Mihail Gorbacsov, a Szovjetunió egykori Kommunista Pártjának legutolsó főtitkára 91 éves korában elhunyt.
Az ő hivatali idejében és az ő habozó közreműködésével dőlt meg a „valóságosan létező szocializmus” a Szovjetunióban és egyebütt Kelet-Európában (az ázsiai posztsztálinista államok – Kína, Vietnam, Észak-Korea, Laosz, Kambodzsa – változó mértékben ugyan, de fönnállnak még, különbségeik ellenére egyaránt kíméletlen diktatúrák).
Az 1989 utáni, posztszovjet típusú, kelet-európai államalakulatoknak vannak közös vonásaik – valóságos vagy meghamisított többpártrendszer, ilyen-olyan parlamentarizmus, korporatista, félmonopolista „magántulajdon”, oligarchikus uralkodó réteg, valamelyest versengő, többnyire manipulált és itt-ott kontrollált médiák, korrupció, sovinizmus –, de nem ezek a legszembetűnőbb jellegzetességeik, bármit mondanak az amerikai politikatudományi nagyiparból adaptált elvont modellek. (Amelyeket a fantáziátlan kelet-európai szakemberek önként alkalmaznak, ám hiába.)
Ami a legszembetűnőbb: a Vörös Hadsereget kivonták, a kései posztsztálinista pártok és titkosszolgálatok (amelyek a rezsimet irányították 1989 előtt) megszűntek; s bár nekik, azaz a kényszerűségnek tulajdonították – a strukturális elnyomásnak – a nyugati mintáktól való távolságot, a távollétükben ez a távolság nem csökkent, hanem nőtt.
Föltételezték sokan, hogy a nyugatellenesség mesterséges, az egypártrendszerek hamisítása.
Ez a föltevés tévesnek bizonyult.
Jól emlékszem, hogy a rendszerváltás pillanatában is az amerikanizálódás miatt aggódtak figyelemre méltó elmék, oroszellenesség csak a régi területi ellenfelek (Lengyelország, Románia, balti államok) körében volt észlelhető. A liberális antikommunizmusnak is voltak nacionalista elemei, de ez a liberalizmus gyors vereségével megszűnt problémának lenni.
Ma épp úgy nincsen polgári demokrácia Kelet-Európában, mint a szovjet érában, sőt: népszerűtlenebb, mint a rendszerváltás körül volt. Azt mondják: azért, mert a kelet-európaiak megtapasztalták a polgári (azaz liberális) demokráciát és köszönik, nem kérnek belőle. De ez nem igaz: a kelet-európaiak és mások se ábrándulhatnak ki valamiből, amit nem éltek át, polgári demokrácia pedig ebben a régióban nem jött (nem is jöhetett) létre.
Az antiszociális és antiliberális kelet-európai reakció 1814, azaz Napóleon bukása óta nem sokat változott. A fölvilágosodás, a polgárság és munkásság, az értelmiség, az emberi jogok forradalmi doktrínája iránti gyűlölet kétszáz éves. Nyugaton is létezik, 1945 óta mostanáig kisebbségben – most éppen megerősödött –, de a kelet-európai közvéleményt és politikát mélyen áthatja.
Ugyanakkor a múlt föltámasztása nem sikerült, nem sikerülhetett, hiszen a kelet-európai modernség, amelyben élünk, szinte teljes egészében a „valóságosan létező szocializmus” terméke. Vallás, arisztokrácia, katonai nemesség, paraszti alázat nélkül nincs múlt, ezek pedig eltűntek az októberi forradalom, illetve a második világháború után és miatt.
Marad a ressentiment és a szokványos elitellenesség, kulturális pesszimizmus, a szakadatlan jóslatok a nyugatias modernség hanyatlásáról, a keserű konformizmus, a kisebbségek és egyéb alul lévők brutális megvetése, ami Kelet-Európa felé fordítja a sötét nyugati mélyreakció csodálatát, rokonszenvét, érdeklődését. A kelet-európai baloldal jelentős része, amikor elátkozza a kapitalizmust, voltaképpen a külföldet érti rajta. Szocializmusnak véli a saját nacionalizmusát.
Gorbacsov ugyebár Putyin hatalmának csúcspontján, az orosz-ukrán háború idején hunyt el. Kétségtelenül az orosz állam volt az agresszor, de Ukrajna küzdelme nem szabadságharc. Az ukrán politikai rendszer (és majd’ mindegyik posztszovjet „köztársaság”, köztük a legborzalmasabbak Közép-Ázsiában, a testvéri Türk Közösségben), bár belül nem annyira vérengző, és eddig nem mérgezett meg ellenzékieket, a legjobban az oroszországira hasonlít. Ellenzék betiltva, tévé-rádió-újság-internet cenzúrázva, a hivatalos ideológia elvadult sovinizmus/etnicizmus, a csúcson a közvagyont kisajátító oligarchák állnak, a háború pedig magát a civilizációt fenyegeti.
Gorbacsov szándéka valamiféle szociáldemokrata kompromisszum volt, világbéke, a csatlós államok elengedése a szovjet karámból, engedékenység, demokrácia. A „glasznoszty” – ami nem „nyitottságot” jelent – azt tenné lehetővé, hogy minden hang megszólalhasson. Ilyenekben kezdett hinni, úrrá lett rajta a jóindulat, a jámborság, kint és bent mindenki megmosolyogta, becsapták, kinevették. A diktatúra (nem „a birodalom”) fölszámolását nem tudja megbocsátani neki a volt szovjet hivatalnoki középosztály és értelmiség, amelynek döntő szava volt a XX. kongresszustól (1956) 1991-ig, s erre a szóra tízmilliók hallgattak. A gazdaság és a szociálpolitika, az egyenlősítő állami beavatkozás összeomlott, úgyhogy a szovjet dolgozók pórul jártak. A demokratikus szándékok üres frázisnak tetszettek, később azzá is lettek.
„Objektíve” kudarcot vallott Gorbacsov, de „szubjektíve” – az állampolgárok gondolataiban és érzéseiben – még nagyobbat. És ez a döntő.
Ő valahogy a vereség szimbóluma, holott csak ki akart menteni, némileg ügyetlenül, a romok közül ezt-azt. Kis reményt, aprócska közszabadságokat, nyugalmat, prózaiságot. Nem akarta folytatni az orosz nép hősies szenvedéstörténetét. Azt szerette volna, hogy a nép megússza valahogy.
Tömegeket ez nem vonzott, legföljebb magyar újságírókat.
Gorbacsovot megdicsérték a nyugati vezetők, de pénzt nem adtak, amit – ki tudja, hogy a csudába és miért – a kelet-európaiak egy része elvárt volna, ma is elvár, s toporzékol csalódottságában. Pénz nem lett, de minden rossz visszatért a rendőrállamtól a nukleáris fenyegetettségig és a lebírhatatlan, tömeges bűnözésig. Az ágyúk dörögnek, magyarázatul pedig a második világháborús propaganda bizarr, szürreális pastiche-a szolgál. Az egész háború alatt eddig egyetlen értelmes szó el nem hangzott a hadviselő felektől. Mi a hadicél? Senki nem tudja. Kelet-Európa nyomására a Nyugat jól belejött az oroszellenes etnikai gyűlölködésbe, oroszüldözésbe, nehogy némi morális mellékhangsúlya lehessen az egész nyavalyának.
Szegény Gorbacsovnak mindez nem tetszett, de ennek már semmi jelentősége, akár az egész rendszerváltásnak a maga zömmel képmutató, színleges lelkesedéseivel meg őszinte, naiv, óvatos tervezgetéseivel, amelyekből nem lett semmi más, csak a közvagyon elosztogatása az épp arra járó pernahajdereknek.
Olvasom, nem lesz Moszkvában állami temetése. Nagyon helyes.
