Olyan kezdeményezést földelt el egyetlen határozott mozdulattal az Alkotmánybíróság szerdán, amellyel rendkívül fontos tartalma és kezdeményezői jó szándékának ellenére az elmúlt szűk egy évben elindítóinak és az ő szövetségeseiknek is meggyűlt a baja.
Eleve meglepett mindenkit, amikor 2021 augusztusában Karácsony Gergely öt kérdéséből kettő túlélte az első kört a Nemzeti Választási Bizottságánál. Még váratlanabb volt, amikor decemberben a Kúria is zöld utat adott a két kérdésért zajló aláírások összegyűjtésének.
Az pedig már kimondottan disszonáns volt, hogy az egyesült ellenzék aláírásgyűjtési kampányának kimondott célja végig az maradt, hogy a parlamenti választások napján a saját kérdéseik is legyenek ott a szavazólapon. Annak ellenére mozgósították ezzel a választópolgárokat, hogy a közjogi határidők ismeretében – tudván, hogy a NER-ben mindenki addig ül az ilyesfajta papírokon, ameddig nem szégyell, vagy törvényt nem sért vele – eleve nagyon valószínűtlen volt, hogy ez a cél elérhető. Aztán amikor Áder János a legkorábbi időpontra, április 3-ára tűzte ki a választások időpontját, már matematikai esélye sem maradt a Fidesz kihívóinak, hogy sikeres legyen a küldetés. Az aláírásgyűjtés ráadásul – minden érthető és méltányolható hátráltató körülmény ellenére – kínosan lassan indult, és tovább is tartott az ellenzéki nyilatkozatokban megjelenő ambícióknál. Mozgósító akcióként mindenesetre többé-kevésbé bevált.
Az országgyűlési választáson aztán az Egységben Magyarországért megsemmisítő vereséget szenvedett, ám a pártok és aktivistáik által közösen összegyűjtött aláírások és a népszavazás sorsa a törvényileg megszabott közjogi mederben csordogált tovább. Mikor május elejére az újonnan alakult Országgyűlés elé került a referendum kiírása, már látszott, hogy az ellenzék a mostani állapotában egységesen aligha tesz már ezért a nyakunkon levő népszavazásért sok mindent. Ezt legjobban az mutatta, amikor a kezdeményező Karácsony pártjának képviselői olyan törvényjavaslattal jelentkeztek, amely a népszavazás megspórolásával, jogszabályi erővel valósítaná meg a kérdésekben foglaltakat.
A népszavazás mögül lassan elpárolgó ellenzéki akaratnak következő beszédes megnyilvánulása a referendum kiírásáról szóló parlamenti határozat vitája volt az Országgyűlés hétfői plenáris ülésén. A vita abban az értelemben mindenképpen kizárólag szimbolikus volt, hogy a kérdésenként összegyűjtött több mint 200 000 aláírás az Alaptörvény értelmében kötelezi az Országgyűlést az ügydöntő népszavazás elrendelésére. Az indulatoktól sem mentes választási kampány óta ez volt az első alkalom, amikor az ellenzéki összefogás frakciói nem egy tömbként, hanem külön-külön is megnyilvánulhattak a tekintetben, hogy mit gondolnak a népszavazásról.
A vita végső tanulsága aztán az lett, hogy az aláírásokat összegyűjtő ellenzéknek több baja van a népszavazással, mint a Fidesznek.
A legfurcsább felszólalás az aláírásgyűjtésben az egységes ellenzék tagjaként részt vevő Demokratikus Koalíció vezérszónokáé, Sebián-Petrovszki Lászlóé volt, aki ugyan rögtön leszögezte, hogy a népakaratot és az összegyűlt aláírásmennyiséget tiszteletben tartva a népszavazás kiírásának támogatására kéri a DK-frakciót, ezt követően azonban a népszavazás jelenlegi jog- és politikai rendszerben betöltött funkcióját ostorozta hosszasan, és gyakorlatilag előadta, hogy ez az intézmény ma Magyarországon semmire sem jó, „színpadi kellék” csupán. Azzal érvelt, hogy ténylegesen csak olyan „propaganda-népszavazásokra” került sor az elmúlt 12 évben, amelyet a Fidesz kezdeményezett, és azok is érvénytelenek lettek.
Ha pedig az ellenzék próbált népszavazást kezdeményezni, akkor a kopaszoktól (vasárnapi zárva tartás) a megfutamodásig (Nolimpia) minden bevetett a Fidesz, hogy ne kerüljön a kérdés a választók elé. Ha előbb érkezik az Alkotmánybíróság verdiktje, még talán a bíróságok elfoglalása is helyett kapott volna Sebián-Petrovszki felsorolásában, ki tudja.
Hajnal Miklós, a szignók összegyűjtésében szintén résztvevő Momentum vezérszónoka már azt sem mondta ki egyértelműen, hogy frakciója támogatná a népszavazás kiírását. Nagyjából a következő érvelést vázolta fel: a népszavazás túl drága – 13 milliárd forint a népszavazás lebonyolításának becsült költsége – ahhoz képest, amennyire egyértelmű szerinte a magyar emberek álláspontja a kiírt kérdésekben. Mint fogalmazott, „pontosan látszik a nép akarata” abból, hogy „mindössze néhány hét alatt” összegyűlt a népszavazáshoz szükséges számú aláírás, valamint, hogy egy tavalyi „reprezentatív közvélemény-kutatás” eredménye szerint a magyarok 66 százaléka elutasítja a Fudan-beruházást.
A kezdeményezés „anyapártja”, a Párbeszéd, valamint az LMP, az MSZP és a Jobbik viszonylag konzekvensen továbbra is kiállt a vitán a népszavazás ügye mellett. A vezérszónokaik felszólalásai hol nyomokban, hol erőteljesebben emlékeztettek arra, hogy
a népszavazási kezdeményezés a folyamat minden látszólagos ügye- és okafogyottsága, minden politikai csetlés-botlás ellenére valóban nagyon fontos kérdésekről szól.
Emlékeztettek arra, hogy Magyarországon az álláskeresési idő átlagos hossza 16 hónap az álláskeresési járadék szűkös 3 hónapjával szemben; hogy 90 nap alatt senki sem tudja átképezni magát, és hogy tisztességes államban kell, hogy legyen egy szociális háló. Ha más nem, legalább ők elmondták azt, hogy az álláskeresési járadék meghosszabbítása nem feltétel nélküli pénzszórásról, hanem olyan bajbajutottak támogatásáról szól, akik az állásuk elvesztése előtt dolgoztak, és hogy a szociális segélyezés nem szabad, hogy szitokszó legyen egy normális társadalomban.
A Fidesz álláspontja egyértelmű: legutóbb Nacsa Lőrinc is elmondta a parlamentben, hogy „a szociális háló első eleme” szerinte „a munka”, ne is álmodjék itt senki „a Gyurcsány-Bajnai-kormányok” „segélyezési gyakorlatáról”, amire azóta Palkovics miniszter egy írásbeli válaszban is rátromfolt.
Arról, hogy miért lenne fontos, hogy ezekben a kérdésekben véleményt nyilvánítsanak az emberek, a Mércén is írtunk számos alkalommal. Pontosabban arról, hogy miért lett volna fontos. Merthogy jött a taláros testület kaszája, amire messziről rá is mondhatnánk, hogy jogi értelemben világos, mint a nap. Közelebbről meg aztán mégsem az: Jámbor András volt főszerkesztőnk, a Fudan-ügyben érintett választókerület képviselője mutatott rá, hogy a Kúria korábban éppen azzal az érveléssel hagyta jóvá az álláskeresési járadékról szóló kérdést, hogy nem érinti közvetlenül – csak közvetetten – a központi költségvetést. Az Alkotmánybíróság szerint most mégis közvetlenül érinti, az Alaptörvény szerint pedig ilyen kérdésekben nem lehet népszavazást tartani. Erről az anomáliáról sokat elmond, hogy a parlamentben még Hollik István KDNP-s vezérszónok – Nacsa Lőrinccel az oldalán – is készséggel elismerte, hogy „a helyzet jogi értelemben teljesen világos”, és „nem is lehet mást tenni”, minthogy elrendelik a népszavazást.
A „központi költségvetés érintettségének” kérdésénél érdemes megállnunk egy pillanatra. A kormánypárti honatyák rendre azzal hárították el a népakarat általános figyelmen kívül hagyásának vádját – a két érvénytelen népszavazásban számukra megragadható csekély pozitívumokon kívül –, hogy bezzeg mennyiszer tartottak nemzeti konzultációt, és hogy ezeken milyen sokszor megkérdezték az emberek véleményét.
Hogy az irányított kérdésekkel teletűzdelt propagandakérdőíveket hányszor, hányan és kik töltötték ki, annál sokkal fontosabb, hogy a Fidesz a vízválasztó gazdaságpolitikai döntéseknél előszeretettel hivatkozik a konzultációkra, és hogy a források elosztása mennyire hűen tükrözi a nép kinyilvánított akaratát. Elég csak arra gondolnunk, hogy a lezárások utáni első iparkamarai évnyitón egy árva konkrétumot nem mert mondani a gazdaság szereplőinek addig, amíg nincsenek meg a konzultáció eredményei; vagy, hogy Varga Mihály a hitelmoratórium meghosszabbítását is a konzultáció eredeményeihez kötötte; ahogyan a minimálbér emeléséhez, a gyermekes szülők szja-visszatérítéséhez is a kérdőíveket lobogtatta a kormány legitimációképpen.
Nos, ha ezek a tárgykörök nem kapcsolódnak közvetlenül a központi költségvetéshez, akkor itt esszük meg a kalapunkat.
Lehet tehát csűrni-csavarni a dolgot, de a nap végén mégis csak tény marad: ebben az országban ma a népakaratnak csak az a része nem sérti az Alaptörvényt, amit a Fidesz a saját kérdőíveiből hámozott ki. És lehet – joggal – kritizálni az ellenzéki aláírásgyűjtést, vagy azt, amilyen szerepet szántak ezeknek a népszavazási kérdéseknek a választási kampányban, és pláne, ahogy szétrebbent az ellenzéki egység a kezdeményezés mögül a súlyos választási vereség után. De ettől még az is tény marad, hogy kétszer kétszázezer aláírást vett semmibe a rendszer, aminél kevés egyértelműbb jele van a népakarat lábbal tiprásának.
