Ismét úgy leptek meg bennünket a választási eredmények, ahogy legkevésbé szerettük volna. Akárcsak 2018-ban, a Fidesz nagyarányú győzelmét csak súlyosbítja, hogy sokan jobbat, mást reméltünk, még talán azok is, akik a kezdetektől nem bíztak abban, hogy a Jobbiktól a Párbeszédig ívelő összefogás, ez a politikailag nehezen értelmezhető hibrid működőképes lehet.

Ha már van is rutinunk, fájdalmas szembesülni azzal, hogy az a politikai recept, amely az egyetlen lehetőségnek tűnhetett az utóbbi években Orbán Viktor leváltására, vagy legalábbis megszorongatására, országos kudarcot vallott. Különösen fájdalmas azok számára, akik egyfajta utolsó esélyként reménykedtek ebben; azok számára, akik rengeteg munkát raktak bele az elmúlt hónapokban, sőt, akár években, hogy ne ezekkel az eredményekkel feküdjünk le vasárnap este.

Megdöbbentő szembesülni azzal, hogy Orbán Viktor és rendszere olyan négy év után kapott az eddigieknél is erősebb felhatalmazást, amikor a koronavírus-járvány félrekezelése emberéletekben volt mérhető, és amikor milliók mindennapi tapasztalata, hogy az állami egészségügy és oktatás az összeomlás szélére került. Amikor még magasabbra csavarták az uszítást a romák, a szexuális kisebbségek és, egészen a közelmúltig, a menekültek ellen – végül pedig a rendszer hazug és cinikus működésének új mélységet adott a háború. Orbán Viktor vasárnapi diadalittas beszédének nagy derültséget kiváltó „poénjai” közül a legemlékezetesebb talán az marad, amely az „ukrán elnököt” is besorolta a Fideszre támadó ellenfelek közé. Épp azon a napon, amikor ismertté váltak a bucsai mészárlás dermesztő dokumentumai.

És hiába vált ez is rutinná, szívszakasztó szembesülni azzal, hogy ez a kampány – hiába a Fidesz mögött duzzadó többség – csak megerősítette a falakat egy egyre atomizáltabb és polarizáltabb társadalomban, az ők és a mi, a NER hívei és az ellenzék szavazóinak tetszőleges kategóriái, falusiak-városiak, szegények és módosabbak, politizáltak és „tájékozatlanok”, olykor szomszédok, testvérek között.

12 év után amúgy is egyre nehezebb elképzelni egy másik világot, amelyben nem a Fidesz-KDNP aranycsapata ünnepel a választások estéjén, azt pedig pláne nehéz elképzelni, hogy mi mást tehetnénk a változás érdekében.

Talán nem meglepő, hogy nem a Mérce szerkesztőségéből kerültek ki az egykor még nyíltan szélsőjobboldali erőktől a „zöld baloldalig” terjedő összefogás és Márki-Zay Péter leglelkesebb hívei. Sem az ideológiai különbségek, olykor szakadékok felett nyilvános viták nélkül összetákolt konszenzus, sem az előválasztáson nyertes miniszterelnök-jelölt politikai-gazdasági elképzelései, sem retorikája nem győztek meg bennünket arról, hogy az Orbán-rezsim felszámolását célozná az egyesült ellenzék.

Tetszettünk volna megnyerni az előválasztást, írta egy kritikusabb cikkünkre válaszul egy kedves és kiváló szerzőnk, és valóban: nem hogy nem nyertük meg az előválasztást, hanem jórészt tétlenül és szó nélkül néztük végig, kvázi élő közvetítésben, hogyan semmisül meg az a politikai tőke, amelyet az indulók közül a szolidaritás üzenetet még leginkább előtérbe helyező Karácsony Gergely és az őt támogatók, köztük az érvényes szavazatok 27%-át kitevő választók halmoztak fel az első fordulóban.

Az sem meglepő, hogy a választások éjjelén, látva az országos eredményt és az általunk is közelebbről követett budapesti 6-os választókerületben Jámbor András fölényét Sára Botondhoz képest, többünkben felmerült, hogy nem az a gond, hogy „Magyarországon jelenleg nincs egy baloldali programnak társadalmi többsége”, ahogy a főpolgármester ősszel kinyilvánította. Inkább az a kérdés, hogy vannak-e olyan szereplők, akik ezeket a baloldali értékeket, gondolatokat olyan módon és szisztematikus szorgalommal tudják és akarják képviselni, hogy arra politikai közösségek és intézmények épülhessenek. Akik nem azt nézik, „megvannak-e dekára” a baloldaliak, hanem azt, hogy miképpen nyerhető meg a társadalom a szolidaritás és a fenntarthatóság üzeneteinek.

Az, hogy a Szikra Mozgalom által is segített kampány elérte célját, akárcsak az ehhez hasonlítható más sikerek, persze semmit nem változtat a tényen, hogy inkább lettünk volna a Márki-Zay -féle kormány ellenzéke, mint az újabb kétharmadé – nemcsak azért, mert lényeges szempontokból mást ígért az összefogás. Hanem azért is, mert a többpárti koalíció reményt adhatott arra is, hogy a nyilvánosság és a társadalmi szereplők által befolyásolhatóbb, ezért képlékenyebb, alakíthatóbb legyen a politika, mint a NER felülről vezérelt monolit rendszere.

Ehelyett egyelőre folytatódhat a múlt, végtelenített jövő formájában, és természetéből következően radikalizálódhat az elmúlt 12 év politikája.

A kudarc okai nyilván számosak – így az egyesült ellenzék közös működésének és kampányának jellege és hibái, az ezeknek megalapozó előválasztás, és a Karácsony-Márki-Zay deal következményei, majd egy másik dimenzióban a háborús helyzet és az arra kínált válaszok –, külön-külön is érdemesek az átgondolásra.

A legfontosabbak között említhető az az illúzió, hogy a Magyarországon kiépült autokrata, a nyilvánosságot és így a politikumot teljes mértékben domináló rendszert egy előválasztásostul is mindössze néhány hónapig tartó kampánnyal meg lehet dönteni. Vagy az a másik, amely tömegekkel hitette el, hogy a tartalmat felülírhatja a forma, és ha egyfajta „választási matekot” ügyesen kombinálunk a megfelelő marketingfogásokkal és a megfelelő sales-menedzserrel, az már elég is ahhoz, hogy együtt mozduljon a fél ország, vagy legalábbis csaknem 3 millió ember a NER leváltása érdekében. Azaz megspórolható az éveken át tartó politikai munka, az intézményépítés, illetve a kormány monumentális propagandagépezetével szemben megúszható a választókkal kiépített, valódi képviseletet és részvételt biztosító személyes kapcsolat.

„Én nagyon utálom a Fideszt, de nem akarok háborút”, mondta szerda reggel Hiller István hajszállal megnyert budapesti körzetében egy korábban ellenzéki szavazó – akit nehéz lenne hibáztatni amiatt, hogy inkább hitt a rázúduló hazug propagandának, mint a helyben nagyrészt láthatatlan összefogásnak. Amelynek legfeljebb akkor lehetett volna módja arra, hogy egy ilyen horderejű hazugságot ellensúlyozzon, ha személyesen mondja el az igazságot, és főleg akkor, ha a helyiek személyes tapasztalata az, hogy valóban az ő problémáikat képviselik, vagy legalábbis meghallgatják…

Tudjuk, hogy ez nem csak a XX. kerületben nem történt meg, de az országnak számos szögletében sem, egyes területeket az összefogás – erőforrás és ambíció vagy elszántság hiányában – szimplán átengedett a Fidesznek, illetve a helyére lépő, majd összeomló támogatottságú Jobbiknak.

Tudtuk ezt korábban is, és nem szeretnénk most úgy tenni, mintha mi nem ringattuk volna magunkat ideig-óráig legalább illúziókba, sőt. Azt is el kell ismernünk, hogy sokszor nekünk sem volt ahhoz elég erőforrásunk és ambíciónk vagy elszántságunk, hogy az összefogás működésével kapcsolatos kritikánknak hangot adjunk, és minimum Karácsony Gergely visszalépése óta számos kibeszéletlen kérdés gyűlt fel, amelyet az összefogás mint egyetlen esély illúziója is háttérbe szorított.

A most elvégezhető számvetésben arra is érdemes lehet kitérni, hogy mi, a magyar társadalom NER-ellenzéke, mit tettünk azért, hogy az országgyűlési választáson a Fidesz-KDNP-vel szembeszálló legesélyesebb alakulat ne kövesse el mindazokat a hibákat, amelyeket elkövetett, és valóban működőképes alternatívát építsen.

Még ha alapvetően nem is bízunk benne, hogy a képviseleti politika, azaz a parlamenti vagy az önkormányzati képviselők fogják megvalósítani azt a forradalmat, amire szükségünk van az erőviszonyok átfordítása, egy igazságosabb világ építése és a klímakatasztrófa elkerülése érdekében, akkor sem engedhetjük meg magunknak, hogy ne támasszunk elvárásokat azokkal a politikusokkal szemben, akikre 4 évente kelletlenül mégiscsak leszavazunk.

Fontos tanulság, hogy a politikusi osztály csak akkor hajlandó megteremteni az eszközöket ahhoz, hogy az általa képviseltek elvárásaival legalábbis tisztában legyen, ha ezt kikényszerítjük.

És fontos persze azt is belátni, hogy baloldali alternatívát építeni korántsem egyszerű dolog manapság, még a miénknél demokratikusabb rendszerekben sem. Ezt néhány napon belül újra aláhúzhatja majd a köztársaságielnök-választás első fordulója Franciaországban. Ahol – más tényezők mellett – a miénknél egy első látásra jóval plurálisabb, de oligarchikus tulajdonviszonyokra épülő médiatér a szélsőjobb variációit erősítette fel az elmúlt években,  a magyarországinál jóval aktívabb társadalmi mozgalmak dacára.

A nyilvánvaló nehézségek és maga a vasárnapi eredmény ellenére sem látszik azonban más út előttünk, mint ennek a baloldali alternatívának minél több és jobban működő szervezetét, közösségét és intézményét létrehozni, illetve megerősíteni – a tudástermeléstől az érdekképviseleten át a politikai mozgósítás terepéig.

Talán sovány vigasz, de ez épp az, amit egy ellenzéki győzelem esetén is csináltunk volna, talán kisebb ellenszélben, és biztosan felvillanyozva a rezsim megingása és egy valódi társadalmi többség láthatóvá válása miatt. Azt azonban eddig is tudtuk, hogy az egyesült ellenzék hatalomra kerülése esetén is csak a társadalmi mozgalmak nyomása ad esélyt a mélyebb, rendszerszintű változásra. Most pedig még nyilvánvalóbb, hogy nem adhatjuk fel, ahogy az is, hogy csak közös erőfeszítésekkel maradhatunk talpon és emelt fejjel.

Mert a sok-sok nyitott kérdésen túl az bizonyos, hogy ki kell találnunk, milyen további gyakorlatokkal építhető tovább vagy újra egy olyan társadalmi szövet, amely a szolidaritásra, a demokratikus közösségekre és a tudatos és türelmes szervezőmunkára alapozva képes lehet megvédeni közös értékeinket a rezsim támadásaival és romboló politikáival szemben, hosszabb távon pedig alternatívát is mutathat.

A Mérce ennek megvalósulását kívánja segíteni, amíg bírjuk, amíg támogatást kapunk hozzá, és amíg hagyják.