A holland Transnational Institute bevándorlásról és klímavédelemről szóló friss jelentése rámutatott, hogy 2013 és 2018 között a klímaválsághoz történelmileg leginkább hozzájáruló államok több mint kétszeresét költik határaik militarizálására (több mint 33, 1 milliárdot), mint a klímaválság miatti kényszermigráció gyökerének kezelésére, amire 14,4 milliárd jutott. Annak érdekében, hogy megérthessük hogyan jutottunk ide, érdemes történeti perspektívából szemlélni a helyzetet.

Ég a házunk?!

A globális klímakatasztrófa kérdése az egyre sűrűsödő és fokozódó természeti csapások, a biodiverzitás drasztikus csökkenése, illetve a természeti környezet kizsákmányolása nyomán egyre komolyabb visszhangokat kelt a szakmai közegen túl a politikai, illetve az állampolgári körökben egyaránt. Az ökológiai válság jelei pedig már a bolygó fejlett centrumországaiban is éreztetik hatásukat, amelyek az ausztráliai vagy görögországi erdőtüzekkel, illetve a rajnai áradásokkal testközelbe kerültek. Mindezek a csapások számtalan emberéletet, anyagi és természeti értéket, gazdasági potenciált emésztenek fel.

A válság negatív hatásai azonban a világ szegényebb egykori gyarmati országaiban, a periférián súlyosabban csapódnak le. Az említett államok olyan történelmi tényezők, mint a gyarmati múltból megörökölt előnytelen beágyazottság a világgazdaságba, az etnikai, törzsi vagy vallási konfliktusok, a korrupció, illetve a megfelelő infrastruktúra hiánya miatt sokkal kitettebbek a klímaváltozásnak.

Ezt a helyzetet csak rontja, hogy az olyan széndioxid-kibocsátó országok, mint Japán, Nagy-Britannia vagy az Egyesült Államok, termelésükkel együtt a környezeti károk többségét is kiszervezik ezekbe az országokba.

Ezt a helyi, kevésbé szigorú környezetvédelmi szabályozások (vagy azok hiánya), a munkavállalói önszerveződés alacsony foka, illetve az ebből adódó kiszolgáltatottság teszik lehetővé. Ezért az említett egykori harmadik világbéli országok a megfelelő források és infrastruktúra hiányában rosszabbul (vagy egyáltalán nem) tudnak alkalmazkodni a klímaváltozáshoz, mint fejlettebb gazdaságú társaik. Így ezen országok lakói aránytalanul vesznek részt a globális (kényszer)migrációs folyamatokban.

Globális problémák, helyi közösségek

Napjainkra a klímaváltozás miatti migráció realitássá vált. A tengerszint emelkedése, a kiterjedt területeket sújtó aszályok és az elsivatagosodás emberek százmillióinak hagyományos életmódját és megélhetését veszélyezteti Argentínától az afrikai Szudánon át a csendes-óceáni Szamoa szigetéig. Ezek a folyamatok destabilizálják az említett közösségek élelembiztonságát, csökkenő terméshozamokhoz és kiterjedt éhezésekhez vezetnek.

A klímaváltozás negatív hatásai erősítik a meglévő helyi konfliktusokat, és ez a zsugorodó termőterületek, valamint vízlelőhelyek iránti elkeseredett küzdelembe torkollik, országhatáron belüli, régiós, de akár nemzetközi migrációs hullámokat is elindítva. Jelenleg az említett migrációs hullámok döntően országhatárokon belül és régiós szinten zajlanak, azonban az idő előrehaladtával várhatóan globálissá nőnek.

Ezen folyamatok megakadályozásának (vagy legalább mérséklésének) leghatékonyabb módja bel- és külföldön egyaránt a helyi közösségekbe való beruházás, elősegítve alkalmazkodásukat a gyorsan változó környezethez.

Az átállás a nemzetközi színtéren magába foglalná a fejlett országokból a jobban kitett országoknak, míg hazai szinten a kevésbé érintett területektől a súlyosabban érintett országrészeknek nyújtandó anyagi és technológiai támogatást. Ennek ellenére a legfelsőbb kormányzati szinteken nem egy országokat, illetve közösségeket átfogó, szolidaritáson alapuló modell körvonalai rajzolódnak ki.

Artériás vérzésre sebtapaszt

A hollandiai nonprofit kutatási és érdekképviseleti szervezet, a Transnational Institute (TNI) egy friss jelentésében kimutatta, hogy a világ legjelentősebb széndioxid-kibocsátó országai kétszer annyi anyagi erőforrást fordítanak saját határaik militarizálására, mint amennyit a klímaválság és így a kényszermigráció által leginkább érintett szegény országoknak juttatnak, amivel előmozdítanák a helyi közösségek hatékonyabb alkalmazkodását és helyi boldogulását.

Az a gondolat, hogy az ökológiai válságot, illetve annak negatív hatásait megoldhatja vagy mérsékelheti a határok és a határőrség militarizálása, illúziónak bizonyul.

A határok militarizálása azonban nem keverendő össze azzal, hogy minden ország és annak kormánya, illetve lakói részéről egy jogos igény, hogy ellenőrzést gyakoroljon saját határai felett. Az erődített határok ennek ellenére a klímaválság, illetve a nyomán kibomló kényszermigráció kérdéseire csak tüneti kezelést tudnak nyújtani a probléma gyökerének orvoslása nélkül.

Az a drónokat, megfigyelő infrastruktúrát és menekülttáborokat magába foglaló rendszer, azon túl, hogy mérhetetlen szenvedést okoz, nem képes megállítani a kényszermigrációt, valamint a fejlett országokat sem mentheti meg az éghajlatváltozás olyan világméretű hatásaitól, mint az őshonos természeti környezet eltűnése vagy a fokozódó természeti katasztrófák. A kényszermigráció kérdésére hatékony megoldást az kínálhat, ha a nemzetközi összefogás mentén a migráció okait helyben számoljuk fel, és segítünk a kitett országok lakóinak a változó környezethez való alkalmazkodásban, hogy ezzel biztosítva lehessen a hosszútávú boldogulásuk szülőföldjükön –hogy a vándorlás opció és ne kényszer legyen.

Átfedő területek

A TNI jelentése rámutatott, hogy a határok militarizálása életre hívta az ún. határvédelmi ipart (border security industry), ami a növekvő megrendelések miatt érdekelt a klímaváltozásban és profitál abból. Az állami vállalatokat is, de magánszereplőket még inkább tömörítő iparág számára kapóra jött mindez. Aktívan közre is működnek abban, hogy a migrációt és a menekültként vagy migránsként érkező személyeket mint potenciális veszélyforrást értelmezzék az USÁ-tól Japánon át Ausztráliáig.

A külső fenyegetésre hivatkozva pedig a hazai kormányzatok elterelhetik a figyelmet a saját passzivitásukról és mulasztásaikról a klímavédelem terén, ami a probléma egyik fő kiváltó oka. A fenyegetés pedig hivatkozási alapot teremthet saját állampolgáraik jogainak korlátozására is. A jelentés kitér még arra, hogy az említett iparág képviselői jelentős lobbitevékenységet folytatnak nemzeti és nemzetközi szinten egyaránt. Így próbálják befolyásolni a szakpolitikai döntéseket és az erőforrások elosztását (pl. a határőrizetre fordított költségek vagy a határőrök létszámának növelése), hogy szélesebb közösség érdekeivel szemben saját rövidtávú üzleti érdekeiket érvényesítsék.

Emellett a jelentés rámutat, hogy a klímaváltozás egyik legfőbb előidézőjének számító olajipar és a határvédelmi ipar között nagyon sok összefonódás van. Az olyan jelentős olajkitermeléssel – illetve feldolgozással foglalkozó cégek, mint az Exxon Mobil vagy a British Petroleum (BP) előszeretettel alkalmazza a határvédelmi ipar meghatározó szereplőinek szolgáltatásait, többek között a maguk külhoni kitermelő- és feldolgozó létesítményeinek őrzésére.

Így azok az eszközök, amelyeket az említett szereplők a „globális Dél” országaiban rendfenntartás és a munkaerő kontroll alatt tartásárának eszközeként vetnek be, nemsokára a saját határainkon köszönnek majd vissza.

Az átfedések pedig a különböző vállalatok tanácsadó testületei között is megfigyelhetőek. Ez magában hordja a fenyegetést, hogy a részvényeseknek juttatandó gyors nyereség elsőbbsége a hatékony klímaakció elodázását, a klímapolitikai programok felvizezését eredményezi majd. Nagyobb hangsúlyt fektetve az egyéni cselekvés fontosságára – ekképpen kiszervezve a válság megoldását az individuumra –, illetve az olyan szimbolikus ügyekre, mint a műanyag zacskók forgalomból való kivonásáért folytatott küzdelem.

A globális szolidaritás szükségességéről

A világméretű klímaválság megoldása az egész emberiség ügye. A közelgő katasztrófa hatásai előbb vagy utóbb, de minden közösséget, osztályt, vallási és etnikai csoportot elérnek majd.

A helyzetet nem értelmezhetjük zéró összegű játszmaként, ahol csak egymás javára nyerhetünk. Ha engedünk ennek az illúziónak, az megakadályozza, hogy együtt megoldást találjunk az előttünk álló kihívásokra, és megakadályozza, hogy időben cselekedjünk.

Így a megfelelő válasz a több együttműködés, ami falak helyett a párbeszéd alapjait, illetve a közös cselekvés kereteit teremti meg. Egy olyan együttműködés, ami szolidáris alapon hidat képez a fejlett és a válságnak kiszolgáltatottabb országok között, és ami a saját (üzleti) érdek elsőbbségével, valamint a bezárkózással szemben az emberi segítségnyújtás egyetemes erkölcsi parancsát emeli pajzsára. A globális klímaváltozás támasztotta kihívást nem tudjuk országonként megoldani, csak a nemzetek közötti kooperációval háríthatjuk el a veszélyt. Ebbe a munkába pedig tevékenyen be kell vonni a (szak)politikai döntéshozók mellett a civil szervezeteket és az állampolgárokat is. Az elzárkózás nem ment meg minket a klímakatasztrófától, de a szolidaritás talán igen.