Ezt a cikket Ukrajnából írom, jelenleg a Területi Védelmi Erőknél szolgálok. Egy éve még el sem tudtam volna elképzelni, hogy ilyen helyzetbe kerülök. Ukránok millióihoz hasonlóan az én életem is a feje tetejére állt a háború káoszában.

Az utóbbi hónapokban olyan emberekkel találkoztam, akikkel máskülönben aligha hozott volna össze az élet. Néhányuknak eszük ágában se lett volna fegyvert fogni február 24-e előtt, de az orosz invázió arra kényszerítette őket, hogy hagyjanak fel mindennel és védjék a családjukat.

Gyakran bíráljuk az ukrán kormány intézkedéseit és az ukrán védelem szervezettségét, de sosem kérdőjelezzük meg az ellenállás szükségességét, és tisztában vagyunk azzal, hogy miért harcolunk.

Ezalatt az idő alatt igyekeztem követni és részt  venni a nemzetközi baloldal vitáiban az orosz-ukrán háborúról, és az igazat megvallva leginkább csalódottságot és a belefáradást éreztem magamon utána. Túl sok időm ment el azzal, hogy megállás nélkül olyan állításokat cáfoljak, amelyek forrása egyértelműen az orosz propaganda, hogy elmagyarázzam, Moszkvának miért nem voltak „legitim biztonsági aggodalmai”, amelyek igazolnák a megszállást, és bizonygassam a nemzeti önrendelkezés premisszáit, amelyekkel minden baloldalinak egyet kellene értenie.

De talán ami ezek közül is a leginkább megrendített az, hogy az orosz-ukrán háborúról szóló vitákban milyen szinten ignorálva van az ukránok véleménye. A baloldal egyes köreinek eszmecseréiben az ukránok még mindig vagy passzív áldozatként vannak prezentálva, akik felé részvétünket fejezhetjük ki, vagy szimplán náciként, akik megvetésre méltóak.

Béke tárgyalásos úton

Az utóbbi hónapokban egyre hangosabb lett azoknak a – sokszor különben alapvetően jószándékú – embereknek a hangja, akik meglehetősen homályos módon a konfliktus diplomáciai, tárgyalásos úton való rendezésére buzdítanak. De mit is jelent ez pontosan? Oroszország és Ukrajna között több hónapon keresztül zajlottak tárgyalások az inváziót követően, sikertelenül. Előtte Donbasz státuszáról hét évig tárgyaltak a felek francia és német közreműködéssel; de minden aláírt megállapodás és tűzszünet ellenére a konfliktus folytatódott. Másfelől pedig államok közötti háborús helyzetben a kapituláció feltételei is a tárgyalóasztal mellett dőlnek el.

Gyakorlatilag égbe kiáltott szó a diplomáciai megoldás melletti kiállás anélkül, hogy figyelembe vennénk a két oldal tárgyalási pozícióit, elemeznénk a szóban forgó konkrét engedményeket és a felek hajlandóságát egy esetlegesen aláírt megállapodás betartására. Ezek mind a háborús cselekmények menetén múlnak, amely azonban a nemzetközi fegyveres segítség mértékének a függvénye. Utóbbi jelentősen meg tudja gyorsítani azt, hogy igazságos békét tudjunk kötni.

Az eddigi események azt jelzik, hogy az orosz katonák tartós jelenléttel terveznek a megszállt dél-ukrajnai területeken, mert azok szárazföldi korridort biztosítanának a Krím és Oroszország között.

A Kreml az erről a területről zsákmányolt gabonát kliensrendszerei támogatására használja fel, az ukrán kikötők blokádjával pedig az egész Földet az éhínség szélére sodorhatják. Az ukrán gabonaexport szabaddá tételéről szóló megállapodást – amelyet július 22-én írt alá Oroszország és Ukrajna Isztambulban – az oroszok már rögtön másnap megsértették azzal, hogy rakétákat lőttek az odesszai tengeri kikötőre.

Eközben magas rangú orosz politikusok, mint például Dmitrij Medvegyev volt elnök és a Biztonsági Tanács jelenlegi elnökhelyettese, vagy a Roszkozmosz vezetője, Dmitrij Rogozin továbbra is olyanokat írnak, hogy Ukrajnát meg kell semmisíteni. Semmi okunk nincs elhinni azt, hogy Oroszország leállítja területi terjeszkedését, még akkor sem, ha egy nap a Kreml számára előnyös lesz egy ideiglenes tűzszünet aláírása.

De itt van ez is: az ukránok 80 százaléka elfogadhatatlannak tartja a területi engedményeket Oroszország javára. Az ukránok számára a megszállt területek feladása egyet jelent az ott lakó polgártársaik és rokonaik elárulásával, valamint a megszállók általi mindennapi emberrablások és kínzások elfogadásával. Ilyen feltételek mellett a parlament nem fogja ratifikálni a területek elszakadását akkor sem, ha a Nyugat nyomást gyakorol az ukrán kormányra, hogy fogadja el a területi veszteségeket. Ez csak hiteltelenítené Vologyimir Zelenszkij elnököt és a még inkább nacionalista erők újraválasztását eredményezné azzal együtt, hogy a szélsőjobb számára is kedvező légkört biztosítana új tagok toborzására.

Kétségtelen, hogy Zelenszkij kormánya neoliberális. Az ukrán baloldaliak és szakszervezetek széles körben szervezkedtek a kormány szociális és gazdasági intézkedéseivel szemben. A háború és a nacionalizmus kontextusában azonban Zelenszkij még mindig a legmérsékeltebb politikus, aki a Krím 2014-es annektálása és a donbaszi háború kirobbanása után hatalomra kerülhetett Ukrajnában.

Volt néhány félreértés az elnöki tevékenységét illetően is. Példának okáért több szerző Zelenszkijre akarja kenni a nacionalista nyelvi törvényt, amely az orosz nyelv használatának lehetőségét korlátozza a közszférában, valamint a kisebbségi nyelvek oktatását igyekszik visszaszorítani a középszintű oktatásban. Valójában azonban a nyelvi törvények az ezt megelőző ciklusban lettek elfogadva a parlament által, Zelenszkij elnöksége alatt csupán hatályba léptek a törvény egyes intézkedései. A kormánya többször igyekezett puhítani ezeken az intézkedéseken, de minden esetben visszakozni kényszerült a nacionalisták tiltakozásának hatására.

A megszállás elején az oroszokhoz intézett felhívásai, a Kremlbe való meghívása, valamint a nyilatkozatai, miszerint az ukrán hadsereg nem fog kísérletet tenni a február 24-e után orosz kontroll alatt lévő megszállt területek visszafoglalására, hanem diplomáciai eszközöket fog keresni a jövőben ezek visszaszerzésére – ezek mind alátámasztják Zelenszkij mérsékelt politikáját. Ha tőle jobbra helyezkedő  venné át a helyét, az csak rontaná a helyzetet.

Ennek a következményeit valószínűleg nem kell részleteznem. A központi hatalom még autoriterebb módszerekhez folyamodna belföldön, eluralkodnának a revansista érzelmek, és a háború nem állna le. Egy új kormány sem lenne ennél jobban megkímélve az orosz lövegektől, amiket a megszállt területekről lőnének rá. A szélsőjobb újabb felpezsdítésével az országunk csak még mélyebbre zuhanna a nacionalizmus káoszába és a reakcióba.

Mint valaki, aki megtapasztalta a háború poklát, bátran állíthatom, hogy megértem azokat, akik minél hamarabb véget kívánnak vetni a háborúnak. Nyilvánvaló, hogy a háború gyors lezárása maguknak az ukránoknak a legfontosabb – de az ukránok számára az sem mellékes, hogy ez a háború hogyan fog véget érni. A háború elején én is reménykedtem abban, hogy az orosz háborúellenes mozgalom majd kellő nyomást tud gyakorolni a Kremlre és elérik, hogy Oroszország felhagyjon a megszállással. Sajnos ez nem történt meg. Ma az orosz háborúellenes mozgalom csupán kisebb méretű vasúti és hadiipari szabotázs akciók végrehajtásával tudja befolyásolni a helyzetet. Jelentősebb mozgalmi eredmények csak Oroszország katonai veresége után képzelhetők el.

Természetesen bizonyos körülmények között érdemes lehet belemenni egy tűzszünetbe, de egy ilyen tűzszünet csak átmeneti lenne. Bármilyen szintű orosz siker Vlagyimir Putyin rezsimjét és reakciós tendenciáinak megerősödését eredményezné. Nem jelentene igazi békét, csak évtizedeken keresztül tartó instabilitást, földalatti ellenállást a megszállt területeken és ismétlődő atrocitásokat a demarkációs vonal mentén. Nemcsak Ukrajna, hanem Oroszország számára is katasztrófa lenne, hiszen ez politikailag fokozná a reakciós fordulatot, a gazdaságot pedig a szankciók béklyóznák meg, amelynek a lakosságra nézve súlyos következményei lennének.

Az orosz invázió katonai veresége tehát az orosz lakosság érdekében is áll. Csak egy változás oldalán álló tömegmozgalom képes arra, hogy Ukrajna és Oroszország lehetőséget kapjon a két ország közötti viszony rendezésére. A putyinista rezsim győzelme esetén a forradalom azonban beláthatatlan ideig lehetetlenné válhat. Nemcsak Ukrajna és Oroszország, de a teljes posztszovjet térség progresszív jövőjének előfeltétele a putyinista rezsim bukása.

Mihez kezdjenek a szocialisták?

Fontos megjegyezni, hogy elemzésem elsősorban az ukrán és orosz belpolitikára fókuszál. A nemzetközi baloldalon többen az invázió geopolitikai összefüggéseivel foglalkoznak. Én úgy gondolom, hogy a szocialistáknak először is azoknak a véleményét kellene megismerniük, akiket közvetlenül érint ez a konfliktus. Másrészt szerintem sok baloldali alulértékeli a veszélyét egy lehetséges orosz győzelemnek.

Nem Joe Biden döntött úgy, hogy ellen kell állni az orosz megszállásnak, de még nem is Zelenszkij: az ukrán emberek hozták meg ezt a döntést az invázió első napjaiban, amikor sorban álltak a fegyverekért. Ha Zelenszkij akkor kapitulált volna, akkor a társadalom döntő része elvesztette volna belé fektetett bizalmát – az ellenállás azonban nem állt volna le, csak keményvonalas nacionalisták vették volna át a vezetését.

Másrészt pedig – ahogy Vologyimir Artiukh emlékeztetett a Jacobinban megjelent cikkében – a Nyugat egyáltalán nem akarta ezt a háborút. Az Egyesült Államok kerülte a konfliktusokat Európában, mert a Kínával való konfrontációra  koncentrált. Németország és Franciaország még kevésbé akarta ezt a háborút. Habár Washington nem egyszer vette semmibe a nemzetközi törvényeket – mi, szocialisták a világ bármely pontjáról, sosem fogjuk elfelejteni például Irak megszállását – az ukrán ellenállás támogatásával éppen jót cselekszik.

Hogy egy kicsit történeti keretet adjak a kérdésnek: az ukrán háború épp annyira proxy háború, mint amennyire a vietnámi háború volt az az Egyesült Államokkal az egyik, a Szovjetunióval és Kínával a másik oldalon. Emellett pedig a vietnámi konfliktus is egyszerre szólt a nemzeti önrendelkezésről az Egyesült Államokkal szemben és volt polgárháború Észak- és Dél-Vietnám támogatói között. Minden háborúnak több rétege van, ezért az ilyen konfliktusok alaptermészete és célrendszere is folyamatosan változhat. De mit tanulhatunk ebből gyakorlati szinten?

A hidegháború alatt nem kellett ünnepelniük a Szovjetuniót azoknak, akik támogatták a vietnámi népet az önrendelkezésért folytatott küzdelmükben. Valószínűtlen az is, hogy bármelyik szocialista azt tanácsolta volna szovjet disszidenseknek, hogy ellenezzék a Vietkong katonai támogatását. Azért kellett volna ellenezni Vietnám szovjetek általi katonai támogatását, mert a Szovjetunió 1968-ban galád módon elfojtotta a prágai tavaszt? Ha nem, akkor miért van az, hogy amikor felmerül Ukrajna nyugati támogatása, akkor azonnal előkerül Afganisztán és Irak kegyetlen megszállása, mint ellenérv a segítségnyújtásra?

Ahelyett, hogy a világot geopolitikai logika szerinti táborokra osztanánk, azoknak a szocialistáknak, akik számára fontos a nemzetközi szolidaritás, minden ehhez hasonló konfliktust az alapján kell elemezniük, hogy mik a munkásosztály érdekei az adott helyzetben a szabadságért és egyenlőségért folytatott harcban.

A forradalmár Leon Trockij írta egyszer, hogy hipotetikusan, ha a fasiszta Olaszország saját érdekeit követve pártfogolta volna Algéria antikolonialista harcát a demokratikus Franciaországgal szemben, akkor a nemzetközi szocialistáknak támogatniuk kellett volna az algír felkelők felfegyverzését az olaszok által. Elég jogosnak tűnik, Trockij mégsem lesz ettől kevésbé antifasiszta.

Vietnám önrendelkezési harca nem csupán az ország számára vált előnyössé; a Egyesült Államok veresége szignifikáns – habár átmeneti – visszaesést okozott az amerikai imperialista törekvések terén. Hasonló az eset Ukrajnával kapcsolatban is. Mit tesz Oroszország abban az esetben, ha Ukrajnát sikerül legyőzniük? Mi akadályozná Putyint abban, hogy Moldova, vagy bármely más posztszovjet állam ellen induljon meg?

Az Egyesült Államok hegemóniájának szörnyű következményei voltak az emberiség egészére nézve és örülhetünk, hogy az összeomlás szélére került. Ugyanakkor az USA egyeduralmának alkonyát vagy egy olyan időszak követi majd a nemzetközi rendben, amely demokratikusabb és igazságosabb, vagy mindenki háborúja mindenki ellen. Visszatérhetünk az imperialista hatalmak befolyási övezeteinek politikájához – mint például a hidegháború alatt – és a határok hadseregek általi újra rajzolásához a korábbi évszázadok gyakorlatához hasonlóan.

A világ még zordabb és veszélyesebb hely lesz akkor, ha nem-nyugati imperialista ragadozók a saját agresszív politikájukhoz akarják felhasználni az amerikai hegemónia szétbomlását. Ukrajna és Szíria jó példák arra, hogy hogyan is nézne ki a „multipoláris világ”, amelyben a nem-nyugati imperialisták étvágyát képtelenség kielégíteni.

Minél tovább tart az ukrajnai konfliktus, annál nagyobb lesz az elégedetlenség a nyugati országok társadalmaiban a szankciók és a háború okozta gazdasági nehézségek miatt. A tőke – amely nem igazán kedveli a profitok visszaesését, ezért szeretne visszatérni a „business as usual” állapotába – valószínűleg megpróbálja kihasználni ezt a pillanatot is. De ezt a momentumot azok a szésőjobboldali demagógok is kihasználhatják, akik nem bánnák, ha országuk Putyin befolyási övezetében kötne ki egy ponton.

Ha a szocialisták az elégedetlenség légkörét arra használják, hogy az Ukrajnának nyújtott támogatások, és az Oroszország feletti nyomásgyakorlás csökkentését követelik, azzal elutasítják azt, hogy szolidaritást vállaljanak az elnyomottakkal.