Murray Bookchin Utopia, not futurism című előadásában futurizmusnak nevezi, amikor a jövőt a jelen előrevetett képének látjuk, amikor a jövőt csak úgy tudjuk elképzelni, mint a jelen folytatását; ekkor a radikális változás csak a „még többet” jelenti, magasabb kereseteket, nagyobb házakat – ilyenkor csak a jelen léptékét változtatjuk meg a jövőbe vetítve. Az utópia viszont azt jeleni, hogy az elképzelt jövő radikálisan más lesz, mint a jelen.

Kiss Viktor könyvében azt állítja: a jelen kapitalizmusát már nem az legitimálja, hogy a világok legjobbikának állítja be magát, hanem az, hogy akik elvben valami másban gondolkodnának, végül azok is a fennállóban, a kapitalizmusban gondolkodnak. Bookchin azt javasolja: a jelent kell úgy megváltoztatni, hogy a jövő szükségképpen nagyon-nagyon más legyen.

Kiss Viktor könyve segít abban, hogy megértsük a jelen kapitalizmusát, majd releváns rendszerkritikus, forradalmi válaszokat adjunk megoldatlan problémáira, hogy a jövő radikálisan más lehessen.

Új politikai logika

Ahhoz, hogy a könyv végére eljussunk a forradom huszonegyedik századi projektjéhez, át kell alakítanunk fogalomkészletünket a politikáról, a kapitalizmusról, a forradalomról, szakítva a hagyományos ökonomista és szociologizáló megközelítéssel. A könyv első részében erre inspirálja az olvasót Kiss Viktor. Erre nagy szükség is van, mivel a magyarországi gazdasági-társadalmi viszonyok mágnesként vonzzák a radikális antikapitalista gondolkodókat ezen ökonomista és szociologizáló megközelítés irányába. A szegénység, a hajléktalanság, az alacsony bérek, a perverz szociálpolitika mind ebbe az irányba terelik a radikális gondolatokra fogékony elemzőket.

Kiss Viktor azonban (és jómagam is ezzel értek egyet) éppen ebben látja a rendszerkritikus antikapitalista pártok, szakszervezetek, mozgalmak kudarcának okát. A hagyományos marxista megközelítésben a politika egyszerűen a termelési viszonyok következménye. Ennek értelmében a politika számára adottak a saját csoportok, azokat nem kell létrehozni, megteremteni, elég a passzívabbakat mozgósítani, a meglévő feszültségeket pedig felerősíteni.

Kiss Viktor evvel szemben azt állítja a baloldali populizmus két teoretikusa, Ernesto Laclau és Chantal Mouffe nyomán, hogy a politika hozza létre a „mi” kollektív identitását a társadalom különböző csoportjainak egyesítésével; mégpedig a kor alapvető antagonizmusa, a politikai mentén. Így lesz Kiss Viktor központi kategóriája a politikai és a politika. A politikai az olyan ellentét, feszültség, ami a politika irányába tereli a társadalom tagjait. A politika pedig az, ami válaszokat ad a politikaira, és ahhoz való viszonyulásában létrehozza a „mi” és az „ők” csoportját.

A politikai logika pedig „azt a jellemző politikai gyakorlatot jelenti, amely az uralkodó konfliktusnak (például a „kívül” és a „belül” ellentétének) a társadalom szintjén érvényesülő destruktív és megosztó hatását a politika területén konstruktív és egyesítő mechanizmussá változtatja át – az adott párt, mozgalom, kormány stb., saját céljainak és mozgósító szándékának szolgálatába állítva magát az alapvető antagonizmust.”

Kapitalizmusok és korszakok

Kiss Viktor bemutatja a kapitalizmus különböző korszakainak nagy ellentéteit. A korai kapitalizmus antagonizmusa a munka és tőke ellentéte, ahol a proletár áll szemben a tőkéssel, a tulajdon nélküli a tulajdonossal, a szegény a gazdaggal. Itt a proletariátus sorsa a nyomor és a teljes kiszolgáltatottság, amelyből a kor kapitalizmusának logikája, illetve törvényei szerint nincsen kiút.

A huszadik század közepére felváltja ezt a modern kapitalizmus taylorista–fordista korszaka, a jóléti állam. Ez a tömegek számára egy feladatra képzett (tömeg)emberek által gyártott tömegtermékek időszaka, uniformizált és bürokratikus totalitás. A VW Bogarak, a Renault 4-esek, a Fiat 500-asok világa, kockaházakkal és milliószámra gyártott kis fogyasztású kisautókkal, kiszámítható, egyöntetű és minden szférájában befolyásolt, irányított, de biztonságos élettel. A modern kapitalizmus politikaija is változik, már nem csak a munka áll a tőkével szemben: az uniformizált, totális jóléti állam és az elidegenedést elutasító kívülállók ellentéte is megjelenik.

A korai és a modern kapitalizmus társadalmának alapvető viszonyrendszerét a gyáripar termelése határozta meg. A korai kapitalizmus szegény, utolsó erejéig kizsákmányolt proletárja, illetve a modern jóléti kapitalizmus tömegmunkása és annak elidegenedése, mind-mind a termelésben elfoglalt helytől függött. Így a korszakot meghatározó ellentét ebből fakadóan már kettős; tőke és munka, valamint a totálisan termeléscentrikus gyár és az általa létrehozott elidegenedett ember ellentéte.

A posztmodern kapitalizmus

A posztmodern kapitalizmus azonban főképp már nem árut állít elő, hanem kultúrát, amely valójában elsődlegesen már nem az árut, hanem a fogyasztáshoz alapvetően szükséges embert termeli, reklámjaival, divatmagazinjaival, termékkatalógusaival. Ahogy Kiss Viktor írja, az alap és a felépítmény helyet cserél, a termelt kultúrához kell a gazdaságnak is alkalmazkodnia.

Ma már nem pusztán a megtermelt termék fogyasztóját állítja elő a posztmodern kapitalizmus, hanem a kívánt optimális fogyasztó személyiségét, ízlését, igényeit, betegségeit, fizikumát, a teljes embert – ezt nevezte biopolitikának Antonio Negri, olasz marxista filozófus.

A korábbi materiális munkát felváltja az immateriális munka, az információt, a kultúrát és a társas kapcsolatokat termelő munka. Így lesznek a posztmodern kapitalizmusban termelés helyei a fogyasztás „nem helyei”, ahol valójában senki nincs otthon, mert a fogyasztás kényszere behatolt mindenhova, a hálószobába, az edzőterembe, a telefonba, az okosórába.

Ahogyan Kiss Viktor írja, a posztmodern kapitalizmus antagonizmusa az elkülönült terekben, a kapitalizmus zónáiban jelenik meg. A nyertesek a fogyasztás globális oázisainak „nem helyeiben” élik gondtalan életüket, a kirekesztettek pedig a kapitalizmus sivatagaiba szorulnak ki, ahol a nyerteseknek termelnek olcsón, a korai kapitalizmus körülményeire emlékeztető módon, vagy az oázisok mocskát takarítják.

Oázisok és Sivatagok

A posztmodern kapitalizmusban már nem a szegény–gazdag, a lent–fent a meghatározó ellentét, hanem hogy a kapitalizmus oázisain belül vagyunk vagy kívül rekedtünk – mert nincs hely, hogyan is lenne mindenkinek az oázisokban. Az oázisok és a sivatagok azonban nem homogén területek, ahogyan azt Kiss Viktor szerint a világrendszer-elmélet elképzeli. Az oázisok és sivatagok zónái mozaikszerűen ott vannak mindenhol, városokat, térségeket bontva kisebb zónákra. Mert az oázisok csak a sivatagokkal együtt létezhetnek, az oázisok pazar világát, az immateriális munkát végzők magas fizetését a sivatagok lakói fizetik meg.

Nincs oázis sivatag nélkül.

Az oázisok zónájába talán Andi Schmied Private Views: A High-Rise Panorama of Manhattan című, tavaly megjelent könyve enged némi bepillantást. A könyv jól illusztrálja a „belül” oázisa és a „kívül” sivataga viszonyát. A manhattani felhőkarcolók árnyéka a körülöttük kialakuló zónát már nemcsak az ottlakó emberek számára teszi élhetetlenné, de a napfény hiánya az élet minden formáját megfosztja az alapvető létfeltételektől.

Ugyanezt a viszonyt a kapitalizmus sivatagának szemszögéből Heather White és Jialing Zhang rendezte Complicit című dokumentumfilm mutatja be legplasztikusabban. A Kínában készülő iPhone és Samsung mobiltelefonokat gyártó munkások életét, vagyis inkább gyors halálát bemutató alkotás szembesít(het) azzal bárkit, mi a valódi ára a kapitalizmus oázisában folytatott felhőtlen, steril fogyasztói életnek.

A film a vidéki életükből kiszakított kínai munkások halálát mutatja be, akik a legmenőbb telefonok gyártásának köszönhetően gyorsan, de sokat szenvedve halnak meg (leginkább leukémiában) a csúcstelefon előállításához használt vegyszerek emberi szervezetre gyakorolt káros hatásai nyomán. A városi élet lehetősége a „belül lét” ígéretével csalogatta, kecsegtette őket, de ehelyett a nagyvárosok tömeglakásainak sivatagát, a mindennapi, megállás nélküli munkát és a gyors halált kapták. A film jól példázza a sivatag és az oázis között húzódó láthatatlan fal meglétét.

Az új antagonizmus

A posztmodern társadalomban a fontos döntések az emberi időérzéknél gyorsabban, a másodperc ezredrésze alatt, sokszor emberi beavatkozás nélkül születnek, ezért nevezte a posztmodern hálózati társadalom időfogalmát Manuel Castells időtlen-időnek. Ebben a folytonos kultúratermelés, az állandó változás, folytonos odafigyelést, megfelelést követel meg.

A posztmodernen belül levő ember helye soha nem stabil, soha nem léphet ki a fogyasztás állandóan változó világából, mert lemaradni egyenlő a kirekesztettséggel: aki lemarad, az gyorsan a privilegizáltak zónáján kívül találja magát.

A lemaradástól, a kimaradástól, a kívül kerüléstől való szorongás a kívül/belül antagonizmusának alapja.

Ez okozza a belül lakóiban az állandó feszültség érzését, az állandó megfelelési kényszert és a félelmet, hogy nem tudnak lépést tartani a változással. Napjainkban ez a feszültség hajtja a belül lakóit a politika irányába.

Kiss Viktor állítása, hogy napjaink főáramú politikáját a kívül/belül antagonizmusára adott válasz határozza meg. A mai politika e fő, nagy ellentét mentén teremti meg a saját kollektív identitását, egységesítve a társadalom különböző csoportjait. A jobboldali nagypolitikai ideológia válasza erre az „apokaliptikus belül”, míg a korábbi neoliberális és szociáldemokrata válasz a „progresszív belül”. A közös bennük, hogy mindkét reakció a „belül” lakói szempontjából nézi a problémát, az ő kedvezményezett státusukat evidenciának tekintik, s mindkettő a kapitalizmus fenntartását szolgálja.

Az „apokaliptikus belül” a belül és a kívül lévők kibékíthetetlen harcára alapoz, ahol a kívül a belül konkurense. A belül levőket meg kell védeni a kívül támadásától, a keresztényeket, a fehéreket, a hagyományos családot a nem keresztényektől, a muszlimoktól, a melegektől, a nem fehérektől. A normálisat a nem normálistól, a civilizáltat a civilizálatlan, barbár, alacsonyabb rendű kívül támadásától, a helyit, a tradicionálist, a hagyományost, régit, megszokottat meg kell védeni a betolakodó idegenektől, a változástól, a rendet a rendetlenségtől.

A „progresszív belül” a kívül levők jövőbeni lehetőségeként, példájaként, elérendő céljaként, az utolérendő mintaként jeleníti meg magát. A progresszív belül az emberi jogok, a demokrácia védelmezőjének tünteti fel magát, és úgy állítja be a „belül”-t, mint annak képviselőjét, aki mintát ad az antidemokratikus „kívül”-nek. Kerítést emel, de nem tesz rá szögesdrótot, ahogy Kiss Viktor írja.

A magyar példánál maradva: a kerítés marad, csak nem éheztetnek mögötte gyerekeket. A progresszív belül a zónán belül jólétet, egyenlőséget, jogbiztonságot ígér, megvéd a klímaváltozástól is akár, de csakis azokat, akik már belül vannak. Úgy tesz, mintha a kívül nem a belülből kimetszett, hozzá tartozó része lenne, hanem annak csak kényszerű, elmaradott követője.

A huszonegyedik századi forradalom

Kiss Viktor könyvének legfontosabb kérdése, hogy az új politikai logikában hol a helye a rendszerkritikus forradalmi baloldalnak. Milyen a 21. századi forradalom? Kik a forradalom alanyai?

A hagyományos marxizmus negatív forradalom programjával szemben, amely szerint a kapitalizmusban törvényszerűen bekövetkező válságok fogják a forradalmi ellenállást kiváltani, s ezzel magát a kapitalizmust megbuktatni, Kiss Viktor a forradalom pozitív programja mellett teszi le a voksát. A „rombolj, hogy építhess” bibliából átvett avantgárd jelmondata helyet az „építs, hogy a régi széthasadjon” posztmodern elképzelése mellett foglal állást.

A pozitív forradalom alternatívát épít – közelebbről alternatív életmódokat, társadalmi működést, életvitelt, kultúrát, jövőt. Olyan ellenkultúrát, amely pontosan a kapitalista jóléttel szemben jön létre, a korlátlan fogyasztás, a fogyasztói életmód, a reklámok által közvetített jó tagadásaként, a posztmodern kapitalizmus nem helyeiben teremtve meg a forradalom új helyeit. Vagyis a sem kívül, sem belül útját ajánlja a radikális rendszerkritikus baloldal számára.

Így az új forradalom aktorai nem a kirekesztettek, a sivatagok lakói, a lent lévők, a kizsákmányoltak, hanem azok, akik nem kérnek a kapitalista jóból, pedig jutna nekik belőle; ehelyett megteremtik a maguk autonóm, kreatív, szabad, boldog világát a kapitalista „belül” zónáiban. A fogyasztó zombival szemben az autonóm, szabad emberek alternatív közösségeit, akik belülről repesztik szét a kapitalizmust. A posztmodern kapitalizmus működését a „belül” immateriális munkája által termelt fogyasztók tartják fent, így azt olyan autonóm emberek csoportjai tudják felbomlasztani, akik nem vesznek részt a rendszer építésében – paradox módon belül maradva vonulnak ki abból.

E kivonulás kerete már nem a 19. század keresztény puritánok kommunái, nem is a 68-as társadalomból kivonulók elzárt közösségei, hanem a belül nem helyeiben létrehozott alternatív terek, amelyek egyben lokálisak és globálisak is. A kapitalizmussal szemben létrehozott ellenkultúra olyan alternatív életmód, melyet a posztmodern kapitalizmus nem tud értelmezni, ahogy John Holloway fogalmaz: azok a tőke számára értelmezhetetlen cselekvések.

Ez az új ellenkultúra fog hasadásokat okozni a kapitalizmuson belül, és lassan, mint ahogy a középkori marginalizált, lenézett kalmárból lett a kapitalista életmód mintája, alakul ki az ellenkultúrából a kapitalizmus utáni új kor.

Autonomista mozgalom és a Social Ecology

Kiss Viktor az autonomista mozgalomban látja a forradalmi változás jövőjét, ami eljutott a workerizmustól az alterglobalizációs mozgalmakon át napjainkig, miközben szakított munkásközpontúságával és korábbi konfrontatív harciasságával. Fontos felvetése a könyvnek, hogyan lesz képes az új ellenkultúra, az autonomista mozgalom „intézményesülni”, így a kapitalizmust széthasítani – s nem a ‘68-as diákmozgalmak mintáit követve fellángolni, majd kialudni. Miért nem a lázadó Steve Jobs útját választanák a mai ellenkultúra szereplői, aki jobbnak tartotta a garázsbarkácsolást a korára jellemző mechanikus, bürokratikus és totális termelőmunkánál? – lázadóból végül mégis a posztmodern kapitalizmus bálványa lett.

Szükség van valamilyen alapvető értékre, amely képesnek bizonyul hosszú távon is összetartani az autonomista közösségeket. Szerintem ez az autonomista mozgalommal egyidőben, egy tőről fakadva induló ökológiai mozgalom értékrendje lehet, a kettő mára összeérni látszik – összeérni látszik Rojavaban, az Extinction Rebellion mozgalomban, a Cooperation Jackson, a közösségi lakhatás programokban. Mindezen törekvések eszmei közössége magában hordozza ezt a kötőanyagot.

Az ökológiai válságra választ kereső, elsősorban Murray Bookchint követő mozgalmak más utat jártak be, de ugyanoda jutottak, mint az olasz, francia, német autonomista mozgalmak. Bookchin spontaneitása, mely alatt az alulról szerveződő, személyes kapcsolatokra, önkéntességre alapuló demokratikus közösségeket értett, megegyezik az autonomizmus alapgondolatával.

Holloway hasadáselméletére rímelnek az ökológiai mozgalmak azon célkitűzései, hogy az új mozgalmak saját működési példáikon keresztül mutatnak kívánatos mintát a fogyasztói életmóddal szemben, ami egyszer csak kisebbségiből többségivé válik. A Social Ecology hierarchiamentessége egybevág az autonomisták tekintélyellenes elveivel, azonban azt kiterjeszti a nem emberi világ irányába, valamint az ökológiai gondolkodás időfogalmának megfelelően a múltba és a jövőbe is.

Az ökológiai gondolkodás annyi többletet ad az autonomista megközelítéshez, hogy térbeli és időbelei szolidaritásával összekapcsolja a belül alternatíváját a sivatagok lakóinak nyomorával és a környezetük kizsákmányolásával, a bolygó jövőjével.

Így pedig ez nem pusztán egy generáció lázadása az adott korral szemben, hanem a jövő programja.

A helyi ökologikus gondolkodás rendszerszemlélete kapcsolja össze a belül helyeit a kívül nyomorával. A bolygót egyetlen rendszernek tekintő gondolkodásból fakadó szolidaritás teremt kapcsolatot a helyi fogyasztás és a világ más részeinek környezetpusztítása, valamint az ott élők nyomora között, megteremtve azt a közös tudatot, hogy mindennapi cselekvéseinkkel mi magunk is felelősek vagyunk nemcsak a lokális környezetünkért, de az esőerdők lakóiért, a napelemek gyártásának környezetpusztításáért is, mert a rendszert valójában mi, a nettó fogyasztók tartjuk fenn és működtetjük.

Minden feleslegesen megvásárolt új termék a kapitalizmust építi és az élet alapfeltételeit pusztítja.

Az ökológiai mozgalmak már a hatvanas években találkoztak a kívül/belül ellentétével a túlnépesedés kérdése körül kialakult vita kapcsán. A túlnépesedés kérdésköre szembesítette első alkalommal a fogyasztói társadalmakat azzal a ténnyel, hogy a föld véges, így a jólét sem fokozható a végtelenségig, abból nem juthat egyformán 6–8–9–10 milliárd embernek. Vagy ki kell abból zárni a világ egy részét (mentőcsónak-etika, apokaliptikus belül) vagy a tudomány által megtervezett módon kell élni napjainkat (űrhajóetika, progresszív belül). A két állásponttal szemben határozta meg magát a Social Ecology, ami szerint a rendszert kell megváltoztatni. Sem a mentőcsónak-etika, sem az űrhajóetika nem megoldás. Sem kívül, sem belül.

Nem véletlen, hogy Kiss Viktor számos példája – Rojava, a szolidáris gazdaság, a szövetkezeti termelés, a közösségi lakhatás, a fair trade, a hulladékmentes fogyasztás – egyszerre az autonomizmus és az ökológiai mozgalmak része. A két mozgalom vagy irányzat, úgy tűnik, a huszonegyedik század elejére találkozott egymással és lehetnek együtt a baloldal jövője.

Kiss Viktor könyve több szempontból is poszt-posztmodern. Szemléletében, mely posztmarxista és témájában, mely a posztmodern kapitalizmus megértését segíti. De abban az értelemben is, hogy több feldolgozási, értelmezési lehetőséget hordoz magában. Lehet úgy olvasni, mint a napjaink nagypolitikai eseményeit megérteni segítő elméletet, vagyis mint napjaink kapitalizmusának kritikáját. Lehet a hagyományos baloldali politika, az utóbbi évek baloldali mozgalmainak kritikájaként is olvasni. Lehet azoknak útmutató – amint nekem is –, akik arra keresik a választ, mik a jövőben a baloldali rendszerkritikusok teendői.

Minden szemszögből olvasva sokat lehet tanulni a könyvből, és ahogyan a szerző írja, csupán a könyv értő olvasása is egy újabb hajszálrepedést okoz a kapitalista rendszeren. Jó olvasást!