Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Salman Rushdie és a sértett vallási érzelmek kísértete

Rushdie ellen 1989-ben Irán akkori legfelsőbb politikai és vallási vezetője, Ruhollah Khomeini ajatollah olyan vallási határozatot adott ki, amelyben a megölésére szólította fel a muszlimokat az Iránban istenkáromlás miatt betiltott könyve, a Sátáni versek miatt. Rushdie fejére több millió dolláros vérdíjat tűztek ki, így évekig bujkálnia kellett.

Tucatnyi oka van, hogy miért alapvető fontosságú Salman Rushdie mint író, mint gondolkodó, mint művész, mint a szólásszabadság hangja, mint másként és a doxával szembehelyezkedő gondolkodó. Két okot különösen fontos kiemelni most, amikor Rushdie kórházban fekszik, miután pénteken, New Yorkban brutálisan megtámadta Hadi Matar – egy New Jerseyben élő fiatalember, akiről tudvalevő, hogy szimpatizál az iráni állammal.

Először is: Khomeini ajatollah 1989-ben kiadott fatvája óta, amely halálos ítéletet mondott ki Rushdie-ra, amiért a Sátáni versekben az iszlámot gyalázta, Rushdie számos alkalommal figyelmeztetett, mekkora veszélyt jelent, ha finomkodunk a vallással, és a hívők megsértésétől való félelmünkben mentesítjük azt a szkeptikus vizsgálat, a bírálat és a szatíra alól. Márpedig az elmúlt harminc év újra és újra Rushdie-t igazolta, nem csak saját tapasztalatán keresztül, hanem Taslima Nasreen, Shirin Dalvi, a Charlie Hebdo elleni mészárlás és Gauri Lankesh példája is.

Rushdie azonban nem kizárólag a vallás kapcsán verte félre a harangot. Amikor azt hangsúlyozza, hogy a szabad véleménynyilvánításhoz való jog – és, ami kiemelten fontos, a mások megsértéséhez való jog – nemcsak a demokratikus társadalmi rendnek, hanem magának az emberi létnek is alapvető feltétele, az a beszéd minden formájára kiterjedően értendő. A politikai beszéd, a komédia, a mindennapi társalgás egytől egyig megérdemli, hogy ugyanolyan szentségként kezeljük, mint értékes és lényeges véleménynyilvánítást.

A bátorság modellje

Másodszor: Rushdie a rettenthetetlen bátorság modellje, amiért nem hajlandó félelemben élni a fatva fenyegetése miatt, és amiért minden tekintetben nem lankadó lendülettel éli az életét. Amikor az ezredfordulót követő években az atlantai Emory Egyetem diákja voltam, alkalmam nyílt részt venni Rushdie több előadásán. 2004 őszén az egyetem őt kérte fel a rangos Richard Ellman-előadások hetedik sorozatának megtartására. Az egyik előadása utáni fogadáson Rushdie elvegyült a közönségben, és ráérősen elbeszélgetett mindenkivel, aki megszólította. Egyetlen rendőr állt valahol távol; más biztonsági ember nem volt jelen.

2008-ban, San Franciscóban hallottam ismét beszélni Rushdie-t. Michael Krasny, a San Franciscó-i Állami Egyetem professzora interjúvolta meg közönség előtt abban a rádióműsorban, amelynek Krasny volt a házigazdája. Sok mindenre emlékszem az Emory Egyetemen tartott előadásokból is és a San Franciscó-i beszélgetésből is. Kivétel nélkül a műveltség és szellemesség egyedi Rushdie-féle keverékei voltak, a kutatás és az anekdoták, a fikció és a tények, a személyes emlékek és a történelem elegye.

Legélénkebben azonban a San Franciscó-i beszélgetés során adott válaszaira emlékszem, amelyekben kifejtette, miért támogatja az USA által vezetett afganisztáni inváziót, mit gondol a rendszerváltásról, és miért bírálja az iraki háborúval kapcsolatos amerikai politika logikáját. Akár egyetértett az ember Rushdie konkrét érveivel, akár nem, mindaddig nem hallottam ilyen színvonalas vitát a témáról az amerikai közbeszédben.

Olyan beszélgetés volt, amilyennel ritkán találkoztam azóta is az Egyesült Államokban vagy másutt – főleg az amerikai televízióban, illetve a közösségi média globális terében. Emlékszem, hogy a beszélgetést hallgatva azt gondoltam, csodálatosan példázza a szabadság elvét: az intellektuális vizsgálódás szabadságát és a félelem nélküli élet szabadságát. A beszélgetés egyben azt is megtestesítette, hogy a szabadság e két aspektusa mélyen és alapvetően összekapcsolódik.

Ma a szabadság e két területe támadás alatt áll különböző társadalmakban szerte a világon, Oroszországtól Indiáig, az Egyesült Államoktól Kínáig, Magyarországtól Törökországig.

És legalább egy kérdésben különös cinkos összejátszás tapasztalható a teljes politikai spektrumon, a jobb oldali autoriterektől és kvázifasisztáktól a progresszívekig: hogy a vallásnak valamiképpen mentességet kell élveznie a beszéd bizonyos formái alól – a kritikus kérdőre vonástól a humorig –, amelyek életünk legtöbb más aspektusára alkalmazhatók.

A progresszívek becsületére legyen mondva: az általuk javasolt büntető intézkedések között nem szerepel a szélsőséges fizikai erőszak – csupán a vétkes megszégyenítése a közösségi médiában, nyilvános bocsánatkérésre kényszerítése vagy munkahelyéről való kirúgatása.

Ami a vallást illeti: úgy tűnik, a véleménynyilvánítással kapcsolatos új norma az, hogy ha sok ember hiszi valamiről, hogy igaz, akkor nem kockáztathatjuk meg, hogy megsértsük őket. Ha egy vallási közösség azt mondja, hogy valamit bántónak talál, akkor ez az érzés a szólásszabadság elvével szemben elsőbbséget kap – vagy legalábbis azzal azonos súlyt. Ehhez kapcsolódóan alapszabály, hogy a vallás tiszteletben tartása nevében a vallás bármiféle bírálatát szépítő, finom és tartózkodó nyelven kell megfogalmaznunk – annak ellenére, hogy a legtöbb vallási hagyományban jócskán akadnak olyan elemek, amelyek nem adják meg a tiszteletet az emberiség egyes kategóriáinak: a nőknek, a nem hívőknek, a más hitűeknek és így tovább.

Rushdie mind írásaiban, mind életvitelével azt mondja: ezek az érvek igencsak ingatagok és groteszkek, a vallás kivételezett státusza pedig olyan lejtő, amelyen lehet, hogy nincs megállás – ezáltal pedig szekuláris, demokratikus életünk nehezen kivívott szabadságjogait veszélyezteti. És ezért az értékes ajándékért köszönettel tartozik neki mindenki, aki valaha is hallatni akarta a hangját anélkül, hogy attól kellene félnie: kizárják, lekiabálják, vagy megfélemlítéssel hallgatásra kényszerítik.

Jó alkalom lehet ez a lelkiismeret-vizsgálatra azoknak az indiaiaknak, akik örömmel vallják sajátjuknak Rushdie-t, hogy érdemei visszatükröződő dicsfényében sütkérezhessenek, majd gyorsan elpártolnak mellőle (ahogyan néhány éve a dzsaipuri fesztiválon is tették), mihelyt fennáll a veszélye, hogy a „sértett vallási érzések” mindig ott ólálkodó szelleme előbújik. Azoknak az indiai liberálisoknak, akik a Rushdie elleni támadás kapcsán megdöbbenésüknek adnak hangot a közösségi médiában, számot kell vetniük saját hallgatásukkal az újságírók, írók és más művészek ellen Indiában elkövetett támadások kapcsán.

Mindazok, akik bármilyen módon hisznek a vallásgyalázás gondolatában – akár Mohamed próféta, akár más isten vagy próféta kapcsán –, nem hullathatnak nyilvános könnyeket liberális jóhiszeműségük bizonyítékaként.

A hindutva támogatói, akik a Rushdie elleni támadás nyomán arról kárognak, hogy ez is az iszlám és a muszlimok eredendően erőszakos természetét bizonyítja, jobban teszik, ha alaposan megvizsgálják, mi mindennel járult hozzá a hindu jobboldal, Narendra Modi, Amit Sah, Jogi Aditjanat, valamint az olyan kevésbé jelentős személyiségek, mint Jati Narszinghanand, Kapil Misra és Anurag Thakur az indiai muszlimok elleni erőszak elszabadulásához.

A Kongresszus vezetői felidézhetik, hogy Radzsiv Gandhi kormánya volt az, amely betiltotta a Sátáni verseket; ez a döntés váltott ki hasonló reakciókat világszerte, és lobbantotta lángra a polémiát. Az indiai politikai osztály pedig végre tanúsíthatna némi bátorságot, és felemelhetné a szavát a vallási érzésekkel kapcsolatos törvény ellen, amelyet kényelmesen benne tart a törvénykönyvben, hogy bármikor fegyverként használhassa büntetések kiosztására, illetve politikai konfliktus szítására, politikai előnyöket remélve.

Abdullahi An-Na’im, a neves jogász és emberi jogi tudós szerint minden kimondott ortodoxia eretnekség, ennélfogva az „innovatív” és kritikus gondolkodás eszközeként kell ünnepelnünk az eretnekséget. Az eretnekség ebben az értelemben utat nyit a felszabaduláshoz, az én új elképzeléséhez – márpedig ezzel az ajándékkal a szépirodalom is szolgál. Ebben a szellemben kell ünnepelnünk Rushdie-t, és reménykednünk felépülésében: nem csupán a szólásszabadság melletti elkötelezettségéért, hanem valójában a Sátáni versek megírásáért. Tartozunk neki ennyivel.

Rohit Chopra a Santa Clara Egyetem docense.

A cikk angol nyelven jelent meg az indiai Scroll oldalán 2022. augusztus 13-án. Fordította: Piróth Attila

Kiemelt kép: Wikimedia Commons