A hideg idő beköszöntével a világon szinte mindenhol rohamos növekedésnek indult a fertőzések száma és a kórházak leterheltsége, amelynek következtében azokban az országokban is megkezdődött a járványügyi korlátozások újbóli bevezetése, ahol egyébként magas a vírus ellen beoltottak száma. Ez pedig Ausztriától Belgiumon át egészen Hollandiáig számos európai államban vezetett nagy tömegeket megmozgató, gyakran erőszakossá fajuló tüntetésekhez. 

Van azonban egy ország Európában, ahol olyan korlátozásellenes tüntetésekkel kell szembenéznie az államhatalomnak, amelyek Európától több ezer kilométerre zajlanak. Franciaország tengerentúli területein ugyanis az elmúlt hetekben egyre inkább eldurvultak a korlátozások, illetve az egyes szektorokat érintő kötelező oltás elleni tiltakozások. 

Utcára vonultak a francia kormány járványkezelését ellenzők a Brazíliával szomszédos, Magyarország-méretű Francia Guyanán és a Madagaszkár partjaitól nem messze található La Réunionon. Tüntettek a függetlenségi törekvéseiről ismert csendes-óceáni Új-Kaledóniában is – amely törekvéseket az utóbbi időkben a francia jobboldal a gyarmatosítás idejének legsötétebb pillanatait felelevenítő módon, „Franciaország geopolitikai érdekeire” hivatkozva kritizál.

A Karib-térségben található Guadeloupe-on és Martinique-en az utóbbi hetekben valóságos zavargásokba fordultak a tüntetések. Guadeloupe-on a tüntetők egy csoportja autókat gyújtott fel, boltokat rongált meg, és blokád alá vette az utakat. Rövid időre elfoglalták a 387 ezer fős sziget legnagyobb kórházát is, ahova csak a mentőautók hajthattak be.

Emellett súlyos összecsapásokra került sor a rendvédelmi szervek tagjaival, akikre sajtóértesülések szerint a guadeloupe-i és martinique-i tüntetők közül néhányan éles lőszerrel lőttek.

A zavargásokra (melyekhez hasonló intenzitású tüntetéshullám utoljára 2009-ben indult a térségben) válaszul a helyi kormányzat elrendelte az iskolák bezárását, éjszakai kijárási tilalmat vezetett be, Párizs pedig a csendőrség és a rendőrség berkeibe tartozó elitalakulatok, a terrortámadások, túszmentések és más súlyos bűncselekmények esetében bevetett GIGN ^[1] és RAID ^[2] egységeit vezérelte a Francia-Antillákra. A válsághelyzetről nyilatkozó kormányzati szereplők mindnyájan kifejtették, hogy „elfogadhatatlannak” tartják a Francia-Antillákon történteket. Gérald Darmanin belügyminiszter kijelentette, hogy a francia kormány mereven elzárkózik attól, hogy a tüntetések nyomására enyhítsen a korlátozásokon, azonban a tengerentúli területekért felelős Macron-párti miniszter, Sébastien Lecornu párbeszédet kezdeményezett az oltási kötelezettség által érintett szektorokban dolgozók szakszervezeteivel.

A nyár utolsó heteiben annyira súlyos volt a járványhelyzet Guadeloupe-on és Martinique-en, hogy a helyi kormányzat újból teljes lezárásokat, lakhelyelhagyási korlátozásokat és éjszakai kijárási tilalmat volt kénytelen bevezetni. A jelenlegi legnagyobb problémát pedig az átoltottság alacsony szintje jelenti. Míg országosan a francia lakosság több mint 77 százaléka kapott legalább egy dózist, addig ugyanez az arány Guadeloupe-on csak 36, Martinique-en pedig 38 százalék.

Az említett régiókban tapasztalható otláselllenességet sokat igyekeznek a tanulatlanság miatt nagy népszerűségnek örvendő álhíreknek, a modern orvostudománnyal szembeni bizalmatlanságnak és a hagyományos gyógymódokat pártoló karibi kultúra sajátosságainak betudni. Miközben nem zárható ki, hogy ezek az indokok is komoly szerepet játszanak az alacsony oltakozási kedvben, nem szabad abba a hibába esnünk, hogy olyan leegyszerűsítő, a gyarmatosítás korából visszamaradt mentalitást tükröző kijelentésekkel rendezzük le a helyzetet, amelyek valahogy úgy szólnak, hogy a „a civilizálatlan dzsungellakók nem képesek megérteni, hogy az egyetlen megoldás a járvány kezelésére a vakcina”.

Ugyanis a kialakult helyzetért vaskos felelősség terheli a francia államot, amely az elmúlt évszázadokban alaposan megdolgozott azért, hogy az egykori gyarmatokból tengerentúli területekké avanzsáló térségeiben általános bizalmatlanság övezze tevékenységét.

Ebben a cikkünkben ezen bizalmatlanság néhány történelmi, szociális és gazdasági okát kívánjuk feltárni.

Rabszolgatelepekből tengerentúli területek

A Francia-Antillák lakosságának szkepszise a párizsi kormánnyal szemben elválaszthatatlan a sziget történelmétől, amelynek fontos eleme a sokévszázados gyarmati múlt. A karibi szigetek Kolumbusz Kristóf „felfedezőútjai” után spanyol kézre kerültek és maradtak is abban egészen 1635-ig. Ezután a franciák vették át az irányítást Guadeloupe és Martinique felett, akik néhány évtized alatt sikeresen elűzték és kiirtották a térség őslakosait, a kalinagókat. Ezzel kezdetét veszi a francia jelenlét a szigeten, amely a 18. és 19. század néhány évnyi angol (illetve a napóleoni háborúk idején Guadeloupe-on csupán egyetlen évig tartó svéd) uralmától eltekintve azóta is megszakítás nélkül tart.

Guadeloupe és Martinique gazdasága sokáig a dohány- és cukornádtermelésre épült, amelynek működtetéséhez a francia gyarmatosítók nagymértékben támaszkodtak a rabszolgaság intézményére.

Ahogy azt a gyarmatosítás és a rabszolgaság témakörének elismert kutatója, Michelle Zancarini-Fournel is megjegyzi 2016-ban megjelent könyvében (Les luttes et les rêves – Küzdelmek és álmok), az akkor százhúzezres lakosságú Martinique-en 1848-ban már több mint 75 ezer, főleg Nyugat-Afrikából származó rabszolga dolgozott embertelen körülmények között a sziget ültetvényein. A rabszolgák érkezése a Francia-Antillák szigeteire a háromszög-kereskedelemnek is hívott folyamatnak köszönhető, melynek részeként az európai nagyhatalmak Afrikából sokmillió rabszolgát szállítottak a karib-térségi gyarmataikra, hogy az ültetvényeiken dolgoztassák őket. Az itt megtermelt nyersanyagot Európába exportálták, és olyan luxustermékeket állítottak elő belőlük, amelyek bevételeiből újabb rabszolgákat vásárolhattak Afrikában.

A rabszolgatartást a francia forradalom idején rövid időre eltörölték a szigeteken ugyan, de véglegesen csak a második francia köztársaság idején, 1848. május 23-án számolták fel.

A rabszolgaságból felszabadítottak helyzete azonban nem javult számottevően, más munkalehetőség hiányában sokuk továbbra is ültetvényeken volt kénytelen dolgozni alacsony bérekért, rossz munkakörülmények között.

A rabszolgaság eltörlése miatt kialakuló munkaerőhiányt a franciák először afrikai vendégmunkások behozatalával kívánták enyhíteni. Ez azonban hamar kiváltotta a Karib-térségben aktív Nagy-Britannia ellenérzéseit, akik hiába álltak élen a rabszolgaságra épülő háromszög-kereskedelemben – és hajszolták bele abba a többi gyarmattartót is – egészen az 1830-as évekig, a 19. század közepétől a rabszolgaság elleni harc legfőbb támogatóiként kívánták lefesteni magukat. A britek indoklása szerint az afrikai munkaerő toborzása a borzalmas munkakörülmények jellemezte francia ültetvényekre a rabszolgasággal majdnem azonos helyzetet idézett volna elő.

Itt érdemes megjegyezni, hogy miközben a brit történetírás ezt az újkeletű rabszolgaság-ellenességet az abolicionista mozgalom félévszázadnyi küzdelmének számlájára írja, addig egyes karibi történészek más okait látják ennek. Így a Trinidadot és Tobagót függetlenné válása után hosszú évekig miniszterelnökként is vezető Eric Williams szerint a rabszolgaság eltörlésének valódi oka inkább az volt, hogy

a 19. század eleji angol tőkésosztály felismerte: az ültetvényekről származó vagyont érdemesebb az ipari termelésbe, semmint a költséges, és nem túl hatékony rabszolgaságba fektetni.

Az Egyesült Királyságnak azonban sokáig kevesebb problémája volt azzal, hogy a franciák a brit korona ékkövéből, Indiából toboroznak munkaerőt. Az 1880-as évek közepére már több tízezer, akkoriban coolie-nak is hívott (amely kifejezést a kizsákmányoláshoz kapcsolódó múltja miatt ma már sokan súlyosan sértőnek találnak a Karib-térségben) indiai vendégmunkás dolgozott Guadeloupe-on és Martinique-en (akik leszármazottai a mai napig a szigetcsoport számottevő közösségét képezik). Azonban látván az őket sújtó szegregációt és kizsákmányolást, Nagy-Britannia ebben az időben úgy döntött, megtiltja a munkástoborzást. Erre reagálván a francia kormány elkezdte a karibi szigetcsoportra deportálni a mai Vietnám, Laosz és Kambodzsa területét magába foglaló Francia Indokínából a gyarmati uralom ellen lázadókat.

A második világháború lezárását követően megkezdődött a francia gyarmatbirodalom felbomlása. Franciaország egyes régiókban (Algéria, Indokína) több százezer ember életét követelő véres háborúkkal, más gyarmatok esetében pedig a politikai jogok kiszélesítésével igyekezet fenntartani az uralmát. Ennek a folyamatnak a következtében lettek a karibi térség francia gyarmataiból, így Guadeloupe-ból és Martinique-ből is „tengerentúli megyék és régiók” (Département et régions d’outre-mer – DROM).

Az új jogrend értelmében ezek a területek egyszerre bírnak az európai francia megyék (amelyből összesen 101 van) és régiók (melyek száma 18) jogköreivel és némi autonómiával, valamint az Európai Uniónak is a tagjai (ám mint az EU „legkülsőbb régiói” az uniós jog csak korlátozottan érvényes rájuk).

Számos fontos kérdésben azonban a párizsi kormány (amelyet, hasonlóan az európai megyékhez, egy prefektus képvisel) hoz döntést, beleértve például a járványügyi korlátozásokat.

A beígért prosperitás helyett tovább folytatódott a nélkülözés

A függetlenedés elleni legfőbb érv az volt, hogy a felszabaduló gyarmatoknak a francia állam védelmét és anyagi támogatását elveszítve kellett helytállniuk és megoldaniuk azokat a – nemegyszer a gyarmati időszakból származó – társadalmi, gazdasági és politikai problémákat, amelyeket a világ egyik legvagyonosabb országának számító Franciaország sem volt képes orvosolni. Arról nem is beszélve, hogy amint azt Guinea vagy Togo példája mutatja, a francia kormány gyakran szabotálta függetlenedő gyarmatai fejlődését. Azonban ahogy a karibi szigetcsoportok szocio-ökonómiai helyzete is mutatja, az anyaországgal való kapcsolat fenntartása egyáltalán nem jelentette azt, hogy a francia állam valódi figyelmet fordított volna az ott élők mindennapi problémáira.

A térségben súlyos problémát jelent a munkanélküliség, amely a francia statisztikai hivatal 2018-as felmérése szerint Martinique-en 23 míg Guadeloupe-on 28,8 százalék volt, miközben Franciaország egészét tekintve ez az arány nem haladta meg a 9,1 százalékot. Mivel a két szigetcsoport népessége nagyságrendileg megegyezik egy nagyobb francia városéval, érdemes egy pillantást vetni arra, hogy ezek a munkanélküliségi mutatók hogyan viszonyulnak az ország 10 legnépesebb városához. Ebből az elemzésből kiderül, hogy a 387 ezres Guadeloupe és a 368 ezres Martinique Franciaország ötödik és hatodik legnépesebb városának számítana, de a munkanélküliek arányát tekintve a nem túl előkelő első és második helyen végezne.

Ennek következtében a szegénységben élők száma is bőven meghaladja a francia átlagot. 2017-ben Martinique-en a lakosság 29, Guadeloupe-on pedig 34 százaléka élt az azévi francia létminimum alatt, melynek értéke 1041 euró volt.

Ráadásul a megélhetési költségek érzékelhetően, átlagosan 12 százalékkal magasabbak Guadeloupe-on és Martinique-en Franciaország európai térségeihez képest (az alapvető élelmiszerek esetében a különbség több mint 30 százalék), miközben az egy főre jutó GDP 30 százalékkal alacsonyabb mint a metropolban.

Ez egyrészt a szigetek kis lakossága és földrajzi adottságaiból adódó limitált gazdasági lehetőségeinek, illetve a gyarmati időszak során kialakult túlzott francia függésnek köszönhető.

Azonban miközben az állam talán szándékosan nem fordított elég figyelmet a tengerentúli területek gazdaságának diverzifikálására, még különadókkal is bünteti az importot.

A már XIV. Lajos uralkodása óta életben lévő octroi de mer igen jelentős vámokat vet ki a tengerentúli területeken kívül előállított termékek importjára. Az eredetileg a gyarmati adminisztráció finanszírozásának céljából létrehozott adó megtartása melletti legfőbb érvként az amúgy is sérülékeny helyi gazdaság védelmét szokás felhozni, azonban pont emiatt a sérülékenység miatt ró súlyos terhet a tengerentúli megyék lakosságára ez a különadó. Guadeloupe és Martinique gazdasága elsősorban a szolgáltatói szektorra és turizmusra épül, miközben a szigetek ipari tevékenysége a töredéke az európai Franciaországénak, így mindkét szigetcsoport jelentős mértékű, döntő többségében Franciaországból érkező importra szorul, melyek költségeit jelentősen megnövelik ezek a vámok. Az octroi de mer megszüntetése azonban közel sem lenne problémamentes, mivel a guadeloupe-i és martinique-i önkormányzatok egyik legfontosabb bevételi forrása éppen ez a szigetlakók megélhetését jelentősen megdrágító adó.

Miközben elsőre sokkolónak tűnhet, hogy az elviekben a világ egyik legvagyonosabb országának számító Franciaország egyes régióiban minden harmadik ember szegénységben él, érdemes észben tartani, hogy a legnagyobb francia városok mindegyikében (melyek lakossága összevethető a a 387 ezres népességű Guadeloupe-pal és a 368 ezer főt számláló Martinique-el) súlyos problémát jelent a szegénység.

Ahogy az alábbi, 2018-as állapotokat ábrázoló táblázaton is látható, a 10 legnagyobb francia városból ötben a húsz százalékot is meghaladja a létminimum alatt élők aránya – és akkor még nem is beszéltünk az olyan térségekről, mint Párizs egyik legnépesebb külvárosa, Saint-Denis, ahol a lakosság 37 százaléka számít szegénynek, vagy az egykor a textilipar egyik globálisan is legfontosabb központjának számító észak-franciaországi Roubaix-ról, ahol a 98 ezres lakosság 44 százaléka él nélkülözésben.

Azonban fontos különbség a munkanélküliség és szegénység sújtotta európai francia városok és a karibi tengerentúli területek között, hogy míg az előbbiek esetében legalább ott a lehetőség hogy az ember egy jobb gazdasági helyzetű, közeli településen találjon munkát és törjön ki a nélkülözésből, addig Guadeloupe és Martinique lakóit több ezer kilométer választja el a jobb munkalehetőségektől: a súlyos szociális helyzetek ellenére még mindig a legvagyonosabb és politikailag leginkább stabil területeknek számítanak az Antillák térségében.

Így sokan Franciaország európai térségeiben próbálnak szerencsét, ahol azonban gyakran csak némi rasszizmussal és szegregációval kiegészített szegénység vár rájuk.

Ennek ellenére a Francia-Antillák lakói sok esetben komoly hatást gyakoroltak Franciaország társadalmára és kultúrájára.

A posztkolonialista eszmei irányzatok egyik legfontosabb képviselőjének számító Frantz Fanon és a rasszizmus ellen a fekete kulturális identitás fontosságával küzdő „négritude” mozgalom nagy hatású költője, Aimé Césaire Martinique-ről származott, Guadeloupe pedig annak a Kery James nevű rapzenésznek a szülőhazája, aki irodalmi magasságokat megközelítő dalszövegeiben a bevándorló hátterű franciákat érő rasszizmus, szegénység és kirekesztés ellen emel szót (illetve az utóbbi időben mozgóképes formában is feldolgozza ezeket a témákat, tavaly mi is elismerően nyilatkoztunk a Banlieusards című filmjéről).

Ha nem akarsz oltásellenességet, akkor ne mérgezd a lakosságot rákkeltő szerekkel

Az oltást elutasítók gyakori érve, hogy nem tudni, milyen élettani hatásai lehetnek a vakcináknak hosszabb távon. Az eggyel radikálisabb oltásellenesek szerint pedig éppen egy világméretű vegyi háborúnak lehetünk a tanúi, amely során a kapzsi gyógyszergyártók a profitmaximalizálás érdekében az emberi szervezetre veszélyes anyagokkal házalnak. Nem kifejezetten emelkedett stílusuk, megbízhatatlan forrásokra való hivatkozásaik, illetve a valóság szándékos elferdítésére való hajlamuk miatt könnyű legyinteni ezekre az oltásellenes hangokra és a kijelenteni, hogy a vakcinákkal szemben szkeptikusak „csupán alapvető tudományos tényeket nem hajlandóak elfogadni”.

Azonban érdemes egy pillanatra leszállni a magas lóról, és elgondolkodni azon, hogy miért ilyen népszerűek ezek az oltásellenes üzenetek.

Nem nehéz belátni, hogy nem pusztán az emberi „butaság” miatt döntenek úgy sokan, hogy nem veszik fel az a koronavírus elleni védőoltást, miközben jelenlegi tudásunk szerint ez a legjobb eszköz a járvány megfékezésére.

Nincs ez másképp a Francia-Antillákon sem, ahol egy nagyon pontosan meghatározható esemény, az úgynevezett klórdekón-botrány felelős azért, hogy a lakosság egy jelentős része kételkedik az oltásokban.

A klórdekón egy klóralapú növényvédőszer, amelyet 1972-ben kezdtek el alkalmazni Guadeloupe-on és Martinique-en annak érdekében, hogy megvédjék a szigetek gazdaságának gerincét adó banántermesztést a termést megkárosító ormányosbogár-féléktől. Rövid úton az is kiderült, hogy a klórdekón súlyos veszélyt jelent az egészségre. Miután több tucat munkás fertőződött meg tőle egy virginiai üzemben, az Egyesült Államok kormánya 1975-ben betiltotta a klórdekón használatát. Franciaországban azonban továbbra is használatban maradt a Képone néven ismert szer, a banániparban komoly érdekeltségekkel rendelkező gazdasági körök lobbitevékenységének köszönhetően. Ezeknek a gazdasági érdekcsoportoknak is sikerült elérniük, hogy az Antillákon Franciaország európai térségeihez képest csak három évvel később, 1993-ban tiltsák be a vegyszert.

Botrány csak akkor kerekedett az ügyből, amikor a kilencvenes évek végén kutatók Basse-Terre (Guadeloupe fővárosa) vizeiben a megengedett klórdekón-határérték sokszorosát találták.

A vegyület erősen rákkeltő, várandós nők szervezetébe jutva koraszülést is eredményezhet.

A további kutatások megállapították, hogy a Francia-Antillák vizeinek több mint felében található klórdekón, néhány esetben a megengedett határérték százszorosa is akár. Emiatt egyes helyeken a halászatot is be kellett tiltani, a termőföldek szennyezettsége miatt pedig több területen a mezőgazdasági termeléssel is fel kellett hagyni. Egy 2018-as kutatás szerint Guadeloupe-on és Martinique-on a lakosság több mint 90 százaléka fertőződhetett meg klórdekónnal, ami kutatók szerint nagyban hozzájárul ahhoz hogy az Antillákhoz tartozó szigetek nemzetközi összehasonlításban is élen járnak a koraszülésben és a prosztatarákban.

Ráadásul a szakemberek szerint a klórdekón még akár 700 évig is jelen lehet a Francia-Antillák földjeiben, súlyosan megnehezítve ezzel az ott élők mindennapjait.

Ráadásul hiába történt feljelentés a botránnyal kapcsolatban 2006-ban, egyre valószínűbb, hogy az igazságszolgáltatás nem fogja tudni felelősségre vonni a Francia-Antillák lakóinak megmérgezésében résztvevőket. Ez pedig tovább erodálta a guadeloupe-iak és matinique-iek francia egészségügybe vetett bizalmát. Erről a rendszerről most sokan azt gondolják, hogy olyan vakcinát akar rájuk erőltetni amely súlyosan hathat az egészségre.

A klórdekón-ügyet és annak kezelését látván nem meglepő, hogy nagy népszerűségre tesznek szert azok az összeesküvés-elméletek melyek szerint a koronavírus elleni oltási kampány egyet jelent a lakosság össznépi megmérgezésével, hiszen a Francia-Antillák lakóival pont ezt tették a profitorientált gazdasági csoportok a francia állam asszisztálása mellett.

A fentiekből is látszik, hogy ami jelenleg zajlik Guadeloupe-on és Martinique-en, az több, mint a pandémia egyre frusztrálóbb valósága elleni dühkitörés. Az elmúlt hetek eseményei nem csak arra mutatnak rá, hogy a Francia-Antillák lakóinak elegük lett a korlátozásokból és az elmúlt közel két évben a mindennapjaik részévé váló bizonytalanságból. Az is nyilvánvaló, hogy a francia állam az elmúlt évszázadok során egy olyan gyúlékony helyzetet teremtett szigeteken, hogy elég volt a népszerűtlen vírusügyi korlátozások jelentette szikra a futótűz fellángolásához.

Ennek megértése azért fontos, mert enélkül a francia sajtóban már „antillákbeli krízisként” emlegetett eseményeket le lehetne rendezni annyival, hogy elítéljük a tüntetések tagadhatatlanul sokkoló erőszakosságát. Fejcsóválva tekinthetünk azokra a „felelőtlen, önző emberekre” is, akik még egy világjárvány kellős közepén sem hajlandóak elfogadni, hogy a vírus mindannyiunktól megköveteli: lépjünk ki komfortzónánkból és hozzuk meg a korlátozások jelentette áldozatokat.

Ez az érvelés ugyanis figyelmen kívül hagyja azt a történelmi tényt, hogy az Antillák egy olyan régió, melynek lakóit évszázadokon át szó szerint tárgyként kezelte, cserbenhagyta és egészségében megkárosította a francia állam.

Most tűz van Guadeloupe-on és Martinique-en, azonban a lángok eloltásához nem lesz elegendő a rendőrségi elitalakulatok bevetése, a járványügyi szabályok enyhítése és a részleges autonómia belengetése – ehhez elsősorban az előbb említett történelmi bűnökkel való szembenézésre és azok minél előbbi orvoslására lenne szükség. Kérdéses persze, hogy a francia államnak vajon van-e erre hajlandósága?