Miközben azon gondolkoztunk, milyen zenéket hallgattunk szívesen 2021-ben, két dologra jöttünk rá. Egyrészt, hogy észre sem vettük, és egészen hosszú listát írtunk össze a tavalyi kedvencekből. Másrészt, hogy egész sokan hallgatunk rapet, hip-hopot, trapet. Szóval miközben sikerült levonnunk olyan általános következtetéseket, hogy van, aki azt szereti, ha a zene, amit hallgat, gyors, és van, aki azt, ha hangos (későn jöttünk rá, hogy ezekben a listákban épp hogy csak érintettünk bármit is, ami punk), összegyűjtöttünk egy második számlistát is, így szilveszter előtt, egy amolyan Lovasisan lelkes verziót – rappel, trappel, hip-hoppal, és egy kis technóval.

Dé:Nash – Épül a gyár

Csengel Karina

Ebben az évben elég sok Dé:Nash-t hallgattam, ami azt hiszem, sokmindent elárul a mentális állapotomról és a politikába vetett hitemről. Bár idén jött ki a Történetek a Narancsligetből című kiváló lemez, most egy 2020-as dalt ajánlanék a figyelmetekbe. A Gyár azért lett az egyik kedvencem, mert a mércés munkám egyik legmeghatározóbb élménye a kezdetektől fogva, ahogy Gödön ülök különféle katasztrófavédelmi közmeghallgatásokon, és mélységesen együttérzek azokkal az emberekkel, akik kiállnak a döntéshozók elé, és arról beszélnek: félnek, mert a házuktól pár száz méterre veszélyesanyag-tározó épül, hogy mérgesek, mert kivágták az erdőt, hogy hónapok óta nem tudnak aludni a zajtól, hogy nem akarják, hogy kamionok húzzanak el a házuk előtt, hogy nem tudják, milyen anyagok kerülnek a levegőbe, hogy félnek, hogy le fog romlani az ivóvíz minősége… hogy elegük van abból, hogy a fejük felett döntenek. A Samsung akkumulátorgyárának megépülése olyan nemzetgazdasági érdek, ami minden jel szerint az emberi jogok felett áll. Amikor a gigagyár újabb és újabb bővítéseiről és a velük járó egyre durvább és egyre több embert érintő  következményekről írtam idén, sokszor ott csengett a fülemben: „Bezáratnátok a gyárat, férgek, / pánikkeltés megy csak a népnek. / Klíma, kamu. Klíma, kamu. (…) Épül a gyár, épül a gyár, épül-épül-épül a gyár”. Én jövőre is azt fogom tenni, amit eddig: hangot adok annak, milyen súlyos árat fizetnek a gödiek azért, hogy épül a gyár.

FOR. – Május 1.

Tremmel Márk

Be kell vallanom, hogy rég voltam techno rave-en. A járványpara hosszú időre megritkította a vad veretés lehetséges programjait. Ettől függetlenül azért alakult a színtér, új alkotók és helyek bukkantak fel a külváros félreesőbb részein, az kiesés után mégis fanyar íz maradt a számban.

A sóvárgó elvágyódás közben jelent meg a FOR. duó VACUUM című lemeze az elektronikus zenei underground Exiles kiadónál. Semmi organikus nincs ezen a lemezen, csupán sötétség, és az elnyomó gazdasági-politikai helyzet hangalapú lenyomata.

Az idén is csúcsra járatott, cukormázzal leöntött platformkapitalizmus fojtogató kényszerességéről a Farkas Miklós és Gryllus Ábris együttműködésében létrejött album  szinte komikus egyszerűséggel mutatja meg a rendszer logikáját.

Jó példa erre a Május 1 című daluk, ahol az ütemes lüktetést csupán eltorzított digitális hangartifaktumok szabdalják szét. A zene hallgatása közben észrevétlenül átveszi az irányítást a diktatórikus ütem, fejem öntudatlanul bólogat a ritmusra, szemem előtt peregnek az idei év elbénázott, ultrakorporatista maszlagjai, amelyek decemberre teljesen meggyőztek arról, hogy már a kiberpunk valóságban élünk, csak egy nagyon ostoba verziójában.

A zenét kísérő klipet Romhányi Veronika (nimova.projeckt) készítette. A videó bevezet az éles fénytől káprázó megastruktúrák magányos világába, ahol mind egyszerre mozgunk, mégse találjuk a másikat. A videó feliratát Margarida Mendez a molekuláris kolonializmusról szóló szövegének részleti villódznak. A  német Bayer gyógyszergyártó vállalat által felvásárolt Monsanto vegyipari cég  története ráerősít és megalapozza a zene alaphangulatát, történelmi perspektívát adva az érthetetlen, bugyuta rendszer előli öntudatlan menekvésnek.

Jorja Smith – Blue Lights

Juhász-Boylan Kincső

A különleges hangú Jorja Smith 2016-os zeneszáma, a Blue Lights azóta kísért, amióta 2018-ban először hallottam a COLORSön. Amerikában és Nagy-Britanniában már ekkor széleskörűen tárgyalták a fekete férfiakat és kamaszokat különösen magas arányban érintő rendőri erőszakot, azt a rendőri erőszakot, amely végső soron kirobbantotta a 2020-as BLM tüntetéseket, Breonna Taylor és George Floyd meggyilkolásával. Hogy a rendőri erőszak, annak nem-fehér férfiakat és kamaszokat különös kegyetlenséggel érintő része hogyan válik a tágabban vett karcerális rendszer részévé, arról külföldön gyakrabban esik szó, itthon egyelőre ritkábban, pedig az iskolaőrség 2020-as, viszonylag kevés ellenállásba ütköző bevezetése, és az így megnövekedett visszaélések száma egyre indokoltabbá tenné azt. Kérdés, persze, hogy mennyi az elég, és amíg nem kezdünk el róla beszélni, addig marad csak Smith száma, Dizzee Rascal Sirens-bejátszásaival, amely ezekkel a visszautalásokkal nem csupán az üldözöttségnek, de a maszkulinitásnak is új lehetséges értelmezéseit adja.

Lil Nas X – MONTERO (Call Me By Your Name)

Juhász-Boylan Kincső

A maszkulinitást egészen más szempontok mentén boncolgatja az idei év egyik izgalmas lemeze, Lil Nas X MONTEROja. A sokáig egyszámos (Old Town Road) country-rapper-pop-trapper már a lemez marketingje során is megosztotta, de legalábbis összezavarta az internetet, de a lemez címadó száma – amelyre annak kezdősorával is hivatkoznak, a Call Me By Your Namehez készült édenkert-CGI alaposan kiütötte a biztosítékot egyháziaknál és egyházközeli LMBTQ-szervezeteknél is. Persze Lil Nas X-nél soha nem teljesen biztos az ember abban, hogy vajon mennyi mélysége van a trollkodásainak (egészen jellemző, hogy pont az MSCHF-el kollaborált mikor már a Nike-nak is sok lett a sok), viszont a kritikákra érkező Twitteres kifakadása fájóan őszinte önmagát  teljesen soha nem komolyan vevő take-jeihez képest („[…] remélem, dühösek vagytok, dühösek maradtok, és érzitek azt a haragot, amiről azt tanítjátok, magunkkal szemben kell éreznünk”). És innen könnyen felfejthető a klip képvilága, az, ahogyan minden, általában hosztilis alak abban az alkotó arcát viseli, kivéve a videó végi Sátánt, amely szereplő kivégzésével (és önmaga megkoronázásával) az előadó a visszahódítás (reclaiming) szimbolikus gesztusát jeleníti meg. A zeneszám szövegvilága a vele azonos című filmhez képest persze jóval okosabban értelmezi azt a queer kultúrát, amelynek előadója része, és  az is biztos, hogy mind a szám, mind az album a yearning szó pontosabb fordításáért, és a queer joy, vagy a genderbender kifejezések magyar megfelelőiért kiált.

Kery James – Constat Amer

Czékmán Bendegúz

Franciaországban két dolog iszonyú divatos mostanság: a szélsőjobboldali, rendpártiságot követelő hergelés, illetve a rapzene – gyakran reagálnak egyikkel vagy másikkal a nagyrészt bevándorló hátterű franciák lakta városrészekben tapasztalható súlyos bűnözésre.

2021-ben már nem válhat komolyan vehető jobboldali (vagy éppen centrista-liberális) elnökaspiráns egy olyan politikusból aki nem ígéri meg a rendőrségi állomány bővítését, a börtönök befogadókapacitásának sokszorosra növelését és a büntető törvénykönyv még szigorúbbá tételét. Ezzel szemben a mainstream rap- és popszcéna nagy része büszkén felkarolja és „menőnek” festi le a Franciaország-szerte tényleg sok banlieue-ben komoly problémát jelentő erőszakot és drogkereskedelmet. 2020-ban minden franciaországi házibuli elengedhetetlen kelléke volt a marseille-i rapszcéna összes nagyágyúját felvonultató gigasláger, a Bande organisée refrénje amely szerint „En bande organisée, personne peut nous canaliser / Dans la zone, ça fume la fusée, pisté par les banalisées” („Amikor bűnszövetkezetben vagyunk, senki sem irányíthat minket / a gettóban lődözzük a rakétákat, nyomunkban a jelöletlen rendőrautókkal”) . Az idei hasonlóan sikeres rapsláger, a Petrouchka még ennyit sem finomkodik, kerek-perec kijelenti, hogy „Dans la zone, on vend la drogue, ça fait TP, ça crie »arah«” („Áruljuk a drogot a gettóban, az üzlet pörög, és azt kiáltjuk, hogy arah” –az arah arabul azt jelenti, hogy »vigyázz«, főleg a marseille-i lakótelepeken jellemző, hogy a kijelölt őrszemek ezzel a felkiáltással adják a rendőrség érkezését a környéken dolgozó drogdílerek tudtára).

Azonban nemcsak olyan francia rapszámok léteznek, amelyek tagadhatlanul iszonyú dallamos és szórakoztató számokban idealizálják a kisstílű bűnözést. Itt van mindjárt a rap conscient állócsillaga, Kery James. A Franciaországhoz tartozó karibi szigeten, Guadeloupe-on, haiti bevándorlók gyermekeként született, majd Párizs egyik banlieue-jében, Orly-ban felnőtt Kery James (polgári nevén: Alex Mathurin) munkásságáról ejtettünk már néhány szót idén januárban, amikor az általa rendezett filmet, a Banlieusards-ot mutattuk be.

Ami igazán különlegessé teszi Kery James-t, az az, hogy dalszövegeiben a rapszámokra gyakran jellemző felvágós keménykedés helyett irodalmi magasságokban emel szót a bevándorló hátterű, döntő többségében arab és nyugat-afrikai felmenőkkel rendelkező franciákat érő legsúlyosabb problémákról. Ráadásul miközben dalai célpontjai elsősorban a francia államot behálózó rendszerszintű rasszizmus, illetve a gyűlöletkeltő, korrupt politikusok, a zenész nem fél kritikával illetni a saját közösségét sem.

Remek példája ennek egy 2012-es száma, a Constat amer (Keserű megállapítás). Ebben a húsbavágóan erős művében a rapsztár kifejti, mennyire elkeseríti őt az a megosztottság és egymással szembenállás, amely meggátolja a banlieue-k eleve nehezített pályán mozgó, bevándorló hátterű lakóit abban, hogy kitörjenek a nélkülözésből. Szerinte emiatt az elitek érdekeit kiszolgáló média könnyedén engedheti meg magának, hogy ezeket a bevándorló hátterű embereket minősíthetetlen stílusban támadja és az országot sújtó minden probléma forrásaként fesse le, hiszen hiába vannak közel tízmillióan, több évtized után sem voltak képesek megszervezni a saját érdekképviseletüket, amely szembeszállhatna az őket megnyomorító politikai-gazdasági status quo-val. Ezért egyetlen tiltakozási formájukat, a külvárosokat néhány évente lángokba borító zavargásokat nem is veszi komolyan a hatalom .

Senki sem fél tőlünk, minden viccnek mi vagyunk a csattanója
és az Élysée-palotától távol zajlanak a lázadásaink
Azon túl, hogy felgyújtjuk azok autóit,
akik olyan szegények mint mi, és szabotáljuk saját struktúráinkat,
mégis hol van a forradalmunk?
Már generációk óta itt vagyunk Franciaországban és mégis mit értünk el eddig?^[1]

Ráadásul Kery James szerint, miközben a bevándorló hátterű franciák gyakran emelik fel a szavukat az őket sújtó rasszizmussal szemben, sokszor ők maguk is etnikai alapon helyezkednek szembe egymással, és a szegénynegyedekben tapasztalható erőszaknak az áldozatai elsősorban pont az ott élők „Et tes frères disparus que tu continues à pleurer /  C’est pas des flics qui les ont butés” („És te csak siratod tovább az elvesztett testvéreidet / akiket nem a rendőrök öltek meg”). Szerinte a bevándorló hátterű franciákat kiemelten sújtó nélkülözésből csak akkor van lehetőség kitörni, ha az elnyomottak megtanulnak végre szolidaritást vállalni egymással és igazi közösségként harcolni a saját emancipációjukért. Ez pedig egy olyan kritikus, ám szeretetből jövő üzenet, ami ezerszer többet használ a banlieue-k szegényeinek, mint a rendpárti hőzöngés vagy a közönséges gengszerromantika.

 

Lowkey – Long Live Palestine

Juhász-Boylan Kincső

Lowkey Long Live Palestine című számát egy 2016-os vagy ’17-es bulin tette be valaki először, és talán emiatt kezdtem el tudatosan grime-ot hallgatni. Kareem Dennis szövegei viszont nemcsak pontos és elmés rímeik miatt, illetve a Soundtrack to the Struggle című lemeze óta jóval gyorsabb (lásd The Return of Lowkey című alkotását) spittingje (rappelése) miatt megkapóak, de a bennük megfogalmazott kapitalizmuskritika miatt is izgalmasak. Az ezen az albumon szereplő politikai rap-szövegek néha egészen militánsok (lásd a Hand On Your Gun című számot), viszont ne felejtsük el, hogy 2017–2010 között íródtak, az Arab Tavaszt megelőző években, s ezek ugyanazok az évek, amikor elkezdődött a Gázai övezet blokádja. Elgondolkodtat, hogy miért pont a „free-free-Palestine” refrén maradt meg bennem adott buli után, de az ledöbbent, ahogy az „it didn’t start in that dark December” (ford.: ez nem abban a sötét decemberben kezdődött) sor hónapról hónapra, évről évre cinikusabban és reménytelenebbül tart tükröt a háborúkból profitálóknak, miközben újra meg újra kirobban a Gázai konfliktus.