Történelmi érvekkel lehetetlen a második világháborús győzelmet elvitatni a Szovjetuniótól. Noha felszabadítani a sztálini rendszer valóban nem volt képes, a fasizmus legyőzése nélkül nem a szabadság győzött volna 1945-re Kelet-Európában – hanem a még embertelenebb hazugságok és a még korlátlanabb erőszak. Válasz Ungváry Krisztián május 9-ét kipellengérező írására.

Ungváry Krisztián épp május 8-án – a második világháború európai színtéren való lezárulásának 77. évfordulójának egyik, de nem egyedüliként számon tartott napján – tette közzé „A hazugság napja” című markáns írását a Telexen. Jelen írás e cikk főbb állításaival kíván vitába szállni. Két kérdést fogok lentebb röviden tárgyalni, ezáltal pedig két szinten is kritikailag közelítek Ungváry sajátos érveléséhez.

A kérdések így hangzanak: Miként értelmezzük, ami 1945-ben, a második világháború végével Európában, kiváltképp annak keleti felén történt (ezt nevezhetjük akár írásom történelmi-fogalmi részének), és miért minimum félrevezető, amit Ungváry Krisztián cikke e téren állít? A másik egy klasszikus történetpolitikai kérdés: hogyan használják fel a történelem e drámai és tragikus nagyfejezetét politikai célokra, miként manipulálják azt, illetve miként is tárgyalja Ungváry cikke e történetpolitikai szintet?

A történelmi-fogalmi és a történetpolitikai szintek a valóságban természetesen gyakran összefonódnak. Cikkemben – Ungváryval ellentétben – mégis külön próbálom választani őket, mielőtt néhány átfogóbb következtetést próbálnék megfogalmazni.

Az aktualizálás sajátos kísérlete

Érdemes talán onnan indítanom, hogy Ungváry Krisztián történészként számos fontos és újszerű kutatást végzett már. Értékes, széles körben olvasott, bár – a szakma berkein belül és a nyilvánosság fórumain egyaránt – meglehetősen gyakran vitatott monográfiák és számos további jelentős publikáció szerzője. Ennél többet történésztől aligha várhatunk, illetve a kutató történész alig várhat többet saját szakmai és közéleti karrierjétől – állítom mindezt Ungváry munkásságának kritikus tisztelőjeként.

Fontos ugyanakkor rögtön tisztáznom, hogy „A hazugság napja” megjelentetésével történész kollégám nyíltan aktualizálni próbál. A jelenkori Oroszország felháborító háborús agressziójának és nem ritkán gyomorforgató propagandájának torz fénytörésében kívánja kritizálni korábbi események elfogadott értelmezését és történetpolitikai felhasználását. A cikk záró részének címe – „A múlt mindig a mának szól” –, továbbá az a két mondat, melyekkel Facebookon üzemeltetett történészi honlapján Ungváry írását megosztotta – „Az eset, amikor a múlt változik a jelen és a jövő miatt. Épp ideje volt” – határozottan jelzik a szerző e szándékát.

Sajátos aktualizálásról van itt szó, hiszen az aktualizálás szándéka teljesen tudatosan torkollik visszamenőleges átértelmezésbe.

Erős, de nem téves analógiával élve kicsit olyan ez, mintha a nyilasok nemzetinek vélt, 1944-45-ös véres tombolása kapcsán arról írnánk, hogy az visszamenőlegesen is határozottan negatív fényt vet Széchenyi István vagy Kossuth Lajos 19. századi nemzeti elkötelezettségére, sőt egyenesen rávilágít utóbbiak cselekedeteinek tarthatatlanságára. Ilyesminek akár csak felvetése nem pusztán különböző dolgok összekeverésének minősített esete lenne (ergo tartalmilag tarthatatlan állítás), hanem módszertanilag is védhetetlen, hiszen az effajta visszamenőleges átértelmezés eleve történelmietlen.

Ungváry cikke eközben összességében nagyon is előíró jellegűnek hangzik. „Épp Oroszország mostani ukrajnai agressziója az, ami vélhetően nemzetközileg is azt eredményezi, hogy május 9-e, az állítólagos győzelem napja végre nagy nyilvánosság előtt is mint a hazugság napja fog szerepelni”, írja a szerző cikke egyik kulcsmondatában. Ez ugyan meglehetősen spekulatív kijelentés, ugyanakkor alapvetően leíró jellegű – arról szól, hogy Ungváry milyen történetpolitikai változást tart jelenleg valószínűnek. Ehhez az első pillantásra talán még semlegesnek hangzó elváráshoz Ungváry szövege ugyanakkor érezhetően támogatólag viszonyul: „Putyin mostani agressziója, amely saját akcióját a Szovjetunió antifasiszta harcához hasonlítja, május 9. mítoszáról is lerántja a leplet”, állítja cikkében.

Érvelésével a szerző nem csak azt jelzi tehát, hogy május 9-ének győzelem napjaként való beállítása várhatóan diszkreditálódni fog (történetpolitikai előrejelzés), hanem azt is, hogy ez nagyon is helyénvaló (értékalapú állásfoglalás a történetpolitikai vitában).

Ungváry cikke ezek után több érvet is felsorol, hogy a győzelem napjának tézise szerinte miért is elvetendő. Ezek azonban nem a történetpolitikai felhasználások és manipulációk kritikái, hanem közvetlenül történelmi érvek.

A szerző nem a kortárs orosz történetpolitikát kritizálja tehát (amire éppenséggel számos nyomós okot tudnék mondani), hanem a kortárs események és manipulációk – értelemszerűen utólagos – fénytörésében próbálja felülvizsgálni a második világháborúval és kimenetelével kapcsolatos történelmi nézeteinket. Ismét csak: ez bizony a visszamenőleges átértelmezés tudatos és problémás esete.

A győzelem átértékelése

Vizsgáljuk meg mindezek után az Ungváry Krisztián cikkében felhozott történelmi érveket.

A győzelem napjának tézise Ungváry markáns megfogalmazása szerint „sztálinista fikció” és „hazugság.” A szerző beállításában a szovjet győzelem erőszakos-véres valósága, illetve a sztálinizmus későbbi térségünkbe irányuló exportja hivatott cáfolni e tézist. A szovjetek ráadásul eleve nem azért szabadították meg az általuk valóban megszabadítottakat, hogy utána valóban szabadon élhessenek, érvel a szerző. Ungváry kulcsmondata a szöveg e pontján alighanem ez: „A szovjet hadsereg ugyanis jellegéből és politikai vezetéséből adódóan képtelen volt arra, hogy politikai értelemben bárkit is felszabadítson.” (A kiemelés tőlem származik – LF.)

A felszabadítás és a megszabadítás fogalmai közti distinkciót relevánsnak és alapvetően adekvátnak tartva, e három – az erőszakosságra, a későbbi rendszerexportra, és a „mindössze megszabadításra” vonatkozó – érv a győzelem napja tézisének megalapozott elvetéséhez eközben nem elegendő.

A szovjet hadsereg tagadhatatlanul súlyos bűntetteket követett el a második világháború során. Ez nyilván elmondható a tengelyhatalmakról is – vagy éppenséggel a nyugati szövetségesekről. A tengelyhatalmak a holokauszt rettenetének elkövetésével és a szovjet hadifoglyok tömeges éhhalálával egyaránt embermilliók. Utóbbiak városok lebombázásával és az atombomba 1945 augusztusi bevetésével ártatlan civilek százezreinek meggyilkolásáért feleltek.

Tényként mindez nyugodtan felvethető anélkül, hogy e főszereplők bűntettei között egyenlőségjelet kívánnánk tenni.

Mindennek tényszerű állítása eközben korántsem kérdőjelezi meg azt, hogy a második világháborúban kik voltak a fő agresszorok – és kik a győztesek.

Attól még, hogy a sztálinista rendszer nem szabadította és működésének jellegéből fakadóan nem is szabadíthatta fel a kelet-európai társadalmak tömegeit, még nyilvánvalóan győzött a világháborúban. A győzelem és a felszabadítás, ill. a felszabadulás éppenséggel nem szinonimái egymásnak: előbbi alapvető ténykérdésnek számít, utóbbi viszont már e tények politikai-ideológiai értékek alapján alkotott értelmezésére vall.

Ungváry sajátos sugalmazásával szemben azt mondhatjuk tehát, hogy a szovjet győzelmet történelmi érvekkel nem lehetséges cáfolni – attól függetlenül, hogy e győzelem emlékét későbbi, akár kortárs autokráciák, így kivált mód a putyini rezsim miként is manipulálják.

A sztálinizmus történeti értelmezésekor a politikai-hadügyi és a morális-szabadságelvű szempontokat éppenséggel érdemes határozottan megkülönböztetnünk. A sztálinizmusban ugyanis talán épp katasztrofális győzelmei a legmegdöbbentőbbek és legletaglózóbbak. E mélyen instabil és módfelett erőszakos forradalmi rendszernek köztudomásúlag szuperhatalommá sikerült tennie a Szovjetuniót.

A győzelem és a felszabadítás fogalmainak furcsa összekeverésével, illetve azzal, hogy utóbbi elvetésével már az előbbit is el kívánja vitatni, Ungváry épp ezen alapvető történeti megkülönböztetéssel megy szembe. Győzelem és felszabadítás fogalma a történetpolitikai diskurzus szintjén valóban gyakran összekeveredik – ami akár külön elemzés tárgya is lehetne. Az 1945-ös évi és akörüli realitásokat vizsgáló történészként viszont nagyon is fontos megkülönböztetnünk e két fogalmat.

Ungváry viszont a történelem, nem pedig a történetpolitika értelmezésekor keveri össze a győzelmet és a felszabadítást. Ily ingatag fogalmi alapokon nyugvó érvei nem is lehetnek igazán meggyőzőek.

Szelektív elbeszélések

A második világháborús szovjet történet sajátos kettőségéhez eközben nagyon is hozzátartozik, hogy a sztálini rendszer tényleg az agresszorok oldalán vállalt részt a világháború 1939 őszi kirobbantásakor – amivel ennek áldozatai, a balti népek vagy a lengyelek értelemszerűen mindmáig tisztában vannak.

E sztálini rendszer 1941-től azonban már brutális-heroikus honvédő háborút vívott a példátlanul kegyetlen megszállókkal szemben – és hozta végül messze a legnagyobb emberáldozatot a tengelyhatalmak legyőzése érdekében.

Az egyik tény nem annulálja a másikat – ami természetesen fordítva is igaz.

Megkockáztatom, hogy a kortárs történetpolitikai polarizáció is jelentős részben épp ennek a szimpla alapelvnek a figyelmen kívül hagyásából következik. Némi leegyszerűsítéssel: a balti államok képviselői szerint a háborús évek közül 1939-41 számít igazán, az oroszok szerint pedig 1941-45 – csakis a korai, módfelett problémás, sőt védhetetlen szovjet agresszió vagy csakis a heroikus honvédő háború.

A történetpolitika sajnos gyakran ilyen szelektív – és érzéketlen marad a másik oldal perspektívája iránt. A történész viszont szerencsére ennél azért összetettebb módon képes szemlélni a múltat.

Ebből pedig az is következik, hogy a kortárs Oroszország bűnös és igazolhatatlan háborús agressziója és annak akármennyire heves és jogos elítélése sem változtathat utólag az egykori események nem éppen egyszerű összképén.

Már csak azért sem, mert a második világháború kapcsán, néhány jelentős különbség ellenére sem húzható éles határvonal az ukrajnai és az oroszországi szovjet állampolgárok közé. Meggyőződésem, hogy az igazi különbség oroszok és ukránok közt nem is annyira a sztálini korban megélt történelmükben keresendő, hanem a két ország egymással élesen szemben álló kortárs történetpolitikájában. (Ezzel nem kívánok egyenlőségjelet tenni e kortárs történetpolitikák közé, mindössze jelzem a viszonylag hasonló történelmi tapasztalatok talaján kibontakozó éles polarizációt.)

Vegyünk még egy fontos példát, mely szintén az egyoldalú történeti ítélkezés csapdáira világít rá.

Köztudomású, hogy a Vörös Hadsereg szabadította fel a náci haláltáborokat, így a legnagyobb magyar temetőt, Auschwitz-Birkenaut is, az ott még életben lévők kisebbségével (ennek január 27-i dátuma nemzetközi emléknap). Ezt követően, a kibontakozó hidegháború kontextusában a sztálini rendszer valóban elterjesztésre került a Berlin és Bécs felé található, a szovjetek által nagyrészt katonailag is megszállt területekre.

Az egyik tény ez esetben sem nullázza le a másikat – ami természetesen továbbra is igaz fordítva is.

Érdemes talán említenem továbbá – részben épp mert Ungváry e jelentős pontról szemlátomást megfeledkezik –, hogy a szovjet hadsereg masszív jelenléte és a kommunista rezsim háborút követő bevezetése között térségünkben nem volt szükségszerűen ok-okozati kapcsolat. A történelem sokfélesége e kérdésben sem szűkíthető egyszerű képletekbe: a titói jugoszláv rezsim vagy az albán kommunista uralom kialakításában a szovjet csapatok nem játszottak különösebb szerepet, ahogy Csehszlovákia néhány évvel későbbi szovjetizálását sem segítették elő perdöntő módon. E három esetben mondhatni inkább a kommunista uralmi modell helyi importálásáról, mint szovjet exportálásáról volt szó.

Ennél is fontosabb pont azonban, hogy a sztálini rendszer Magyarországra való, Ungváry által bizonyos szempontból nyilván teljesen jogosan kritizált erőszakos exportja éppenséggel a tengelyhatalmak háborús agressziójának és vereségének volt a következménye – e dicstelen és bűnös agresszió történetében pedig köztudomásúlag Magyarország is súlyos részt vállalt.

A szovjet csapatok ugyanis aligha masíroznak végül egész Berlinig és Bécsig, ha a tengelyhatalmak 1941-ben nem támadják meg a Szovjetuniót. Történeti ismereteink szerint a sztálini külpolitika korábban komolyan nem tervezte a közép-kelet-európai térség megszállását. A szovjetek az ellenük megsemmisítő háborút folytató ellenség feltétel nélküli megadását – amire történetpolitikai sajátosságok miatt május 8-án és 9-én emlékezünk – korántsem önszántukból, hanem pont az ellenük irányuló 1941-es támadás hatására voltak kénytelenek kikényszeríteni.

Különbségek és hasonlóságok

Történészi elemzéseinknek többre érdemes törekedhetniük annál, mint hogy két rendszer – jelen esetben a győztes Szovjetunió és a legyőzött náci Németország – közé politikai-morális egyenlőségjelet tegyenek.

Volkhard Knigge gondolatát idézve, az egyenlősdi kicsit olyan, mintha az orvos annyit mondana a betegének: a betegség rossz. Ez alapvetően helyes állítás, csak éppen nem túl hasznos, mert nem eléggé pontos.

A totalitárius rendszerek idestova mindegy hét évtizede megfogalmazott klasszikus elméletei – gondoljunk Hannah Arendt vagy Carl Friedrich és Zbigniew Brzezinski munkáira – ugyan kétségkívül hajlamosak voltak effajta általánosító, a különbségeket elmosó diagnózisokat alkotni. E mindmáig sokat idézett művek azonban még e rendszerek érdemi levéltári feltárása és történészi elemzései előtt születtek.

A náci és a sztálinista rezsim sok szempontból valóban hasonlított egymásra – egyes pontokon megdöbbentő és már-már kísérteties módon. Számos egyéb tekintetben viszont nagyon is különböztek egymástól. Gondoljunk csak az általuk uralt területek fejlettségi szintjére, az alapvető gazdaságszervezési módokra, a hagyományos elitek és a társadalmi mobilitás szerepére, a multietnikussághoz való viszonyra, vagy éppenséggel a rendszerek által hirdetett emberi és kulturális ideálokra.

Érdemi összehasonlításuknak értelemszerűen mindkettőre, a hasonlóságokra és a különbségekre is tekintettel kell lennie. Ahogy Sheila Fitzpatrick és Michael Geyer fogalmazott a közelmúltban, az izgalmas és nyitott kulcskérdés talán éppen az, hogy miért is csinált e két rezsim annyi mindent meglepően hasonlóan, miközben amúgy annyira másmilyen rendszerek voltak?

Eközben ezen összehasonlításoknak a hitleri rendszer sok szempontból példátlan radikalizálódása és a szovjetrendszer rendkívüli erőszakossága, de nem folyamatosan radikalizálódó logikája közti eltérésre is figyelemmel kell lenniük.

Nem utolsósorban azért, hogy ezen erőszakdinamikák közti jelentős különbségeket, ezáltal pedig a két rendszer második világháborús szerepe közti alapvető különbségeket is magyarázni próbálhassák.

A nácik expanzív, mélyen rasszista imperializmusa öndestruktívnak bizonyult. Számos történész, így például Roger Griffin vezető fasizmuskutató szerint, ezen öndestruktivitás éppenséggel a nácizmus belső logikájából következett. (Ugyancsak lényeges különbség, hogy a Szovjetunió végül, több évtizednyi viszonylagos deradikalizálódást követően csaknem békés úton omlott össze.)

Az 1940 körüli történelmi erőviszonyakat ismerve ugyanakkor roppant nehéz elképzelni, hogy Európa nácizmustól való megszabadulásra a sztálini Szovjetunió nélkül miként is kerülhetett volna sor.

E három esemény – a nácizmus borzalmas radikalizációja és ebből következő öndestruktivitása; Európának a nácizmustól való, elsősorban a sztálini Szovjetunió általi megszabadítása; illetve a Szovjetunió Sztálin halálát követő viszonylagos deradikalizációja és későbbi, váratlanul csendes kimúlása – pedig nagyban meghatározta Európa huszadik századi történelmét.

Olyan magasan kvalifikált történészek, mint Eric Hobsbawm vagy Mark Mazower épp emiatt értekeztek arról, hogy – a szemlátomást Ungváry által is nagyra értékelt szabadság – huszadik század végi győzelméhez vezető út korántsem volt sima és logikus. A szabadság váratlan századvégi európai győzelméhez vezető módfelett kacskaringós és veszélyes úton ugyanis perdöntő kanyarnak bizonyult, hogy a Szovjetunió oroszlánrészt vállalt a náci Németország legyőzésében – hogy aztán 1989-91-re liberális demokratikus kísérleteknek teret adva omoljon össze.

A szabadság századvégi győzelméhez vezető valószínűtlen, tragikus és módfelett ironikus fejleményekről van tehát szó. Elvégre ki merné Sztálinról feltételezni, hogy a szabadság titkos ügynöke volt? Emiatt pedig csakis félrevezetőek lehetnek a Francis Fukuyama-féle liberális történelmi teleológiák.

Felszabadítani tehát a sztálini rendszer valóban nem volt képes, ebben Ungvárynak teljesen igaza van. Viszont katasztrofális győzelmei és fasizmustól való megszabadítása nélkül nem a szabadság győzött volna 1945-re Kelet-Európában – hanem a még embertelenebb hazugságok és a még korlátlanabb erőszak.

Épp ezért meggyőződésem, hogy a megsemmisítő háborút vívó, egyedi módon radikalizálódó, öndestruktívnak bizonyuló náci rendszer feletti, heroikus-brutális második világháborús szovjet győzelemre egy jövőbeli, immár demokratikus Oroszország is prominens módon fog emlékezni – bár a hangsúlyokat értelemszerűen máshova teszi majd e téren is, mint a militarista putyini zsarnokság.

Zárszó

Kilépve eddigi elemzői szerepemből, zárásul én is aktualizálnék egy picit, bár – „A hazugság napja” szerzőjével ellentétben – nem a visszamenőleges átértelmezés szándékával teszem ezt.

A Szovjetunió 1941 és 1945 közti antifasiszta küzdelme, melynek számos súlyos problémájáról és tagadhatatlan tömeges brutalitásáról távolról sem kívánok megfeledkezni, engem – ha választani kell – mégis inkább emlékeztet Ukrajna jelenlegi ügyére, mint Putyin kortárs bűntetteire és manipulációira. Az orvul megtámadott, távolról sem hibátlan vagy bármilyen szempontból igazságos fél heroikus önvédelmét ugyanis kulcsfontosságúnak látom mindkét történetben. Ezen önvédelmi harc tétje mindkét esetben a puszta fennmaradás. Az ehhez való aktív hozzájárulás emiatt korántsem jelenti feltétlenül a megtámadott rendszer (a sztálini zsarnokság, ill. az attól természetesen jócskán eltérő ukrán oligarchikus rend) támogatását.

Aki pedig az agresszív és az önvédő háborút jelenleg sem kívánja összemosni, annak a második világháború kapcsán sem érdemes ezzel kísérleteznie.