Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Miféle kompromisszum? II. Közelítési kísérletek a szamizdat Beszélő Társadalmi szerződéséhez

„Magyarországnak utoljára 1956 adott politikai programot. E szöveg szerzői azok közé tartoznak, akik szerint a történelem nem tette túlhaladottá október alapvető követeléseit. (…) Meggyőződésünk azonban, hogy e követeléseket az ország mai politikai helyzetében napirendre tűzni nem lehet, s valószínűnek tartjuk, hogy ez a helyzet még hosszú ideig nem fog lényegesen megváltozni.”[1], áll a Társadalmi szerződés (továbbiakban: TSz.) nyitófejezetének zárlatában.

35 évvel ezelőtt, 1987 tavaszán készült el a szamizdat Beszélőnek a politikai kibontakozás feltételeit tárgyaló programja, a Társadalmi szerződés, melynek megszövegezői Kis János, Kőszeg Ferenc és Solt Ottilia voltak.

Fehér Renátó kétrészes írása arra keresi a választ, hogy miben és hogyan látják a Társadalmi szerződés szerzői az idő szerint a maguk politikai cselekvésének közvetlen előzményét, előtörténetét. Ám ez a kérdés itt és most, számunkra is aktuális, az aprómunka nem megspórolható: hol és hogyan találhatja meg a mai magyar rendszerkritikus baloldal a maga autentikus és inspiratív hagyományait?

A Társadalmi szerződés kínálta kompromisszum feltételrendszeréről szóló első rész itt olvasható.

Anélkül, hogy mindezt pusztán történeti rövidlátásként értékelné a rendszerváltás időpontjának valódi közelségét már ismerő fölényes utókor, érdemes idézni, hogy melyek is októbernek azok az alapvető követelései, amelyeket az adott politikai helyzetben – eszerint – nem lehet napirendre tűzni (még). Többpártrendszer, képviseleti demokrácia, önkormányzat a munkahelyeken és a településeken, nemzeti önrendelkezés, semlegesség a külpolitikában. E fenti helyzetértékelés szerint az adott történeti-politikai kontextus az, amely elsődlegesen korlátozza a politikai kibontakozásnak a – TSz. alcímeként beígért – feltételeit.

A szerzők tehát ezért 1956 októberének fentebb sorolt követelései helyett 1956 novemberének – a demokratikus pártmaradványok és a munkástanácsok által előterjesztett – kompromisszumos megoldásait tekintik a TSz. előképének.

Érdemes persze rögzíteni, hogy 1956 novemberének kompromisszumos javaslatai, egytől egyig meg kívánták őrizni a forradalom szocialista vívmányait, tehát október követeléseit, amelyek híján 1956 novemberéből aligha maradna egyéb, mint egy üres tárgyalóasztal. 1956 novemberének programja a Szovjetunióhoz fűződő kapcsolat és a rendszer alapvető jellegzetességeinek részleges biztosítása mellett próbálja átmenteni a forradalom legtöbb törekvését. Ekként a tartalmi kérdésekben evidens eltérések mutatkoznak az 1956. novemberi és az 1987. júniusi célkitűzések között, s így joggal merülhet fel a kérdés, hogy miben is rejlik a TSz. számára 1956 novemberének előkép-mivolta. Mindehhez érdemes megvizsgálni a forradalmat követő hetek programigényű dokumentumait.

A TSz. bevezetőjében hivatkozott 1956. novemberi program mindenekelőtt Bibó Istvánnak a magyar helyzetről szóló, Levél, expozé és tervezet (Tervezet a magyar kérdés kompromisszumos megoldására) című, november 6-ára datált szövegére utalhat[2]. Ebben Bibó a magyarországi rend konszolidálásának elsőszámú akadályát a szovjet csapatok jelenlétében látja, így „méltányos kiegyezésként” olyan megoldást vázol, amelynek keretében Magyarország kilép a Varsói Szerződésből, de kétoldalú megállapodást köt a Szovjetunióval, s „amely a szocialista vívmányokat a szabadságintézmények garanciáival kapcsolja össze”. Emellett az általános választások előtt alkotmányozó nemzetgyűlés ül össze a forradalmi bizottságokból és tanácsokból, mely az új magyar demokrácia alkotmányjogi és társadalmi alapelveit alkotmánytörvénybe foglalja.

TÖMEGGYŰLÉS 1956 OKTÓBERÉBEN. Forrás: Fortepan / Faragó György

A bibói Tervezetre épül a dokumentum, amely Magyarország állami, társadalmi és gazdasági rendjének alapelveiről és a politikai kibontakozás útjáról című nyilatkozatként manifesztálódott 1956. december 8-ai dátummal, Farkas Ferenc és Bibó István aláírásával. Erre Memorandumként is több helyütt hivatkoznak. Egy másik szövegváltozat A Magyar Demokratikus Függetlenségi Mozgalom Kibontakozási Javaslataként jelent meg még novemberben. A szamizdat Beszélő mindkét szövegváltozatot közölte, mely újabb érv amellett, hogy ezek a TSz. fontos referenciáiként olvashatók[3]. Alaptételük, hogy államigazgatási-hatalmi szerep jutna a forradalom idején újjáalakult politikai pártoknak, tömegszervezeteknek, a forradalom intézményeinek. A létrejövő Forradalmi Néptanács az állami főhatalmat az Elnöki Tanáccsal együtt gyakorolná, s ekként kiírná az alkotmányozó nemzetgyűlési választásokat, azok lezajlásáig pedig ideiglenes kormányt alakítana.

A dokumentum alapján a kompromisszum egyértelműen a szovjet vezetés (tehát nem a Kádár-kormány!) és a „még ellenálló társadalom”[4] között jönne létre, amely – s itt is a bibói Tervezet javaslatát látjuk – a szovjet csapatok kivonásáért, a többpártrendszer és a munkástanácsok helyreállításáért cserébe foglalná alkotmányba a szocializmus vívmányainak megőrzését.

A bibói Tervezettel lényegében azonos a munkástanácsok alapállása. „Bibó István államminiszter „Tervezet”-ét a forradalom szerveinek legfontosabbika, a munkásosztályt képviselő Nagy-budapesti Munkástanács 1956. november 14-én magáévá tette. Következésképpen az alanti „Tervezet” olyan javaslatokat tartalmaz, amelyek törvényességét egyfelől az biztosítja, hogy az utolsó helyén maradt államminiszter terjesztette elő őket, másfelől az, hogy a forradalom legfontosabb népi testülete elfogadta a „Tervezet”-et.”, olvasható az Irodalmi Újság 1957. november 15-ei számában, a bibói Tervezetet közlő melléklet bevezetőjében, és ezt az információt Bill Lomax is megerősíti.[5]

A mozgástér és a tárgyalásra szorítás tekintetében minden egyéb szervezetnél jóval előnyösebb az országos népmozgalomként kiteljesedő munkástanácsok helyzete. A Nagy-budapesti Központi Munkástanács (továbbiakban: KMT) közvetlenül, a Kádár-kormány feje fölött tárgyal(hatot)t Grebennyik tábornokkal, a megszálló szovjet erők főparancsnokával, (elsősorban) a lefogott és deportált munkástanács-tagok szabadon bocsátásáról.[6] A KMT és a Kádár-kormány között éles(b)en megvalósuló novemberi tárgyalások nem is a hatalommegosztás, hanem egyenesen a kettős hatalom körülményei között zajlottak.

Mert noha a legitimációhiányos kormány az Elnöki Tanács elnökének, Dobi Istvánnak a közreműködésével „birtokolta” az állami főhatalmat, helyi szinten és az üzemekben ugyanakkor a forradalom vívmányait megőrizni vágyó, legitimitását ebből és a tömegmozgalom nyújtotta közbizalomból nyerő ön-kormányzó munkástanácsok váltak megkerülhetetlenné. A KMT november 14-ei megalakulási határozatában rögzített követelései teljesítése ellenében veszi fel a munkát, s az általános sztrájk felfüggesztése jó tárgyalási alapnak, a követelések jó ellenértékének látszott.

Ugyanakkor e kettős hatalom működése és megítélése tekintetében voltak különbségek a KMT-n belül is, ami a kompromisszumos kibontakozás kérdését is érinti. Bill Lomax utal rá[7], hogy a KMT-ben akadtak, akik az új hatalmi szervekkel való nyílt szembeszegülés mellett álltak, míg a küldöttek többsége a kompromisszumos megegyezés lehetőségét kereste. A dilemma felismerésében persze egységes a KMT: egyfelől ott van az állami főhatalmat „a szovjet szuronyok és hadsereg” támogatásával magának vindikáló kormány elvi alapú elismerhetetlensége (a KMT mindvégig kitart Nagy Imre mellett), másfelől s ugyanakkor a Kádár-kormánnyal való tárgyalás szükségessége[8] mint egy kompromisszum alapfeltétele.

A következőben a KMT az álláspontját fenntartotta és kiegészítette: elvárta az intézmények és közüzemek munkástanácsainak kormányzati elismerését, nem fogadta el a fölülről vezényelt, újraalapított szakszervezeti tanácsokat és azok csúcsszervezetét, a SZOT-ot, követelte a Munkásújság megindítását, és tárgyalni akart Nagy Imrével.

A kormány időhúzásra játszott, kormánybiztosokat akart kiküldeni az üzemekbe, maga mellé próbálta állítani a parasztságot, lopni igyekezett magának a munkástanácsok hiteléből és tömegtámogatásából, s közben meg is osztani a munkásokat[9]. A hatalom olyan partnereket keresett a munkástanácsokban, akik hajlandóak lemondani „intézményi” hálózatukról és politikai követeléseikről. Ennek kudarcával összhangban fokozódtak november végétől a letartóztatások. A KMT december 6-án memorandumot adott ki, a salgótarjáni sortűz (december 8.) után újabb kétnapos sztrájkot hirdetett, erre válaszul a kormány törvényen kívül helyezte a területi munkástanácsokat és a KMT-t is (december 9.). December 11-én végül a KMT vezetőit, Bali Sándort és Rácz Sándort is letartóztatták a Parlamentben.

Látható, hogy a TSz. által a saját előképének tekintett bibói Tervezet(ek) olyan konkrét, rövid és középtávú alkotmányos-jogi processzusokat (például alkotmányozó nemzetgyűlést, Forradalmi Néptanácsot, általános választásokat) vázolnak, amelyek lehetővé tennék a politikai-hatalmi szerveknek (Országgyűlés, Minisztertanács, stb.) a (részleges, ám folyamatosan kiteljesedő) átvételét a párt és az apparátus, a nómenklatúra ellenében. Ahogy sok összhangot mutatnak a gyakorlati politizálás tekintetében még jobb helyzetben lévő, novemberi munkástanácsi határozatok követeléseivel is.

Mindezzel szemben a TSz. az 1956. októberi követeléseket és forradalmi szocialista vívmányokat megőrző, beépítő 1956. novemberi programokat lényeges tartalmi elemeiben alig sem követi: nem beszél többpártrendszerről és szabad választásokról[10], sem a szovjet csapatok kivonásáról.

Nem egy azonnal megragadható lehetőségről szól, hanem egy eljövendő kompromisszumos megoldás keretfeltételeit jelöli ki, amihez tehát még hiányoznak a tömegnyilvánossággal legitimált nyomásgyakorlás eszközei. „Most, a politikai bizonytalanság óráiban, ha [a hatalom] akarna se lenne kivel tárgyalnia. (…) A lakosság szélesebb köreiben még csak az elégedetlenség erősödik. (…) A politika kulcskérdése ma az, hogy a hallgatólagos közmegegyezés felmondását követi-e a nyílt társadalmi szerződés sürgetése.”[11] Ekként tehát – az ország mai politikai helyzetében napirendre tűzni – egy eljövendő kompromisszum keretében csak a párt(hatalom) önkorlátozását lehet, állítja a TSz..

Összegző szigorúsággal azt lehetne mondani, hogy a TSz. leginkább csak e várva várt aktus szókincsében és definiálásakor (kompromisszum, kibontakozás) idézi meg 1956-os előképeit. Némileg megengedőbben úgy fogalmazhatunk, hogy procedurális szempontból, a cselekvésmód, a stratégia, a szcenárió kompromisszumos jellegében mutatkozik hasonlóság, de nem nyomdok vagy hagyománykövetés.

Van azonban az 1956-os előképeknek egy gyakorlati és egy tartalmi eleme, amelyek mégis érvényesülnek a TSz.-ben, és amelyekre több okból is érdemes kitérni. Egyfelől mert éppen ezek vezetnek tovább a TSz. értelmezésének – a kompromisszum melletti másik mostani – kulcsszavához: az eklekticizmushoz.

Másfelől pedig mert ez az eklekticizmus mutat rá a demokratikus ellenzék (egyik) legfontosabb csoportjaként kezelhető Beszélő-kör fokozatos szemléletbeli eltolódásaira a szűkös nyolcvanas évtizedben. A gyakorlati elem a kádári hatalom legitimitásnak az őstörténetből, az eredetmondából, tehát 1956-ból levezetett genealógiai kérdése, ennek újra felmerülése, és ekként megrendülése. Ahogy látható volt, ez már a KMT 1956. novemberi belső vitáiban is előkerült, tudniillik a munkástanácsok de facto elismerték tárgyalópartnernek a Kádár-kormányt, jogilag azonban illegitimnek tartották[12].

Ez a kérdés – három évtizeddel később – a szamizdat Beszélőt is foglalkoztatta, visszamenőlegesen és saját jelenidejében. S bár a TSz. felütése a közmegegyezésnek a válságáról és végéről beszél, ezért tekinti evidensnek, hogy Kádárnak mennie kell[13], az alkotmányos-jogi önkorlátozást magától a párthatalomtól várja, ekként pedig jogilag elismeri azt, még ha a morális és a politikai legitimációs deficit tényét és vádját implicite fenn is tartja.

Egy lapszámmal korábban (Beszélő 19.) megjelent, a fentiek tükrében meglehetősen konkrét és tünetértékű címmel ellátott cikkében, a Vég és kezdetben Kis János már rögzítette, hogy „A mai válság nem csupán a rendszeré; közelebbről nézve az ’56-57-ben rögzített hatalomgyakorlási elvek válsága. (…) Nekünk ma azért kell emlékeznünk a restaurációra, hogy megérthessük a hatalom mai politikai válságát. (…) Azért kell elemeznünk az akkori – kudarcot vallott – megegyezési ajánlatokat, hogy a mai és holnapi, talán kevésbé kilátástalan helyzetben rátalálhassunk egy működőképesebb kompromisszumra. 1956-57 morális kérdésből politikai kérdéssé vált.”[14]

S bár a szamizdat Beszélőben már a kezdetektől mintegy önálló rovatként volt jelen ’56,

a válság mélyülésével a kádári rendszer genezise, s ekként legitimációja is egyre élesebb fényt kapott: „amikor lehetővé vált az ’56-ról szóló vita, ’56 újraértékelése a szamizdaton túl a nyilvánosság előtt is, akkor a kádári rendszer legitimitása került napirendre.”[15]

A másik, a TSz. és részben az ellenzék ideológiai-politikai formálódása tekintetében lényeges és tartalmi elem az önigazgatás kérdése. Ahogy arról a dokumentum recepciójában is jócskán – elsősorban Kemény István jóvoltából[16] – szó esik, ez az a témakör, amely a TSz. eklekticizmusát legerőteljesebben megvilágítja, hiszen a bevezetőjében jelzett piacosító gazdasági reform (szociál)liberális szándékával szemben áll az önigazgatási koncepció szemlélete. A második rész III. fejezetének 2. pontja a tartalomjegyzékben egyenesen a Munkahelyi önigazgatást! címmel szerepel.

A koncepció főbb állításai szerint az egységes tőkepiac megteremtése a munkahelyi önigazgatás erőteljes továbbfejlesztésével kell, hogy összekapcsolódjon; a vállalati szervezetek fölött a dolgozók rendelkeznének az önigazgatási testületek útján, s ezáltal az igazgató személyéről és a hosszú távú gazdasági stratégiáról is maguk döntenének; a gazdálkodó szervezetnek maga az önigazgatás lenne a tulajdonosa, a munkavállalók tulajdonosi érdekeltsége részvényesi érdekeltségen keresztül valósulhatna meg, a vállalat dolgozói pedig előnyt élveznének a vállalati részvények kibocsátásakor.[17] Kijelenthető, hogy a TSz.-ben – valóban markánsan – szinte csak itt lelhetők fel tartalmilag az ígért és vállalt 1956-os reminiszcenciák.

A fentebb már ismertetett 1956-os dokumentumok mindegyike társadalmi tulajdonról beszél, hiszen ezek a kizsákmányolás mentes társadalmi és gazdasági rend, a szocializmus elvi alapján állnak. Ahogy a Magyar Demokratikus Függetlenségi Mozgalom Kibontakozási Javaslata rögzíti „a vállalati dolgozók kollektívájának jogát az igazgatásban való részvételre, valamint a vállalat működésének anyagi eredményeiben való részesedésre”[18], úgy a KMT alakuló ülésén elfogadott bibói Tervezet is alapvetésnek tekinti „a meglévő gyáraknak munkásigazgatáson, munkásrészvényeken, vagy nyereségrészesedésen alapuló közösségi tulajdonát”.[19] És bár a TSz. bevezetője az adott politikai helyzetben (1987) napirendre nem tűzhető követelések listáján a munkahelyi önkormányzatokat is ott szerepelteti, a szerzők a programpont kifejtésével – maguknak ellentmondva? – végül mégis megcélozható realitásként kezelik azt. Ennyiben a TSz. a bibói Tervezetnek és a munkástanácsok ajánlatának is tétova örököse.

Ripp Zoltán szerint is az önigazgatási koncepció mutat rá a TSz. eklekticizmusára.

Ezt a vonást – részben a retrospektív visszaolvasás béklyójából származó liberalizálás-fogalom helyett – talán indokoltabb is a javaslat (sőt akár a Beszélő-kör akkori gondolkodásának) uralkodó áramlataként nevezni meg: „a Társadalmi szerződés egyik fontos – és jellemző módon éppen a gazdasági átalakulás radikális reformvonala által erősen vitatott – vonulata éppenséggel az önigazgatás, a társadalmasítás felé mutatott.”[20]

Kemény István 1988-as kritikája az önigazgatási koncepció bírálatában nem a történeti, tehát ’56-os vagy munkástanácsi vonatkozásokat emeli ki, ehelyett mindenekelőtt antikapitalista maradványokat azonosít. És bár rögzíti az eklekticizmus keltette „zavart”, a TSz. gazdasági szemléletét mégis leginkább az önigazgatási fejezet, e szocialisztikus elköteleződések felől véli összességében leírhatónak: „Úgy érzem, hogy az egész fejezetet a kapitalizmustól való félelem hatja át. E félelemből kettős törekvés fakad: már most gátat vetni a még meg sem levő kapitalizmusnak, és egy nem kapitalista utat találni az önigazgató gazdasági rendszer képében. A félelmet alaptalannak tartom. Először azért, mert kapitalizmus még nincs, és nincs is sok esély arra, hogy lesz. Másodszor azért, mert éppen az a baj, hogy nincs. Ha Magyarország 1945 után egy európai (például skandináv) mintájú kapitalizmust tudott volna kiépíteni, nem ott tartana, ahol most. És ma is, mi jobbat kívánhatnánk?”[21] Kemény pro-kapitalista kritikája „balra ragadva” pozicionálja a TSz.-t, talán annak szerzőit és egész közösségét is, s ezzel a liberális szellemű bírálattal nem áll egyedül a párizsi Magyar Füzetek „műhelyén” belül.

A hazai kritikák – például Tamás Gáspár Miklósé – is az önigazgatási túlerőt marasztalja el a szabad piaci liberalizmus ellenében: „Meglehetősen kényszeredett védelme az a szabad piacnak, ahol a vállalkozó (személy vagy csoport) cselekvését ilyen tág körű vállalati önigazgatás és szakszervezeti befolyás korlátozza.”[22] Ami pedig a történeti előképek és az önigazgatási javaslat keltette eklekticizmus viszonyát illeti, ott Kőszeg Ferenc – egy évtizeddel a TSz. után született – magyarázata mutatkozik szimptomatikusnak: „A vállalati szervezetet azonban – beleértve a nagyobb magánvállalatokét is – az önigazgatás kezébe akarta adni [a Társadalmi szerződés]. Beszédes példája ez annak, hogyan őrzött meg a demokratikus ellenzék is – nem népi, hanem szocialista-szociáldemokrata alapon – harmadikutas elemeket a maga gondolkodásában, egészen a rendszerváltásig.”[23]

Ugyanezt az eklekticizmust emlegeti fel Tamás Gáspár Miklós is a TSz.-ről szóló – már idézett – kritikájában: „A Társadalmi szerződés (…) minden az ellenzék számára hagyományosan drága politikai variáns rokonszenves elegyét adja. Van itt liberális kapitalizmus, önigazgatói szocializmus, szociáldemokrata társadalompolitika, szakszervezeti demokrácia, konstitucionalizmus, radikális kisebbségvédelem, polgári engedetlenség, nemzeti pátosz. Hogy lehet mindezt ilyen simán összeegyeztetni? A válasz egyszerű: nem lehet.”[24]

E recepciótörténeti áttekintés felől még biztosabban állítható, hogy „harmadikutas elemek” és az eklekticizmus semmiképpen sem tűnik marginális kérdésnek, akár a TSz., akár a szamizdat Beszélő, akár a demokratikus ellenzék fontolva változó ideológiai profiljára, pozíciójára tekintünk, mely meglátásom szerint épp a TSz.-t követően, a Szabad Kezdeményezések Hálózata, majd a pártszervezés hónapjaiban kezd nagyobb léptékben változni, még annak ellenére is, hogy ez az eklekticizmus az SZDSZ 1988. novemberi Elvi nyilatkozatában is reprezentálódik. Ebben a hagyománykijelölő felsorolásnak a közelmúltból származó nevei (Kéthly Anna, Bibó István, Szabó Zoltán, Nagy Imre, Donáth Ferenc) talán nemcsak valami anakronisztikus hűség tárgyaiként említődnek, hanem továbbra is fenntartják azt a fentebb jelzett – szerves – eklekticizmust, amelyben szocialisztikus, demokratikus szocialista szemléleti hatások is releváns tényezőkként szerepelnek.[25]

A TSz.-t követő hónapokban, a demokratikus ellenzékből terebélyesedő politikai közösség programvitáiban hagyománynak és identitásnak ez az összetett kérdése alapvető adottság, feszültség.

Ezek a viták a demokratikus ellenzék megváltozó ideológiai profilját, ennek szimplifikált leírását, megcsontosodott emlékezetét érintik.[26]

A Szabad Kezdeményezések Hálózatának Van kiút című, tizenegy hónappal a TSz. után, 1988 májusában napvilágot látott programnyilatkozata már markánsan új politikai kontextussal szembesít. Eszerint a szabadságjogok gyakorlását nem a törvények oltalma, vagy a párt önkorlátozási készsége teszi lehetővé, amelyekre még a TSz. kibontakozási javaslata alapozott, hanem a hatalom rohamos implóziója. S hogy hogyan hagyta le (bár meg nem haladta) a „Történelem”, a rendszerváltás gyorsuló ideje a TSz.-t, arra annak szerzői (Kis János és Kőszeg Ferenc) is beismerően reflektáltak később: „Megindult az a politikai folyamat, amelyet részleteiben persze egyáltalán nem láttunk előre, de hihetetlenül felgyorsult ahhoz képest, amivel a „Társadalmi szerződés” 1987-ben számolt.”[27]

Ez a vonatkozás felhangosítja azokat a kritikai szempontokat, melyek szerint a TSz. kompromisszumos javaslata már 1987 tavaszán és júniusában is kevés és megkésett ajánlat: „visszaemlékezők elmondásaiból tudjuk, hogy főként az egypártrendszer fönntartására vonatkozó kiindulópontot, a többpártrendszernek pusztán elvi elfogadását tartották jónéhányan [sic!] kevésnek. 1987 nyarán sokak számára ez a program túlhaladottnak tűnt”[28] – utal elsősorban a szamizdat Demokratában megjelent kritikára Csizmadia Ervin, de idézhető lenne Ripp Zoltán értékelése is, amely reálpolitikai visszafogottsággal jellemzi a TSz.-t[29]. Ugyanakkor, miután nem látszik, hogy a merészebb követelések szükségességét megfogalmazó kritikák milyen reális körülményekre alapozzák önmagukat, ekként

a TSz. stratégiai „tévedése” sem elsődlegesen a túlzott óvatosságában, s különösen nem az önmérsékletében keresendő (hiszen választott előképeinek is részben ilyen (önkorlátozó / kompromisszumos / határolt / megszorított) a viszonyulása), hanem e következtetéshez vezető alapvetésben: a rendszert egyértelműen életképesebbnek tartja annak valódi, már válságos állapotánál.

[1] – KIS János, KŐSZEG Ferenc, SOLT Ottilia, Társadalmi szerződés = Beszélő Összkiadás, szerk. HAVAS Fanny, Bp., AB-Beszélő, 1992, II, 757–758. (A Beszélő Különszáma (1987/2.) itt érhető el online.

[2] – BIBÓ István, Válogatott tanulmányok, Bp., Magvető, 1990, IV, 169–177. Bár konkrétan a bibói Tervezet szövegét nem, de több arra épülő dokumentumot (újra)közölt a szamizdat Beszélő.

[3]A Parasztpárt (Petőfi Párt) vezetésének memoranduma 1956 decemberében = Beszélő Összkiadás, II, 630–633., és A Magyar Demokratikus Függetlenségi Mozgalom Kibontakozási Javaslata = Beszélő Összkiadás, I, 45–48. A két dokumentum azonosságairól, különbségeiről, közléseiknek eredeti helyéről, ld. Sz. S. [Szilágyi Sándor], A Bibó-Farkas Memorandum és a Magyar Demokratikus Függetlenségi Mozgalom Kibontakozási Javaslata = Beszélő Összkiadás, II, 632–634.

[4] – Szilágyi Sándor fordulata, ld. A Parasztpárt (Petőfi Párt) vezetésének memoranduma 1956 decemberében = Beszélő Összkiadás, II, 630.

[5] – Irodalmi Újság (melléklet), 1957. november 15., 1.; Bill LOMAX, Magyarország 1956, ford. KRASSÓ György, Bp., Aura Kiadó, 1989, 179.; ezt a forradalmat dehonesztáló művében megerősíti: MOLNÁR János, A Nagybudapesti Központi Munkástanács, Bp., Akadémiai, 1969, 54.

[6] – LOMAX, i. m., 187.

[7] – LOMAX, i. m., 185.

[8] – Elemzését Bill Lomax így folytatja: „Bali Sándor javasolta azt, hogy tagadják meg a de jure elismerést a Kádár-kormánytól, de ugyanakkor ne tartózkodjanak attól, hogy de facto kapcsolatot létesítsenek vele”. A dilemmát tehát pontosan írja le ez a megfogalmazás, a Központi Munkástanács aznapi ülésének jegyzőkönyvében ilyen szövegrész azonban nem szerepel, Lomax pedig nem jelöli meg egyéb forrását. – Vö. A Központi Munkástanács irataiból, Társadalmi Szemle, 1991/8–9, 142–155.

[9] – Rácz Sándor visszaemlékezése szerint a november 16-ai megbeszélésen Apró Antal három miniszteri helyet ajánlott a KMT-nek, ld. A Munkástanács mint egy pecsét hitelesítette a forradalmat = Beszélő Összkiadás, I, 348.

[10] – Az országos választási lista kiszélesítését említi, független jelöltek indulásának és a közjogi státuszú társadalmi, szakmai, érdekvédelmi szervezetek általi delegálásnak a lehetőségét, ezáltal a Parlament szuverén hatalmának és ellenőrző funkciójának megteremtését.

[11] – KIS, KŐSZEG, SOLT, i. m., 756.

[12] – Az 1956. november 4-ét követő közjogi zűrzavarról és legitimációhiányról ld. FEITL István, Zavarok Nagy Imre és Kádár János kormányainak archontológiája körül, Múltunk, 1993/1, 102–113., és DR. JOBBÁGYI Gábor, Szovjet–magyar háborús és emberiség elleni bűncselekmények és jogtiprások az 1956-os forradalomban és a megtorlás során, Valóság, 2017/7, 1–20.

[13] – „Kádár személyében testesítette meg az 1956–57-es restaurációval kezdődő korszakot. Elkerülhetetlen bukása a korszak végét szimbolizálta.” – KIS János, Mit képvisel a Beszélő? = Beszélő Összkiadás, III, 692.

[14] – KIS János, Vég és kezdet = Beszélő Összkiadás, II, 615–620.

[15] – Hegedűs B. András, Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc reneszánsza és a rendszerváltás = Az 1956-os Intézet Évkönyve, Budapest, 1998, 287.

[16] – Ld. KEMÉNY István, Programok és ellentmondások, Magyar Füzetek 19–20, 53–77.

[17] – KIS, KŐSZEG, SOLT, i. m., II, 768.

[18]A Magyar Demokratikus Függetlenségi Mozgalom Kibontakozási Javaslata = Beszélő Összkiadás, I, 46.

[19] – BIBÓ István, Válogatott tanulmányok, Bp., Magvető, 1990, IV, 176.

[20] – RIPP Zoltán, Szabad Demokraták, Budapest, Napvilág, 1995, 13.

[21] – KEMÉNY István, Programok és ellentmondások, Magyar Füzetek 19–20, 70–71.

[22] – TAMÁS Gáspár Miklós, Üdvözlet, óvás és kacaj, Hírmondó, 1987. március–július, 4.

[23] – KŐSZEG Ferenc, 1956 – a magunk képére formált forradalom, Beszélő, 1997/7.

[24] – TAMÁS Gáspár Miklós, Üdvözlet, óvás és kacaj, Hírmondó, 1987. március–július, 3.

[25]Szabad Demokraták Szövetsége = Beszélő Összkiadás, III, 654.

[26] – Ld. erről: FEHÉR Renátó, A mozdulatlan örökmozgó – Tíz éve halt meg Eörsi István, Kettős Mérce, 2015. december 26., utolsó letöltés: 2022. január 31.; és FEHÉR Renátó, „Az utolsó radikális” – Szalai Pál élete és kora, I. rész, Mérce, 2019. december 5., utolsó letöltés: 2022. január 31.

[27] – FARKAS Zoltán, „Nem tekintettük magunkat társadalmi erőnek” – Beszélgetés Kis Jánossal, Kőszeg Ferenccel és Lengyel Lászlóval, Mozgó Világ, 1990/3, 43.

[28] – CSIZMADIA Ervin, A magyar demokratikus ellenzék 1968–1988, Bp., T-Twins, 1995, 393.

[29] – RIPP Zoltán, Rendszerváltás Magyarországon 1987–1990, Bp., Napvilág, 2006, 49.

Címlapkép: Fortepan / Fortepan