A szovjet rendszer annak idején többek között azért bukott meg, mert nem honorálta megfelelően a kreativitást és az erőfeszítést. A rendszerváltás egyik nagy ígérete volt, hogy piacgazdaságban erre való a profit. Több évtized elteltével, a vagyonok globális koncentrációjának korában már nem mindenki biztos abban, hogy a profit valóban az erőfeszítést honorálja. Na de mi is a profit? Mitől van egyáltalán? Mit gondolnak erről a különböző közgazdaságtani iskolák?

Magyarországon ez a kérdés szinte csak akkor szokott felmerülni, amikor a kormányzat bedobja az „extraprofit” kifejezést. Ilyenkor újra és újra fellángol a vita, hogy létezik-e egyáltalán extraprofit. Ahhoz, hogy eldöntsük, hogy létezik-e, először meg kell vizsgáljuk, hogy mitől van egyáltalán profit, és van-e olyan, hogy normál profit, amelyhez képest meghatározható az extraprofit.

Közhely, hogy piacgazdaságban a vállalkozás fő motivációja a profitszerzés. Az üzleti világot a nyereség reménye mozgatja. Joggal gondolhatnánk tehát, hogy a közgazdaság-tudomány – amely egyáltalán nem egységes, ugyanúgy számos irányzata létezik, mint bármely más tudománynak – legalább abban a kérdésben konszenzusra jutott már, hogy mi is a profit.

De nem ez a helyzet.

A közgazdasági iskolákban kevésbé járatosakat meglepetésként érheti a tény, hogy egy ilyen alapvető ügyben egyáltalán nincs egyetértés. Sőt kiélezett polémia alakult ki a profit forrása körül, késhegyre menő vitákkal, hatalmas téttel, a tudományon messze túlmutató következményekkel. A termelési többlet forrásának és elosztásának kérdése kifejezetten nyugtalanító téma. A kínos viszály eredeti okozója nyilvánvalóan az élete nagy részében Londonban alkotó német közgazdász és filozófus Karl Marx (1818-1883) volt, aki ismert módon a kizsákmányolásra vezette vissza a profitot. Ha ez igaz, akkor a profit igazságtalan forrásból származik, aminek viszont társadalomfelforgató potenciálja van. De erről majd később, nézzük először a főáramú neoklasszikus közgazdaságtant!

A neoklasszikusok súlyos problémája ott kezdődik, hogy paradigmatikus világukban, a tökéletesen versengő egyensúlyi modellben elvileg nem lehetséges a profit. Nem lehetséges, hiszen a profit számviteli értelemben a (fajlagos) összköltség és az eladási ár közötti különbözet, azonban a tökéletes versenyben a szereplők fokozatosan leversenyzik az eladási árat a költségek szintjére, ami a profitot teljesen megszünteti. Vegyük észre, hogy a főáramú neoklasszikus közgazdaságtan két olyan alapállítást tesz, amelyek egyszerre nem lehetnek igazak. Az egyik az, hogy a kapitalizmusban létezik profit, ami motiválja a vállalkozókat. Teljesen nyilvánvaló, hogy profit ígérete nélkül nem találnánk vállalkozót. A másik állítás viszont a tökéletes piacra vonatkozik, amely pedig, ahogy mondtuk, leversenyzi az árat a költségek szintjére, és ezzel egyben megszünteti a profitot. Ez a két állítás nem lehet egyszerre igaz. Emiatt a tökéletes piacok híveinek valamilyen kiutat kellett találniuk ebből a súlyos elméleti csapdából. Az nem megfelelő válasz, hogy akkor azért van profit, mert a valóságban nem tökéletesek a piacok, hiszen ezzel a főáramú neoklasszikus közgazdaságtan beismerné, hogy a profit forrása a verseny korlátozása, ezt viszont nem nagyon szeretné megtenni.

Érdekes, hogy pontosan ezt a definíciót használja Michal Kalecki lengyel közgazdász (1899-1870), akit egyfajta elő-Keynes volt. Vesztére lengyelül írt, amelyen jóval kevesebben olvasnak, mint angolul, ezért az angolul író John Maynard Keynes lett a ma már keynesiánus iskolaként ismert irányzat névadója, pedig valamivel később írt meg hasonló dolgokat, mint Kalecki. Nagy valószínűséggel nem ismerte Kalecki írásait, azaz tényleg saját maga jutott ugyanazokra a gondolatokra.^[1]

Azt mondja, hogy azért létezik profit, mert a valódi piacok nem tökéletes versenypiacok. Minél nagyobb egy cég piaci részesedése, annál nagyobb az úgynevezett ármeghatározó ereje. Míg a főáramú neoklasszikus közgazdaságtanban minden céget árelfogadónak képzelünk el, addig Kalecki világosan látja, hogy a valóságban a nagyobb cégek magasabb árat szabhatnak meg, mert nagyobb a piaci erejük, a kisebbek pedig alacsonyabb árat, mert kisebb a piaci erejük. Kalecki amúgy markupnak hívja ezt a fajlagos összköltségre rápakolható összeget, ami meghatározza a profitot is.

Tulajdonképpen ez adja a sokat emlegetett extraprofit forrását is. Angolul windfall profitnak, azaz a szél által befújt, avagy másképpen az égből pottyant profitnak nevezik az ilyesmit, még az üzleti sajtóban is. Amikor valamilyen külső sokk eredményeképpen felmegy mondjuk az olaj ára, vagy akár a szállítmányozás ára, mint a például a Covid utáni időszakban, akkor az olajcégeknek illetve a tengeri konténerhajós multiknak empirikusan bizonyíthatóan akár többszörösére is emelkedhet a nyereségességük. Miért? Pontosan azért, mert nincs igazi piaci verseny. Ezek a piacok olyannyira oligopolisztikusak, hogy nem versenyzik le az árat akkor sem, ha a növekvő profitjukból ezt megtehetnék. Míg a fogyasztó magasabb árat fizet, azaz rosszabbul él, a cég viszont a sokkal magasabb árak miatt jelentősen magasabb profitot könyvelhet el, nyereségesebb, mint korábban. Miközben Milton Friedman és társai a hetvenes években mindig az ár-bér spirálra figyelmeztettek, azaz arra, hogy a növekvő árak miatt a munkások magasabb béreket harcolnak ki, és ez tovább növeli majd az inflációt, soha nem beszéltek arról, hogy maguk a cégek milyen mértékben járulnak hozzá az inflációhoz azzal, hogy fenntartják vagy akár jelentősen növelik a profitabilitásukat, akár árakat is emelve az általános inflációs környezetre hivatkozva.

A monopolizáltság foka, mint a profit forrása már a közgazdaság-tudomány kezdetein felmerült. Míg a klasszikus iskola nagyja, Adam Smith csupán a tőkét illető profitról és a munkát illető bérről beszélt, a szintén a klasszikus iskolához tartozó David Ricardo figyelmeztetett arra, hogy létezik még egy kategória, a földet illető járadék. A föld annyiban különbözik a tőkétől, hogy végesen áll rendelkezésre, míg tőke elvileg végtelenül. Azaz a föld tulajdonosa azért szedhet járadékot, és nem pedig profitot, mert a verseny korlátozva van. Az absztrakt föld lehet konkrétan termőföld, de lehet ingatlan is, lakóház vagy irodai terület, de absztrakt értelemben lehet bármi, ami nem éles versenyben, hanem a verseny korlátozásával született. Ezért született meg a járadékvadászat kifejezés, amikor egy elvileg versenypiacon tevékenykedő szereplő valamilyen módon korlátozza ezt a versenyt, hogy járadékot szedhessen monopolpozíciójából. Jonathan Tepper és Dennis Hearn 2019-es könyvéből, melynek címe a Kapitalizmus mítosza: Monopóliumok és a verseny halála, tudjuk, hogy a létező kapitalizmus ritkán versenypiaci, az esetek nagy részében oligopolisztikus.

A piaci fundamentalisták pontosan tudják, hogy olyan kapitalizmust mentegetnek, melyben – saját elveikkel szemben – már alig van verseny. A létező kapitalizmust monopóliumok és oligopóliumok által megvásárolt állam jellemzi. A piaci fundamentalisták ezért nem őszinték, és valójában osztályprivilégiumaikat védelmezik.

A piaci fundamentalisták egyik leggyakoribb érve a kapitalizmus mellett, hogy az meritokratikus, azaz érdemelvű. Ezt azzal támasztják alá, hogy a kapitalizmust az intenzív verseny jellemzi, amely rákényszeríti a cégeket a teljesítményre. Csak az maradhat életben, aki jó vállalkozó, kitűnő a terméke, innovál, és általában véve kiszolgálja a vevők igényeit. Az így elképzelt kapitalizmus tehát teljesítményelvű: a szorgalmasokat, okosakat, tehetségeseket, kreatívokat jutalmazza, a lusták és tehetségtelenek pedig elhullnak benne.

Van egy nagyon nagy baj ezzel a világképpel: már rég nem igaz.

Tepper és Hearn könyve a kapitalizmusnak erről a ténylegesen létező valóságáról szól. A szerzők felmérésekre, kutatásokra, tényekre, adatokra alapozva mutatják be, hogy a kapitalizmus megszűnt kompetitív lenni.

A legtöbb iparágban alig egy-két szereplő határozza meg a piacot. Lássunk néhány közismert példát, melyet a könyv is idéz:

• a kólák esetében a Coca-Cola és a Pepsi duója,
• a gyorspostáknál a UPS és a FedEx szinte mindent visz,
• négy légitársaság uralja az amerikai légteret, ráadásul mindegyiknek meg vannak a „erődítmény-repülőtereik”, azaz konkrét utakon a verseny még ennél is kisebb,
• a bankkártyáknál a Visa és Mastercard párosa,
• az Android és az iOS uralják a mobil operációs rendszerek 98%-át,
• Moody’s és Standard’n’Poor duopólium a hitelminősítőknél,
• öt pénzügyi holdingnál van az összes amerikai banki eszköz fele (az európai bankrendszerek még ennél is sokkal koncentráltabbak),
• az amerikai háztartások 75%-ának nincs választási lehetősége nagy sebességű internetszolgáltató tekintetében,
• a Google szolgáltatja az internetes keresések 90%-át,
• a Facebooknak 80%-os a súlya a social network-szolgáltatók területén,
• a két fenti cég együtt olyannyira dominálja a digitális hirdetési piacot, hogy ellehetetlenítik a hirdetésekre építő online sajtó modelljét,
• a kábeltévé-társaságok szinte mindenhol helyi monopóliumok.

A sor végtelenül folytatható, mindenki saját tapasztalatából ismeri ezt a jelenséget. A fenti példák általános trendet illusztrálnak. Az Economist 1997 és 2012 közötti kutatásából kiderül, hogy az amerikai iparágak kétharmada oligopolisztikus, azaz egy pár cég uralja. A könyvben idézett tudományos kutatások szerint a nyílt részvénytársaságok száma a hetvenes évek óta megfeleződött, miközben új iparágak jöttek létre szép számmal. A felvásárlások eredményeképpen egyre nagyobb vállalatok alakulnak. Míg 1995-ben a száz legnagyobb cég a teljes profit 53%-át realizálta, addig 2015-re ez elképesztő módon 84%-ra nőtt! Mindez azt jelenti, hogy egy-egy iparágra nem jut több, mint egy-két nagyvállalat. Az egymással intenzíven versenyző kis családi cégek Adam Smith által megálmodott világa már rég nem létezik.

Az üzletemberek tudják

Warren Buffet, a világ leggazdagabb befektetője mindig olyan cégeket igyekszik venni, amelyek ügyesen kizárják a versenytársaikat. Kedvenc kifejezése a „pricing power”: ármeghatározó erő, azaz egy általa tulajdonolt vállalat képessége arra, hogy piaci dominanciája révén meg tudja szabni az iparágra jellemző árakat. Peter Thiel, a PayPal/LinkedIn/Facebook befektetője nyíltan egyértelművé is teszi: a verseny tankönyvi gondolata túlértékelt, a kapitalizmus valójában a monopóliumról szól, ekkor tud magasan árazni a cég. Michael Porter híres vállalati versenyképességi modelljében is a legkockázatosabb iparág az, ahol a versenytársak erősek, és könnyű az új szereplők piacra lépése.

Ráadásul ez a logika nem is annyira új. Monopóliumra törekedtek már Amerika nagy gazdasági fellendülésének „rablóbárói” is. Vanderbilt, Rockefeller vagy Carnegie monopolisztikus helyzeteket lobbyztak ki maguknak, és ugyanúgy extrém módon dominálták saját iparágaikat, mint a maiak, és ezeket a történeteket a könyv részletesen le is írja. Éppen ezért is nevezi őket az amerikai köznyelv „rablóbáróknak”. A megnevezés a középkori német útonálló földesurakra vezethető vissza, akik fizetség nélkül nem engedték tovább az utasokat. Úgy is lehetne fogalmazni, hogy járadékot szedtek és nem profitot.

A verseny hiánya káros

A már említett lengyel közgazdász, Michal Kalecki ki is mondja: a verseny hasznos kiinduló hipotézise egy tudományos paradigmának, ám a valódi világ szempontjából nem több, mint mítosz. A valódi cégek árazását és nyereségességét pont az határozza meg, hogy milyen mértékben lesznek képesek monopóliumokká válni. A Tepper és Hearn könyvében idézett empirikus kutatások is visszaigazolják:

a valóságban minél koncentráltabb egy iparág, annál magasabb a profit, és annál jobban teljesítenek a részvények. Tehát nem akkor, amikor intenzívebb a verseny, ahogy azt a piaci fundamentalizmus sugallná.

A versenytársak nélküli cégnek ugyanis nagyobb az ármeghatározó ereje. Az IMF tanulmánya szerint a neoliberalizmus évtizedeiben 37%-kal nőtt a fejlett gazdaságokban az úgynevezett markup, az a plusz, amit az összköltségre rátehetnek a cégek az eladási ár meghatározásakor. Világosan látni kell, hogy ez a markup egyfajta transzfer a szegényektől a gazdagokhoz. Drágítja a szegények életét, növeli a gazdagok profitját. Nem véletlen, hogy – amint azt a könyv is bemutatja – a felső jövedelmi csoportok részesedése a GDP-ből jóval alacsonyabb volt, amikor a monopóliumellenes szabályozást érvényesítette a kormányzat, és egyre nőni kezdett, amint ez elmaradt, és a piaci koncentráció fokozódott.

Az erőteljes piaci koncentráció hatása drámai: magasabb árak, kevesebb startup vállalkozás, alacsonyabb termelékenység, alacsonyabb bérek, magasabb jövedelmi egyenlőtlenség, alacsonyabb beruházás, valamint a kisvárosok elsorvadása. Mindezekre számtalan példát hoznak a szerzők.

Miért baj az, ha rendkívül nyereségessé válnak a piaci versenytársak nélküli szereplők? Többek között azért, mert rendkívül kevés ember profitál belőlük. Az Egyesült Államokban például a felső 10% birtokolja a vállalati részvények több mind 81%-át… Azaz aki nem a társadalom csúcsán él, az mindebből nem profitál, a társadalmi különbségek pedig nőnek.

Ráadásul a részvények tulajdonlása többségében intézményes befektetőkön keresztül történik. Csupán 14% birtokolja a részvényeit közvetlenül. Ez óriási erőt ad a gigaalapoknak. Mindösszesen öt intézményes befektető – a Blackrock, a Vanguard, a State Street, a Fidelity és a JP Morgan – tulajdonolja például az S&P500 vállalati részvényeinek 80%-át. Azaz nemcsak hogy a reálgazdaság oligarchikus, hanem az azt tulajdonló pénzügyi világ is. Ez elfogadhatatlan mértékű hatalom, befolyás. Gyakori, hogy ugyanazok az intézményes befektetők a meghatározó tulajdonosai egy adott iparágban az elvileg egymással versenyző két-három cégnek. Ez elég jól megmagyarázza, hogy a topmenedzserek fizetése miért az iparág teljesítményéhez alkalmazkodik, miért nem a vállalatéhoz.

A verseny hiánya megmagyarázza a mai létező kapitalizmus többi, első látásra furcsa jelenségét is. Például azt, hogy miért süllyedtek megdöbbentő mértékben az elmúlt időszakban az érdemi, azaz technológiai, humántőke- és egyéb beruházások. A nem versenyző vállalatnak sem növekednie nem kell, sem technológiát fejlesztenie, hiszen a fő nyereségességi tényezője a minél magasabb ár. A nem versenyző cég beruházásokra vetített nyereségessége ráadásul évtizedek óta csökken, miközben a részvényárfolyamok az egekben vannak. Ez első látásra valamifajta csoda. Másodikra viszont fenntarthatatlan és igazságtalan manipuláció.

Mit csinál akkor a nem versenyző, nem beruházó cég a bevételével? Egy megdöbbentően nagy részét arra fordítja, hogy megvásárolja saját részvényeit. Ez korábban illegális volt, mivel valójában az árfolyam manipulálásának eszköze, ám a neoliberálisok Ronald Reagan alatt feloldották a tilalmat, ami ismét arra példa, hogy valójában sosem akartak tiszta és versenyző kapitalizmust. Miért vásárolja vissza a cég a saját részvényét? Mert ezzel feljebb tornássza a saját részvényének árfolyamát. A visszavásárolt részvények egy részét ki lehet vonni a forgalomból. A részvénytulajdonosok boldogok, hiszen az árfolyam emelkedését tapasztalják. A visszavásárolt részvények másik részével megjutalmazzák a topmenedzsereket, akik persze ezen keresztül érdekeltté válnak a részvényárfolyam mesterséges emelésében. 1978 és 2013 között a CEO-k (felső vezetők) inflációval korrigált jövedelme 937%-kal nőtt, míg az átlagos munkásé csupán siralmas 10%-kal.  Ezzel az érdekeltséggel létrejött egy körkörös visszacsatolás: létrejött a „buyback corporation”, a nyereségessége helyett a részvényértéket maximalizáló vállalat. Az elmúlt évtizedekben hiába volt a sok-sok blabla a vállalati nyereségesség elsődlegességéről, az süllyedt.

Mindez megmagyarázza, hogy miért emelkedtek az egekbe a részvényárfolyamok az elmúlt időszakban. Amit Trump elnök a maga eredményének állított be, miközben persze semmi köze nem volt hozzá. Viszont közben elmaradtak a beruházások, a technológia fejlődése.

Mit lehet mindezzel kezdeni?

Nagy kérdés, hogy mi a lehetséges válasz a verseny eltűnésére. A minimum az állami szabályozás. Még a verseny valódi hívei, az úgynevezett ordoliberálisok (latin ordo, azaz rend) is elfogadják, hogy a verseny nem magától jön létre, sőt a kapitalizmus természetes folyamata a monopolium felé tart. Ezért erős államra van szükség, amely szabályozással hoz létre versenyt. Azaz Polányi Károly híres mondásának megfelelően a kapitalizmus nem magától jött létre, azt meg kellett teremteni. (Állami eszközökkel: gazdasági társaságokról, pénzügyi rendszerről, szerződéses fegyelemről, kartellek tilalmáról szóló törvények, melyeket az állam tartat be hatalmi monopóliumán keresztül.)

Ám a piaci fundamentalisták olyannyira gyűlölik az államot, hogy még annak a versenyt biztosító szabályozó hatalmát is elutasítják. A Chicagói Egyetem olyan neoliberális közgazdászainak, mint Milton Friedman vagy George Stigler köszönhetjük azt a mai állapotot, melyben a dereguláció miatt eltűnt az érdemi verseny. Ahogy Tepper és Hearn bemutatják, a neoliberális korszakban – azaz Reagantől 2008-ig – a monopolellenes szabályozást egyre kevésbé alkalmazták, a felvásárlások és összeolvadások pedig gigantikus méretűre nőhettek.

Őszintétlen álláspont tehát a neoliberálisoktól, amikor pont a meritokratikus versenyre hivatkozva szállnak síkra a kapitalizmus felsőbbrendűsége mellett. A piaci fundamentalisták pontosan tudják, hogy olyan kapitalizmust mentegetnek, melyben saját elveikkel ellentétben már alig van verseny.

A létező kapitalizmust oligopóliumok és az őket tulajdonló oligarchák által megvásárolt állam jellemzi.

A piaci fundamentalisták mantrája hamis, valójában osztályprivilégiumaikat védelmezik, hiszen ha nincs verseny, akkor azok maradnak gazdagok, befolyásosak, akik már eleve azok. Elzárul az alulról betörés esélye.

Komoly kérdés persze, hogy elégséges-e az ordoliberálisok szabályozó akarata. Véletlen-e az, hogy az elmúlt évtizedekben az ilyen szabályozás nem jött létre, sőt egyre inkább a dereguláció terjedt el? (Hozzátehetjük: nem csak a versenypolitika területén, hanem a környezeti, szociális és munkajogi szabályozás területén is.) Aligha véletlen. Ennek oka egyrészt a foglyul ejtett állam, azaz a politikusok nagyvállalati és oligarcha-kampányfinanszírozása. Azaz aligha lesz hathatós versenyszabályozás a politikai kampányfinanszírozás megtisztítása nélkül. Tepper és Hearn idéznek például egy kutatást, mely szerint minden lobbizásra költött egy dollár után 220 dollárnyi adókedvezményt érnek el a cégek. Egy másik idézett kutatás szerint a lobbizásra sokat költő cégek minden évben 5 százalékponttal verték meg az S&P500 tőzsdeindex eredményét. A nyereségből pedig ismét visszaforgatnak abba, hogy kormányzati lobbizással kiszorítsák a potenciális versenytársakat. Ezen kívül az is igen elterjedt jelenség – a könyv erre rengeteg adatot is hoz – hogy az egyes iparágak szabályozását az adott iparágból érkező „szakértőkre”, volt vállalatvezetőkre bízzák, akik az esetek nagy részében ugyanoda térnek vissza a kormányzati kitérő után. Az ilyen szabályozók erélyessége gyenge.

Ahogy Theodore Roosevelt elnök mondta: „Nem lesz lehetséges a nagyvállalatok kordában tartása addig, ameddig fennmarad a politikai tevékenységük. Ennek betiltása nem lesz rövid vagy egyszerű feladat, de lehetséges…”

A neoliberalizmus olyan prófétái, mint Friedrich Hayek és Milton Friedman úgy érveltek, hogy piaci versenyre van szükség ahhoz, hogy elkerüljük az elnyomást. Világosan látni kell, hogy követőik ezzel szemben intézményesítették a nagyvállalati szektor által foglyul ejtett államot, amely korlátozza a demokráciát. Azaz a neoliberalizmus több piacról, meritokratikus versenyről prédikált, miközben az uralkodó osztályérdeket szolgálta.

A nagyvállalatok megregulázáshoz persze kellene hozzáértő választói közeg is, aki ezt a folyamatot támogatja. Ehhez pedig jóléti állam kell, amely tanult középosztályt hoz létre. Magyarul aki igazi piaci versenyt akar, annak sokkal messzebb kell mennie az ordoliberalizmus szabályozó akaratánál, ami ráadásul a nagyvállalatok hatékony lobbizása mellett meg sem valósul. Messzebb kell mennie: egészen a politikai gazdaságtanig.

És ha már a politikánál tartunk, érdemes megemlíteni a legproblematikusabb duopóliumot: a Republikánus és  a Demokrata Párt minden más politikai erőt kizáró kartelljét.

Sok a verseny, vagy kevés?

Érdekes módon sokszor a baloldaliak azzal kritizálják a kapitalizmust, hogy túl sok a verseny, a rendszer mindent versennyé tesz. A munkavállalói oldalon ez tényleg igaz.  Ahogy már említettük, a nagy cégek száma folyamatosan csökkent, az egyre kisebb számú cég alkuereje pedig ebből adódóan jelentősen nőtt a munkapiacon a munkakeresőkkel szemben. De már az iskolákban is egyre intenzívebb a bejutási verseny, egyre fiatalabb korban vannak megversenyeztetve a diákok. Ezután a munkapiacon is igen nagy a verseny. Azonban ez a verseny sem fair: a családi örökség, a kapcsolatok, a szociális, kulturális, szimbolikus tőke szinte mindent eldöntenek, ha újraelosztásból nem társul hozzájuk egyenlően jó iskolarendszer, képzés, egészségügy. A diákok, munkavállalók által átélt stressz tehát csak részben az intenzív verseny eredménye, nagyrészt inkább annak unfair jellege okozza.

A munkavállalói oldal által érzékelt verseny azonban elfedi azt a fejleményt, hogy a vállalatok közt gyakorlatilag megszűnt a verseny. Ideje, hogy észrevegyük, a kompetíció ideológiáját a kapitalizmus a tőke oldalán léptékekkel kevésbé érvényesíti, mint a munka oldalán.

A profit forrásának további magyarázatai

A profit forrásának meghatározására Frank Knight (1885-1972) chicagói közgazdász 1933-ban újabb megoldási kísérletet tett. Szerinte a profit egyfajta prémium az üzleti élet bizonytalanságának vállalásáért. Knight megkülönbözteti a kockázatot és a bizonytalanságot. Meglátása szerint amennyiben egy esemény ha nem is biztos, de előre látható, akkor azt kockázatként kezelhetjük. Egy ilyen kockázat által okozott potenciális veszteség azonban előre jelezhető, azaz figyelembe lehet venni a termelés költségeinek tervezésekor, lefedezhető. Egy példa erre az árfolyamváltozás kockázata, amelyet elvileg minden vállalkozó ugyanúgy lefedezhet forward ügyletekkel vagy opciókkal. A profit tehát nem lehet az előre látható, de nem biztos események, azaz a kockázat vállalásának honoráriuma, csakis az előre nem láthatóké. Ezeket Knight „bizonytalanságnak” nevezi. A profit Knight álláspontja szerint ezen bizonytalanságok vállalásának költsége.

Viszont ez így egyfajta véletlen: ha szerencsénk van, keletkezik nyereség, ha viszont beüt egy előre nem látható esemény, akkor nem. Knight elméletének gyengesége azonban nyilvánvaló. Ha ugyanakkora eséllyel adódna egy vállalkozónak profitja, mint vesztesége, ez nem motiválna olyan tömegesen vállalkozásra, ahogy ez a valódi világban történik. A profit a tulajdonost a valóságban nem meglepetésként éri, hanem bizonyos hozamot „elvár”, profitot „maximalizál”. A kapitalizmus nem valamifajta abszurd szerencsejáték, márpedig ha Knight elmélete stimmelne, akkor a kapitalizmus nem lenne több, mint egyfajta kaszinó. Egy vállalkozót nehezen fogunk meggyőzni arról, hogy az ő profitja a szerencséből adódik.

Egy újabb szerző, Joseph Schumpeter (1883-1950), a szintén piacpárti osztrák iskola tagja azzal az alternatívával állt elő, hogy a profit az innováció díja. Aki hamarabb vezet be újítást, az nyereségre tehet szert a versenytársaihoz képest. Ez azonban szintén nem túlságosan meggyőző megoldás. Egyrészt ez a fajta szupernormális profit egyfajta monopolisztikus járadék, azaz a versenyhelyzet korlátozásából jön létre. Addig áll fenn, ameddig az adott innováció, az új technológia el nem terjed a piacon a versenytársak között. Még komolyabb hiányossága Schumpeter elméletének, hogy nem magyarázza meg, honnan származik a többi, nem innovatív piaci szereplő normál profitja.

Ráadásul mindez azt feltételezi, hogy a profit a vállalkozó tevékenységének díjazása. A vállalat irányítása azonban elválhat annak tulajdonlásától. A kezdetekben még nem így volt, Adam Smith még tipikusan családi vállalkozásokról beszél, ma azonban részvénytársaságok, sőt, globális nagyvállalatok dominálják a kapitalizmust. A nyersanyagokból a késztermékig terjedő folyamatot, az új piaci kombinációk felfedezését is egy családi vállalkozást meghaladó cégben piackutatók, technikusok és fejlesztő mérnökök végzik, nem profitért, hanem munkabérért! Ezzel szemben a tulajdonos mindenfajta innovációs tevékenység nélkül profithoz juthat. Átélheti amúgy ezt bárki, aki akármekkora összegért részvényt vásárol egy nagyvállalatban, azaz ha apró részben, de tulajdonossá válik, és bármi fajta vállalatirányítási tevékenység vagy innováció nélkül profitot realizál.

Ludwig von Mises (1881-1973), az osztrák iskola doyenje úgy látta, hogy a profit eredete egyfajta arbitrázs. A vállalkozó olcsón vesz, drágán ad el, azaz learatja ugyanazon termék két ára közötti különbséget. (Mindezt a közgazdasági szakirodalom francia eredetű szóval arbitrázsnak nevezi, és fontos szerepet tulajdonít neki a piaci árak kialakításában, egységesedésében.) Von Mises ezzel ugyan megmagyarázza a kereskedő nyereségét, amely azonban továbbra is egy nem egyensúlyi és egyáltalán nem versenyen alapuló profit, hiszen könnyen közbevethető, hogy a főáramú neoklasszikus közgazdaságtan már említett, egyensúlyi, tökéletesen versengő modelljében nincsenek különböző árak, így nincs lehetőség arbitrázsra sem. Még nagyobb hiányosság, hogy von Mises nem ad magyarázatot a termelő cégek profitjára, csak a kereskedőkére.

A kereskedő cégek ugyanis csak azt adják tovább, amit valaki más már előállított.

De hogyan teremt értéket az adott termék előállítója? Israel Kirzner (1930- ), az osztrák iskola ma is élő tagja megpróbálja a termelő cégeket is valahogy beleerőltetni a kereskedő cégek arbitrázs sémájába. Azt próbálja meg bemutatni, hogy a termelő cég tulajdonképpen olcsón vesz alapanyagokat a piacon, és drágán adja el a végterméket. Kirzner szerint tehát tulajdonképpen minden profit arbitrázs. Ez a megközelítés azonban elmossa a különbséget a kereskedő cég és a termelő között. A kereskedő ugyanis ugyanannak a terméknek az egyik piacán vesz olcsón, és ugyanannak a terméknek a valamilyen okból, mondjuk földrajzilag külön álló másik piacán ad el drágán. A termelő cég azonban nyilvánvalóan valami egészen mást csinál, mint egy kereskedő. A nyersanyagok piacán vásárol, és a késztermékek piacán, azaz egy teljesen más piacon ad el.

Gondoljunk csak bele, ha Kirzner elmegy egy étterembe, és kér egy székelykáposztát, akkor nem egy fej nyers káposztát hoznak ki neki, némi nyers hús és por alakú paprika kíséretében. Kirzner elképzelése az arbitrázs fogalmának olyan kiterjesztése lenne, amely kiüresítené magát a fogalmat. A végtermék ugyanis nem azonos a nyersanyagok halmazával. Ha ez így lenne, akkor nem szükségeltetne hozzá megmunkálás, feldolgozás, termelési lánc, a foglalkoztatottak munkája. Ráadásul továbbra is fennmarad a probléma: tökéletesen versenyző piacon ilyen arbitrázs profit nem lenne érvényesíthető, hiszen a sok szereplő leversenyezné a késztermék eladási árát a nyersanyagok összköltségének szintjére. Azaz Kirzner profitja ismét csak monopol-profit.

Az osztrák iskola magyarázata meglehetősen közel áll ahhoz a nézethez, amely a nyereséget valamiféleképpen a vállalkozó munkadíjának látja, amiért az jó menedzsment döntéseket hoz. Ez az értelmezés széles körben elterjedt volt a közgazdaságtan alapító atyja, Adam Smith (1723-1790) idejében, amikor a kapitalizmust alapvetően családi vállalkozások alkották. Ezekben a tulajdonos és a cégvezető egy személyben összpontosult. A Smith után kialakult világban azonban a globális multinacionális cégeknek már sokmilliónyi tulajdonosa, részvényese van, akik semmifajta vállalatirányítási tevékenységet nem látnak el. A profit ezekben a vállalatokban teljességében elvált bármifajta irányítási döntéstől, azt jól fizetett top menedzserek kasztja végzi. A két szerep különválása relatíve hamar bekövetkezett, így a „profit mint a vállalkozó díja” értelmezés tarthatatlan.

Ha a profit nem konkrétan az irányítási tevékenység vagy a vállalkozói felfedezés bér jellegű kompenzációja, akkor lehet-e a tőke nélkülözésének ára? Amíg kölcsönadom valakinek a tőkém, addig nem tudom saját céljaimra használni, érthető tehát, hogy „használati díjat” kérek érte. Ez azonban az összes érvelés közül talán a leggyengébb. Nélkülözni, kölcsönadni ugyanis csak az tud, akinek van mit. Akinek nincs tőkéje, az nem is tud érte járadékot szedni, ő csak a munkaerejét tudja áruba bocsájtani. Azaz ez a fajta érvelés nem más, mint a marxi kizsákmányolás-elmélet újrafogalmazása anélkül, hogy az érvelő ennek tudatában lenne.

Mit mond Marx a profit forrásáról? Azt javasolja, hogy fogadjuk el egy pillanatra a tökéletes piaci verseny fikcióját, amiről persze azért tartsuk észben, hogy fikció. Azért fogadjuk el egy pillanatra, hogy kiküszöböljük a profit egyik domináns formáját, ami nem más, mint a verseny korlátozása. Marx azt állítja, hogy még ha ezt az igen elterjedt profitforrást egy pillanatra figyelmen kívül hagyjuk, akkor is létezik egy másik forrása a profitnak. Nézete szerint a tőkés erőfölényéből adódóan megteheti, hogy többet dolgoztatja a munkást, mint amennyit munkaerejének bérbevételéért fizet, és nyeresége ebből a nem túl korrekt eljárásból adódik.

A munkaszerződés ugyanis az egyetlen olyan adásvétel a gazdaságban, ahol a foglalkoztató a havi munkabérért nem egy előre megállapított mennyiségű terméket vagy szolgáltatást vásárol meg, hanem a foglalkoztatott munkaidejét.

Ha nem így lenne, akkor nem foglalkoztatottként szerződne vele, hanem beszállítóként. Mivel pedig a munkaidőbe több és kevesebb termelés is belezsúfolható, a foglalkoztatónak nyilván az az érdeke, hogy adott munkabérért minél többet termeltessen. Erőfölénye pedig azért van, mert míg a munkásnak felkopna az álla, ha nem dolgozna, a tőkés folyamatosan válogathat a rendelkezésre álló munkanélküliek tömegéből. Nem mellesleg Marx szerint pontosan emiatt nem is valódi cél a munkanélküliség visszaszorítása, hiszen a munkanélküliek tömege alkotja a „kapitalizmus tartalékos hadseregét”. A főáramú neoklasszikus közgazdaságtan szerint a munka mindig önkéntes döntés, lemondás a szabadidőről jövedelem érdekében. A legtöbb ténylegesen dolgozó azonban tudja, hogy ez nem így van, a munka az esetek többségében megélhetési kényszer.

Amennyiben Marxnak igaza van, abból egy súlyos morális következmény is adódik: a profit etikátlan. Ezért igyekeztek sokan alternatív magyarázatokkal előállni. Mint láttuk, a Ricardo után következő, úgynevezett neoklasszikus közgazdaságtannak nincs egységes magyarázata a profitra. Abban nagyjából egyetértenek, hogy a profitot vagy a tőkés jutalmának, vagy valamilyen formában a tőke értékteremtésének tudják be. Tőke alatt egyszerre értették a befektetett pénzt, illetve annak későbbi megtestesülését a termelési folyamatban, azaz a legkülönbözőbb gépeket, eszközöket. Az úgynevezett két Cambridge tőkevitájában azonban Pierro Sraffa olasz közgazdász, a brit Cambridge-i Egyetem tanára bebizonyította, hogy a főáramú neoklasszikus közgazdaságtannak ez az úgynevezett neoklasszikus termelési függvénye tarthatatlan, a tőkének nincs saját, a munkástól független termelékenysége, azaz a profit nem lehet csupán a tőke javadalmazása sem. Ezt az érvelést aztán később a vitapartner, a Paul Samuelson vezette amerikai oldal is elfogadta, azaz a két Cambridge tőkevitáját a keynesiánus brit oldal (Piero Sraffa, Nicholas Kaldor, Joan Robinson) nyerte.

Sraffa egyrészt hangsúlyozza a szakszervezetek fontosságát a piacgazdaságokban, amelyet a kontinentális és skandináv jóléti kapitalista modellek fel is ismertek, amikor érdemi bérmegállapodásokat és kiterjedt jogokkal és tagsággal rendelkező szakszervezeteket segítettek elő állami eszközökkel. Másrészt pedig cáfolja azt a közkeletű, de téves, a neoklasszikus iskolából eredő nézetet, hogy a béreket a foglalkoztatottak képességei, termelékenysége, munkamorálja határozná meg egyedüliként, és ne lenne köze ahhoz annak, hogy milyen típusú tőkét, azaz például magas vagy alacsony hozzáadott értékű termelési folyamatot, technológiát, gépeket adnak az alkalmazott kezébe. A két termelési tényező termelékenysége csakis együtt értelmezhető.

Sraffa és Pasinetti logikai levezetéseit egyébként visszaigazolta Thomas Piketty (1971-) francia közgazdász nem régen megjelent és óriási visszhangot kiváltó könyve. A Tőke a huszonegyedik században című vaskos mű empirikus adatokkal igazolja, hogy erős szakszervezet (munkaerőpiaci kínálati monopólium) hiányában a kapitalizmus alapvető sajátossága, hogy a munkaadók vannak erőfölényben, ezért a megtermelt többletérték egyre nagyobb arányban a tőketulajdonoshoz vándorol.

A huszadik század közepén ezt a szervezett munkásság képes volt nagyrészt ellensúlyozni, és némileg visszafordult a trend. Hasonlót állít John Kenneth Galbraith (1908-2006) kanadai-amerikai közgazdász is, aki a tőke és a szakszervezetek egymással szemben álló erőinek egyensúlyában látta a kapitalizmus stabilitásának zálogát. A hetvenes évektől, a neoliberális fordulat beköszöntével azonban ismét visszájára fordult a helyzet. Piketty adatai szemléltetik, hogy a visszaszorított szakszervezetek képtelenek voltak ellensúlyt képezni, és a világ vezető gazdaságaiban ismét a tőke javára változott a megtermelt többlet felosztása, azaz egyben a munkavállalók kárára.

Összegezzük tehát az eddigieket: a főáramú neoklasszikus közgazdaságtan nem ismer olyan profitelméletet, amely ne valamifajta monopóliumra épülne. Bármennyire is furcsán hangzik a hétköznapi kapitalizmus narratívájának fényében, de

ha tökéletes a piac, nincs profit. Ha viszont van profit, akkor nem tökéletes a piac.

Profitot pedig csak az realizálhat, akinek egyáltalán tőkéje van. Márpedig ahogy Piketty bebizonyítja, ha valaki nem örököl megfelelő mennyiségű tőkét, akkor alkalmazottként nem lesz képes akkora kezdőtőkét akkumulálni, amivel felveheti a versenyt a már létező, hatalmas tőkekoncentrációval versenyző nagy cégek méretgazdaságossági előnyeivel, politikai befolyásával.

A helyzet úgy áll tehát, hogy azok a közgazdasági elméletek, amely még nem nyertek cáfolatot, nem objektív piaci versenyben eldőlő mennyiségként, vagy valamifajta tevékenység vagy lemondás megérdemelt díjaként értelmezik a profitot, hanem egyrészt monopolisztikus helyzetből adódónak, másrészt a megtermelt többletérték elosztásáról szóló munkahelyi bérharc eredményének.

Miért nem kelt ez feszültséget a gazdaságon belül? Leginkább azért, mert bár egyértelműen megbukott, ennek ellenére még mindig a neoklasszikus iskola domináns profitelmélete az, amit az egyetemeken és az üzleti iskolákban tanítanak. Hiába igaz, hogy a tudományosság logikája alapján Sraffa értelmezése cáfolat nélkül fennmaradt, és hogy Paul Samuelson (1915-2009) a Sraffával szemben álló oldal vezéralakja nyilvánosan beismerte, hogy a tudományos vitát elvesztették. Ennek ellenére a világszerte használt Samuelson-féle tankönyvben – ahogy a legtöbb más közgazdasági tankönyvben is – a neoklasszikus profitelmélet szerepel. Mintha mi sem történt volna…

Sraffa pedig talán a közgazdaság-tudomány legméltatlanabbul kezelt zsenije, akinek a munkáját általában csak doktori szinten ismertetik.

Egy átlagos egyetemista arra való hivatkozással nem kerülhet közelebb Sraffa neoklasszikus közgazdaságtant „kivégző” okfejtéséhez, hogy munkássága túl bonyolult. A tudomány logikáján kívüli valóság narratíváját pedig egészen más elvek, más szimbolikus uralmi viszonyok működtetik. A Sraffa előtti piaci profitkép él a szélesebb köztudatban is. A profit ezen érdemelvű értelmezése pedig hasznos a status quo szempontjából, hiszen tompítja a tőkével nem rendelkezők, az alkalmazottak békétlenséget.