Miként befolyásolja a politika, a hadsereg és a szervezett bűnözés – az átlag választópolgár számára láthatatlan – együttműködése Törökország sorsát? Mehtap Söyler, az izmiri Katip Çelebi Egyetem politológia tanszékének professzora A török mélyállam című könyvében (Routledge, 2015) erre a kérdésre keresi a választ. Mindamellett, hogy leírja azokat a történelmi, társadalmi és gazdasági folyamatokat, melyek elősegítették a mélyállam kialakulását, magyarázatot ad arra is, miként hatott mindez az állam és a társadalom közötti viszonyra.

A mű az Oszmán Birodalom korai korszakától kezdve napjainkig követi az állam különféle informális szervezeteinek tevékenységét: legyenek azok a szultánok szolgálatában álló bűnözői csoportok, az újkori bürokratikus forradalom, a hidegháborús szovjet fenyegetés ellen a NATO által létrehozott nacionalista és iszlamista milíciák vagy a 2016-os sikertelen katonai puccs kitervelésével megvádolt Gülen-mozgalom. A témában írt tucatnyi publikáció közül nemcsak részletességével emelkedik ki, de azzal is, hogy a török mélyállam kialakulását a történelmi mellett politikai, gazdasági és szociológiai szempontból is elemzi, teljes képet alkotva a török mélyállamról.

A török történelem mind a mai napig egyik leginkább vitatott társasága a tizenkilencedik századi török reformmozgalom, az ifjútörökök. A többnyire befolyásos hivatalnokokból álló szervezet az 1860-as évektől kezdve lépésről lépésre számolta fel a birodalom teokratikus államigazgatását, és teremtette meg a török alkotmányosság alapjait. Hol az államigazgatásba beépülve, hol emigrációból, hol pedig a szervezett bűnözéssel összefogva befolyásolták hazájuk politikájának alakulását. Ezen írásomban az ifjútörökök mint társadalmi és politikai csoportosulás kialakulását, tevékenységét és örökségét dolgoztam fel Mehtap Söyler könyvének segítségével.

Az első titkos szervezet

A tizennyolcadik század második felére az Oszmán Birodalom elérte kapacitásainak határait, az Észak-Afrikától Balkánig terjedő birodalom nemcsak további hódításokra nem volt már képes, a korábban elfoglalt területeket is egyre kevesebb sikerrel tudta megvédeni. Az Európával kialakult új kereskedelmi kapcsolatok hatására a birodalom különböző részei közötti hagyományos kereskedelem visszaesett, a tartományok közötti különbségek megnövekedtek, ami hozzájárult a birodalom destabilizálódásához.

Ebben a válságos időben, 1789-ben került hatalomra az első felvilágosult oszmán szultán, III. Szelim, aki trónra jutását követően egyből komoly reformokba kezdett, melyek közül az egyik legfontosabb a klasszikus oszmán-török államigazgatás egyik alappillérének számító devsirme jog felszámolása volt. Azaz felhagytak azzal a szokásjoggal, hogy a keresztény családoktól elragadott fiúgyermekeket muszlim hitre térítve, több évnyi oktatás után az állam szolgálatába helyezzék. Legismertebbek közülük a janicsárok, a hadsereg elit alakulata voltak, de az államigazgatás minden területére nagy számban kerültek devsirmék.

Szelim reformja után mind a hadseregnek, mind az államigazgatásnak utánpótlásra volt szüksége, ezért Anatólia szunnita muszlim, török lakosságát vonták be. Így új társadalmi réteg született: a városban lakó, muszlim, török hivatalnok közép- és felső középosztály. Lényegében míg Nyugaton a polgárosodást az ipar, addig az Oszmán Birodalomban ugyanezt a folyamatot maga az állam indította be.

Ez a csoport arányait nézve ugyan kisebb volt, mint a Nyugaton kialakult polgárság, de rövid időn belül ők is hasonló célokat tűztek ki maguk elé: reformokat a közteherviselésben, a jogban és a politikában. Komoly tömegbázis nélkül nem volt lehetőség egy polgári forradalomra, ugyanakkor nyugati társaikkal szemben akadt egy hatalmas előnyük:

katonatisztek és hivatalnokok voltak, ez pedig tökéletes táptalajnak bizonyult a mélyállam kialakulásához.

A tizenkilencedik század közepére ezen tehetősebb közszolgák jelentős része Európában tanult, ahol a francia forradalom és nemzeti ébredések őket is megihlették, nyugati kapcsolatokat építettek ki, és a kor temérdek fontos filozófiai és társadalomismereti művét fordíttatták le oszmán-törökre. Mivel a Porta nem nézte jó szemmel a Nyugatról érkező tanok gyors térnyerését, többnyire titkos szervezetekbe tömörültek. Az első titkos szervezetet 1865-ben alapították az újoszmánok, az olyan Európát is megjárt tisztek és hivatalnokok, akik úgy gondolták, hogy a birodalom összeomlását csak úgy lehet megakadályozni, ha az állam minél előbb alkotmányos reformokba kezd.

Az értelmiség körében gyorsan népszerűek lettek ezen gondolataik, látva, hogy az 1870-es évekre teljesen eluralkodott a káosz az országban: a Balkánon több alkalommal is felkelés tört ki a keresztény lakosok körében, miközben Észak-Afrikából folyamatosan szorították ki a törököket, és a háborúk következtében az államadósság is növekedett.

1867. május 30-án az újoszmánok megpuccsolták Abdul Aziz szultánt, a helyére kerülő V. Murádot pedig csak három hónapig hagyták a trónon. Sokakban ekkor tudatosult, milyen komoly befolyásuk is van.

Elsődleges céljuk az alkotmányosság bevezetése volt. Úgy gondolták, hazájuknak egy, az iszlám vallásjogon alapuló alaptörvényre van szüksége. Bár tagjainak jelentős része muszlim volt, nagyon fontosnak tartották, hogy a birodalom minden állampolgára vallásától függetlenül egyenlő jogokkal és kötelezettségekkel rendelkezzen. (Ekkor a keresztény és zsidó lakosság ugyan több adót fizetett, de nem katonáskodott.) Namik Kemal író, az újoszmánok alapító tagja, így fogalmazta meg a szervezet céljait: nemzeti szuverenitás, hatalmi ágak szétválasztása, a hivatalnokok felelősségre vonhatósága, személyes szabadság, egyenlőség, a vélemény szabadsága, a sajtó szabadsága, egyesülési szabadság, tulajdonhoz való jog és az otthon szentsége.

Az V. Murádot trónon követő II. Abdul Hamid semmiféle reformmozgalmat nem akart látni az országban. Az orosz-török háborúk folyamatos vereségei miatt azonban egyre nagyobb nyomás nehezedett rá, így nem volt más választása, mint engedni Midhat pasa és az újoszmánok követeléseinek. 1876. december 23-án bevezette az alkotmányos monarchiát, azt remélve, hogy ezzel jobb pozícióba kerülhet a Balkánon egyre jobban előrenyomuló oroszokkal folytatott háborút lezáró béketárgyalásokon.

Ez az úgynevezett első alkotmányos időszak azonban alig több mint egy évig tartott. 1878-ban Abdul Hamid már nem hívta össze az országgyűlést, az alkotmányt pedig hatályon kívül helyezte, arra hivatkozva, hogy az orosz-török háborúk újabb sikertelenségért a parlament a felelős.

A Porta innentől kezdve egyre kevésbé tűrte a mozgolódásokat, az újoszmánok közül sokan emigrációba kényszerültek. Munkájukat persze ott is folytatták, e nyugati emigrációban élők kezdték el használni az ifjútörökök kifejezést azért, hogy ezáltal megkülönböztessék magukat az otthon maradt, illegalitásban élő társaiktól.

A Dzsemijet: titkos társaságból kormánypárt

Az összeomlás szélére került országban ekkora már több tucat titkos szervezet működött egymástól teljesen függetlenül vagy laza kapcsolatban. Ezek közül a legfontosabbat 1889. május 21-én a Katonai Orvosi Akadémia diákjai alapították, Haladás és Egység Bizottsága – oszmán-törökül Ittihád ve Terraki Dzsemijeti – néven.

Rövid időn belül sokakat sikerült beszervezniük. Főleg katonatisztek, állami hivatalnokok, diákok, értelmiségiek léptek be közéjük, de még az uralkodói család némelyik liberálisabb tagja is. Nem alulról szerveződő mozgalom volt, tagjai a vezetőrétegből kerültek ki.

Komoly társadalmat érintő reformokat nem terveztek, a tömegeket nem akarták megszólítani, sőt kifejezetten elvetették azt az ötletet, hogy mozgalmukat kiterjesszék a társadalom alacsonyabb osztályaira is. Elitváltást nem kívántak, hiszen ők voltak az elit.

A köztársaság ötletét elvetették és kispolgárinak látták, számukra egy alkotmányos monarchia lett volna a megoldás, sőt a szultánok kalifátusi címét sem törölték volna el.

II. Abdul Hamid 1892-ben szerzett tudomást a Dzsemijet létezéséről, az orvosi egyetem vezetőségét leváltotta, a tagokat pedig megfigyeltette.

Arra azonban már nem volt képes, hogy felszámolja a szervezetet, mivel ekkorra már az összes létező állami intézményben nagy számban voltak tagjaik, még a szultán legközelebbi köreiben is. Minden egyes ellenük indított nyomozásról és razziáról tudomást szereztek,

sőt a rendőrségeken vagy a bíróságokon dolgozó tagjaik folyamatosan akadályozták a Dzsemijet felszámolására indított akciókat.

1895-ben a Porta komoly tisztogatásba kezdett, miután kiderült, hogy a Dzsemijet puccsot tervezett Abdul Hamid ellen, a résztvevők nagy részét bebörtönözték, míg egy kisebb csoportjukat Líbiába száműzték. Innentől kezdve már Európából szervezkedtek tovább. Ebben az időben a birodalom kisebbségei is hasonló szervezeteket működtettek a nyugati országokban.

1902-ben a Dzsemijet liberális szárnyát vezető Szabahaddin herceg – aki nem mellesleg Abdul Hamid unokaöccse volt – ezen kisebbségi örmény, görög, kurd, arab, cserkesz, albán és zsidó emigráns csoportosulások részvételével Párizsban összehívta az első, majd második Ifjútörök Konferenciát, azzal a céllal, hogy közös erőfeszítéssel döntsék meg ellenfelüket, II. Abdul Hamid szultánt.

A birodalom területének jelentős részén ekkorra már eluralkodott a káosz, a Balkánon újabb és újabb szeparatista lázadások törtek ki. Ezeken a területeken az állam hatalmát csak a hadsereg tudta valamelyest fenntartani, azonban az itt állomásozó hadcsapatokat a Dzsemijet szinte teljesen behálózta. 1907-re a Dzsemijet tisztjei már a muszlim bűnözői szervezetekből is milíciákat formáltak, egy évvel később pedig a ruméliai hadtest Thesszalonikiből megindult Isztambul felé, hogy átvegye a hatalmat.

A szultán hatalmának megőrzése érdekében kénytelen volt visszaállítani az alkotmányt és újranyitni a parlamentet.

A vérontás így elmaradt, a mélyállam pedig a felszínre bukott.

Mindösszesen fél évvel később, 1908. december 17-én megtartották a választásokat. Az ekkor már két évtizede létező Dzsemijet hatalmas előnnyel indult, hiszen egyedül ők rendelkeztek egész országot lefedő pártszervezettel, így egyedül ők tudtak az ország minden részében jelölteket állítani.

Végül a legnagyobb parlamenti pártként 277 mandátumból 65-öt nyertek meg. A Dzsemijettel szembenálló legfőbb ellenzéki párttá az Oszmán Szabadságpárt vált, melyet Szabahaddin herceg alapított a korábban titkos szervezet belső szakadása után. Pártszervezetek híján a legtöbb parlamentbe jutott képviselő független volt, a vilajetek helyi nemességéből, jómódú kereskedői közül kerültek ki.

A várva várt szabadság azonban nem jött el. Sem a korrupció, sem a sajtó cenzúrája nem szűnt meg, sőt még a területvesztéseket sem sikerült megállítani, először Boszniát és Krétát vesztették el, majd Bulgária is kikiáltotta függetlenségét.

A hatalomra került Dzsemijet ugyanazon módszereket vetette be az őket kritizálók ellen, mint annak idején Abdul Hamid.

A liberális értelmiség, a kisebbségek és a konzervatívok hatalmas politikai nyomás alá kerültek, Hasan Fehmi újságírót, a rendszer egyik legnagyobb kritikusát 1909. április 6-án Isztambulban megölették. Temetése tömegtüntetéssé alakult, majd egy hétre rá, április 13-án Isztambulban a lakosság egy része – köztük iszlamisták, liberális értelmiségiek, az örmény és a görög kisebbség tagjai, sőt még Dzsemijettel egyet nem értő tisztek együttesen – fellázadtak az új rendszer ellen.

Thesszalonikiből a párt saját milíciáját küldte a fővárosba, ami leverte a lázadást. Abdul Hamidot pedig a lázadásban való részvételére hivatkozva megfosztották trónjától. Helyére féltestvére, V. Mehmed került, de az ő hatalma már leginkább csak szimbolikus volt. A Dzsemijet mind az államigazgatásból, mind a közéletből eltüntette az ellenzéki hangokat, több tucat értelmiségi menekült el az országból, többek között Ali Kemal bég, liberális újságíró, aki Boris Johnson brit miniszterelnök dédapja volt.

Népszerűségük romlására még erősebb terrorral válaszoltak, és saját titkosrendőrséget is alapítottak Különleges Egység – Teşkilat-ı Mahsusa – néven, mely később egyszerre működött pártmilíciaként és titkosszolgálatként.

Ekkorra már leginkább az örmény és görög kisebbség volt a célpontjuk. Bár politikai stabilitásról ekkor nem beszélhetünk – a milíciák véres puccskísérletekkel küzdöttek a hatalomért – Talat, Enver és Dzsemál pasák triumvirátusának befolyása olyan nagyra nőtt, hogy Talat és Enver pasa 1914-ben a szultán tudta nélkül állapodott meg Németországgal arról, hogy az ő oldalukon szállnak majd be az első világháborúba, annak ellenére, hogy az uralkodó köztudottan ki akart maradni a világégésből. Enver pasának azt is sikerült elintéznie, hogy Berlin anyagilag támogassa a Különleges Egységet. A muszlim raboknak amnesztiát ajánlottak a csatlakozásért cserébe, a szabadult rabokon kívül balkáni és anatóliai rablóbandákat is kötelékükbe vettek.

A háború hevében az örménységet az antanttal szövetkező belső ellenségnek nyilvánították, örmény vezetők ezreit tartóztatták le, gyilkolták meg, az örmény lakosságot haláltáborokba telepítették. Bár az örmény genocídium több mint egymillió áldozatot követelt, a 1915-17 közötti népirtás kevéssé dokumentált, többek között mivel Enver pasa az informális milíciát utasította a piszkos munka elvégzésére.

1918 szeptemberében, a balkáni front összeomlása után egyértelművé vált, hogy a központi hatalmak elvesztik a világháborút. Október 8-án Enver pasa feloszlatta a Dzsemijetet, az Oszmán Birodalom 30-án kapitulált. Enver, Talat és Dzsemál pasák november elseje éjjelén egy német tengeralattjáróval titokban elhagyták az országot, először Szevasztopolba, onnan pedig Berlinbe mentek. Távollétükben a megszálló antant erők által létrehozott bíróság a háború alatt elkövetett bűneik miatt mind a hármójukat halálra ítélte. Bár az ítéletet nem tudták végrehajtani, a sors különös fintora, hogy mind a hármójuk gyilkosság áldozata lett. Talatot 1921-ben Berlinben egy örmény diák lőtte le. Enver pár hónappal később a mai Tadzsikisztán területén vesztette életét egy összecsapás során, melyben a támadást egy örmény tiszt vezette. Dzsemált pedig 1922-ben ölték meg Tbilisziben. Máig nem tudni, hogy e mögött is az örmények álltak-e vagy a bolsevikok.

Az első világháború után Anatólia területének jelentős része ellenséges (görög, örmény, francia, brit) megszállás alá került. Az időközben összeomlott oszmán-török adminisztráció még Isztambulról is hajlandó volt lemondani.

A Dzsemijet feloszlatása ellenére sem tűnt azonban el, Musztafa Kemal Atatürk a korábbi tagok segítségével – a Porta engedélye és tudta nélkül – kezdte el az ellenállást, a Nemzeti Mozgalmat építeni.

Több mint egy tucat titkos szervezet működött szerte Anatóliában, a megszállt és a török kézen maradt területeken egyaránt: milíciákat szerveztek a helyi parasztságból és bűnözői csoportokból, fegyvereket csempésztek a megszállt területekre, merényletekkel, illetve szabotázsakciókkal lehetetlenítették el az ellenséges csapatok előrenyomulását.

Bár Atatürk nagy hasznát vette tapasztalatuknak és kapcsolati hálójuknak, nem bízott bennük, és lépéseket tett a mélyállami szervezetek felszámolására, melyek szerinte gátolták volna a polgári demokrácia kialakulását. A függetlenségi háború vége, a Török Köztársaság kikiáltása után az irreguláris milíciákat feloszlatták, az egykori Dzsemijet-tagok túlnyomó részét eltávolították a politikából. A hírszerző szervekből pedig 1926-ban megalapították Nemzetbiztonsági Szolgálat néven a Török Köztársaság első titkosszolgálatát, ezzel a korábban informális szervezet hivatalos intézménnyé vált.

A Dzsemijet legutolsó akciója egy Atatürk elleni merénylet volt 1926-ban. A sikertelen akció után a szekuláris vezetés megkísérelte felszámolni a szervezet maradékát is, többnyire sikerrel. Bár a harmincas és negyvenes években utolsó, szívós sejtjeik tovább szervezkedtek a szekulárisok ellen, ekkorra már nem jelenthettek veszélyt a rendszerre. Utolsó, 1930-ban alapított Son Posta nevű napilapjukat 1960-ban tiltották be. Így ért véget a Dzsemijet majd egy évszázados története.