok és utcai tiltakozások a Srí Lanka-i típusú összeomlás felé mutatnak. Túlzás? Nem igazán.”

Az államapparátusnak ahhoz, hogy megakadályozza a zűrzavarba csapó teljes összeomlást, szoros együttműködésben más államokkal és az emberek helyi mozgósítására támaszkodva – esetlegesen a fegyveres erők igazgatása révén – szabályoznia kell az energia és az élelmiszer elosztását. Európának így egyedülálló esélye nyílik arra, hogy maga mögött hagyja az elszigetelt jólét bűvös életét, amelyben – mint egy buborékban – a gáz és az áram ára volt a legnagyobb gond. Ahogy Volodimir Zelenszkij ukrán elnök nemrégiben a Vogue-nak megjegyezte: „Csak képzeljék el, hogy amiről beszélek, az az Önök otthonával, az Önök hazájával történik. Még akkor is a gáz és az áram árára fognak gondolni?”

Igaza van. Európa támadás alatt áll, s mozgósítani kell nemcsak katonailag, hanem társadalmi és gazdasági téren is. Arra kell használjuk a válságot, hogy megváltoztassuk az életmódunkat, és olyan értékeket tegyünk a magunkévá, amelyek megkímélnek minket az elkövetkező évtizedek ökológiai katasztrófájától. Ez lehet az egyetlen esélyünk.