Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Thatcher-cosplayer és az angol Bokros Lajos: ki válthatja Boris Johnsont az Egyesült Királyság élén?

Hát itt vagyunk ismét. Alig három évvel azután, hogy Boris Johnson brit miniszterelnök lett, már zajlik az utódlásáról szóló szavazás a Konzervatív Párt tagjai közt. Hogy mi vezetett idáig – és mi nem –, azt Tóth Csaba nagyon jól összefoglalta itt a Mércén, így mi most nézhetünk „bizakodva” a jövőbe, és beszélhetünk a hogyan továbbról. (De akit érdekelnek a konzervatív belharcok és a még Thatchert is megbuktató palotaforradalom-rajongásuk, azok bátran olvassák el Csaba cikkét.)

Rishi Sunak (b) és Liz Truss (j), a két jelölt. Forrás: Wikipedia / Chris McAndrew (parliament.uk) és UK Government

Miután július elején lemondott a fél kormány (hivatalosan egy rosszul kezelt zaklatási botrány miatt, valójában a süllyedő hajót elhagyva), két napig rágta mindenki a körmét, előszedték Michael Haseltine-t, a puccsok nagy szakértőjét elemezni, aztán a dráma hamar véget ért.

Ami maradt utána: egy kormányozni és igazán erős figurákat felmutatni képtelen párt, amely minden jel szerint még legalább két évig hatalomban maradhat.

Előbb azonban röviden a brit politikai rendszerről és a miniszterelnök személyéről. A miniszterelnököt az uralkodó nevezi ki, azonban élveznie kell a parlament bizalmát. A precedens szerint a legnagyobb parlamenti párt vezetője és egyben parlamenti képviselő kell, hogy legyen. A miniszterelnököt tehát de facto a legnagyobb párt választja, jelenleg valamilyen módon a párttagok demokratikus szavazatai szerint, a toryknál azonban a párttagok csak két, a frakció által többkörös szavazáson megválasztott jelölt közül választhatnak. A miniszterelnököt – hiszen parlamentáris rendszerről beszélünk – tehát nem kell a teljes népességnek megválasztania.

Igaz, dönthet úgy, hogy új választást ír ki, ezzel próbálva demokratikus mandátumot szerezni magának. Ez jelenleg (a ’10-es évek reformjainak visszavonását követően) úgy néz ki, hogy a miniszterelnök megkéri a királynőt, hogy oszlassa fel a parlamentet.[1] Jelenleg azonban az a várakozás, hogy ha nem lesznek előrehozott választások (ez a jelenleg mért stabil munkáspárti előny mellett nem valószínű), akkor is legkésőbb 2024 májusáig kell Johnson utódjának választás nélkül kihúznia, mivel a brit választásokat hagyományosan május elején tartják.

De térjünk is vissza a tárgyra: ha nem Johnson, akkor ki lesz az Egyesült Királyság miniszterelnöke, és mit lehet tőle várni?

A bal sarokban: Rishi Sunak

Sunak 2020 elején viszonylag ismeretlen, de feltörekvő politikusként lett pénzügyminiszter, miután elődje, Sajid Javid, a Johnsonnal való politikai vitái után, elfogadhatatlan feltételekre hivatkozva, lemondott a pozíciójáról. Ez Sunak számára rendkívül szerencsés időzítésnek bizonyult, hiszen így a szélesebb közvélemény a covid alatti jóléti és gazdaságélénkítő intézkedések arcaként ismerte meg.

Ő volt a politikus, aki a bajba került embereknek pénzt biztosított, ez pedig óhatatlanul is népszerűséget hoz. A BBC, még a magyar közmédiához szokott szemmel is rendkívül zavarba ejtő módon, egyenesen szuperhősként ábrázolta Sunaket. Úgy tűnt, ha Boris Johnsonnak valamiért mennie kell (és akkoriban a kormánypártok covid miatti erősödése, a Munkáspárt gyengélkedése és az oltási kampány sikerei miatt ez korábban nem látszott különösebben reális opciónak), biztos az utódlása.

Aztán ennek szép lassan vége szakadt. Egyrészt kiderült, hogy amikor nem kényszeríti másra a történelmi pillanat, akkor Sunak a David Cameronhoz és pénzügyminiszteréhez, George Osborne-hoz köthető

költségvetési szigor híve, aki az első adandó alkalommal (ráadásul eredetileg regresszív) TB-emeléssel tömte be a költségvetés lyukait. Másrészt ezzel tandemben, Sunak a terebélyesedő megélhetési válságra sem tudott választ adni.

Harmadrészt, bár a Downing Street-i tivornyákkal nem fonódott össze a neve (hiába a miniszterelnök szomszédja), kiderült, hogy a felesége tízmillió fontos nagyságrendben kerülte el az adófizetést. Sunak népszerűsége össze is omlott. Végül az ő (és Sajid Javid egészségügyi miniszter) júliusi lemondása (a már fent említett zaklatási botrányra hivatkozva) indította meg a Johnson bukásához vezető palotaforradalmat.

Rishi Sunak Boris Johnsonnal a Downing Street 10-ben. Forrás: Wikipedia / HM Treasury

Sunaket persze az utókor a megélhetési válságra adott katasztrofális reakciója (vagyis nem reakciója) miatt fogja megítélni. Azonban sokat elmond, hogy a tory tagságot nem a rekordinfláció és az elszabaduló energiaárak zavarják, hanem az, hogy Sunak imidzse nem felel meg az adócsökkentő, brexiter kultúrharcos imidzsének. (Pedig, ellentétben a másik jelölttel, Liz Truss-szal, Sunak a népszavazáskor a brexit mellett kampányolt.)

Az adóemelés, az államot felfújó covid alatti gazdasági intézkedések, mind az utóbbiaktól nehezen elválasztható lezárások – mondhatni – megviselték a tory jobbszárny gyomrát, így Sunak párton belüli népszerűsége elfogyott,

és Liz Truss külügyminiszter tűnik a befutónak. Ezt persze Sunak is érzi, és magát nem annyira bokroslajosi értelemben vett megszorítónak, hanem racionális jobbközép politikusnak próbálja beállítani, aki nagyon szívesen csökkentené az adóterheket, csak szerinte a jelenlegi gazdasági helyzet ezt nem teszi lehetővé. (És mindenki, aki mást mond, fantáziál.) Hogy ez elegendő lesz-e, az nem valószínű.

Liz Truss és az anti-woke vibe-thatcherizmus

Liz Truss jelenlegi külügyminiszter és nőügyi miniszter (fontos: ő nem mondott le Johnson bukása körül) viszonylag stabil – de nem túl ismert – tagja volt a 2010 utáni tory kormányoknak, azonban az elmúlt egy-másfél évben kezdett el igazán ismert lenni. Ekkor kezdődtek a találgatások róla mint Johnson esetleges utódjáról, amelyre Truss maga rá is játszott alaposan.

Liz Truss a brit-afrikai beruházási csúcstalálkozón Londonban, 2020. január 20-án. Forrás: Wikipedia / DFID – UK Department for International Development

Míg Sunak inkább a fiskális szigor értelmében konzervatív, addig

Truss a piacpárti és adócsökkentéses neokonzervatív gazdaságpolitikát folytat, magát Margaret Thatcher szellemi utódjaként pozicionálva.

Sőt, nem csak szellemi utódjaként, hiszen szokása – szó szerint – Thatchernek öltözni. Emellett pedig próbálja hangsúlyozni, hogy ő jelenti a kontinuitást Johnson kormányzatával.

Azonban Truss ígéretei nem mennek tovább az adócsökkentéseken, illetve azon, hogy legalább nem építi le még inkább az állami szolgáltatásokat (bár ez utóbbiban okosabb nem hinni neki). Víziója alig tartalmaz valamit a nemzet felemelkedéséről szóló lózungokon és néhány (Sunakhez köthető) tervezett adóemelés visszavonásán túl.

Ha azonban – hozzám hasonlóan – a Johnson-kor egyik legfontosabb (és egyelőre ígéretek szintjén maradó) örökségének a tory párt elköteleződését tartjuk Észak-Anglia felzárkóztatása mellett, akkor kérdéseket vet fel, hogy ezek a kétségtelenül ambiciózus ígéretek mennyire reálisak ebben a gazdasági helyzetben, szűkülő költségvetési mozgástér mellett. Az alapján, hogy Truss már most belengetett (majd gyorsan visszavont) egy, a Londonon kívüli közszférában dolgozókra vonatkozó bércsökkentést, a Wishről rendelt Thatcher a Johnson-kontinuitás helyett inkább követni fogja Maggie nemes háborúját az északi munkások ellen.

Emellett Truss főleg a „woke” tendenciák elleni (nem új keletű) küzdelmeivel mutatta meg magát. Mivel ezzel rendkívül sikeres lehet az ember a jobboldali sajtóban meg a korunkat nem értő tory nyugdíjasok köreiben, így talán nem is meglepő, hogy jelenleg Truss vezet.

Csak éppen ezek a kérdések semmi mást nem szolgálnak, mint hogy eltereljék a figyelmet arról, hogy 12 év diadalmas tory kormányzás alatt az Egyesült Királyság rosszabb, szegényebb hely lett, ahol lassan megengedhetetlen egy londoni lakbér egy pályakezdő fiatalnak. És ahol minden erre irányuló ígéret ellenére sem kerültünk közelebb Észak-Anglia felzárkóztatásához, miközben Skócia és Észak-Írország már kifelé kacsint az unióból. Mégpedig ezeket a problémákat aligha fogja megoldani az egyre zsugorodó állam és a piac okkult keze.

Így míg Sunak megszorításokkal rontaná tovább a megélhetési válságot, addig Truss inkább a lovak közé dobná a gyeplőt. Megoldásokat azonban egyikük sem kínál.

„Jó, hogy vége a hatvanas éveknek, és nem jön újra el”

Ahogy láthattuk, az egyik lehetséges miniszterelnök egy megélhetési válság közepén hozná vissza a tízes évek Cameron-Osborne kormányainak megszorításait, a másik meg a woke-ok elleni szélmalomharccal és Maggie Thatcher-cosplayjel mulatja az idejét. Azt is láthattuk, hogy mindez jelen állás szerint édeskevés lesz, hogy legkésőbb 2024-ben ne Labour-kormány alakuljon. Ez persze nem annyira meglepő, hiszen addigra már 14 éve kormányoznak majd a toryk különösebben kiemelkedő miniszterelnökök nélkül, mégpedig ennyi idő után már meg szokás bukni. Nem lett sem Cameron, sem Johnson, sem Theresa May az új Thatcher, nem várhatjuk Sunaktől vagy Trusstól sem, hogy Tony Blair fénykorát idéző karizmával tarolják le a brit közéletet.

Mindeközben esik szét az épp Thatcherhez is köthető gazdasági rend, a brexit sem tűnik átütő gazdasági sikernek, az infláció elszabadult (még jobban, mint máshol Nyugat-Európában). Ahogy Aris Roussinos jobboldali publicista írja, most a Thatcher előtti (Rousinnos által Harold Macmillanhez kötött), szociálisabb és kevésbé piacpárti konzervativizmus idejének kellene eljönnie, hiszen az adna – Roussinos szerint – választ a kor kihívásaira.

Eközben azt látjuk, hogy a két jelölt pont Thatcher és Cameron örökségét vinné tovább. Az a brexit után látszólag meginduló tory irányváltás, amelynek Johnson volt az arca, láthatóan kudarcba fullad éppen.

Pedig, ha a politikai víziók terén nem is, a toryk élén mintha visszatértek volna a hatvanas évek – igaz, most nem tragédia, hanem bohózat formájában. Hiszen míg az ötvenes-hatvanas nem túl szép emlékű miniszterelnök-cseréi mögött legalább nagy formátumok álltak (gondoljunk a szuezi válságra, amely Anthony Eden bukásához vezetett), addig most bohócok buknak bele a saját hülyeségükbe. Ez persze baloldali, a torykkal nem szimpatizáló szemmel rendkívül megnyugtató. Az egyetlen probléma, hogy láthatóan a Munkáspárt sem képes jobban reagálni az előttünk álló kihívásokra.

[1] – Ezt a királynő (aktuális uralkodó) az ún. Lascelles-elvek alapján megtagadhatja, ez azonban ebben az esetben elég valószínűtlen. Érdekesség, hogy szóltak arról pletykák, hogy Johnson esetleg a parlament feloszlatásával menne elébe a palotaforradalomnak, ekkor viszont nagyon is relevánsak lettek volna ezek a hetven éve, a Times olvasói levelében (!) a király személyi titkára (!!) által papírra vetett alkotmányos alapelvek, amelyek lehetőséget adnak a királynőnek, hogy megtagadjon egy ilyen kérést bizonyos esetekben (pl. ha a parlament tud új miniszterelnököt állítani). Működő demokrácia, négyszáz éve ugyanakkorára vágott fű, stb.

Címlapkép: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Fischer Zoltán