Legyünk őszinték: Orbán Viktor semmilyen újdonságot nem mondott Tusnádfürdőn 2022-ben. Az a kormányfő, aki egymaga vállalta magára 2015-ben azt az idegenellenességet, amely azóta teljes mértékben elburjánzott az EU legtöbb tagállamában, nem most találta ki a „fajok” keveredéséről szóló ideológiáját. Azt gondolom, nem túl hasznos dolog felháborodni azon, hogy ő most tudománytalan kijelentéseket tett, amit a világ – de főleg a Nyugat – „meghaladott”.

Az ideológia, mely a különböző népek értékbeli különbözőségét, fölé- és alárendeltségét hirdeti, a gyarmatosítás évszázadai óta a nyugati világ filozófiai alapja volt, egy magyarázat és egy engedély arra, hogy úgy bánjanak világszerte más népekkel, ahogy bántak. Ez tehát egy létező politikai irány, és a magyar ellenzéki nyilvánosság hangos tiltakozása ellenére a nyugati pólus domináns külpolitikai irányzata, csak nem mindenütt vállalják fel ennyire nyíltan.

Ahhoz, hogy a szöveg lényegi részéhez jussunk, válasszuk le róla azt a felét, ami a lózung: Európa azért veszik majd el a következő évtizedekben, mert megszűnik fajtiszta Európának lenni, így Magyarország lesz az új Európa, és nekünk kell majd védenünk a tisztaságunkat a külső betolakodóktól, Schengen ide vagy oda. Beszéljünk inkább arról, hogy mit is jelent fajilag – vagy Orbán magyarázkodása után akár kulturálisan – tisztának, európainak lenni, milyen világot is akar ez a fajta beszéd megvédeni, és mitől.

A Nyugat a külső területekre, úgynevezett externáliákra, leigázandó, learatandó, beuralandó területként gondol – függetlenül attól, hogy azokat a területeket lakják-e, vagy sem.

A tengereket csontig lehet önteni szeméttel, a földeket beszánthatjuk, a helyi lakosokat előbb megfosztjuk saját önrendelkezéseiktől, majd tálcán kínáljuk a szent megoldást: a robotolást éhbérért, az immáron általunk birtokolt területeken.

Régebben ezt közvetlenül végezték a nyugati államok világszerte, manapság már kiszervezik őket más haduraknak, vagy rábízzák mindezt azokra, akik a hidegháború alatt bizonyítottak: ha egy állam destabilizálódik, roppant egyszerűen lehet cégbarát alkotmányt intézni neki, a multik pedig elvégzik ezeket a kitermeléseket probléma nélkül.^[1] A tőke erőforrásként tekint természetesen a centrumon elhelyezkedő országok saját lakosságára is, attól függően, hogy éppen mennyire van konjunktúrában, van-e épp hidegháborús kihívója, vagy sem. A jóléti állam illúziója gyorsan szertefoszlik a válságok alatt, Keynes fölött pedig győzedelmeskedett a megszorításpárti alternatíva és a neoliberalizmus.

Ez a világ természetesen más arcot mutat a félperiférián. Ott úgynevezett „erősebb vezetőkre” van szükség, akik általában különféle tradíciókra hivatkozva magasabb társadalmi szigort erőltetnek a lakosságra a legváltozatosabb eszközök által. Míg a centrumban van hely a szivárványzászlónak, ott a nyilvános terekben nem a nemi identitásod, legfeljebb az anyagi viszonyaid miatt fognak megszégyeníteni.

A centrumban több nőt találni vezetői pozícióban – miért is ne? Felénk más szabályok érvényesülnek: több munkásra is van szükség, nem érünk rá diverzifikálódni. Itt a nők helye – szigorúan meló után persze – a konyhában van: annyira fontos a nők emancipálása, hogy munkába mehessenek, de annyira már nem, hogy teljes jogú állampolgárként ne kelljen aránytalanul nagy terhet kivenniük a reproduktív munkákból. A melegek helye a szekrényben, a transzneműek helye pedig az elmegyógyintézetben vagy a temetőben van. A romákat lehetőleg ne lássuk, max azokban a megyékben, amiket el tudunk kerülni – a hajléktalanok meg lehetőleg valami erdőbe meneküljenek, csak ne találkozzunk velük. (Ebben mondjuk hasonlítunk a centrumra, éljen?)

Az egészségügy leépítés alatt, a szociális szféra kiéheztetve. Az ápolói, a tanári szakma munkát igen, megélhetést nem biztosít. Mindkettőnek oka van: ebben a régióban a termelés a fontos, nem a művelődés vagy az egészség.

Aki gyenge? Elkap valamit szezonban? Krónikus betegsége lesz? Megbotlik ebben a versenyben? Akár meg is dögölhet.

Eugenizmus, ökofasizmus, neonacionalizmus, illiberalizmus – lehet itt körözni a kifejezések körül, de igazából a (kapitalista) patriarchátus egyik domináns aspektusáról beszélünk. A tőke minden igényét maximálisan kiszolgálni, profittermelést a gyengébb, önmaguk megvédésére legkevésbé képes csoportokon és régiókon elvégezni. A kizsákmányolás rendszerei egymásra épülnek, és ahogy a fejlett világ bánik a perifériával, nagyjából hasonló sors vár előbb vagy utóbb belföldön is a rosszabb pozícióba került állampolgárokra. Itt valódi demokráciának, emancipációnak helye nincs, az inga visszacsap egészen a 18. századig. És a nemzetközi emancipatorikus mozgalmakon kívül semmi nem veheti fel vele a versenyt.

Miért? Mert Orbán nincs egyedül – csak azon kevesek közé tartozik, akik a csendes részt hangosan kimondják. Az EU eddig is dolgozott diktátorokkal vagy önjelölt diktátorokkal, akárhogy is nevezzük őket. Teljes energiapolitikáját rájuk alapozta. A Frontex (és Merkel) aktív partnereket látott bennük – és lát a mai napig, amikor az illegálisnak bélyegzett menekültek könyörtelen, gyakran halállal és fogolytáborokkal végződő távoltartásáról van szó. Biden lepacsizik velük, miután megkötnek egy újabb fegyverszerződést – ahogy azt tette minden demokrata és republikánus vezető is az elmúlt évtizedekben. Ezt a rendszert semmiféle antiglobalista nacionális erő nem fogja kihívni.

Első lépésként illúziók nélküli őszinte antikapitalista beszédre van szükségünk.

Nem azért kell kikérni magunknak Orbán beszédét, mert van egy székely ismerősünk, egy izraeli kolléganőnk vagy egy arab jóbarátunk. Emberi és biológiai alapvetésekhez nem kell esetlegesen érintett ismerősökkel rendelkezned. A szolidaritásnak mélyebbről kell jönnie. Személyes élményeken, informális hálózatokon, országhatárokon túlról. Első lépésként például megnézhetjük, hogy mennyire nem vagyunk egyedül a régióban a küzdelmeinkkel, és hirtelen elvész Orbán démoni ereje: nem mint anomália jelenik majd meg a térképen, hanem a centrum egyik leghatékonyabb érdekképviselője. És így jobban fogjuk érteni, hogy kik az igazán potens politikai, ideológiai ellenfeleink, és nem várunk csodát Orbán esetleges leváltása után.

És ami a legfontosabb: nem azért kell ezt a beszédet elutasítani, mert mi európaiak ennél jobbak vagyunk. Nem. Pont ellenkezőleg: azért kell elutasítanunk, mert a történelmünket és a mindennapjainkat átszövi az a jelenség, amiről Orbán a maga torz módján beszélt.

A zsigeri tagadással eltolnánk magunktól mindezt – de ez egy olyan luxus, amit groteszk módon pont hogy csak mi, európai emberek engedhettünk meg magunknak.