Orbán Viktor beszédet mondott a XV. Szakma Sztár Fesztivál hétfői megnyitóján. Miután a NER negyedik kétharmados ciklusa elé nézünk, nincs okunk azt gondolni, hogy a miniszterelnök nem őszintén beszélt a gyakorlatban is megvalósuló munkapolitikájáról, munka világáról való elképzeléseiről.

A miniszterelnök is felemlegette április 3-i győzelmét hétfői beszédében. Az újabb kétharmadot részben a szakképzés sikeres átalakításának tudja be, szerinte a választók igent mondtak arra is, amit a kormány az elmúlt tizenkét évben ezen a téren elért. Felidézte, mára 250 ezren tanulnak szakképzésben Magyarországon.

Hozzátette, a fiatal pályakezdők bízhatnak abban, hogy „a munkának és különösen a szakmunkának van jövője Magyarországon”.

De hogyan néz ki ez a jövő azok számára, akik a munkát végzik? A miniszterelnök ígéri, a kormány továbbra is támogatni fogja azokat a cégeket, „amelyek benneteket alkalmaznak”.

Értsd, a kormány továbbra is elsősorban az alkalmazókat fogja támogatni és nem az alkalmazottakat.

És nem úgy tűnik, hogy ez a politika feltétlen munkahelyek tömegéhez fog vezetni. Az alkalmazó-támogató politika része a Magyarországon gombamód szaporodó akkumulátorgyárak kormányzati támogatása is, ahol helybéliek alig-alig dolgoznak, de ha dolgoznának is, akkor is sokkal kevesebb munkát kívánnak az ott zajló gyártási folyamatok, mint a fosszilis energiára alapozó autóiparban. Ha ez nem lenne önmagában elég probléma, az akkumulátorgyárak is rendkívüli mértékben megterhelik a környezeti forrásokat, és a helyi lakosság életminőségét is drámaian rontják.

Említhetjük az ózdi Johnson Electric gyárat is, amit azért zárnak be, mert a vállalat immáron az automatizált, kevesebb munkával járó gyártási folyamatot részesíti előnyben. Ahogyan megannyi „alkalmazó”, a Johnson Electric is a kormány stratégiai partnere. A partneri viszony érdekében, 2013-ban meg is ajándékozta a kormány a Johnson Electricet 163 millió forinttal, hogy aztán 2021-re az ózdi telephely bezárása mellett döntsenek.

2019-ben, „munkahelyteremtés” címszaván 1,8 milliárdnyi közpénzhez jutott egy kandallókat és tűzhelyeket gyártó salgótarjáni üzem, ahol nagyrészt gépek dolgoznak, a munkások csak felügyelő szerepet töltenek be.

Még számtalan hasonló példát lehetne hozni, hogyan váltja fel a munkaerőt a gép. A negyedik ipari forradalom folyamatai arra felé tendálnak, hogy szűkösek lesznek a munkalehetőségek a közeljövőben, és a jövő munkahelyei elsősorban nem az iparban lesznek.

Hiába butítják tehát le a magyarországi munka törvénykönyvét, hiába „nőnek ki új termelési központok a földből”, mert a környezetvédelmet a földbe állítják, és így tovább, nem biztos, hogy ez a jövőben elég lesz arra, hogy Magyarországra csábítsák vagy az országban tartsák a tőkét.

És ami azt illeti, jelenleg is elégtelen a tekintetben, hogy ne csak sok, de egyszerre jó minőségű munkahelyek legyenek Magyarországon.

Az is tüzetesebb vizsgálatot és társadalmi vitát érdemelne, hogy hiába automatizálnak munkafolyamatokat, ahelyett, hogy egyre többen dolgoznának  egyre kevesebbet, egyre kevesebben dolgoznak egyre többet. A meglévő, még működő gyárakban is azért tesznek a telephelyi menedzserek és a kormányrendeletek is, hogyan tudnak még több munkaórát kisajtolni a meglévő dolgozókból, nem azon, hogyan tudnának több közmunkást, vagy bárki mást bevonni a termelésbe és több ember között elosztani a nehéz fizikai munka terheit.

Épp ezért egy felelős és jövőbelátó miniszterelnök azon is elgondolkozna: valóban fenntartható-e hosszútávon a (bér)munka alapú társadalom?  Afelé halad a világ, hogy mindenkinek lesz munkahelye, vagy afelé, hogy egyre kevesebbeknek? És vajon akinek lesz munkája, annak lesz majd szabadideje is?