Manapság már igen nehéz lenne azzal a megállapítással vitába szállni, hogy a Kelet-Európában 1989 után berendezkedő polgári demokratikus rendszerek pluralizmusa – a reményteljes várakozásokkal ellentétben – nem hozta el sem a történészi függetlenséget, sem a történelem abszolút politika- és világnézetmentes értelmezésének lehetőségét. A rendszerváltás óta eltelt több mint 30 év tapasztalatai ezt már igazolták, ahogy azt is, hogy a történelemnek nem lett vége az államszocializmus bukásával, a „liberális demokráciák” diadalával. Az ideológiai-politikai torzítások kisöprése a társadalomtudományokból nem sikerült – nem is sikerülhetett, hiszen a hatalom (legyen az bármennyire „demokratikus”) legitimációs-emlékezetpolitikai igényei valamilyen formában mindig jelentkeznek, a történelem pillanatnyi érdekeknek megfelelő átírása tehát folyamatosan aktuális. Ehhez persze hozzátehetjük, hogy a történettudomány sohasem függetleníthető teljesen az ideológiai-világnézeti meghatározottságoktól, hiába látják sokan éppen abban a hiteles és szakszerű történetírás biztosítékát, ha „ideológiamentesítik” azt, s önmagukat mintegy „történelem feletti” álláspontra helyezik. A száraz tényeket/adatokat mindig egy bizonyos világnézeti és – ezzel összefüggésben – elméleti-módszertani alapállásból interpretálja kutató, ezért végső soron „a társadalomtudományok művelésében valóságfeltárás és ideológia egymástól elválaszthatatlannak bizonyul”. ^[1]

Mindez nem azt jelenti, hogy a történetírás küldetése ki is merül a színtiszta apologetikában. Épp ellenkezőleg: feladata a tárgyszerűségre törekvés, az egyes eseményeket mozgató okok és érdekviszonyok feltárása, a történelmi tények minél színesebb, sokrétűbb felhalmozása, mindenekelőtt a hiteles forrásokra, dokumentumokra támaszkodva, s nem utolsósorban kritikusan viszonyulni a „tudományon kívülről” érkező igényekhez – talán mondhatjuk, hogy erre meg is vannak a maga eszközei, amelyek a tudomány évszázados fejlődése során érlelődtek ki.

Krausz Tamás ahhoz a ma már talán korszerűtlennek, de legalábbis kevésbé divatosnak számító történetírói iskolához tartozik, amely még komolyan veszi a fent említett alapelveket. Legújabb tanulmánykötete, a Történetírás és emlékezetpolitika ^[2] – amely a Ruszisztikai Könyvek sorozat 49. tagjaként jelent meg 2021-ben – az elmúlt negyedszázadban keletkezett írásait gyűjtötte csokorba (egyet kivéve, amelyet eredetileg 1980-ban publikált a Történelmi Szemle). A kötet tematikailag rendkívül szerteágazó – e recenzió keretei közt nincs is lehetőség minden egyes írással külön foglalkozni –, híven tükrözi tehát a szerző széles körű tudományos érdeklődését.

A könyv két fő egységből áll. Az első rész a legfontosabb 20. századi csomópontokra, úgy is mondhatnánk, rendszerváltásokra fókuszál: 1917-re, a sztálini fordulatra, 1945-re, 1968-ra és 1989-re. A második részt főként olyan írások töltik meg, amelyek a náci Németország Szovjetunió elleni háborújáról, illetve a holokausztról szólnak, és ezekhez kapcsolódva az olyan mainstream történészi narratívák kritikájáról, mint például a totalitarizmuselmélet. Ami az írásokat egybefűzi, és amit a kötet címe is jelez, az az emlékezetpolitikai fókusz – annak a vizsgálata és kritikája, hogy az államszocializmus bukása után berendezkedő új rezsimek miként használták (és használják a mai napig) saját céljaikra a múltat. Kicsit képszerűbben fogalmazva: az érdekli a szerzőt, hogy miként lett – és főleg miért lett – például a Nagy Októberi Szocialista Forradalomból – szinte egyik napról a másikra! – bolsevista puccs; miért lett a szocialista demokrácia hirtelenjében kommunista diktatúra; az 1945-ös felszabadulásból megszállás; a hős szovjet katona hogyan vált erőszaktevő ázsiai barbárrá, vagy éppen miért „változtak” az antifasiszta hősök hirtelenjében terroristákká.

A szerzőnél a hivatalos emlékezetpolitika bírálata a mindenkori tulajdonviszonyok (vagyis uralmi viszonyok) bírálatán alapszik, amelyhez a kulcsot Marx és Engels majd 180 éves műve, A német ideológia adja meg:

„Az az osztály, amely az anyagi termelés eszközeit kezében tartja, ezzel egyszersmind a szellemi termelés eszközei fölött is rendelkezik, úgyhogy ezzel egyszersmind azoknak a gondolatai, akik híján vannak a szellemi termelés eszközeinek, átlagban neki vannak alávetve. Az uralkodó gondolatok nem egyebek, mint az uralkodó anyagi viszonyok eszmei kifejezése […].”^[3]

Napjainkban az „uralkodó gondolatok” egyik legfontosabb közvetítő eszköze éppen az emlékezetpolitika, amely meghatározza, hogy a társadalom hogyan viszonyuljon a múlt bizonyos kérdéseihez. Ez a „projekt” akkor lesz „sikeres”, ha az emberek széles körben elfogadják a felkínált narratívát, ha elkezdik használni az emlékezetpolitika toposzait, és végső soron belsővé teszik a logikáját. Az állami emlékezetpolitika elsődleges célja/funkciója tehát az, hogy elfogadtassa az uralmi viszonyokat, a fennálló társadalmi rendet. Vagy másik oldalról nézve – és ez a szerző egyik legfontosabb felismerése –, hogy diszkreditáljon minden olyan társadalmi-politikai alternatívát, amely a fennállótól eltér. Érdekes, hogy míg a korábbi történelmi korszakokban, például a deklaráltan antikommunista, forradalom- és progresszióellenes Horthy-korszakban ezt főként rendőri-adminisztratív, gyakran terrorisztikus eszközökkel igyekeztek elérni, addig napjainkban már az intézményes múlthamisítás (Terror Háza, Magyarságkutató Intézet, Nemzeti Emlékezet Bizottsága stb.), a legelemibb tények relativizálása, a tudományos gondolkodás lejáratása, egyszóval a „szellemi zavarkeltés” játssza a főszerepet – s egyelőre úgy tűnik, ez jóval hatékonyabb is. Nem csoda tehát, hogy az utóbbi években a szerző figyelme e problémakör vizsgálata felé fordult.

A tanulmánykötet első fejezetének egyik kulcsproblémája az államszocializmushoz való viszony, amely kérdésben a jobboldali/szélsőjobboldali és a liberális értelmezés – antagonisztikusnak tűnő viszonyuk ellenére – tulajdonképpen összeér. A „fő szabály”, amelytől igen nehéz eltérni, hogy a kelet-európai államszocialista rendszereket – mindennemű distinkció nélkül – kommunizmusként illik interpretálni, „tilos” periodizálni, vagyis homogén korszakként értelmezendő, s mindig párhuzamba kell állítani a hitleri fasizmussal. Azt mondhatjuk – s ez a szerző egy másik fundamentális tézise ^[4] –, hogy ez tulajdonképpen az 1989 utáni kelet-európai nacionalista-liberális rendszerek legitimációjának egyik tartóoszlopa, mind a mai napig.

Az államszocialista rendszerek bukásának problematikája még több mint három évtized múltán is izgalmas viták tárgya. ^[5] A tanulmánykötet több írása is ehhez szolgál adalékul, és jól kiolvasható belőlük a szerző – e kérdésben elfoglalt – sajátos pozíciója is. Az államszocializmus mibenlétének, illetve összeomlásának liberális, jobboldali narratíváit a szerző egy eredetileg 1994-ben megjelent recenziójában bírálta, amelyet Kornai János A szocialista rendszer című egyetemi tankönyvéről írt. Kornai a szocialista rendszerek gazdasági életképtelenségéből, illetve a piacgazdaság felsőbbrendűségéből indult ki, amely a nagybetűs racionalitást jelenti, míg az előbbi az irracionalitást és az utópiát képviseli. Krausz tanulmányában Kornai János történetietlen módszertanát állítja kritikája fókuszába (a közgazdaság-tudomány szakkérdéseihez természetesen nem szól hozzá). Rámutat arra, hogy Kornai a létező (bürokratikus-autoriter) szocializmusok működésmódját és diszfunkcióit közvetlenül Marx, Lenin és más kommunista teoretikusok elgondolásaiból vezeti le, azok következményeiként tekinti, nem pedig a konkrét érdek- és osztályviszonyokkal hozza összefüggésbe.

Jellemző, hogy a neves közgazdász az általánosság fényével világítja meg a tőkés magántulajdont mint kvázi természeti törvényt, mint egyedüli észszerűséget (e „trükkel” már Marx korában is többen próbálkoztak) – tehát nem mint történelmileg keletkezett (ebből következően egyszer majd minden bizonnyal eltűnő) társadalmi formációt vizsgálja.

Másrészről Kornai figyelmen kívül hagyja, hogy a kapitalizmus több száz éve egy hierarchikus világrendszerben működik, „amelyben történetileg kialakult szerkezeti meghatározottságok uralkodnak (mint például a centrum, a félperiféria és a periféria országainak egymáshoz fűződő kapcsolatrendszere, a munkamegosztás szerkezete, a kirekesztettségi és kizsákmányolási viszonyok, az egyenlőtlen csere és az egyenlőtlen politikai-uralmi viszonyok stb.)” (122.)

A szocializmus bukásának mai baloldali-marxista interpretációi szintén szerteágazók, és természetesen nem mentesek a különféle szubjektív momentumoktól sem. Az egyik irányzat – nagy vonalakban – azt képviseli, hogy az anyagi termelőerők fejlettsége még eleve nem érte el azt a színvonalat eme rendszerek születésekor (1917, 1945 stb.), amelynek bázisán létrejöhet egy, a kapitalizmust meghaladó termelési mód, ha pedig véletlenül létrejönne az ún. nyerskommunizmus, ráadásul a félperiférián, az eleve bukásra van ítélve. Ebben az olvasatban a rendszert végső soron a multinacionális tőke döntötte meg, amelynek szüksége volt a világpiac további kibővítésére, és ennek állt útjában az államszocialista blokk, élén a Szovjetunióval, amelyet ezért le kellett rombolni. Ezt – lényegében – tekinthetjük egy gazdasági determinista álláspontnak, amely narratívában a történelem az emberektől nagyobb részt független szükségszerűségek terméke.

Krausz Tamás ettől eltérő elméleti alapvetésekből indul ki, amelyek meghatározzák az egész tanulmánykötetet, illetve a szerző teljes munkásságát. Ennek az intellektuális pozíciónak a szellemi forrásvidékét egyrészről Tőkei Ferenc életművében, mindenekelőtt a társadalmi formák marxi elméletében (amelyet a neves sinológus a sztálinizmus törmelékei alól ásott ki az 1960-as évektől kezdve, főként a Grundrisséből és A német ideológiából), másrészt Lukács György Ontológiájában, illetve az 1968-as A demokratizálódás jelene és jövője című kis könyvében találhatjuk meg. Ezek alapján a „deterministákkal” szemben Krausz a történelem alternativitását hangsúlyozza, aminek alakítói végső soron a „közvetlenül készen talált, adott és örökölt” viszonyok, struktúrák között mozgó, de cselekvő emberek. Ebből a szempontból a kötet kulcstanulmányának tekinthetjük A peresztrojka és a tulajdonváltás című írást, amelynek ez az elméleti kiindulópontja. A szerző eredeti történeti forrásokra építkezve mutatja be azt, hogy a Szovjetunió bukása nem külső, hanem belső okokkal magyarázható, mégpedig azzal, hogy az állami és pártapparátus a maga hatalmát és privilégiumait biztosabbnak érezte a kapitalizmus és polgári demokrácia keretei között, ezért nem az állami tulajdon „társadalmasítása” felé mozdultak el a peresztrojka idején, hanem a tőkés restauráció irányába.

A kötet második fejezetének – amely a Háborúk és forradalmak: tények és analógiák címet viseli – központi problémája a Szovjetunió, a Vörös Hadsereg antifasiszta háborújának kérdése, amellyel kapcsolatban az elmúlt években (többnyire a kerek évfordulók kapcsán) újra kiéleződtek a viták. Ezek részben szakmai, részben pedig emlékezetpolitikai jellegű diskurzusok, bár a kettő között nem mindig lehet egyértelmű határvonalat húzni, sőt azt látjuk, hogy sok esetben éppen a hivatásos történészek a legjobb közvetítői és újratermelői az emlékezetpolitikai toposzok bizonyos elemeinek, ők azok, akik formát adnak e politikai termékeknek, akik végső soron hitelesítik ezeket, ráütve a tudomány nagy pecsétjét. Ez utóbbi különösen világos fényben mutatkozott meg Budapest ostroma és a „kitörés” 75. évfordulója kapcsán rendezett fővárosi megemlékezések során, amelynek egyik szellemi atyja Ungváry Krisztián volt.

A történész sok szempontból problematikus téziseit már sokan bírálták ^[6], itt legyen elegendő csak arra utalni, hogy Ungváry – mind a tudományos munkásságában, mind a nyilvános-közéleti megszólalásaiban – hol burkoltan, hol egészen nyíltan hirdeti a nyugat-európai (német) kultúra civilizációs felsőbbrendűségét, mindenekelőtt a Szovjetunióval (Oroszországgal) szemben.

Ungváry szerint nem beszélhetünk a szovjetek antifasiszta háborújáról (az csak egy „sztálini” mítosz), már csak azért sem, mert – a totalitarizmuselmélet értelmében – a Szovjetunió és a náci Németország teljesen egyformák, a kettejük közt dúló élet-halál harcnak pedig a „közép-európai” kis nemzetállamok lettek az áldozatai. Arról ugyanakkor már kevesebb szó esik, hogy a két világháború között e nemzetállamok mindegyikében – Csehszlovákia kivételével – erősen antidemokratikus, fasisztoid-tekintélyelvű rendszerek uralkodtak (Horthy, Piłsudski, I. Sándor király stb.), a nemzetiségeket súlyosan elnyomó, antiszemita politikával.

A megemlékezések egyik kulcsfogalma az áldozatiság volt – vagyis, hogy Budapest ostromának, az „értelmetlen küzdelmeknek” csak áldozatai voltak –, amely fogalom mögött eltűnnek a reális történelmi folyamatok és ok-okozati viszonyok, mindenekelőtt az, hogy ha áldozatok voltak, akkor tetteseknek is lenniük kellett. E fogalom mögött nem látszik az az elemi tény sem, hogy a Magyarország szinte totális pusztulását hozó Horthy-rendszernek, a nyilas terrornak és a náci megszállásnak végső soron a Vörös Hadsereg vetett véget – függetlenül attól, ki hogyan ítéli meg az 1945-öt követő évek társadalmi változásait. Itt érdemes rámutatni arra – s ehhez a tanulmánykötet „Sztálin és a szovjet vezetés perspektívameghatározása 1945-ben” című írása igen sok adalékot szolgáltat –, hogy Sztálin a győzelmet követően még egyáltalán nem számolt az újonnan megszerzett közép-kelet-európai térség „szovjetizásával”, a kommunista fordulattal: ezt csak a hidegháború egy következő – egyre inkább eszkalálódó – szakaszában érezte szükségesnek 1947 folyamán.

Az Ungváry Krisztián által (is) képviselt nézet, ahogy a kötet „Győzelem – Auschwitz – emlékezet” című tanulmányából is kiderül, sem nem új, sem nem eredeti magyar vagy kelet-európai szellemi termék: főbb vonalait már a hidegháború idején kidolgozták az Egyesült Államok különféle társadalomtudományi kutatóintézeteiben. A „nemzetközi porondon” ennek legismertebb teoretikusa Timothy Snyder, aki napjaink külpolitikai kérdéseiben is rendszeresen megnyilvánul, s állítja a történelem gazdag példatárát az USA geopolitikai érdekeinek szolgálatába. ^[7]

A totalitarizmuselmélet egy másik jellegzetes eleme, amit Krausz Tamás több tanulmányban is bírál, az „Auschwitz–Gulag analógia”, amely azt hivatott bizonyítani, hogy a Szovjetunió az 1930-as, 1940-es években maga is tervezett és tudatos népirtást hajtott végre, csak nem faji, hanem osztályalapon. Ilyen következtetésre azonban csak a források szélsőséges mellőzésével és szelektív használatával, illetve sok esetben manifeszt hamisítással (például akkor, amikor a hadifogolytáborokat szándékosan összekeverik a Gulaggal) lehet jutni. A holokauszt nem relativizálható – és nem (csak) valamilyen elvont morális okból nem –, s ha ez mégis megtörténik, amögött mindenekelőtt emlékezetpolitikai indítékokat kell sejtenünk. A nácizmus és így a holokauszt világtörténelmileg egyedi jelenség – amely egyediség nagy vonalakban abban áll, hogy az európai civilizációban mélyen gyökerező kolonializmus és rasszizmus a történelemben először (és utoljára) fordult európai népek, azaz saját maga ellen, célul tűzve ki a zsidóság teljes (!) és a (keleti) szlávok részleges kipusztítását.

Megkötésének 80. évfordulója kapcsán a Molotov–Ribbentrop-paktum körül is (újra) felizzottak a viták, mind a hazai, mind a nemzetközi történeti irodalomban. Továbbra is jellemző az a törekvés, hogy a második világháború kirobbantásának felelősségét, vagy legalábbis annak egy részét, a sztálini Szovjetunióra ruházzák át, ahogy az is, hogy a Nyugat (mindenekelőtt Franciaország és Nagy-Britannia) szerepét a lehető legkisebbre csökkentsék Hitler szabadjára engedésében, amit ma megbékéltetési politikának szoktunk nevezni.

A vita geopolitikai szintre emelkedését jól jelzi, hogy – a történeti kérdésekben semennyire sem kompetens – Európai Parlament a háború kitörésének 80. évfordulóján egy állásfoglalást adott ki, részletesen taglalva a paktum szerepét, amely kikövezte az utat a „független államok” szovjet annektálása előtt.^[8] Az EP ezen dokumentuma – amely utóbb a magyar tudományos élet és a média egyik fő sorvezetőjévé vált – csak a napjainkban zajló globális hegemóniaküzdelmek, a világrendszer átrendeződése, vagyis az új hidegháború (egyik oldalon a Nyugat, a másik oldalon Kína és Oroszország) összefüggésében érthető meg. Amit ebből a mi régiónkban, Közép-Kelet-Európában érzékelünk – legutóbb például a prágai Konyev-szobor elbontása –, az mindezen globális tendenciák helyi lecsapódása csupán.

A náci Németország és a Szovjetunió, a „két diktatúra” 1939-es szövetségkötése a fenti értelmezésben teljesen dekontextualizálódik, vagyis kikerül a történelmi összfolyamatból, azon feltételek közül, amelyek között megszületett. Itt említhetjük például a müncheni szerződést, amellyel Franciaország és Anglia – a fasiszta Olaszországgal egyetértésben – feldarabolta Csehszlovákiát, s Hitlernek adományozta a Szudéta-vidéket. A müncheni döntés a szovjet–német paktum közvetlen előtörténetéhez tartozik, hiszen nemcsak az vált ekkor egyértelművé, hogy Németország kelet felé fordul, hanem az is, hogy a Szovjetunió – mely ekkor egyáltalán nem volt még felkészülve egy esetleges háborúra – elszigetelődött a nemzetközi politikában, ami miatt gyors lépéskényszerbe került.

Krausz Tamás tanulmánykötete ebben a szellemi hangzavarban született meg. Amit mindezzel szembe tud állítani, az egyrészt a forrásokon és a forráskritikán alapuló történeti nézőpont, építve a múlt század második felének gazdag történetírói hagyományára (inspirációs forrásként említhetjük Ránki Györgyöt, Niederhauser Emilt, vagy éppen Immanuel Wallersteint, Isaac Deutschert, E. H. Carrt és Eric Hobsbawmot), és részben pedig, szubjektív-erkölcsi oldalról, a meggyőződéses antifasizmus.

Ez utóbbi beállítódás, a második világháború után egy ideig uralkodó antifasiszta beszédmód, végül áldozatul esett az antikommunizmusnak és a szovjetellenességnek – amely Kelet-Európában a rendszerváltás, de különösen a gazdasági világválság után legalább annyira domináns elemévé vált a történeti szakmunkáknak és a népszerűsítő irodalomnak, mint az 1950-es években a vulgáris antikapitalizmus és a nyugatellenesség.

Krausz Tamás kötetének talán egyik fő tanulsága, ha úgy tetszik, üzenete, hogy az emlékezetpolitikával szemben a történettudománynak nem szabad feladnia a maga pozícióit, autonómiáját, még akkor sem, ha ehhez nem kedvezők a viszonyok, a politikai légkör, vagy éppen hiányzik az intézményi-anyagi háttere.