Ezekben a percekben, ahogy civilek ezrei rettegnek újfent attól, mikor sikítanak fel ismét a szirénák, fény derül naiv nyugalmunk hamisságára is: hiszen a növekvő nacionalizmus, fegyverkezés és erősödő kizsákmányolás a történelemben eddig mindig egyetlen irányba, egyetlen jövő felé mutatott: afelé, ami Ukrajna megtámadásával a jelenünkké és a valóságunkká vált.

Miután az amerikaiak 1945 augusztusában ledobták Hirosimára és Nagaszakira az első és azóta is egyedül bevetett atombombákat, George Orwell az emberiség előtt álló kérdéseket Az atombomba és te című cikkében foglalta össze, így:

„Közhelyes megállapítás, hogy a civilizáció története a fegyverek története. Különösképpen és sokszor fel szokták hívni a figyelmünket az összefüggésre a lőpor európai feltalálása és a feudalizmus burzsoázia általi megbuktatása között. És, noha kétségem sincs afelől, hogy számos kivételt tudunk felvonultatni, úgy gondolom, a következő szabályt általában igaznak találnánk: azok a korok, amelyekben a domináns csúcsfegyverek drágák vagy nehezen előállíthatóak, mindig a despotizmus felé fognak hajlani, míg amikor a csúcsfegyver olcsó és könnyedén elkészíthető, az egyszerű népnek is van esélye. Így például a tankok, csatahajók, bombázógépek lényegükben zsarnoki fegyverek, míg a puskák, muskéták, hosszúíjak és kézigránátok lényegükben demokratikusak. Egy komplex fegyver az erőseket teszi még erősebbé, míg egy egyszerű fegyver – amíg nincs rá erősebb válasz – a gyengéknek biztosít erőt.”

1945-ben és a hidegháborúval olyan korba léptünk, amely csakugyan Orwell valódi és nem leegyszerűsített jóslatai alapján működött. Ezeket a bonyolult tankokat és ágyúkat használták a muskéták ellen a szovjetek 1956-ban, az amerikaiak pedig a vietnámi háborúban.

A drága és technikailag nehezen utánozható fegyverarzenálokról, amelyeket a nagyhatalmak a maguk számára tartottak meg 1990 után is, hazudtak nekünk.

Oroszország, az Egyesült Államok és a kisebb méretű nukleáris fegyverekkel rendelkező társaik azt hazudták, ezek az arzenálok a biztonságunkat védik. A toronyméretű bombázók, rakétavetők, termobombák és még veszélyesebb eszközök nyugodt, csendes álmunkra vigyáznak.

Hogy az orosz hadsereg fejlesztése folyamatos, amióta csak 2008-ban megszállták Grúziát?

Hogy az Egyesült Államok minden egyes évtizedben indított egy gyilkos, pusztító háborút egy gyengébb, közel-keleti országgal szemben, amelyet aztán lényegében bármiféle terv nélkül volt kénytelen magára hagyni?

Hogy az egyre kegyetlenebb diktatúrával engedelmességre szorított, egyre szegényebb és egyre inkább széteső Oroszország a rá hagyott óriási fegyverkészletekre dollármilliárdokat költött, a népére meg alig valamit?

Hogy az oroszok és a kelet-európai NATO-tagországok határvidékén egymást érték az egyre nagyobb, egyre veszélyesebb hadgyakorlatok?

Minderre eddig nem kellett figyelmet fordítanunk. Elmagyarázták nekünk: ez teljesen természetes, nem kell mindettől félni. Tudták, hogy kell.

Hogy ma hajnalban, Ukrajnában ki volt az agresszor, teljesen világos.

Elődei szégyene, Vlagyimir Putyin orosz elnök úgy határozott, csak és kizárólag országa hatalmas ereje és rémisztő arzenálja felé fordul; erővel és a most mindannyiunk által érzett jeges rémülettel kíván minket akaratának elfogadására, teljesítésére kényszeríteni. Mint megtudhattuk – noha sokáig a NATO Oroszország elleni fenyegetését emlegette –, valódi akarata Ukrajna végleges megfélemlítése és megtörése. Ha ugyanis csupán a NATO-t szeretné kidobni, maradt volna az elrettentésen alapuló diplomácia még mindig széles talaján.

Mindez világos, mint a nap: nyolcvan év után Európa ismét egy imperialista agresszor hálójába került, jelenleg is ott vergődik.

A történet azonban, ahogy a jelenlegi világ is, valójában globális. És míg mi csak az Amazon-rendelést, az egyre jobb telefonokat, számítógépeket és kütyüket láttuk, és ünnepeltük a technika vívmányait, addig ezeket az a haditechnika fejlesztette ki, amely most számtalan ártatlan embert pusztít el északkeleti szomszédunknál.

Lehetetlen a folyamatosan növekvő imperialista keménykedés, a nagy szavak és a 2000-es évektől a birodalmakban és azok körül megerősödő csőlátásos nacionalizmus nélkül értelmezni azt, hogyan jutottunk el addig, hogy Vlagyimir Putyin még népe beleegyezésére sem várva, erővel próbál az USA-val és szövetségeseivel szemben olyan riadalmat kelteni, hogy bármi áron megpróbáljuk kiengesztelni.

A harmincas években mindezen már átmentünk. Éppen azért lettek volna fontosak az olyan nemzetközi fórumok, mint az ENSZ vagy az EBESZ, ahová mind a nyugati hatalmak, mind Oroszország, mind Kína bejáratos lehet, mert a világ biztonságára és jövőjére csak így lehetett volna figyelni.

Ehelyett azonban az iraki agresszió, a csecsen háború, a szíriai mészárlás árnyékában az elzárkózó szélsőség, a szélsőjobb megannyi változata bontakozott ki.

Putyin éles váltásával 2008-ban Oroszország, Bush-sal 2000-től az Egyesült Államok is a gyanakvó, fegyverkező és agresszívan kommunikáló hatalmak közé lépett, Hszi Csin-pinggel pedig 2018-ra ehhez az ostoba versenyhez Kína is felzárkózott.

Justus Pál már a harmincas években, a fasiszta totális diktatúrák jellegét elemezve rámutatott, hogy a társadalom mitologizálása, miszticizálása, az egyszerű történetmesélés vezérfonalán vakon juthatunk el a totális államból a totális háborúba:

„Ezért az irracionális elemek tömege a fasiszta ideológiában. Kezdetben ez is az ideológia fogyasztó tömegeinek kiszolgálását célozta: egyetlen más osztály sem olyan hajlamos vallásos-misztikus tudatformákban való gondolkodásra, mint a kispolgárság, amely a megsemmisítésére törő társadalmi valóságtól legtávolabb eső, vele legellentétesebb, de egyben tőle legfüggetlenebb, mintegy öntörvényű zárt világot jelentő ideológiába menekül. Ám a kispolgárság és a befolyása alatt álló munkásréteg szerepe nem ér véget azzal, hogy a hatalmat meghódították a monopoltőke számára. … Minél nagyobb a valóság nyomása, annál erősebben kell adagolni ennek számára, békében és háborúban, a misztikus-vallásos ideológiát, hogy a monopoltőke diktatúráját ne csak tűrje, de személyes-nemzeti ügyeként cselekvően és lelkesen vállalja.”

Jelenleg ismét ebben a miszticizmusban élünk: elfogadjuk a nyakunkon ülő monopoltőkét.

Elvitatkozhatunk arról is persze, vajon „totális állam”-e a mai Oroszország – szerintem nem, hiszen a posztmodern elhozta a justusi értelemben vett, államszervezetében totális állam végét. Ettől viszont még mind Oroszország uralkodó osztálya, mind az oligarchikus demokráciák nyugati uralma egyre nagyobb mértékben épít a Jó és Gonosz fogalmára, ahol a Jónak mindenáron győzedelmeskednie kell. Akármennyire hihetetlen, ezt próbálja híveivel elhitetni Putyin is.

De közben vigyáznunk kell, hiszen a még mélyebb konfliktusba éppen az oroszok mint nép démonizálása, és az ellenük való kollektív gyűlöletkeltés vihet bele igazán.

Az óriási tömegpusztító arzenálok miatt egy ilyen háborúnak nem lenne győztese.

De mit tehetünk mi, ha végül, a forradalmak kora után a muskétát és gránátot is kicsavarta a kezünkből a szuperfegyverek garmadája, és ilyenképpen zsarnokra és háborús uszítóra már nem törhetünk? Egyszerű: tömegesen kell tiltakoznunk, utcára mennünk, határozottan, keményen és sokszor. Meg kell mutatni az agresszoroknak, akaratuk gyengébb, mint a tömegeké; és ha ők meg kívánnak félemlíteni minket, végül nekünk kell majd megfélemlítenünk újra őket.

Nem lesz túl egyszerű, az bizonyos.