„Az ingatlanügynök azt mondta, hogy ma több mint 300 megkeresés érkezett, és csak 5 lakás talált gazdára.”

„Az egész Lvivi területet átkutattuk, ott semmi nem jött össze, de Luckban sikerült ráakadnunk egy lakásra, így oda tartunk.”

„Valószínűleg vissza kell majd térnem Harkivba.”

Lvivben minden egyes nap hasonló mondatok ütik meg a fülem. Azt hiszem, Nyugat-Ukrajnában és Kelet-Ukrajnában sok helyen ugyanez a helyzet, ezek a szavak köszönnek vissza azokon a területeken, ahová a háború elől menekülnek. Az elmúlt egy hónapban több ezren találtak szállást Lvivben, de azt senki nem tudja, hány ember nem járt sikerrel.

Látva, hogy milyen nehéz most a bombázások elől menekülő embereknek ideiglenes otthonra lelniük, legszívesebben felkiáltanék: „Mi szóltunk nektek a szociális lakhatás és a bérlakáspiac problémájáról, és ti nem csináltatok semmit!” De a harag nem fogja előmozdítani, hogy legalább a rászorulók egy része támogatáshoz jusson. Ezért próbálom tisztázni Lviv példáján keresztül, hogy mi is történik most a lakhatással.

A hivatalos adatok szerint Lviv 200 ezer embert fogadott be, valójában azonban ez a szám kétszer-háromszor is nagyobb. Lelepleződött a helyi albérletpiac szabályozatlansága: az egyszobás lakásokat néha 1000 dollárért adják ki. A lakhatás iránti kereslet hirtelen növekedése miatt a menekültek nem bírnak a városban maradni, a főbérlők pedig vagy illegálisan, kilakoltatásokat sürgetve emelik az árakat, vagy a bérlők jogait semmibe véve egyenesen kirakják lakóikat.

Hogyan reagáltak a válságra azok, akik a lakáspolitikáért felelősek?

A városvezetés válaszlépése kimerült abban, hogy moralizáló hangnemben fenyegette a bérbeadókat. Már a teljes invázió előtt is égető szükség volt arra, hogy az embereket befogadják Lvivbe, de Andrij Szadovij polgármester csak március 3-án hívta fel a problémára a figyelmet, mikor kijelentette:

„Lvivben a lakhatási költségeknek ugyanolyanoknak kell maradniuk, mint a háború előtt. Az a főbérlő vagy szállástulajdonos, aki túl magas díjat szab meg egy lakásért, fosztogató! Jelentsék az ilyen eseteket a városi forródróton – 1580. Mi a háborús időknek megfelelően fogunk eljárni. Ellenőrizzük és nyilvánosságra hozzuk a fosztogatók nevét, valamint továbbítjuk az adatokat az SZBU (Ukrajna egyik nemzetbiztonsági szolgálata) felé.”

Bár a problémák teljes figyelmen kívül hagyásánál az effajta szimbolikus gesztusok mégiscsak jobbak, a bérleti piac működésére alig van hatásuk. A belső menekültek, akiknek tető kell a fejük fölé, az értékes idejükben nem csillagászati áron fognak lakást keresni, hanem olyanok után néznek, amit meg tudnak engedni maguknak. Azok esetében pedig, akiket a bérleti díj emelése miatt lakoltatnak ki, semmilyen nyilvános lista, sem az SZBU keltette félelem nem fogja felülírni a lakás gazdájának magántulajdonhoz való jogát. A főbérlő akár a rendőrséget is hívhatja, hogy a lakót kilakoltassa.

Azok, akik szerződést kötöttek, nagyobb valószínűséggel gyakorolnak nyomást a főbérlőjükre. De még ilyen helyzetben is könnyebb élni a magántulajdonhoz való joggal, mint a bíróságon bizonyítani, hogy a kilakoltatás – mely érvényes szerződés esetén csak bizonyos feltételek mellett lehetséges – jogszerűtlen. A bérlők védelmét szolgáló jogi mechanizmusokat már a háború előtt is bonyolult volt alkalmazni. A Polgári Törvénykönyv garantálja ugyan a bérlői jogok védelmét, de e garanciáknak érvényt szerezni pereskedéssel jár, ügyvédet kell hozzá fogadni. Eközben a mechanizmus, amely a bérbeadó magántulajdonhoz fűződő jogait védi, meglehetősen egyszerű: elég a rendőrséget hívni, és bemutatni nekik a lakástulajdont igazoló dokumentumokat. Tehát a bérlő jogait nehezebb megvédeni, mint a főbérlőét.

A központi kormányzatnak joga van elrendelni a kilakoltatások tilalmát és az albérletárak befagyasztását, és ezt kellene tennie.

De a Verhovna Rada, Ukrajna egykamarás parlamentje által kidolgozott törvények között nyoma sincs a bérlők védelmére tett kísérleteknek, a lakáspolitikai szakértők felhívásait rendre figyelmen kívül hagyják.

A bérleti piac szabályozása mellett elengedhetetlen lépés az is, hogy a belső menekültek számára új lehetőségeket teremtsünk. Számukra a  nonprofit lakhatási szektor fejlesztésével lehetne menedéket nyújtani. Ukrajnában azonban soha nem működött céltudatos politikaként a szociális lakásépítés. Jelenleg csak tapogatózások vannak ebbe az irányba, egyes kormányzati szervek elszigetelt kezdeményezései. Például Lvivben a kitelepítettek elhelyezésére oktatási intézmények kollégiumait használják, a Kulturális és Információpolitikai Minisztérium pedig arra ösztönzi a közösségeket, hogy saját maguk szervezzék meg a menekültek elhelyezését.

A kormány a polgárok önszerveződési hullámához csatlakozva javaslatot tett egy „Prihisztok” (Menedék) nevű platform létrehozására, amely összekapcsolná azokat, akik ideiglenes lakhatást tudnak biztosítani, azokkal, akiknek erre szükségük van. Ezek alkalmi gyakorlatok. Bár úgy tűnhet, hogy a szociális lakáspolitika logikáját követik, valójában nem alkotnak céltudatos és hatékony programot.

Halottnak a csók

A szociális lakáspolitika jobban működne, ha békeidőben dolgoznák ki. Miért is a regionális katonai közigazgatás és a Kulturális Minisztérium foglalkozik a lakhatási kérdésekkel? Miért nem a Regionális Fejlesztési, Építésügyi, Lakásügyi és Kommunális Szolgáltatások Minisztériuma vagy a lakáspolitikáért közvetlenül felelős tisztviselők?

A válasz a következő: valami egészen mással vannak elfoglalva.

Akárcsak korábban, a hatóságok fő erőfeszítései most sem arra irányulnak, hogy minél több állampolgár számára biztosítsanak megfizethető lakhatást, hanem az építkezéseket kívánják támogatni.

A Regionális Fejlesztési Minisztérium, az Ukrán Építőipari Szövetség, a DIAM (Ukrajna Építészeti és Várostervezési Állami Felügyelete) és más, a lakásstratégiák kidolgozásáért és kivitelezéséért felelős szereplők csak úgy tesznek, mintha a belső menekültek és az otthonukat elvesztők szükségleteit próbálnák kielégíteni.

A probléma megoldására vonatkozó elképzeléseik a következőkre korlátozódnak:

1. az építkezést finanszírozó rendszer létrehozása, mely kockázatos pénzügyi mechanizmusokon – például értékpapírosításon – alapul (jelzáloghitel-piac létrehozása);
2. állami költségen történő lakásfelvásárlás a beruházóktól;
3. a belső menekültek lakásvásárlásának támogatása.

Az ilyen lakáspolitika haszonélvezői valójában a beruházók lesznek, hiszen minden pénzügyi eszköz feléjük áramlik, a rászorulók közül pedig csak az igazán tehetősek juthatnak lakáshoz. A megfizethető lakhatás és az építőipari profit kizárják egymást, és most az utóbbi élvez előnyt. Mind a helyi, mind a központi hatóságok képtelenek – vagy nem tudják, hogyan tudnának – igazodni a menekültek százezreinek lakhatási szükségleteihez. Ezért a lakhatási problémákat nagyrészt a civilek oldják meg, alulról szerveződő kezdeményezésekkel. Lviv példája szemléletes:

sok lakos rokonokat és idegeneket is vendégül lát, a közhasznú szervezetek és kezdeményezések lakóhellyé alakítanak át különböző tereket, és sok bérlő régi, a piacitól már akkor is elmaradó áron adja ki a lakásait.

A kezdeményezés, amelyhez csatlakoztam, speciális igényű menekülteknek próbál segíteni abban, hogy hosszú távú menedéket találjanak. Ez még úgy is nehézségekbe ütközik, hogy személyesen ismerünk néhány ingatlanügynököt és vízvezeték-szerelőt, ismerjük a várost, és jók a kommunikációs készségeink. Mégis hogyan birkóznának meg ezzel a káosszal az újonnan érkezők, a kisgyermekes családok, a mozgáskorlátozottak?

Ezek a szolidáris gyakorlatok jól példázzák az elvet, amelyen a lakáspolitikának alapulnia kellene: a lakhatás alapvető szükséglet, nem pedig a profitszerzés alapja, és nem is pénzügyi eszköz.

Sajnos ami Lvivre, az más ukrán városokra is igaz, és az Európai Unió országai sem hajlandóak megfizethető lakhatást biztosítani az ukrán menekültek számára. Bár az EU-ban a szociális lakhatás és a bérlakáspiac szabályozása elterjedtebb, mint Ukrajnában, az elmúlt évtizedekben a lakhatás privatizációja és financializációja még az uniós polgárok számára is fokozatosan egyre elérhetetlenebbé tette a lakhatást, hát még a bevándorlók és menekültek számára. A lakhatási lehetőségek szűkössége miatt a helyiek és az újonnan érkezők között konfliktusok pattanhatnak ki.

Nem elég feltenni hát a kérdést, hogy be akarják-e fogadni az uniós országok az ukrán nőket, meg kell kérdeznünk azt is, hogy képesek lesznek-e megfizethető lakhatást, tisztességes munkát és szociális szolgáltatásokat nyújtani számukra. És ezzel felmerül egy újabb dilemma is: hogyan lehet egyenlő jogokat biztosítani az állampolgároknak és a nem állampolgároknak, az ukránok és a szíriaiak számára egyaránt. Az ilyen kérdésekre adott válaszok életeket menthetnek.

Ideje addig kiabálni, amíg meg nem hallanak minket

Néhány hibából jobb, ha nem tanulunk. Az egyik ilyen hiba Ukrajna ingatlanközpontú lakáspolitikája, melynek következtében az emberek nem pusztán a város egy másik részébe költöznek kényszerűségből, hanem olyan helyekre kell visszatérniük és meghúzniuk magukat, ahol az orosz hadsereg akciói miatt akár meg is halhatnak.

A háború előtt ezeket a folyamatokat „kiszorításnak” neveztem. Most nem is tudom, hogyan hívjam őket. De az a meggyőződésem, hogy továbbra is létfontosságú felszólalnunk, és elérnünk azokhoz, akik helyi, nemzeti és nemzetközi szinten döntenek a lakhatásról. Kiáltsunk ezért Ukrajnában és az EU-ban egyaránt. Kutatásaink, fejlesztéseink és ajánlásaink már vannak, most ideje politikai nyomást gyakorolnunk. Szólaljunk fel a szociális lakhatásért és a bérlők jogainak védelméért.

Mondjuk el, hogy elfogadhatatlannak tartjuk azt, hogy jelenleg a magántulajdonhoz való jog háttérbe szorítja a lakhatáshoz való jogot, és sürgetően szükséges egy jövőbe mutató szociális és demokratikus lakáspolitika kidolgozása.

Kiáltsatok velem együtt, mert ez nem csak Lvivről és nem csak Ukrajnáról szól!