Rég volt akkora súlya a nőnapnak, mint az idén, országunk vezető politikusainak ezt valahogy mégse sikerült hangsúlyozniuk – vagy ami még rosszabb, talán felfogniuk sem.

Míg Orbán Viktor miniszterelnök az előző évekhez képest is kevésbé megerőltetve magát erőt, egészséget kívánt a magyar nőknek, a „nőügyekkel” legalább névleg foglalkozó Varga Judit igazságügyi miniszter „köszöntőjét” még nehezebb higgadtan értékelni.

„A GDP NŐ, a foglalkoztatottság NŐ, a családtámogatások aránya és a vidékfejlesztésre fordított forrás is NŐ. Boldog nőnapot!”

– posztolta kampányüzemmódba kapcsolva Facebook-oldalára a nők elleni erőszak áldozatainak őrangyalául kikiáltott miniszter. Majd egy következő posztban már a kormány állítólagos sikereit sorolta az áldozatvédelem terén.

Csakhogy ezeknek az intézkedéseknek vajmi kevés kézzelfogható eredménye van, a nők elleni erőszak a sikerpropaganda ellenére továbbra is súlyos rendszerszintű probléma Magyarországon.

Ha már vezető politikusaink nem tették meg, gondoljunk a mai napon azokra a nőkre, akiket az elmúlt egy évben saját férfi hozzátartozóik gyilkoltak meg, bántalmaztak vagy bántalmaznak a mai napig súlyosan. Gondoljunk Gabriellára, aki talán ma is látna, ha volt barátját már elsőre lecsukták volna, azután, hogy még „csak” elrabolta és megverte őt. Ha a kormány nem elítélte, hanem ratifikálta volna már az Isztambuli Egyezményt, aminek értelmében a rendőrség hivatalból eljárást indított volna a férfi ellen, és nem nézte volna végig tehetetlenül, ahogy a nő visszavonja a feljelentését, tartva attól, hogy volt barátja beváltja fenyegetéseit, és a családja életére tör.

Csak egy eset a sok százezerből, ami jó eséllyel elkerülhető lett volna, ha a magyar igazságszolgáltatás valóban fel lett volna készülve a nők elleni erőszak kezelésére és megelőzésére.

Gondoljunk ma azokra a nőkre is, akik Ukrajnából menekülnek a háború elől egyedül vagy kisgyermekeikkel, életüket egy szál bőröndbe csomagolva, besorozott férjeiket, barátaikat, fiaikat, bátyjaikat, unokáikat hátrahagyva.

Azokra a nőkre, akik magukra maradtak egy idegen országban, azokra, akik az ellenállást szervezik vagy fegyvert fogtak, mert nem tudtak vagy nem voltak hajlandóak elmenekülni otthonukból, és azokra, akik újszülöttjük mellett kuporognak az ukrán kórházak fagyos pincéiben, remélve, hogy nem éri bombatalálat az épületet.

Gondoljunk azokra is, akik épp a háború révén találkozhatnak Magyarországon  újra férjeikkel, a magyar kormány által büszkén megteremtett autó- és építőipari munkahelyek olcsó, végletekig kiszolgáltatott vendégmunkásaival. És azokra a nőkre, akik jobb élet reményében nyugat-európai országokban, szintúgy olcsó, sőt sok esetben feketén dolgoztatott, perifériáról érkező munkaerőként gondoznak idős, beteg embereket vagy takarítanak, miközben végignézik hazájuk lebombázását, és aggódnak családtagjaikért.

Ne feledkezzünk meg ma azokról a nőkről sem, akik a körülöttünk uralkodó teljes káosz és a mindannyiunkat megdermesztő szorongás közepette is együtt állnak ki jogaikért, egyúttal a közös jövőnkért, és saját egzisztenciájukat kockáztatva szembeszállnak a hatalommal, polgári engedetlenségbe fogtak, országos sztrájkot szerveznek. Ők azok a nők, akik pedagógusként elvisznek a hátukon egy teljes ágazatot pusztán hivatástudatból, más ugyanis nem nagyon tarthatja őket a pályán.

A pedagógus szakma azoknak az elnőiesedett gondoskodói munkáknak az egyike, amely nem biztosít olyan bért ma Magyarországon, amiből méltósággal meg lehet élni.

Ha pedig ezt szóvá merik tenni, megalázzák, megfélemlítik, pártpolitizálással vádolják és alapvető jogaikban korlátozzák őket.

Gondoljunk ma azokra, akik szerte a világon együtt mozdulnak meg azért, hogy az erőszak végét, a fizetetlen munkák elismerését, az elnyomás ezernyi formájának felszámolását követeljék. És azokra, akiket épp az elnyomás akadályoz meg abban, hogy felemelhessék szavukat a kizsákmányolás ellen.

Gondoljunk ma a nőkre úgy, ahogy ennek az országnak a vezetői soha nem szoktak. Elismeréssel, méltósággal, szolidaritással.