A korábbi, elsőfokú döntésnek ellent mondva, december 10-én a brit bírói hatalom legfelsőbb szerve, a High Court úgy döntött, mégis lehetőséget teremt arra, hogy Julian Assange-t a brit hatóságok kiadhassák az Egyesült Államoknak. Utóbbi állam hatósági, biztonsági és bűnüldöző establishmentje az ausztrál állampolgár és sokáig svédországi lakos Assange-t 18 vádponttal gyanúsítja, köztük abszurd módon kémkedéssel. Holott az általa alapított Wikileaks csupán annyit tett, hogy nyilvánosságra hozott adatokat az USÁ-t is érintő visszaélésekről, a világ különböző pontjain előforduló katonai agressziókról, a drónokkal elkövetett gyilkos hadműveletekről vagy éppen a 2016-os amerikai előválasztás és választás visszásságairól.
Akármit is olvasunk a hazai és nyugati sajtóban, lényegében tényként kell kezelnünk, hogy az USA igazságügyi minisztériuma által produkált vádirat legsúlyosabb pontjai teljes képtelenségekre épülnek.
Érdemes azt is felidéznünk, hogy a törvény, amelynek alapján Assange-t és ismeretlen szivárogtatóit kémkedéssel megvádolták, az az 1917-ben, az első világháborúba való amerikai belépés után hozott, elavult kémtörvény (Espionage Act), amely akkoriban a baloldali, háborúellenes amerikai mozgalmak hazafiatlanná nyilvánításának és üldözésének eszköze volt.
Az Espionage Act – amelyet már két szivárogtató, Chelsea Manning volt amerikai katona, és a nyugati kémszolgálatok tömeges megfigyelési kiberprogramjait lebuktató Edward Snowden esetében is használtak vádemeléshez – azonban az 1910-es évek stílusában, homályosan fogalmaz a „kémkedéssel és összeesküvéssel” kapcsolatban, éppen ezért egészen szabadosan lehet alkalmazni vádemelésekben.
Az USA Igazságügyi Minisztériuma már Donald Trump alatt – aki megválasztása előtt még dicsérte is a Wikileaks ellenfelével, Hillary Clintonnal kapcsolatos tényfeltáró munkáját – egy erre a törvényre alapozott, laza és széttartó vádiratot gyártott. Ebben Assange ellenséges hatalmakhoz való közvetlen kapcsolódását két olyan „koronatanú” igyekezett bizonyítani, akiknek szavahihetősége és hitelessége nem csupán megkérdőjelezhető, de gyakorlatilag alig létezik.
A vádirat első felében Julian Assange-t azzal vádolták meg, hogy illegális módszerekkel többször betört az amerikai Kongresszus levelezőrendszerébe. Assange nyilvánosan, 2009-ben egy konferencián, szóban mondta azt, hogy nem így történt, gyakorlatilag csak egy kibervédelmi hiányosságot használt ki aktív eszközök nélkül a Wikileaks csapata.
Ehhez a vádhoz a tanúvallomást egy olyan hackertől, Sabutól (Hector Monsegur) szerezte be az FBI, aki annak idején, 2012-ben LulzSec nevű csoportjával próbált meg kormányzati adatokat ellopni, és akiről utólag kiderült, hogy már az Assange-zsal való első kapcsolatfelvétel előtt is a szövetségi bűnüldözéssel együttműködő ügynök volt. Sabu volt társai szerint egyfajta agent provocateurként szélsőséges és értelmetlen akciókra próbálta rávenni az Occupy Wall Street! mozgalom körül összefogó Anonymous hekkerközösséget.
Monsegur a hivatalos vádiratban azt állítja, Assange internetes beszélgetések alkalmával listát adott neki a támadásra kijelölt célpontokról, mint a LulzSec irányítójának, de mindezt Sabu már szövetségi informátorként tette és állította is, így felmerül, cselekedetei és vallomása mennyire lehetnek függetlenek a vádemelést mindenképpen szorgalmazó FBI-tól.
Ahogyan azt annak idején a Guardian is felidézte, utólag derült ki, hogy Monsegurt az Anonymous hekkercsoport körében végzett tevékenysége miatt már 2011 júniusában őrizetbe vette az FBI, a sajtóban Sabu néven történő megjelenéseinek és látható, illetve titkos szervezőmunkájának zömére pedig ezek után kerül sor, vádalku keretében. Egy erről a kaotikus korszakról kicsivel később, 2014-ben készített dokumentumfilm azt is felveti, hogy Sabu lényegében a legtöbb ügyben FBI-provokátorként lépett föl, igyekezve minél több főszervezőt és amerikai kormányzati célpontot a lehető leginkább kompromittálni.
A vádirat másik koronatanúja, egy izlandi hekker-troll szavai pontosan ugyanolyan megbízhatatlannak bizonyultak, mint Sabu vallomása. Sigurdur Ingi Thordarson egy helyi, izlandi oknyomozó lapnak június 21-én maga is elismerte, hogy tanúvallomása, amelyre nagyban épít az amerikai vádirat, lényegében hazugság.
A Sigi néven futó hekker korábbi vallomása szerint 2010-ben önkéntesként ajánlotta fel szolgálatait a Wikileaksnek, majd nagyjából 50 000 dollárt sikkasztott el az adományokból élő szervezettől – tárták fel a rejkjavíki Stundin munkatársai. Thordarsont ráadásul hazájában kiskorúak elleni szexuális zaklatási ügyekben és gazdasági bűncselekmények miatt is többször elítélték.
Mindez az FBI-t nem zavarta, sőt, a lap cikkének állításai szerint fel is használhatták ezeket a bűncselekményeket, hogy nekik kedvező vallomásra bírják a férfit. Ebben Thordarson eredetileg azt állította, Assange izlandi látogatása során is illegális tevékenységet folytatott, amikor megkérte őt, adja át neki izlandi parlamenti képviselők titkos levelezéseit. De idén nyáron „Sigi” már úgy fogalmazott, Julian Assange sohasem utasította őt illegális tevékenységre, és valójában az általa, a rendőrségtől és más állami szervektől Izlandon megszerzett adatokhoz legális úton jutott hozzá, vagy azok kiszivárogtatója ismeretlen volt.
Végezetül, a legfontosabb gyanú, amelyet a Donald Trump megválasztását és orosz kapcsolatait vizsgáló Robert Mueller is jelentése is tárgyalt, már hamarabb megdőlt. Ezzel kapcsolatban a vád, amelyet a Clinton-emailek 2016-os kiszivárogtatásáról egy, a témáról szóló, 2017-es kongresszusi meghallgatáson az FBI akkori igazgatója, James Comey is lényegében megerősített, az volt, hogy Assange és a Wikileaks „valamiféle kapcsolatot” tartott fenn orosz titkosszolgálati elemekkel, ez esetben Comey Assange és Moszkva között közvetett kapcsolatokról beszélt.
A kapcsolat legerősebb bizonyítékát Luke Harding újságíró, a Guardian munkatársa még 2018 végén, a Mueller-nyomozás körüli növekvő hírverés közepette, „megbízható és névtelen” forrásokra hivatkozva vetette föl. Cikke szerint Assange 2016-ban az akkoriban az ellene kiadott brit körözés miatt kényszerlakhelyéül szolgáló ecuadori nagykövetségen, Londonban fogadta Donald Trump kampánymenedzserét, Paul Manafortot.
A Guardian cikkének eredetileg több szerzője is volt, akik azonban később titokzatos módon megfogyatkoztak: az Oroszország-szakértő főmunkatárs Hardingon kívül egy Peruban dolgozó újságíró, Dan Collyns jegyezte, és egy rejtélyes, harmadik szerzőtárs, Fernando Villavicencio ecuadori oknyomozó, aki később lekerült a cikk szerzői közül. A rejtélyes körülmények között született tényfeltáró anyag állításait Ecuador korábbi, az adott időszakban aktív konzulja cáfolta, és panaszt nyújtott be a Guardian ellen. Az eredeti cikk állításait a szerkesztőség kielégítő módon azóta sem volt képes bizonyítani.
Ezek a megkérdőjelezhető és talán valótlan állítások és vádak ma, amikor ezeket a sorokat írom, továbbra is szerepelnek az összesen 175 év börtönbüntetést kilátásba helyező vádiratban. Eközben Assange, a kiadatási tárgyalás miatt „előzetes” letartóztatásban immár közel három éve ül a kifejezetten rossz hírű londoni Belmarsh börtönben, ahol mostanra állapota odáig romlott, hogy immár az első sztrókján is túl van. A Belmarshban az ENSZ erről szóló jelentése szerint a rabok kínzásnak minősülő bánásmódnak vannak kitéve, valamint a covid-járvány kapcsán sem kapnak megfelelő védelmet, ami szembe megy a Nagy-Britannia által is aláírt nemzetközi emberi jogi egyezményekkel.
Az Assange ügyében eljáró londoni bíróság január 4-én még „humanitárius okokra” hivatkozva tagadta meg az USA kiadatási kérelmét, most decemberben már – a bíró szerint az amerikaiak „elégséges garanciát” vállaltak arra, hogy Assange emberi jogait tiszteletben tartják majd, ha kiadják őt. (Ugye, egy olyan államról van szó, amely Guantánamóban továbbra is fogolytábort tart fenn, és amelynek szerveiről a 2000-es évek során többször is kiderült, hogy foglyokat kínoznak.)
Így, annyi év után mégis valósággá válhat, hogy kiadják az Egyesült Államoknak egy szivárogtató szervezet vezetőjét, aki létfontosságú tájékoztató munkát végzett a világ nyilvánossága számára az amerikai katonai birodalom egyik legsötétebb korszakáról, a 2000-es évekről. Emellett szervezete titkos üzenetek ezreit tette elérhetővé a Putyin-barát szíriai Aszad-rezsimről és az újabban elég oroszbarát de NATO-tag török rezsimről is. És aki ráadásul nem is amerikai állampolgár, de az USÁ-ban, mint láttuk, koholt vádak alapján, lényegében politikai alapon ítélhetik majd élete végéig tartó börtönre.
Mire számíthat ilyen előzmények után Edward Snowden, vagy bárki, aki a jövőben bármiféle súlyos állami visszaélésről szivárogtatni akar? Mert, ahogy ezt már 2019-ben itt megjegyeztem, Julian Assange üldözése, és a vádak képtelensége is arra utal, hogy mindez leginkább arról szól, hogy példát kell statuálni a jövőbeni szivárogtatóknak, azaz a világ nyilvánossága előtt zajló megfélemlítésről.
Miközben Joe Biden Washingtonban Demokrácia Fórumot tart, az Assange-ügy jól illusztrálja, hogy amíg az Egyesült Államok még arra sem képes, hogy a Wikileakst „ellenséges hírszerző egység” helyett egyszerűen hatékony oknyomozó médiának tekintse – ne feledjük, hogy Assange szabadsága és kis híján élete árán is védelmezte forrásait –, addig teljesen fölösleges arról értekezni, mit akar ez a kormány más országoknál a jogállamiság és demokrácia területén elérni.
Főleg, ha belegondolunk abba is, hogy
a fenti tények ellenére, egyetlen olyan ország sem akadt az immár megfélemlített Ecuadoron kívül a mai napig, amely menedékjogot kínált volna Julian Assange-nak.
Képzeljük el, hogy mindez egy, a kínai rezsim elől menekülő hongkongi aktivistával, vagy az üldözött belarusz ellenzéki vezetővel, Szvjatlana Cihanouszkajával fordulna elő! Ez nyilván ugyancsak jogosan bőszítené fel a világ közvéleményét, miközben azt, aki a Wikileaks-üggyel kapcsolatban ezt felveti, gyakran máris az orosz és kínai kormánnyal kapcsolatos szimpátiákkal vádolják meg.
Persze nincs új a nap alatt: 1918-ban, az első világháború alatt az Espionage Act amerikai elfogadása után a helyben legnagyobb hatású háborúellenes szocialista agitátort, Eugene V. Debset és szocialista, valamint anarchista aktivisták tucatjait mint „a németek titkos ügynökeit” üldözte és vetette börtönbe Washington. A történettudomány azóta már tisztázta Debset, egyelőre nagyon úgy tűnik, hogy Assange-nak is csak a jövő szolgáltathat igazságot.
