A választási eredmények valósággal sokkolták az ellenzék közéletet követő „kemény magját”.^[1] Korábban is szenvedtek már el súlyos vereségeket, és Orbán Viktornak éppen háromszor volt kétharmada. Amivel azonban most kell először szembe nézniük, az talán az elképzelhető legfájdalmasabb tény a számukra: be kell látniuk, hogy tényleg ők vannak kisebbségben, és nem a Fidesz, ahogyan azt tíz esztendőn át szuggerálták beléjük.

A populista illúzió vége

Tudjuk jól, hogy még a választások előtti héten is arról győzködték őket, hogy 47-47 százalékon áll a két tömb, hogy legalább 57 körzetben biztos a győzelem, és nüanszokon fog múlni az eredmény. Valójában azonban nem az volt kijózanító, hogy a közvélemény-kutatók alaposan tévedtek. Inkább

a „populista illúzió” veszett el, amely szerint a magyar társadalom többsége az ellenzék oldalán áll,

csak egy táborba kell terelni őket (összefogás), és ügyes kampányra van szükség a megfelelő szintű mozgósításhoz.

Az O1G koalíció valójában magát ringatta ebbe az illúzióba: elhitték, hogy ez az ország olyan mértékig élhetetlen, a gazdaság akkora válságban van, az emberek annyira elégedetlenek, és az elnyomás olyan hatalmas, hogy az Orbán-rendszerrel csak egy szűk elit szimpatizálhat. A népnek tele van vele a hócipője, csak – úgymond – egyértelmű kihívó hiányában nincs kire szavaznia. Ebben a felállásban a nép természetes helye az ellenzék oldalán van, a kormány pedig a párt és a klientúra kis számú tagjára számíthatna csupán – ha bizonyos szubjektív tényezők miatt fel nem borulna a dolgok rendje. És a többség nem tévelyedne át a rossz oldalra.

Nem véletlen, hogy a hét elején még a szokásos zsigeri reakciókat láthattuk a végleg kiszenvedett egyesült ellenzék prominenseitől. A kormányzati propaganda ostorozását, a demokrácia hiányának felemlegetését, a választók megvesztegetését, a miniszterelnök-jelölt melléfogását, a kampány hibáit, vagy Gyurcsány Ferenc szerepét. Nem hagyták ki a választók hibáztatását sem. A Fideszre szavazókkal szembeni osztálygyűlölet lépten-nyomon tetten érhető volt, hiszen mindenhonnan ömlik ránk a biztos magyarázat: az iskolázatlanok, idősek és falusiak szavaztak „ezekre”.

Az összefogás azért veszített –  véli a Momentum egyik tanácsadója –, mert nem volt elég populista. Az új törésvonal szerinte nem a bal és a jobb, hanem a műveltek és a műveletlenek között húzódik. „Az ellenzéki miniszterelnök-jelölt posztjai és Facebook-hirdetései gyakran rendkívül összetettek, terjedelmesek, és bonyolultak voltak, míg Orbán szinte mindig tőmondatokban posztolt. Az első a politizáló értelmiséget célozza, a második azokat [a képzetleneket], akiknek csak napi néhány másodpercük van erre átlagosan: azaz a társadalom sokkal szélesebb rétegeit”.

Az ellenzéki megszólalók most a sokadik vereség után is abból indul ki, hogy a többség az ő oldalán áll, csak erről nem sikerült megfelelően meggyőzni a többséget, amelyet félrevezetett a kormányzati kampánygépezet. Talán csak Jámbor András fogalmazta meg nyíltan az összefogás oldaláról, hogy az elmúlt 12 év ellenzéki paradigmáját radikálisan újra kell gondolni. Az megint más kérdés, hogy nem vagyok biztos benne, hogy az általa képviselt irány volna az üdvözítő.

Valójában ugyanezt a populista illúziót táplálja az a baloldal is, amely egyszerűen azért kárhoztatja az ellenzéket, mert nem az emberek valódi problémáival foglalkozik, nem képviseli a munkásokat, a szegényeket, nem ismeri a magyar falut stb. Hiszen ez az álláspont is meg van győződve arról, hogy a többség csak arra vár, hogy az ellenzék megszólítsa, foglalkozzon a számára fontos ügyekkel, lássa, hogy végre róla van szó – és már rohan is Orbán Viktort váltani. Jámbor vagy Tordai Bence kampánya mindenesetre üde színfolt volt, hiszen ők legalább megpróbáltak valami mást csinálni, mint a Gyurcsány vezette ellenzék úgy általában az elmúlt évtizedben.

Orbán sikere: az apokaliptikus vízió

A 2022-es választások után minden ilyen jellegű elképzeléssel le kell számolni. Ki kell jelenteni, hogy ez az ellenzék végérvényesen alulmaradt ezzel a Fidesszel szemben. Ennek vége van, ebben ennyi volt.

Ahhoz, hogy megértsük a kialakult helyzetet, érdemes arra a jelenségre koncentrálni, amit legkevésbé tudnak értelmezni az ellenzéki kommentátorok. Leginkább azzal nem tudnak mit kezdeni, hogy Orbán szinte folyamatosan válságok és krízisek közepette kormányoz, ahol egymást érik a nehézségek, a problémák és a komolyan bírálható „szakpolitikai” megoldások. Ez minden kétséget kizárólag azzal kellene járjon, hogy az emberek elégedetlensége nő, vagyis minél rosszabb a helyzet, annál jobb az ellenzéknek.

Azt láthatjuk azonban, hogy Orbán számára kimondottan sikeresek ezek a periódusok, tehát a válság nem gyengébbé, hanem erősebbé teszi a miniszterelnököt.

Árvíz, menekültválság, gazdasági válság, EU-válság, olajválság, koronavírus-járvány, orosz-ukrán háború – mintha Orbán mondandóját éppen ezekre találták volna ki. Mintha csak neki volna valódi mondandója ezekről. Ebben az értelemben talán ő az első vérbeli 21. századi politikus idehaza: az egész politikai projektje arra az alapvetésre épül, hogy felfordulás volt, felfordulás van és felfordulás lesz. Ha éppen nem, akkor csinálunk. Hiszen ez a lételemünk. Kezelni kell a problémát, harcolni kell, reagálni az újabb és újabb kihívásokra, nehézségekkel szembenézni és utat törni az ismeretlenbe.

Mi, akik ismerjük a kortárs baloldali rendszerkritika elgondolásait, persze tudjuk jól, hogy éppen erre lesz szükség a későbbiekben: a politikusok olyan világképeket fognak megfogalmazni, olyan beszédmódokat igyekeznek kiépíteni, amelyek a választók egyre növekvő bizonytalanságára adnak választ.

Orbán Viktor sikerének a titka, hogy képes volt az egymást érő krízishelyzeteket ugyanabba a világképbe belehelyezni,

így a különböző és fenyegető veszélyeket kezelhetőnek és ismerősnek láttatni. Amikor a választások eredményét elemezzük, ne felejtsük el, hogy Orbán Viktor nem véletlenül éppen a „háború vagy béke”, illetve a „gyermekvédelmi népszavazás” szlogenjeivel nyerte meg ezt a voksolást.

Ez az úgynevezett apokaliptikus Belül beszédmódjának győzelme volt, amiről legújabb könyvemben részletesen is írtam. Mit csinál az apokaliptikus Belül? Úgy állítja be, mintha a helyet, ahol élünk, a külvilág fenyegetné, így végzetes veszélyt jelentve ránk nézve. És éppen csak az erő, a vezér, az állam, esetünkben Orbán menthetne meg csak ettől bennünket. Orbán megvédi a rezsicsökkentést, a szuverenitást, a gyerekeinket, a hazát, a határainkat, a családokat, a falut, a békét. Valójában a háborús retorika célja nem a megosztás, a különböző társadalmi csoportok egymásnak ugrasztása, hanem hogy a „nemzeti érdeket” egyedül képviselő kormány védelmezhessen az ellenséggel szemben.

A Fidesz egy olyan képet kínál a választóknak a világról, ahol folyamatos veszélyek közepette létezünk, ahol a magyar embereket külső erők támadják,

ahol a politika egyetlen tétje, hogy mit tudunk kezdeni az aktuális végső fenyegetéssel, hogyan dől el az élet-halál harc körülöttünk.

„Lehet, hogy rosszul mennek bizonyos dolgok, hogy a hatalom túlterjeszkedik, hogy ez az elit is korrupt, de a döntő kérdésben mégiscsak Orbánnak van igaza” – sugalmazza a propaganda, amely szerint persze nagyrészt azért minden tökéletes. Ez a világkép eléggé rugalmas, és tartalma könnyen cserélhető. Soros, a migrációt szervező civilek, Brüsszel, az LMBTQ-lobbi támadása lecserélhető a valódi fegyverek által keltett veszedelemre, a harc követelése a békevágyra, a nemzet Európára – és fordítva. Látjuk Orbán (korábbi) szövetségesénél, a lengyel PiS-nél, hogyan váltotta fel a Brüsszel- és EU-ellenességet a Moszkva-ellenesség és EU-pártiság. Az orosz fenyegetés tökéletes volt abból a szempontból, hogy akadt egy minden másnál rémisztőbb mumus a láthatáron, amellyel szemben a lengyelek apokaliptikus küzdelmet vívhatnak. Tudjuk ugyanis, hogy történelmi okokból a lengyelek számára az orosz invázió réme eleven és össztársadalmi szorongás, amelyet most remekül ki lehetett játszani a Mateusz Morawiecki-kabinet népszerűségének növelésére – akár azon az áron is, hogy a korábban Brüsszellel szemben kritikus politika néhány nap alatt gyökeres fordulatot vesz és az európai értékek védelméről, a nyugat egységéről kezd beszélni.

Focis hasonlattal: 2-0 oda

Látni kell tehát, hogy a siker titka a diskurzív keret állandósága Orbán Viktor kommunikációjában: az apokaliptikus világkép számára a Kívül világa a Belül ellenpólusaként jelenik meg. A leírás két szemben álló világot feltételez, ahol az egyik a másik létére tör. A Kívül veszélyes hely, ahol betegség, háború, bűnözés uralkodik, amely más, elviselhetetlen, idegen, félelmetes, erőszakos és barbár. Az elképesztő méretű külső fenyegetéssel szemben pedig csak az segít, ha létrejön valamiféle védőernyő a kiszolgáltatottak feje fölött. Ma már tudjuk, hogy ez a világkép átélhető és használható volt az ország nagyobbik része számára. Ebben azonban nem az az izgalmas, hogy a kormányzati propagandagépezet hogyan garantálta ennek a világképnek a célba érését és elmélyülését. Még csak nem is az, hogy mely társadalmi rétegek voltak különösen fogékonyak erre a típusú megközelítésre.

Számomra sokkalta fontosabb kérdés, hogy miközben az apokaliptikus Belül beszédmódja egyre inkább és egyre szélesebb körben hatott – az ellenzék egy olyan világkép nevében lépett fel, amely inkább elidegenítette, mint vonzotta a választók többségét.

Tehát a kétharmad története – focis hasonlattal élve –, hogy Orbán 2-0-ra nyert. Lőtt egy gólt azzal, hogy az általa kínált világmagyarázat betalált a választók nagy részénél – különösen a legkiszolgáltatottabb rétegeknél. És ha ez nem lett volna elég, az ellenzék még egy öngólt is vétett azzal, hogy beszédmódja éppen ugyanezeket a rétegeket idegenítette el az összefogástól végérvényesen.

Az ellenzék egy olyan beszédmódot használt, amelyet említett könyvemben a progresszív Belül diskurzusának nevezek. Az összefogás pártjai számára eszerint a Kívül a Belül valamiféle hiányaként jelent meg. A Kívül ott kezdődik, ahol véget ér a Belül világa. A Belül ezekben a diskurzusokban általában a gazdagság, a demokrácia, a szabadság, a racionalitás, a tudás, a felvilágosodottság, a kulturáltság stb. helye.

A világban tehát a haladó és az elmaradott helyek állnak szemben egymással. A kérdés, hogy melyikhez tartozunk, hogy Magyarország milyenné válik. Ilyen „haladó” hely volt a ellenzéki gondolatvilágban Budapest, a Nyugat, Európa, vagy a „fejlett országok” – szemben Magyarország nagy részével, a vidékkel, a Kelettel és a világ elmaradott régióival. Nem véletlen, hogy az összefogás a „kelet vagy nyugat”, a „diktatúra vagy demokrácia” kérdésfelvetés nevében lépett fel, és a Fudan Egyetem kapcsán gyűjtött népszavazási aláírásokat.

Az a nem titkolt Kína-ellenesség, amelyet a korai kampányidőszakban szítani próbáltak, egyértelműen a felsőbb rendű, demokratikus, szabad és jólétben élő Nyugat és az alsóbb rendű, diktatórikus, kommunista és szegény Kína ellentétpárjával operált. Válasszunk: csatlakozunk a haladó globális Belülhöz, vagy kiszorulunk oda, ahol Putyin, Erdogan és Hszi Csin-Ping uralkodik.

Ez a világkép akár vonzó is lehetett volna a társadalom többsége számára, amennyiben képes lett volna úgy megfogalmazni a „haladás vagy elmaradottság” nagy sorskérdését, hogy abban a társadalom többségét a maga oldalára tudja állítani. Nem véletlenük várták azt sokan MZP-től, hogy egyesíti majd a nyugatos Dobrev Klárát és a parizerkampányt folytató Jakab Pétert, hogy eközben még Orbánnak maszkírozott Gyurcsány is tud majd lenni, akit elfogadnak a (szélső)jobboldali szavazók.

Ez az integráló szerep nem valósulhatott meg. Valójában az történt, hogy a progresszív Belül világképe nevében szerveződő ellenzék számára szinte mindig az ország egyik fele volt a haladó, a másik fele az elmaradott. Ahogyan MZP elhíresült beszédei széles tárházát kínálták annak, miképpen van meggyőződve saját felsőbbrendűség-érzéséről számtalan elkötelezett ellenzéki politikus, értelmiségi és törzsszavazó. Az idősek a beszűkültek, a fiatalok a frissek. A jobboldali szavazók a fogyatékosok, a baloldaliak a normálisak. A társadalom legnagyobb része pedig gomba, akit sötétségben tartanak, és trágyával etetnek. A vidékiek különösen tájékozatlanok, a városiak a felvilágosultak – és így tovább.

E „haladó” világkép oda vezetett, hogy – ahogyan a rendszerváltás balliberális elitjei annak idején – az ellenzék folyamatosan kioktatta és lenézte az ország nagyobbik részét – majd elvárta, hogy a többség álljon mögé.

Újrakezdés, de hogyan?

Talán nem véletlen, hogy éppen ennek kapcsán követte el végzetes hibáját Marki-Zay Péter is. Amikor a Nyugat és Putyin háborújának képét vázolta fel, számára evidens volt, hogy nekünk ebben a haladó oldalra kell állnunk, ahogyan korábban Bin Laden, Szaddam Husszein vagy a tálibok kapcsán is ezt várta el tőlünk a nyugati főáramú média- és politika: az amerikai érdek, a liberális demokráciaexport és az aktuális nagyhatalmi-katonai döntések kritikátlan elfogadását és az uralkodó álláspontok szolgai átvételét. Ez nem is volt baj, amikor bennünket közvetve érintő eseményekről volt szó.  Amikor azonban az ország éppen rettegett, sokkban volt, és nem tudta mit hoz a szomszédban zajló háború – a „civilizált és demokratikus” álláspont képviselete már rögvest több körültekintést igényelt volna. Tudjuk, hogyan hajtotta ezáltal éppen Orbán malmára a vizet, és szolgáltatta ki magát a könyörtelen kormánymédiának.

De ez már történelem. Most az újabb kétharmad négy évének vágunk neki.

Egy olyan ellenzékkel, amely a társadalom többségét elidegenítette magától, így lejáratta a demokráciáról, Európáról és a korrupcióról szóló beszédet is.

Lehet folytatni az igazság nevében vívott küldetéstudatos hadjáratot az ország ostobábbik, elmaradottabb és megtévesztett felével szemben. Megértem azokat a fiatalokat is, akik első elkeseredésükben emigráción törik a fejüket, és legszívesebben itthagynák ezt a borzalmas helyet.

Megértem őket, mert a legnehezebb dolog szembenézni azzal, hogy mindaz, amit evidensnek gondoltunk – valójában egyáltalán nem az. Nem könnyű elfogadni, hogy amiképpen Orbán beszél, a választók nagyobbik része számára igenis vonzó és releváns. És nem könnyű belátni azt, hogy magunk éppen olyan jól kimunkált kampányok és propagandagépezetek célcsoportjai vagyunk, mint azok, akiket annyira megvetünk és lenézünk. Nem könnyű újrakezdeni. De muszáj lesz.

Szerintem a kialakult helyzetre legalább annyira értelmes válasz a politikai megoldás keresése (ha már fiatal vagyok és van időm, akkor elzavarom ezt az impotens ellenzéket, újragondolom a világképemet és létrehozom a saját mozgalmaimat stb.), mint önfelmentő és individualista módon egyéni egérutak választása.

Hiszen így is, úgy is muszáj lesz egy egészen új ellenzéket felépíteni az alapoktól kezdve a jelenlegi mellett vagy helyett.

A kormány ugyanis (hiába reménykednek ebben sokak az előttünk álló nehézségek mértékét előre jelezve) nem fogja ledolgozni valamiképpen saját népszerűségét. Ez – azon túl, hogy eddig sem történt meg – azért sem valószínű, mert a Fidesz egy jól beágyazott képpel dolgozik a globális világról.

Az ellenzéki újrakezdés számára ezért az jelenti az elsődleges nehézséget, hogy a benne domináns pártok és értelmiségi-szakértői hálózatok pozícióját globális szinten vizsgálva egyszerűen nem változtathatják meg ideológiai alapállásukat: ők a haladó erők, amelyek azon fáradoznak, hogy mi is részesei legyünk az általuk megjelenített progresszív Belülnek, amelyet az új hidegháborús hangulatban egyre inkább sürgető feladatnak éreznek. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy szinte a választások után azonnal megindították Magyarország ellen (és csak ellenünk!) a jogállamiság-eljárást az Európai Bizottság vezetői: hogyan is lehetne ez máshogy, amikor az orosz-ukrán háború extrém módon felgyorsította egy globális Belül újraszervezését.

Azt üzenve, hogy (Margaret Thatcher elhíresült szlogenjének megfelelően) már megint nincs alternatíva!

Ebben a nemzetközi környezetben nem csoda, hogy Gyurcsány, a Momentum vagy az SZDSZ-es világ elitmaradványai el sem tudják képzelni, hogy egy jövőbeli Orbán-váltó ellenzéknek más is lehet vezető ereje rajtuk kívül. (Sokak szerint azért is hátrált ki villámgyorsan az ellenzék legtöbb prominense MZP mögül, mert fel merte vetni, hogy kik is vezetik valójában ezt a csapatot) És valóban: ameddig az ellenzék nem tud szakítani a progresszív Belül diskurzusával, ezt nehéz is lesz megkérdőjelezni.

Ameddig tehát nem szabadul meg az ellenzék ezektől a szereplőktől, nem válhat képessé arra, hogy önmagát gyökeresen más alapokra helyezze. Márpedig ez igen nagy probléma, hiszen az ellenzéknek vezető arcai a társadalom jelentős része számára egyszerűen taszítóvá váltak. A hatalmas kudarcot elemezeve egyre többen mondják ki: „Gyurcsánynak tényleg mennie kell!”. Ezt persze már régóta tudjuk. Mostanra azonban oda jutottunk, hogy sajnos nem csak neki kellene végérvényesen levonulnia a színről.

Ebben a helyzetben nem az a kérdés, hogyan folytatható az összefogás kétségtelen előnyeinek fenntartása érdekében, hanem, hogy miképpen szüntethető meg – ugyanezen előnyök valamiféle megőrzése mellett.

Kiderült, hogy az összefogásnak csak taktikai előnyei vannak (egyes támogatottság nélküli politikusok ugródeszkaként használhatják, illeszkedik a választási rendszerhez, ki lehet szavazni nem kívánt arcokat stb.), stratégiaként azonban megbukott. Sikeres stratégiát ugyanis csak egy versenyjképes, új és elven világképre lehet építeni, amely teljesen más módon, teljesen más szereplőkkel és teljesen más ambícióktól vezérelve szerveződik. Az összefogásban azonban éppen ebből ebben a tekintetben alakult minden a lehető legrosszabbul.

A jelen patthelyzet lényege tehát a következő: az antiorbánizmus kora véget ért, az alternatíva kora azonban még nem köszöntött be. Ebből következően ha az ellenzék tovább akar lépni, akkor nem tehet mást: ki kell szabadulnia a liberális, progresszív Belül karmai közül. Ki kell mondani: nem az összefogás ötlete volt a hibás, hanem a mondandó, amit annak fő erői eröltettek. És ez bizony sokkal nagyobb baj volt.