Ma tartják a francia törvényhozási választások első, jövőhét vasárnap pedig a második fordulóját. A voksoláson eldől, hogy az áprilisban újraválasztott elnöknek, Emmanuel Macronnak milyen összetételű parlamenttel kell együttműködnie második és egyben utolsó elnöki ciklusa során. Franciaországban egy ideje eleve lefutott meccsnek számít a törvényhozási választás: a hivatalban lévő elnököt támogató pártok és pártszövetségek általában kényelmes többséggel rendelkeznek a törvényhozás 577 fős alsóházában, a Nemzetgyűlésben (Assemblée nationale). Idén azonban a megszokottnál izgalmasabb küzdelemnek nézünk elébe.

Mi újság az évek óta egymással marakodó baloldalon, sikerült dűlőre jutniuk egymással?

A hazai viszonyokkal összehasonlítva Franciaországot egy szabadabb (igaz, politikai meggyőződésüket nem túlságosan titkoló milliárdosok által leuralt) médiapiac, korlátozottabb államhatalom és egy minden hibája ellenére igazságosabb választási rendszer jellemzi. Ezzel együtt a baloldalon a huszadik század során mindig megkerülhetetlen kihívást jelentett, hogy a hatalom megszerzéséhez elengedhetetlen valamilyen fajta összefogás a különböző szereplők között. Ennek az összefogásnak a kivitelezése ugyanis sosem számított egyszerű feladatnak.

Ez elsősorban annak köszönhető, hogy szemben a jobboldallal, ahol ugyan se szeri se száma az aprócska pártoknak, de ezek a formációk az elmúlt évtizedekben gond nélkül sorakoztak fel a legnagyobb konzervatív erőnek számító Les Républicains/ Republikánusok (és elődje, a l’Union pour un mouvement populaire) mögött, addig a baloldalon hagyományosan egyszerre többen is magukénak követelik a vezető szerepet.

Míg ez a huszadik század nagy részében a Szocialista Párt (PS), korábbi nevén Section française de l’Internationale ouvrière (SFIO) és a Francia Kommunista Párt (PCF) viaskodásában mutatkozott meg, addig ennek a két pártnak a meggyengülése óta az Europe Écologie-Les Verts (EELV) és a radikális baloldali La France Insoumise (LFI) is megpróbál az élre törni.

A Macron 2017-es megválasztása óta eltelt öt év nagy része el is ment ennek a négy pártnak a civakodásával, melynek csupán az idei elnökválasztás április 10-én tartott első fordulója vetett véget. Ekkor ugyanis a La France Insoumise jelöltje, Jean-Luc Mélenchon 21,95 százalékot ért el, amellyel nemcsak ahhoz került közel, hogy a 23,15 százalékot szerző, szélsőjobboldali Marine Le Pen (Rassemblement  National) helyett ő mérkőzzön meg Macronnal a második fordulóban, de egyértelműen megszerezte a vezető szerepet a baloldalon.

Ennek fényében kijelenthető, hogy a baloldali szavazótábor (melynek mérete ugyan csak árnyéka egykori önmagának) döntő többsége a Mélenchon-képviselte radikálisabb, a kapitalizmust nemcsak megszelídíteni, de annak jelenlegi modelljét bizonyos tekintetben megváltoztatni akaró irányvonallal szimpatizál.

Ezt belátták a zöldek, a kommunisták és a szocialisták is, és úgy döntöttek, hogy ezúttal közösen vágnak neki a törvényhozási megmérettetésnek. Így jött létre május elején némi feszültség és pár áttárgyalt éjszaka után a Nouvelle Union populaire écologique et sociale, a Nupes (Új ökológiai és szociális népi unió). Ennek tagjai a La France Insoumise, a PS, a PCF, az EELV,  a hozzájuk köthető féltucat kispárt és a tengerentúli területeken, valamint Korzikán aktív formációk.

A választási koalíció tagjai közösen indulnak mind az 577 nemzetgyűlési választókerületben, a körzetek felosztásával  pedig egyértelműen Mélenchonék jártak jól: a France Insoumise 326 helyen indít jelöltet, míg a zöldek 100, a szocialisták 70, a kommunisták pedig 50 választókerületben próbálkozhatnak meg a mandátumszerzéssel – ami persze a körzetek jelentős részében igen nehéz feladatnak fog bizonyulni.

A közvélemény-kutatások szerint a baloldali szavazók körében az összefogás (melyhez hasonló kooperáció az 1936-os, az 1972–es és az 1997-es törvényhozási választások előtt is létrejött a baloldali pártok között, igaz, kevésbé kiterjedt formában) igen jelentős, 80 százalékot is meghaladó népszerűséggel bír. De voltak olyan politikai szereplők, akik élesen bírálták, hogy a Nupes-ben résztvevő formációk elfogadták a radikális baloldal dominanciáját.

A média a Szocialista Párt olyan nagy öregjeinek aggályaitól volt hangos, mint François Hollande korábbi államfő vagy a PS-t 2014 és 2017 között vezető Jean-Christophe Cambadélis. Élesen elutasította a szocialisták Mélenchonékkal kötött szövetségét Bernard Cazeneuve is, aki 2016 decembere és 2017 májusa között töltötte be a miniszterelnöki posztot, miután elődje, Manuel Valls lemondott, hogy egy végül sikertelen kísérletet tegyen pártja elnökjelöltségének megszerzésére a 2017-es választás előtt. Miután megszületett a megállapodás a pártok között, Cazeneuve tiltakozásul ki is lépett a Szocialista Pártból.

Az elégedetlenkedők közé tartoztak, bár épp ellenkező okból, a neoliberális útra tévedt szocialistákkal való összefogást kárhoztató szélsőbal pártok: az elnökválasztáson 0,7 százalékos eredményt produkáló trockista, antikapitalista erők is (Lutte ouvrière, Nouveau Parti anticapitaliste).

Miközben az „összefogáskritikus” egykori szocialista erős emberek bírálatai igen nagy teret kaptak a fősodratú sajtóban, nem árt észben tartani, hogy ciklusa végére Hollande az Ötödik Köztársaság legnépszerűtlenebb elnökévé vált, ezért nem is indult újra a tisztségért. Ő és a párt hozzá hű vezetői turbó fokozatban vezették a szocialistákat a megsemmisülés felé vezető úton.

Ami viszont a nem éppen önszántukból visszavonuló politikusok reggeli rádióműsorkban elhangzó tirádáinál jobban aggaszthatja a Nupes tagjait, az az, hogy országszerte több tucat olyan választókerület is van, ahol az összefogást ellenző szocialista jelöltek ráindulnak a baloldali szövetség jelöltjeire. Ezek a disszidensek pedig olyan befolyásosabb PS-es politikusok támogatását is bírják, mint például Carole Dega, a Toulouse-központú Occitanie régió elnöke.

Milyen politikát képviselne egy esetleg hatalomra kerülő baloldali kormány?

Ami az összefogás programját illeti, itt is kijelenthető, hogy az LFI számos fontos kérdésben tudta érvényesíteni a saját elképzeléseit, még akkor is, ha bizonyos területeken kénytelen volt kompromisszumot kötni. Az egyik ilyen téma az olyan nemzetközi szervezetekhez fűzött viszony, mint a NATO és az Európai Unió (erről itt írtunk részletesebben).

Ami az EU-t illeti, a zöldek alapvetően egy föderális berendezkedésben képzelik el az Unió jövőjét, a szocialisták jelentősen megreformálnak a szervezetet, kommunisták és az LFI viszont igen kritikusak az európai integráció jelenlegi, megítélésük szerint káros neoliberális politikákra épülő működésével. A 2017-es elnökválasztási kampányban Mélenchon még azt is belengette, hogy ha elnökként nem tudná újratárgyalni az EU-s szerződéseket, akkor inkább kivezetné Franciaországot az Európai Unióból. A France Insoumise vezére azóta ezt az álláspontját annyiban módosította, hogy már nem vizionál Frexitet, de hajlandó lenne „ellenszegülni” azoknak az uniós szabályoknak melyek meglátása szerint ellentétesek Franciaország érdekeivel.

A Nouvelle Union populaire écologique et sociale programja szintén emellett az „ellenszegülés”, illetve az EU radikális reformja mellett tesz hitet, miközben leszögezi, hogy kormányra kerülésük esetén sem az eurozónából, sem pedig magából az Unióból nem léptetnék ki az országot.

Mivel a kül- és védelempolitika nagyrészt elnöki hatáskör, így a baloldali pártok szerencséjére a NATO-val kapcsolatos, alapjáraton elég nehezen feloldható ellentétek nem nehezítették meg az összefogást: a szocialisták és a zöldek támogatják a nyugati védelmi szövetséget, a radikális baloldal pedig fokozatosan kiléptetné belőle Franciaországot.

A 650 konkrét vállalást tevő közös programjukban így nem is szerepel az Észak-atlanti Szerződés Szervezetében betöltött francia tagság kérdése.

Van helyette számos fontos jóléti ígéret, kezdve az 1500 eurós nettó minimálbérrel, 60 éves nyugdíjkorhatárral, a teljes körű, általános egészségbiztosítással és a mainál progresszívabb adórendszerrel egészen az igen ambiciózus környezetvédelmi politikáig és a mai, erősen elnök-központú politikai berendezkedés demokratikusabbá tételéig.

Ezek a vállalások pedig érthető módon tűnnek megnyerőnek akkor, amikor az egymásba folyó válságok, a napról napra egyre kitapinthatóbb klímakatasztrófa és a növekvő politikai apátia rámutattak a Franciaországot mételyező vagyoni egyenlőtlenségekre, a vég nélküli termelésre és fogyasztásra épülő gazdasági berendezkedés fenntarthatatlanságára és az Ötödik Köztársaság intézményeinek kiüresedésére.

A felmérések szoros versenyt ígérnek Macronék, a baloldal és a szélsőjobb között. Vezethet ez ez egy töredezett parlamenthez vagy az elnök pártjának kisebbségbe szorulásához?

A törvényhozási választás vasárnapi első fordulójához közeledvén egyre több olyan közvélemény-kutatás látott napvilágot, amely tovább erősíti a már az elnökválasztás során is megtapasztalt tendenciát. Eszerint a francia társadalom politikai értelemben három részre szakadt: a Macron-féle centrista-liberális, a Marine Le Pen és Eric Zemmour fémjelezte szélsőjobboldali, valamint a baloldali tábor három többé-kevésbé azonos méretű választói tömböt képez, miközben a hagyományos konzervatív jobboldal évről évre egyre kevesebb jelentőséggel bír az országos politikában.

Ráadásul a legfrissebb mérésekben a baloldali Nupes és a Macront támogató Ensemble pour la majorité présidentielle! /Együtt az elnöki többségért! szövetség fej-fej mellett állnak.

Az Elabe mérése a baloldalnak 26,5, Macronéknak 27, míg az Ipsos a Nupes-nek 28, az Ensemble-nak pedig 27 százalékot jósol. Az első két helyezettől valamelyest távolabb a Marine Le Pen-féle Rassemblement National tanyázik 20-22 százalékkal, őket pedig a Republikánusok vezette jobboldal szövetség követi 10-11 százalékos támogatottsággal (ami jelentősen jobb eredmény az elnökjelöltjük, Valérie Pécresse által elért 4,78 százaléknál). Az elnökválasztás első fordulójában 7,07 százalékot szerző Éric Zemmour szélsőjobbos pártja, a Reconquête az előzetes felmérések alapján 5 és 6 százalék közötti eredményre számíthat.

Miközben ezek a felmérések valóban elárulnak egyet s mást a különböző politikai csoportok erőviszonyairól, önmagukban nem mondanak el sokat a voksolás kimeneteléről és a Nemzetgyűlés összetételéről köszönhetően a választási rendszer működésének.

(Nem közvélemény-kutatást, hanem választást kell nyerni!” ugye, ahogyan azt legutóbb a választási zakóra, illetve a végeredményt látva inkább háromrészes öltönyre készülő Márki-Zay Pétertől hallhattuk gyakran.) Franciaországban a törvényhozási választásokat tisztán egyéni körzetes, kétfordulós rendszerben tartják – ha az első fordulóban egyik jelölt sem szerez többet, mint 50 százalék (és a rá leadott voksok száma nem haladja meg a választási névjegyzékbe felregisztrált szavazók negyedét), akkor egy héttel később egy második fordulóra is sor kerül, melyben az első megmérettetésen legalább 12,5 százalékot elérő aspiránsok vehetnek részt.

Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy szemben egy arányos választási rendszert alkalmazó országgal, a pártok nem pusztán a minél nagyobb támogatottság elérésében érdekeltek, hanem abban, hogy a rájuk leadott szavazatokat a lehető legtöbb mandátumra fordítsák le.

Ez a szisztéma pedig nem igazán kedvez a francia baloldalnak. Bár lehet, hogy egyes felmérések szerint a legnépszerűbb politikai tömb az országban, de a támogatóik döntő többsége a nagyvárosokban és azok népesebb elővárosaiban él, így az itt található választókerületekben megszerzett nagy számú szavazat jelentős része „kárba vész”.

Ezzel szemben már az elnökválasztás első fordulója is megmutatta, hogy Macronnak és az őt támogató Renaissance-nek ugyan egyetlen valódi értelemben vett „bástyája” sincsen, cserébe viszont szűk előnnyel ugyan, de sokkal több választókerületben indulnak jó eséllyel, mint a néhány térségbe összetömörült baloldal.

Ezt mutatják az előzetes mandátumbecslések is, melyeket azonban érdemes óvatosan kezelni, hiszen a kétfordulós választási rendszer és a közvélemény-kutatók relatíve korlátozott lehetőségei miatt viszonylag kevés olyan mérés születik, amely valóban az adott választókerületben élők preferenciáit méri. A legtöbb intézet ezért az országos tendenciákból próbálja meg megsaccolni a parlament összetételét.

Ami azonban ennek ellenére is látszik, hogy hiába nem vehető biztosra, hogy országosan ők kapják a legtöbb szavazatot, de feltehetőleg a Macron elnököt támogató Ensemble pour la majorité présidentielle szövetség küldheti a legtöbb képviselőt a Nemzetgyűlésbe. A legutóbbi felmérések szerint a kormánypártok képviselőinek száma 250 és 315 között alakulhat, miközben a Nupes pártjai csupán 160-230 képviselőhelyre számíthatnak.

További érdekesség, hogy bár országosan a harmadik helyen állnak, de könnyen lehet, hogy Marine Le Pennék (akiket 20-55 képviselőre taksálnak) végül kevesebb képviselőhelyet fognak megszerezni, mint a jóval népszerűtlenebb Republikánusok és szövetségeseik, akiknek alsóhangon 30 mandátumot saccolnak az közvéleménykutatók. Az Éric Zemmour-féle Reconquête pedig örülhet, ha egyáltalán kap egy-két bársonyszéket a törvényhozásnak otthont adó Palais Bourbon-ban.

Az, hogy nem a legnépszerűbb párt kapja a legtöbb képviselőhelyet,  eleve bele van kódolva az egyéni körzetekre épülő választási rendszerbe (hasonló, illetve az egyetlen forduló miatt még a franciánál is aránytalanabb rendszert találunk Kanadában, ahol a Konzervatív Párt, amely hiába kapta a legtöbb szavazatot a két   választáson,  közelébe sem került a Justin Trudeau vezette Liberálisoknak).

Bár úgy tűnik, hogy Macronéknak áll a zászló, de milyen következményei lennének az elnök politikájára nézve, ha mégis a baloldal alakíthatna kormányt?

Ahogyan az fenti mandátumbecslésekből is kiderül, leginkább az a kérdés, hogy az Ensemble megszerezheti-e az abszolút többséget jelentő 289 mandátumot. Ennek fényében akár gondolhatnánk azt is, hogy amikor Jean-Luc Mélenchon arra kéri a franciákat, hogy a törvényhozási voksoláson „válasszák őt miniszterelnökké”, akkor a France Insoumise feje valójában csak a sokadik egomán és a valóságtól némileg elrugaszkodott kijelentését teszi. Azonban az idei választási szezont alapjaiban más dinamikák határozzák meg mint a korábbiakat (amikor két nagyjából egyforma több, a jobb-és balközép nézet farkaszemet egymással), így Mélenchon kormányfői ambíciói is kevésbé légből kapottak, mint lettek volna 2007-ben vagy 2012-ben. Ráadásul azzal, hogy a radikális baloldali politikus nyíltan a győzelemért száll harcba, relevanciát tudott adni egy alapvetően elég tét nélküli, ennek következtében pedig hagyományosan alacsony részvétel mellett megtartott választásnak. Ugyanis

ha valóban a Nouvelle Union populaire écologique et sociale győzelmét hozná  a törvényhozási voksolás, akkor Emmanuel Macron tulajdonképpen búcsút mondhatna a legfőbb politikai célkitűzései megvalósításának.

Az Ötödik Köztársaság 1958-as kikiáltása óta fennálló államberendezkedésre hajlamosak vagyunk erősen elnökközpontúként tekinteni, melyben a politikai hatalom legfőbb gyakorlója a közvetlenül választott köztársasági elnök, aki mellett a miniszterelnök nem több mint egy szürke „kollaboráns”, akinek feladata az államfő akaratának gyakorlatba ültetése. Erre a percepcióra az egyre technokratább, önálló politikai erővel egyre kevésbé rendelkező kormányfőket kinevező Macron csak ráerősített.

De fontos hozzátenni, hogy ez a felállás alapvetően nem az alkotmányból fakad. Ez az államfőnek elsősorban a kül- és védelempolitika, valamint köztársaság demokratikus intézményeinek védelme terén jelöl ki jogokat és kötelezettségeket, míg a törvénykezés és a kormányzás feladatát a parlamentre és a miniszterelnök vezette kormányra ruházza rá. Ez azt is jelenti, hogy a ritka alkalmakkor, amikor a köztársasági elnök és parlamenti többség (ezen keresztül pedig a miniszterelnök) nem azonos pártcsaládba tartozott, a normál esetben már-már választás útján hatalomra kerülő uralkodóként viselkedő államfő visszaszorult egy olyan tisztségviselői szerepbe, melyben hatalma jelentősen lekorlátozódott, és minimális befolyással bírt a Nemzetgyűlés által elfogadott törvényekre és a kormány irányvonalára.

Ilyen cohabitationnak/politikai társbérletnek hívott esetre 1958 óta mindössze három alkalommal, 1986 és 1988, 1993 és 1995, valamint 1997 és 2002 között került sor (az első kettőt a szocialista François Mitterand, az utóbbit pedig a jobboldali Jacques Chirac szenvedte el). 2002-ben éppen azért változtatták meg a választási rendszert, hogy lehetőleg ne forduljon többször ilyen elő.

Ha viszont még egyszer összebútorozni kényszerülne az Élysée-palota és a miniszterelnöki hivatalnak otthont adó Hôtel Matignon ellenzéki lakója, az praktikusan azt jelentené, hogy Macron lemondhatna az olyan reformterveinek a megvalósításától, mint a nyugdíjkorhatár-emelése vagy éppen a kampány során belengetett adócsökkentések. Persze azt is túlzás lenne kijelenteni, hogy parlamenti többség nélkül a frissen újraválasztott államfő egy klasszicista palotába zárt béna kacsává avanzsálna. Elnökként továbbra is Macron képviselné Franciaországot a nemzetközi fórumokon, és indirekt módon arra is befolyása lenne, hogy kit nevez ki a külügyért és hadügyért felelős védelmi miniszterré a kormányfő – akinek személyéről technikailag egyébként ő maga dönthet, de valójában meg kell felelnie a parlamenti többség akaratának. Arról nem is beszélve, hogy Franciaországban a köztársasági elnök egy személyben dönthet a Nemzetgyűlés feloszlatásáról, így ha a politikai széljárás úgy hozza, akár a rakoncátlankodó kormányt is képes lenne eltakarítani az útból.

Valóban komoly meglepetés lenne, ha a törvényhozási választások június 19-i második fordulója után a baloldali összefogás alakíthatna kormányt. De Mélenchon ezzel kapcsolatos ígérete nemcsak fellelkesítette a baloldali tábort, de az elmúlt hetek  botrányai, mint a Bajnokok Ligája döntőjét övező rendőri agresszió vagy a szexuális erőszakkal vádolt Damien Abad miniszteri kinevezése miatt igencsak döcögős kampányt folytató kormánypártokat is reagálásra és egyre aggodalmasabb hangvételű kommunikációra késztette. Arról nem is beszélve, hogy mivel Marine Le Pen már jó előre jelezte, hogy esélytelen a választási győzelme, ezért a kampány a választáson csak túlesni akaró Ensemble és a nagy terveket szövögető NUPES közötti küzdelemre korlátozódott. Ha végül nem is lesz miniszterelnök a 70 éves, már a törvényhozási választáson sem induló Jean-Luc Mélenchonból,

a radikális baloldal vezére már mindenképpen elmondhatja, hogy igen látványosra sikeredett a közel fél évszázados politikai pályafutásának feltételezett záróakkordja.