Elszálló infláció, zuhanó forintárfolyam, különadók, a kata eltörlése, rezsinövelés – az elmúlt hónapokban minden héten újabb és újabb sokk érte a magyar lakosságot. A válságtünetek és a különböző intézkedések között fennálló ok-okozati összefüggések rendszere bonyolult, melyeket a sajtó a legtöbb esetben vagy nem tár fel, vagy dilettáns módon leegyszerűsít.

Valutaválság

Az első számú félreértést az okozza, hogy a kormány motivációja pusztán az államkassza feltöltése lenne. Bár az éves előrejelzett költségvetési hiányt – a választási költekezés miatt – valóban gyorsabban használta fel a kormány, a hiány mértéke egyáltalán nem kritikus, és kisebb kiigazításokkal megoldható lenne.

Az igazi problémát nem az állami költségvetés, hanem az ország külső fizetési mérlegében jelentkező hiány okozza.

Az állami költségvetés „csak” az állami intézményekre van hatással, az ország határain belül és a saját maga által létrehozott valutában. A külső fizetési mérleg az ország határain belül tartózkodó összes gazdasági szereplő külső aktorokkal való kapcsolataira is kihat, és az állam hatáskörén kívül eső valutákban és piacokon történik. Így míg az előbbi hiánya pusztán egyensúlytalanságokat okoz, az utóbbi tartós hiánya súlyos eladósodáshoz vagy akár gazdasági összeomláshoz is vezethet.

Ennek hátterében közvetlenül három fontos tényező áll. Egyrészt a COVID, majd a háború miatt sokkal kevesebb turista érkezett Magyarországra, mint amennyivel a közgazdászok számoltak a 2010-es években. Másrészt a teljes mértékben Németországra épített exportgazdaságunk megsínylette a termelési láncok közelmúltbeli többszöri összeomlását. Harmadrészt az importunk többségében a létfenntartáshoz és az exporttermeléshez szükséges termékeket fedi, így ez rövid távon nem volt kiváltható. A különbözetet nagy összegű hitelekből álltuk, amiket most kellene elkezdeni visszafizetni. A végeredmény hatalmas – és sajnos nem csak átmeneti – fizetésimérleg-hiány, amit tartalékok híján nem tud az állam egyszerűen „kifizetni”, mint ahogy korábban Kína vagy Oroszország tette, amikor nyomás alá került a valutája.

A jegybanknak ilyen helyzetben két opciója van – vagy behúzza a kéziféket és hagyja, hogy kiürüljön a tőke a magyar piacról, ezzel feláldozva a gazdaság stabilitását a pénzügyi rendszer stabilitásáért (ami erősen önellentmondó lenne), vagy pedig elengedi a gyeplőt, fokozatosan leértékeli a valutát a világpiacon és engedi, hogy felfusson az infláció. Nemcsak a magyar, de az eurózóna és az EU többi jegybankja is az utóbbit választotta. Ez kevésbé látszik, amikor a többi európai valutát az euróhoz mérjük, ám rögtön kitűnik, ha a dollárhoz: az euró a másfél évvel ezelőtti 1,23 dollárról idén júliusra 0,99 dollárra esett. A többi európai pénznem nagyjából az euróval mozgott, a magyar esés – a fent említett fizetési mérleg válság miatt – ezen felül történt.

Olajválság

A fent röviden bemutatott monetáris válság hátterében az egyik leghangsúlyosabb reálgazdasági folyamat az egyre súlyosbodó olajválság. A háború eleji ígéretek ellenére az USA-nak és az EU-nak nem hogy nem sikerült az arabokkal kötött kereskedelmi megállapodásokkal kiváltani az orosz gáz- és olajfüggést, de az OPEC még a meglévő kvótákat sem használta fel.

A beígért kereskedelmi megállapodások meghiúsulása mögött vélhetőleg az áll, hogy az arab államok az USA és Oroszország között zajló hegemóniaharcban nem hajlandók az Egyesült Államokat támogatni.

Az aktuális olajválság és a háború közepén egy újabb polgárháború tört ki Líbiában az oroszellenes kormánnyal szemben, ami szinte azonnal újabb napi 1 millió hordós kapacitást tüntetett el a világpiacról, kinullázva ezzel az amerikai stratégiai olajtartalék felszabadításából származó várt előnyöket. A Közel-Kelet államainak szembefordulása a Nyugattal nem előzmények nélküli: 30 év amerikai hegemónia, sorozatos háborúk és polgárháborúk a térségükben, és a feléjük irányuló egyre nagyobb nyomás, hogy aktívan a NATO-t támogassák Kína és Oroszország ellen lassan újra a Nyugat ellen fordítja az Öböl-államokat – így a háború közbeni kibocsátás-csökkenés is lehetséges, hogy a tárgyalási alapjuk javítása érdekében történik, nem technikai okokból.

A fordulat további jeleinek tűnik, hogy az év elején Szaúd-Arábia kiutasított egy csoport ujgur menekültet Kínába, és hogy az egyik legbefolyásosabb muszlim államként és a szent városok őrzőjeként, továbbra sem ismerik el a kínai atrocitásokat a muszlim lakossága ellen. Ezzel párhuzamosan Oroszország, India és az Arab Emírségek megegyeztek, hogy továbbra is kereskednek az orosz olajjal, aminek elszámolása mostantól az emírségi dirhamban fog történni. Bár a háború elején a legtöbb közel-keleti állam nyíltan elítélte Oroszországot, ez nagyon hamar nyílt semlegességbe csapott át, majd egyenesen burkolt támogatásba.

Az együttműködéshez természetesen jól felfogott érdek is köti az arab államokat – a fekete-tengeri kereskedelem lezárásával a Föld élelmiszer-kereskedelmének ötödét blokkolta a háború, míg a korábbi kereskedelmi háború, a COVID, és a klímaváltozás hatására eleve az elmúlt évek legrosszabb aratására számíthatunk. Így ezeknek az élelmiszer-importáló országoknak szükségük van egy forrásra, aki ezt nem tudja olyan mértékben fegyverként felhasználni, mint 2011-ben az USA.

Infláció

A megszorítások hátterében álló másik fontos folyamat, az infláció emelkedése. Az inflációt rendszerint úgy képzelik el, hogy egyszerűen változik a pénz mennyisége, amivel nagyjából arányosan változnak az árak is. Ezt a pénz mennyiségelvének hívják, mely elvnek a legismertebb modern szószólója Milton Friedman és monetarista iskolája.

Az inflációs nyomás azonban független a kibocsátott pénzmennyiségtől. Ha egy stratégiai fontosságú terméknek (lásd kőolaj) rövid időn belül sokat csökken a kínálata vagy nő a kereslete, akkor a vevők hatalmas árnövekedést is hajlandóak lesznek elfogadni.

A megnövekedett energiaárak aztán beépülnek minden más árába is, ezzel inflációs nyomást eredményezve.

Hasonló a helyzet, ha egy nagyon nyitott gazdaságú ország (mint például Magyarország) esetében az importált termékek világpiaci ára gyorsabban növekszik, mint az exportált termékeké. Ez megoldhatatlan fizetésimérleg-hiányt okoz, aminek a következménye az infláció növekedése, a vásárlóerő csökkenése és a valuta leértékelődése.^[1]

Az „infláció” a médiában rendszerint egyetlen viszonyszám az árszínvonal általános növekedésére, azonban egyes termékek ára rövid időn belül a többszörösére növekedhet vagy töredékére csökkenhet, míg súlyozásuk ennek sokszorosa is lehet. Átlagban így lehet, hogy csak mérsékelt inflációt látunk, ám egy pici és nyitott gazdaságú ország (mint Magyarország) nagyban felerősítve érezheti ezeket a változásokat.^[2]

Már az 1920-as évek statisztikusai is megállapították, hogy a korabeli arany-készpénz arány megváltoztatása csak korlátozott hatással van a pénzforgalomra, és ezzel közvetetten az inflációra, így a Friedman-féle modell legerősebb cáfolatává az vált, hogy legutoljára a 18. században volt releváns. A modern kapitalista rendszerben a pénz funkcióját már nem csak a készpénz látja el, sőt, az értékpapírok és rövid távú adósságok már régóta nagyobb értéket képviselnek, mint az állam által kibocsátott pénz. Így előfordulhat, hogy egy jegybank restriktív politikát folytat és mégis növekszik az árszínvonal, vagy fordítva.^[3] Utóbbit mi sem mutatja jobban, mint hogy a 2008-11-es pénzügyi válság idején a Federal Reserve a háromszorosára növelte a monetáris bázist, mégis defláció volt.

Tehát tény, hogy a központi bank képes arról döntést hozni, hogy elengedje-e az infláció gyeplőjét vagy megszorításokat eszközöljön, ám a döntését mindig megelőzi az inflációs nyomás, a döntései ezt csak befolyásolják, de megszüntetni nem tudják.

Pénzügyi válság

Az inflációs nyomás megszüntetésével nem a monetáris, hanem a fiskális politika foglalkozik. Erre számtalan lehetséges eszköz adott a számára: az adók, kiadások szabályozása és pénzügyi szabályozások; vámpolitika és tőkekontroll; illetve az ár- és bérszabályozás. Mivel a kereskedelmünk körülbelül 70%-a, a külföldi befektetéseknek pedig majdnem 90%-a az EU-val történik (a többi szabályozása pedig uniós jogkör), így közvetlen vámpolitika és tőkekontroll gyakorlatilag lehetetlen. Korábbi cikkemben ismertettem ennek közvetett módszerét, ám ez a módszer nagyon pontatlan és csak korlátozott mértékben alkalmazható – ennek ellenére ezzel is megpróbálkozott a kormány.

Az árszabályozást szintén bevezették, Németh Szilárd bejelentése alapján nélkülük 6-7%-kal is magasabb lenne az infláció. Itt kivételes esetben valószínűleg még szerény is az állítása – az üzemanyag és energiaárak beépülnek minden más termék árába is, így ezen termékek árának növekedésével rövidesen minden más ára is hasonlóan növekedett volna, valamint az élelmiszerárak növekedésével sokkal agresszívebben követelnék a munkavállalók a béremeléseket is.

Általános (közvetlen) bérszabályozást szerencsére nem vezettek be, bár történelmi precedens van erre is – a nagy gazdasági világválság idején mind a fasiszta miniszterelnök Mussolini, mind a szociál-liberális kancellár Brüning adminisztratív és rendőri módszerekkel csökkentették a teljes lakosság bérezését.

Közvetett bérszabályozás azonban lehetséges a fiskális politikán keresztül, és mind az új katatörvény, mind a „rezsicsökkentés-csökkentés” ide tartozik.

Az államnak muszáj csökkentenie az importot, anélkül hogy ez negatív hatással járna az exportra, és csökkentenie kell az inflációs nyomást, hogy visszatérjen a pénzügyi stabilitás.

Ennek rengeteg különböző módja van attól függően, hogy a társadalom mely rétegét és annak milyen típusú fogyasztását célozza meg, ahogyan arra is számos különböző lehetőség adódik, hogy az egyértelmű megszorításokhoz milyen módon szerez az állam társadalmi legitimitást.

A kormány ezekből a lehetőségekből azt választotta, hogy a legszegényebbek és az alsó középosztály alapvető megélhetését áldozza fel a bankrendszer stabilitásáért, a beleegyezést pedig kizárólag nyílt erőszakkal kívánja megszerezni.