A magyar profitadó-tervezet az európai trendbe illeszkedik, legutóbb a brit kormány alkalmazta, ugyancsak gazdasági kényszerből. Mivel pedig a Covid-válság után az áremelkedést a nagy cégek növekvő profitja hajtja, ezért logikus, de konzervatív kormányhoz mérten messze nem elégséges lépésről beszélhetünk.

Bizonyos körökben óriási felháborodást keltett máris, a részletek ismerete nélkül, hogy Orbán Viktor úgynevezett „honvédelmi” és „rezsivédelmi” alapba megadóztatja az egyes kritikus magánszektorok által termelt profitot. A miniszterelnök azt mondta, erre azért van szükség, mert az „emelkedő kamatok és az emelkedő árak révén a bankok és a nagy multicégek nagyobb haszonra, extraprofitra tesznek szert,” ezt pedig vissza kell adniuk annak céljából, hogy a válság hatásait kezelni lehessen. Ezért aztán a kormány kötelezte „a bankokat, a biztosítókat, a nagy kereskedelmi láncokat, az energiaipari és kereskedő cégeket, a telekommunikációs vállalatokat és a légitársaságokat, hogy extraprofitjuk nagy részét ebbe a két alapba fizessék be.”

A kormány egyes kritikusai, mint például Fekete-Győr András Momentum-frakcióvezető például úgy reagált, ha a Fidesz extraprofitot keres, nézzen körül a saját rokonai, barátai és üzletfelei köreiben. […] még mindig nem Mészáros Lőrincet vagy Szíjj Lászlót akarják nagyobb áldozatvállalásra kényszeríteni, hanem a telefonszámlát befizető, kenyeret vásárló, autót tankoló embereket”. Molnár Csaba DK-s EP-képviselő pedig egyszerű, gyerekrajz-ábrával szemléltette, a multiktól elvett pénzt az emberekkel fogják megfizettetni.

Jámbor András ezzel szemben elismerte, szerinte az extraprofit-adóztatás jó irány, ugyanakkor ő is hozzátette, egyrészt jó lenne, ha a miniszterelnök nem hagyná ki a kormányközeli oligarchák érdekeltségeit a közös teherviselés alól, másrészt szerinte is szavatolni kell, hogy a költséget nem az emberekre hárítják majd át. A sajtó egyes reakcióiból is azt látszik, valamiféle példátlan, őrületes lépésnek tartják – talán már csak rutinból is – a kormány legújabb intézkedését.
Ha azonban a 2020 után kialakult infláció okainak és kezelési módszerei témájában megjelent cikkeket akár csak röviden áttekintjük, kiderül, nem így van.

Sőt, Orbán Viktor lényegében egy nyugat-európai trendet próbál meg kreatívan, és a politikai szempontokat sem nélkülözve meghonosítani.

Azért, hogy ezt bizonyítsuk, érdemes megnézni, hogyan reagált jó néhány, Orbánéhoz hasonló gazdaságpolitikával operáló kormány a Covid-válság és az ukrajnai háború nyomán elhatalmasodó inflációs nyomásra.

Nagy-Britannia: történelmi hagyományok alapján

Sokan talán nem is sejtik, de az Egyesült Királyság történetében viszonylag nagy hagyománya van annak, hogy Tory-kormányok extraprofit-adót vezetnek be az inflációs nyomás enyhítésére. Az első ilyen példa Margaret Thatcher kormányzásának második évére, ugyancsak egy súlyos inflációs- és megélhetési válság idejére esik.

Thatcher pénzügyminisztere, Geoffrey Howe volt az, aki a megélhetési válság eszkalálódásának legalább részleges megállítására, és a konzervatívok ambiciózus adócsökkentési terveinek előkészítésére jobboldali politikusként először használhatta ezt az eszközt. 1981-ben azzal vádolta a bankszektort, hogy túl profitábilis, és hogy kimaradtak az általános recesszió hatásaiból, sőt, ők kifejezetten jól jártak az infláció okozta válsággal, tehát váratlanul nagyobb profitra tettek szert (ezt a váratlanul jött hasznot nevezte az angol szaknyelv windfall profitnak). Amikor a bankok méltatlankodni kezdtek amiatt, hogy épp a piacpárti Thatcher-kormány akar különadót kivetni rájuk, hasonlóan Clement Attlee 1945 utáni, szocialista miniszterelnökhöz, aki az extraprofitot (a piacon maradáshoz szükséges hasznon felüli hasznot) sújtotta 100%-os adóval. Howe adója szerényebb volt: a kamattal nem terhelt folyószámlákra vetett ki 2,5 százalékos adót, amiből az államkassza 400 millió fontra tett szert akkor. Amikor a bankadó sikerré vált, a Thatcher-kormány 1983-ban az Északi-tengeren dolgozó olajtársaságok extraprofitjára is adót vetett ki, ez már egyenesen 1,4 milliárd fontot hozott az államkasszába.

A Howe által lefektetett alapok, a váratlanul nagy profitok adóztatásához később is jó alapot szolgáltattak: mind Gordon Brown, a 2008-as pénzügyi és gazdasági válság elején kormányzó, munkáspárti miniszterelnök, mind utóda, David Cameron konzervatív kormányfő vetett ki ilyen különadókat.

Éppen egy nappal Orbán bejelentése után, május 26-án pedig, hosszas tépelődés után Boris Johnson pénzügyminisztere, Rishi Sunak is éppen ugyanehhez az eszközhöz nyúlt, igaz, egyelőre csak az energiacégek esetében, a most bejelentett különadóból a londoni Treasury egyelőre 15 milliárd font hasznot vár. Mindezt főleg azért kellett meglépni, mert a jelenleg a felméréseket vezető brit Munkáspárt képviselői május 16-án már a parlamentben lengették be, szavazást kérnek a nagy energiacégek megadóztatásáról, Ed Miliband képviselő pedig egyenesen „szégyenteljesnek” nevezte, hogy ez addig még nem történt meg.

Spanyolország is különadókkal támad

A britekéhez nagyon hasonló utat választott a megélhetési válság kezelésére a spanyol kormány. Pedro Sánchez koalíciós (szocialista – radikálbalos) kormányzata még 2021 szeptemberében úgy döntött, váratlan profitra adót vet ki az országban működő összes energiaszolgáltatóra.

A kormánydöntéshez gyakorlatilag az vezetett, hogy a lakossági szolgáltatócégek a megemelkedett és gyakran befizetetlen számlák felgyűlése miatt válságba kerültek, és két szolgáltató, az Avro és a Green az összeomlás szélére kerültek. 2020 ősze és 2021 ősze között a spanyolok energiaszámlái mintegy 35 százalékkal lettek magasabbak a helyi statisztikai hivatal adatai szerint.

A kormány különadója végül a szolgáltatóknak energiát értékesítő, négy legnagyobb multicéget érintette. A terv nagyon fontos része, hogy nem csupán a nagy cégek profitját adóztatta, de emellett a lakossági használatra átadott energia adóterheivel pedig jelentősen könnyítettek a hóvégi csekkek okozta terheken.

Franciaország az energia-árplafont választotta

A francia válságkezelés nem véletlenül volt a 2022-es, elnökválasztási év egyik legfontosabb témája. Mind Emmanuel Macron elnök, mind kihívója, Marine Le Pen komoly beavatkozást sürgettek a kampány alatt az elszálló energiaárak ellen. A háború a problémát csak tovább súlyosbította.

Végül Macron kormánya még januárban úgy döntött, hogy a többségében állami tulajdonú Électricité de France (EDF) energiacégnél árplafont vezet be. A döntés a francia államkasszában 8.4 milliárd euró bevételt okozott, az EDF pedig piaci értékének egyötödét veszítette el pár nap alatt. A terv részeként ugyanis az EDF, jelentős franciaországi nukleáris erőműkapacitásából származó áramot a kormány által kötelezve versenytársainak is csak szabott áron adhatott át.
A terv számos kritikát váltott ki, a leggyakoribb értékelés szerint a januári bejelentéssel Macron gyakorlatilag „államosította” az energiapiacot.

A koncepció valójában hasonlóan néz ki, mint a 2012-ben bevezetett magyar rezsicsökkentés-program, ahol az állam befolyása jelentős, és a program egy pontján az energiaszolgáltatók is kvázi-állami tulajdonba kerültek, ugyanakkor 2022-ben a francia kormány is inkább indirekt eszközökkel, szabályozásokkal kényszerítette ki mindezt egy válsághelyzetben, adót már nem akart emelni. Mindebben a 2019-es „sárgamellényes” tüntetések, amelyek egy klímaügyi benzinadó miatt törtek ki, akár szerepet is játszhattak..

Olaszország: A bankár visszavág

Annak ellenére, hogy Olaszországban 2020 óta az Európai Központi Bank egykori elnöke, Mario Draghi, tehát egy igazi, hamisítatlan „brüsszeli bürokrata” a miniszterelnöke, a profitadót az energiaszolgáltatók itt sem úszták meg. Az energiacégeket és a bankszektorokat itt éppen május 2-a óta érinti a 25 százalékos profitadó, Draghi pedig a bevételekből újonnan bejelentett segélycsomagjában 200 millió eurónyi – juttatásban átadott – egyszeri szociális segítséget ígért a legszegényebbeknek a számlák rendezéséhez.

Draghi intézkedései elsősorban azért születtek meg épp május elején, mert a gazdaság adatai szerint Olaszország 2022 első negyedévében kezdett ismét recesszióba esni. A rezsi emelkedése miatt súlyosbodó válság ugyanis jelentősen visszavetette a fogyasztást, az intézkedések pedig éppen ezt lennének hivatottak megállítani. 2022-ben ezért a római kormányzat máris 20 milliárd eurót fordított a lakossági válság kezelésére.

Németországban koalíciós megosztottság az akadály

Miután hasonló adónemeket ideiglenes jelleggel szinte egész Nyugat-Európában bevezettek, a német szövetségi kormányban is fölmerült, hogy extraprofit-adót vetnek ki az egyre borsosabb energiaárak miatt. Ahogy azonban azt már a német szövetségi választások eredményének publikálása után megírtuk, az Ampelkoalition (Zöldek, Szociáldemokraták és Szabad Demokraták) háromszöge éppen azért jó a német uralkodó osztálynak, mert még ha a Zöldek és az SPD ilyesmit is forgatna a fejében, a pénzügyminiszteri pozíciót megszerző, szabad demokrata Christian Lindner miniszter azonnal a fékre tud lépni.

Így is tett. Miközben tehát Németországban a háztartási számlákat jelentős mértékben elkezdték kompenzálni a kialakuló megélhetési válság mérséklésére, aközben az extraprofit-adó elakadt a liberális és piacpárti koalíciós partner ellenkezésén.

Így Berlin jelenleg innovatív eszközökkel próbálkozik: jelentősen lecsökkentették a lakossági üzemanyag áfáját, és bevezették az országban egységesen minden tömegközlekedési eszközre érvényes, 9 eurós univerzális jegyet is.

Amúgy jó ötlet a profitadóztatás?

Infláció idején mindenképpen jó eszköz. Az, hogy a jelenlegi helyzetben ez miért különösen igaz, kiderül Adam Tooze remek összefoglalójából is. A gazdasági komplexitásokon átrágva magát ugyanis a gazdasági újságíró és kutató figyelmeztet: az általános infláció, mint a lelassuló és bebukó globális ellátási láncokra adott reakció nem magától keletkezik és nem is egyértelmű. Az oka pedig az, hogy a jelenlegi inflációt már nem a bértömeg emelkedése, tehát a dolgozók fizetésemelései okozzák: 2020 óta a nagy cégek növekedő profitja hajtja felfelé az árakat.

Tooze idézi az amerikai Economic Policy Institute kutatójának, Josh Bivensnek az adatelemzését, amelyből kiderül, az Egyesült Államokban az áremelkedések 53,9 százaléka vezethető vissza a profi növekedésére 2020 második negyedéve és 2021 negyedik negyedéve között. Összehasonlításképpen: 1979 és 2019 között ez az arány csupán átlagosan 11,4 százalék volt.

Az ok? Amerikában, Trump 2020-as CARES törvényével, majd Európában a Next Generation EU-val beinduló COVID-mentőcsomagok sora. Ezek a nagyobb növekedést produkáló gazdasági szektorok multicégeinek a „kimentésére” lettek szánva , amik a kormányoktól megszerzett tőkét nem forgatták vissza, hanem – az adatok tanúsága szerint – szépen eltették maguknak. De ha a mentőcsomagokból a nagy szektoriális monopolcégek részvényesei főleg magukat mentették, akkor miből fizetik meg a munkát és a nyersanyagot? Természetesen a megemelt árú termékekből.

Ehhez jött hozzá idén márciusban még a putyini agresszió elleni nyugati szankciósorozat is, amelynek következtében sok nyugati ország elkezdte korlátozni Oroszországtól való energiafüggését, ez viszont a Brent nyersolaj hordónkénti árának az emelkedésében jelent meg, a hirtelen drágulásból pedig az azt kitermelő olajcégek ismét váratlanul óriási (windfall/extra-) profitra tettek szert. Ennek a háborún kívül semmi magyarázata, mégis pusztító hatással van a globális gazdaságra, aminek minden szektoraolajat és földgázt igényel továbbra is.
2020 és a Covid-válság tehát igazi trendfordulónak számított ebben, innentől fogva a mentőcsomagokban megszerzett pénzek részben a veszteségeket pótolták, nagy részben azonban a profittá és osztalékká változtak. Annak érdekében azonban, hogy termelést is újra be tudják indítani, és a kereskedelem megnövekedett költségeit is el tudják viselni a legtöbb nagyipari cég kénytelen voltak árakat emelni.

És innen nézve már azért fizetnek adott áruért többet az észak-amerikai és európai átlagemberek, mert a monopolhelyzetben lévő nagy multicégek profit- és osztaléknöveléssel próbálják megúszni a strukturális válságot, avagy immár a válságok sorát. Persze ez máskor is pont így szokott történni, a világjárvány és a lezárások, valamint megannyi kisvállalkozás tönkremenetele közben az állami, mondhatni adófizetői pénzek, amelyeket részben a valuták elinflálásával, mentőcsomagként kiosztottak ezeknek a multiknak, tehát egyáltalán nem kerültek vissza a gazdaságba, nem lett belőlük béremelés, fogyasztásnövekedés, nem lendítettek fel semmiféle piacot.

Különösen aggasztó, hogy mind az Egyesült Államokban, mind az Európai Unióban a profit mértékének növekedésével egy időben a reálbérek 2021 óta már nem stagnálnak, hanem egyenesen csökkenni kezdtek. Tooze arra is rámutatott, hogy az Egyesült Államokban a Starbucks és Amazon munkásainak látványos sikerei és legálisan megalapítható szakszervezetei ellenére, elemzők szerint a szervezett munka nem tudta eddig megfordítani azt a nyugati trendet, ami alkuerejüket az elmúlt 30 évben a töredékére csökkentette.

De éppen azért, mert Észak-Amerikában és Nyugat-Európában egyre kevesebb az olyan kollektív szerződés, ami például a bérmunkást munkahelyi szinten kompenzálná az infláció miatt, kevésbé elképzelhető egy klasszikus – hetvenes évekre jellemző – bér – ár spirál megvalósulása, ahol a kikényszerített, emelkedő fizetések elkezdik lekövetni az emelkedő árakat. Ez ugyan hiperinflációhoz vezetne, de részben visszaosztaná a profitot, vagy elértéktelenítené azt, így egyensúlyt hozva létre, ugyanakkor most ennek béroldali részét egyelőre sehol sem látjuk, ez pedig gyors és sokkszerű megélhetési válságot okoz.

A megoldás tehát, ahogy Tooze összefoglaló elemzéséből kitűnik, kettős: egyrészt nyilván helyes, ha a felhalmozódott profitot ott próbáljuk meg elkapni és adóztatni, ahol valójában van: a nagy cégeknél. Ugyanakkor, ahogyan azt Büttl Ferenc már a Mércén is megjegyezte, a magyar „extraprofit” adó elég szelektív, és nem érinti az olyan iparágakat (például vendéglátás, építőipar, szerencsejáték), ahol Orbán Viktor barátai, családja és üzletfelei a tulajdonosok.

Másrészt pedig a megoldás – Nyugaton és itthon is – csak az lehet, hogy a dühöngő infláció nyomán mindenhol nagyon jelentős béremelésért szállnak síkra a munkások érdekvédelmi szervezetei. A trend eddig is világos: az USA-ban 10 százalék, Nagy-Britanniában 15 százalék, Franciaországban egyenesen 25 százalékos kompenzációt követelnek a szakszervezetek. Mindez lényegibb és hathatósabb módon kezelné a megélhetési válságot, mint bármiféle adókedvezmény, vagy egyszeri kompenzáció.

Orbán Viktor extraprofitadó-terve tehát összességében egy klasszikus, konzervatív, de beavatkozó válságkezelő megoldás, már használta is egyszer. De éppen konzervativizmusa korlátozza: hiszen a bevételi oldali adóztatás után nem tiszta, hogy a létrehozott „alapokat” hova osztják vissza. Sejthető, hogy nem béremelésre.

A valódi, baloldali megoldások pedig ott kezdődnek el a kollektív szakszervezeti nyomásgyakorláson túl, hogy elgondolkozunk azon: hogyan lehetne a jövőben az inflációt és az árakat is felhajtó, tőkés profitmaximalizálást eleve megelőzni? Például úgy, ha a termelőeszközök közösségi és dolgozói tulajdonba kerülnek, ahogyan azt már többek között Corbyn egykori brit baloldali vezető egy részleges programmal javasolta is 2019-ben.