„A nemzeti függetlenség része a szocialista eszmének. (…) Elérhető a szocializmus megvalósításával is, de a kapitalista rendszerrel sem ellenkezik, hiszen nem csak a proletariátusnak érdeke. Hogy tényleg a szocializmus megvalósításával egyszerre érjük-e majd el ezt a célt, ezt ma még senki sem tudja biztosan megmondani. Mindenesetre akár így, akár úgy lesz, ennek a célnak az elérése csak a proletariátus és a szocialista mozgalom győzelmének eredménye lehet. (…) Vagy egy teljes győzelemé vagy egy részleges győzelemé, amely persze mindig magában foglal egy részleges vereséget is.”

(Kazimierz Kelles-Krauz)

 

November 11-e a lengyelek számára a Függetlenség Napja, a II. Lengyel Köztársaság létrejöttének ünnepe. Az, hogy 1918 őszi napjaiban 123 év harcai után sikerült a lengyel államiságot helyreállítani, elsősorban az akkori nemzetközi helyzetnek: a lengyel területeket egykor felosztó birodalmak világháborús összeomlásának volt köszönhető. Az ország újjáépítéséhez azonban számos lengyel küzdelmes és áldozatos munkája is kellett. Az egyik szervezett erő, amely ebbe a munkába hatalmas energiát fektetett, és komoly, igen sokszor véres áldozatokat is hozott, a Lengyel Szocialista Párt (PPS) volt. Őket, eszméiket, egyszerre nemzeti és nemzetközi, hazafias és antikapitalista, békét kereső és harcos kiállásukat éppúgy, mint vörös zászlójukat, mintha teljes feledésre akarná ítélni a mai lengyel kormányzat.

Pedig az események alakulásában, abban, ami miatt ez a nap nemzeti ünnep lehet, a szerepük megkerülhetetlen. Még csak azt sem lehet mondani, hogy a „kommunistákként” kompromittálták volna magukat: döntő többségük, bár ellenezte a háborút Szovjet-Oroszországgal, de az 1920-as háborúban a lengyel haza védelmében a bolsevikok ellen harcolt, és később is hasonlóan kíméletlen kritikusai maradtak a szovjet imperializmusnak, mint a kapitalizmusnak. Eszméik, gondolataik azonban akár mai demokrata rendszerkritikusoknak is tanulságos üzeneteket rejthetnek arról, hogyan lehet történelmi hagyományokat összeegyeztetni egy radikálisan újítónak tűnő, társadalmi igazságosságért aktívan cselekvő mozgalommal. Feltéve, ha mondanivalójukat kontextusukban szemlélve sikerül azokat függetlenítenünk, mind a szovjet szempontok kizárólagosságát hirdető államszocialista, mind a mai antikommunista elfogultságoktól.

A „szabadság vándorai” a XIX. században

A Lengyel-Litván Államszövetség (Köztársaság), több súlyos területi veszteség után 1795-ben szűnt meg, mikor maradék területét is felosztotta egymás között az Orosz Birodalom, a Habsburg Monarchia és a Porosz Királyság. A XIX. században több alkalommal lángoltak fel szabadságharcok a lengyel államiság helyreállítása érdekében. A szabadságharcok leverése következtében pedig kialakult egy jelentős lengyel diaszpóra elsősorban Nyugat-Európa különböző országaiban, amelynek tagjai egyfajta nemzetközi „szabadságharcos és forradalmár szolidaritás” jegyében készek voltak résztvenni minden olyan progresszív mozgalomban, amely valamilyen módon a nagy dinasztikus birodalmak európai „Szent Szövetségének” megingatását, hegemóniájának megtörését célozta. (Ennek következtében játszhatott olyan látványos és fontos szerepet egy Lengyel Légió az 1848-1849-es magyar szabadságharcban is.) Máig is sokat emlegetett lengyel jelszó volt ekkoriban: „Za Waszą a Naszą Wolność” – azaz: „A Ti Szabadságotokért s a Mienkért”.

A lengyel politikai emigráció és a hazai szervezkedések persze politikai nézeteiket tekintve igencsak sokszínűek voltak.^[1] Egyre több lengyel emigráns gondolkodó volt, aki a „felosztó hatalmak” mellett éles kritika alá vette a régi Lengyelország Nemesi Köztársaságát is, és felvetette, hogy egy új lengyel államot csak modern demokratikus elveknek megfelelően lehet majd szervezni. És egyre többen voltak olyanok is, akik a legújabb, egyre radikálisabbá váló forradalmi eszmékre is nyitottak voltak, és keresték a kapcsolatot az olyan szellemi vezetőkkel, mint Joseph Proudhon, Karl Marx, Mihail Bakunyin, vagy éppen Auguste Blanqui.

Sokan voltak, akik a polgári forradalmakon belül is észrevették az ellentmondásokat, és kritikájuknak hangot is adtak. Edmund Chojecki, az 1848-as francia forradalom szemtanúja (a nagy romantikus költő, Adam Mickiewicz körének tagja) így írt 1849-ben Berlinben megjelent, A forradalmárok és a maradi pártok című könyvében a már a köztársasági kormányzat által levert júniusi munkásfelkelésről:

„A júniusi viharban (…) gyászunk és együttérzésünk a megölteké, a sebesülteké és az elárvultaké. Elítéljük viszont azokat, (…) akik ostobaságukban vagy rosszakaratból úgy vélték, hogy 1848 forradalmát megvívhatják frázisokkal, akik elmerültek a francia lobogóra írt egyenlőség és testvériség jelszavában, de ezeknek tartalmát (…) és megvalósíthatóságát nem látták. (…) Tudjuk, hogy (…) semmilyen emberi erő nem tartóztathat fel egy új forradalmat, mert ez a forradalom (…) nem egy akarat, hanem egy történelmi szükségszerűség következménye lesz, egy halálosan sebesült (…) világ végső kiáltása.”

Az utolsó nagy XIX. századi lengyel szabadságharc 1863-1864 folyamán zajlott le az Orosz Birodalom ellen. Ez volt az ún. „januári felkelés”. A szabadságharc vezetésében (a földalatti kormányban és a partizánhadseregek irányításában) két fontos irányzat működött együtt: a „Fehérek”, azaz a mérsékeltebbek, akiknek célja csak az önálló lengyel állam kivívása volt és a „Vörösök”, akik az államiság helyreállítása mellett már radikálisabb társadalmi célokat is megfogalmaztak: a jobbágyfelszabadítást és a földosztást a parasztoknak, valamint a más nemzetiségekkel való hatékonyabb együttműködést.^[2]

A szabadságharc leverése után a vörös irányzat emigráns képviselőinek új gyülekezőhelye ismét Párizs és London lett, ahol sokan közülük kapcsolatba kerültek a munkásmozgalom híveivel. Maga a Nemzetközi Munkásszövetség (azaz az Első Internacionálé) megalapítása is a lengyel függetlenség ügyével való szimpátianyilvánításokhoz kapcsolódott 1864-ben. A lengyel ügynek lelkes támogatója volt maga Karl Marx is, akiben 1863-ban még egy lengyeleket segítő emigráns Német Légió szervezésének ötlete is felvetődött. (Már azért is, mert Marx a nemzetközi munkásmozgalom legfőbb ellenfelét és akadályát látta a cári orosz birodalmiságban.)^[3] Nem véletlen, hogy az 1863-as szabadságharc „vörös” emigránsai közül többen beléptek az Internacionáléba is, illetve sokan közülük résztvettek a Párizsi Kommün védelmi harcaiban is.^[4]

A lengyel szocialista mozgalomnak tehát voltak jelentős radikális demokrata előzményei a XIX. század korábbi évtizedeiben, és ezek az előzmények már akkor is szorosan összefüggtek a lengyel nemzeti szabadságharcokkal is.

A proletárok és a Proletaryat

A XIX. század második felében a nagy iparosítások után létrejött egy igen jelentős lengyel anyanyelvű ipari munkás réteg mindhárom felosztó birodalom (a Német Császárság, az Osztrák Magyar Monarchia és az Orosz Birodalom) területén. Így lengyel területeken is kialakult a bázisa az új, kifejezetten az ipari proletariátusra alapozó munkásmozgalomnak. Emellett a lengyel szellemi elit tagjai, a nagyrészt elszegényedett nemesi családokból származó értelmiségiek is fogékonynak bizonyultak ezekre az új eszmékre. A lelkesedés könnyen magával ragadta azokat is, akik csak az idegen monarchista hatalmak elleni lázadást látták a szocialista „divatban” is, voltak azonban olyanok is, akik komolyabban beleásták magukat a marxista társadalomtudomány módszereibe, így később fontos szerepük lett a szocialista szellemi mozgalomban és a szervezkedésekben.

A Galíciában (azaz az Osztrák-Magyar Monarchiában), valamint a Poznańi Nagyhercegség és Szilézia (azaz a Német Császárság) területén létrejövő mozgalmak és pártok nagyrészt a német szociáldemokrácia legális módszereinek mintáit követték. A Lengyel Kongresszusi Királyságban (azaz az Orosz Birodalom területén) már jóval nehezebb volt bármiféle progresszív mozgalom helyzete. A cári rendszerben általában véve is jóval szigorúbb cenzúra működött, és jóval nehezebb volt akár sztrájkot kezdeményezni, mint a német illetve osztrák-magyar területeken, de jóval erősebb elnyomás sújtotta nemzetiségi alapon a lengyel nyelvű oktatást és a sajtót is. Így bármiféle munkásszervezet csak illegálisan vagy féllegálisan tudott működni.

Az első, már modern értelemben is szociáldemokratának nevezhető szervezet, majd párt a varsói Proletaryat lap körül jött létre az 1880-as években. A Prolataryat már képes volt nem csak idealista értelmiségieket, hanem művelődni és szervezkedni kész munkásokat is maga köré gyűjteni. A lap szerkesztőségéből kialakuló pártot Lengyel Szociális-Forradalmi Pártnak nevezték (Polska Socjalno-Rewolucyjna Partia – PSRP), de nevéhez általában hozzátették a „Proletaryat” szót is, talán azért, hogy megkülönböztessék magukat az orosz szociálforradalmároktól, az „eszerektől”. A PSRP „Proletaryat” legfontosabb vezetőit viszonylag hamar, még a tömeges szervezetépítés előtt letartóztatta a cári titkosrendőrség, az Ohrana. 1886-ban egy nagyszabású perben hat embert közülük halálra ítéltek, négyüket fel is akasztottak, két ítéletet kegyelemből változtattak 20 év kényszermunkára; ezenkívül 23 további politikai aktivista kapott a tevékenységéért hosszú kényszermunkát vagy szibériai száműzetést. A Proletaryat szellemi vezérének tekintett Ludwik Waryński a börtönben halt meg. A mozgalom 1889-ben képes volt újjászerveződni, de szinte azonnal az újjalapítás után részekre is szakadt különböző elvi viták miatt.

Bolesław Limanowski, nemzedékek hírnöke

A Proletaryat némileg még az 1864-es megtorlásokat követő kiábrándultság hangulatában született, ezért a klasszikus szociáldemokrata témák (munkásjogok, munkakörülmények, munka-tőke viszony, stb.) mellett nem különösebben foglalkozott egy független lengyel állam létrehozásának kérdésével.^[5] Ahhoz, hogy ez a szocialista mozgalomban újra napirendre kerülhessen, ismét hozzájárult néhány emigráns gondolkodó tevékenysége is. Az egyik legfontosabb ezek közül talán az 1835-ben született Bolesław Limanowski volt, aki személyében is valamiféle folytonosságot képviselt az 1863-as vörösök és a század végén tevékenykedő szocialisták között. Ő maga a szabadságharcnak csak az előkészítésében vehetett részt, mivel a cári hatóságok még a fegyveres harc megkezdése előtt elfogták, és a következő éveket szibériai száműzetésben töltötte. Már száműzetése alatt kereste a kapcsolatot az orosz szocialistákkal is, de igazán a szabadulása után, nyugat-európai emigrációja (leginkább a Párizsban töltött évek) alatt vált a szocialista eszmék és a marxista társadalomtudományi módszerek hívévé.

Limanowski írásaiban már az 1870-es és 1880-as években benne volt mindaz, ami később a Lengyel Szocialista Párt hivatalos politikájának az alapjává vált. Így leginkább az, hogy a szocializmus (mint eszme) nem más, mint a demokratikus nemzeteszme folytatása, hiszen míg a korábbi nemzeti eszme az állampolgárok jogi egyenlősítését tűzi ki célul, addig a szocializmus már továbblépve, gazdasági egyenlőségükért (ezzel valós testvériségükért, tehát a nemzeti közösségeszme elmélyítéséért) is síkra száll.

„Ha a nemzetet őszintén szeretjük, akkor azt kell kívánnunk, hogy szabad, művelt és virágzó nemzet legyen, amely másokban is tiszteletet ébreszt. (…) Az igazi hazafiság tehát mindig népi. (…) A hazaszeretet egy szocialista felfogásában mindig azt jelenti, hogy egyenlőséget követel nemzete számára az összes nemzetek között. (…) A lengyel szocialisták kéz a kézben szeretnének haladni más népekkel is, de nem a kormányokkal és az uralkodó osztályokkal. (…) A nép zászlóját felemelve nem csak a saját népünkre tekintünk, hanem más európai népekre is”

– írta 1879-ben, A szocializmus, mint a történelmi fejlődés szükségszerű következménye című írásában.

Limanowski fogalmazta meg ezen kívül azt is, hogy kétféle forradalom létezik: politikai forradalom, amely az aktuális uralkodó elit leváltását jelenti (és amelynek egyik formája lehet az idegen elnyomás ellen folyó szabadságharc is) és társadalmi forradalom, amely egy időben hosszabb demokratikus átalakulás, azaz egy történelmi távlatokat igénylő folyamat. (A lengyel szocialisták egyik későbbi, két világháború közötti teoretikusa, Mieczysław Niedziałkowski úgy fogalmazott: a társadalmi forradalom egy hosszú küzdelem, amelynek a politikai forradalmak az egyes – győztes vagy vesztes – ütközetei.) A kapitalizmus és a szocializmus közötti átmenet felgyorsítását azonban leginkább az oktatás szolgálhatja, hiszen az új rendszernek valóban a népből kell fakadnia. (Ezt leginkább Politikai és társadalmi forradalom című 1883-ban kiadott művében fogalmazta meg.)

Már Limanowskinál is felbukkant az az elképzelés, hogy egy új nemzetépítésnek érdemes föderatív alapon, azaz az egyes közösségek önkormányzatiságának összefogása alapján szerveződnie, illetve, hogy a nagyobb állampolgári szabadság és egyenlőség csak erősítheti a nagyobb közösséghez, a nemzethez való kötődést. Ezzel együtt Limanowski különbséget tett nemzet és állam között, és ebből logikusan következően nemzeti érzés és államnacionalizmus között is. Hangsúlyozta: egy szocialista számára a nemzetnek, azaz az emberek közösségének elsőbbsége van az állammal, mint intézménnyel szemben. Azokra, akiket általában „nacionalistáknak” hívtak, Limanowski inkább az „államnacionalisták” vagy „etatisták” („państwowcy”) elnevezést javasolta, annak jelzésére, hogy ők kizárólag az állam terjeszkedésétől várják a nemzet jólétének biztosítékát.^[6]

Limanowski szemléletének egy másik jellemzője (ami olyannyira fontos lesz a későbbi lengyel szocialistáknál is), hogy a szocialista mozgalmat egy történelmi folyamat részének tekintette, egy számos előzmény után kiformálódott és számos korábbi forrásból merítő eszmerendszernek. A történeti előzmények között elemezte az önkormányzatiság és a parlamentarizmus középkori megnyilvánulásait éppúgy, mint a vallási reformációban megmutatkozó, embert felszabadító gondolatot. (Például a XVII. századi Lengyel Testvérek és Cseh Testvérek eszméit.) Nála tehát a szocializmus mindig valaminek a folytatását, és sosem a „bűnös” múlttal való végleges szakítást jelentette.

A párizsi program és az „alapítók”

Jelentős részben Bolesław Limanowski tevékenységének volt tehát köszönhető, hogy a Kongresszusi Királyság egymással vitában álló szocialista szervezetei végül meg tudtak egyezni egy új szervezeti együttműködés létrehozásáról. (Igaz, az eredeti cél az volt, hogy a három birodalom lengyel szocialistáinak egy közös szervezetet hozhassanak létre, ez pedig az adott viszonyok között nem sikerülhetett úgy, hogy a Kongresszusi Királyság szervezetei részben konspiratív működésre kényszerültek.) A megegyezés kimondására 1892 novemberében került sor Párizsban. A történeti emlékezet ezt úgy tartja számon, mint a Lengyel Szocialista Párt (Polska Partia Socjalistyczna – PPS) megalapítását. Valójában a résztvevők ekkor még csak a mozgalom külföldi vezetőségét fogták egybe (a Lengyel Szocialisták Külföldi Szövetségének megalapításával), illetve megfogalmazták egy reménybeli Lengyel Szocialista Párt közös programját is. Ugyanakkor valóban nem sokat kellett várni, hogy a közös szervezet, a PPS új, hazai szervezetei is kiépüljenek, ami a szakszervezeti mozgalom látványos fellendülésével járt a Kongresszusi Királyságban.

A Lengyel Szocialista Párt programjának vázlata, melyet Párizsban elfogadtak, rögzítette, hogy az új párt „éppen mert országos érdekek és nem osztálykiváltságok képviselője, hűen kitart a nemzetközi forradalmi gondolat lobogója mellett és az általános felszabadulásért harcol. (…) Ma a Lengyel Szocialista Párt az egyetlen, amely létrehozhatja a munkásságnak azokat a politikailag független zászlóaljait, amelyek tudatában vannak céljaiknak, és a szocializmus jelszavával elérhetik azt, amit a romantikus demokratizmus (…) nem tudott elérni.” A szerzők hangsúlyozták, hogy a független állam létrehozása érdekében hajlandóak szövetséget kötni tőlük eltérő gondolkodású erőkkel, de hozzátették azt is, hogy a PPS másokkal ellentétben nem akarja tagadni az osztályellentéteket sem.

Az erőszakos eszközök, merényletek használatának kérdése (konkrétan az, hogy ezeket csak védekezésre, vagy a hatóságokkal szembeni erődemonstrációra is lehet-e használni) annak idején már a PSRP „Proletaryat” széthullásához is hozzájárult, és a párizsi gyűlésen is nagy vitát keltett, ezért a végül elfogadott szöveg erről viszonylag óvatosan fogalmazott: „Elismerjük [jogosnak] az erőszakos eszközök (pl. politikai merényletek, stb.) alkalmazását a hatalom egyes tisztviselői ellen, kizárva természetesen azt, hogy ezt bárki állandó és rendszeres taktikaként értelmezze. Az ilyen eszközök használatának az olyan helyzetekre kell korlátozódnia, amikor az együttes tiltakozás, tüntetés nem lehetséges. (…) Kizárólag a bosszú nem lehet elég indok a merényletre.”

Vita tárgyát képezte az egyházakhoz és a valláshoz való viszony is. A pártprogram ezek között végül is különbséget tett: nem hirdetett nyílt ateizmust, de fenntartotta az egyházakkal, mint hatalmi szervezetekkel szembeni kritika jogát: „Úgy gondoljuk, az egyház befolyásának csökkentéséhez rá kell mutatnunk a klérus osztályérdekeire, amihez az szükséges, hogy felhívjuk a figyelmet az ellentmondásokra a klérus tanításai és az őskeresztény kommunizmus között.”

A párizsi gyűlés, mint az alapítás nagy tette fontos része lett később a párt legendáriumának. Jellemző ugyanakkor, hogy a párizsi alapító tagok közül csak ketten maradtak később is a párt első vonalbeli politikusai: Bolesław Limanowski, aki 1935-ben, százéves korában bekövetkezett haláláig mindvégig a PPS egyik legmegbecsültebb tagja, „öreg harcosa”, a „lengyel szocialisták Nesztórja” maradt; a másik pedig az újabb generációt képviselő másik nagy teoretikus Feliks Perl (akit egyesek a párt „eszének és lelkiismeretének” neveztek). A többi alapító tag a későbbiekben kevésbé játszott fontos szerepet a PPS életében.

Edward Abramowski és Stanisław Wojciechowski a későbbiekben inkább a pártonkívüli szövetkezetekben találták meg egy alulról szerveződő, gazdasági demokratizálást biztosító politika eszközét. Abramowski többször megírta, hogy a XX. század küszöbén az európai szociáldemokrata pártok politikája rossz irányt vett, mert a társadalmi változásokat egyre inkább felülről, az államhatalom átvétele útján akarják megvalósítani, ahelyett, hogy munkás tömegeik önszervező tevékenységére építenének. Ettől a trendtől pedig szerinte a PPS sem tudta függetleníteni magát.^[7]

Ezt adott pillanatban Wojciechowski is hasonlóan gondolhatta, bár ő a későbbiekben még visszatért a politika fő vonalába, és 1922-ben a Lengyel Köztársaság elnöke lett, igaz, akkor már pártonkívüliként, nem a PPS tagjaként. (Négy évvel később viszont az ő elnökségének is egy egykori szocialista harcostársa, a pártból akkorra már szintén kilépett Józef Piłsudski katonai puccsa vetett véget.) Mindezzel Abramowski és Wojciechowski sem eszméikben, sem személyes baráti kapcsolataikat tekintve alapvetően nem távolodtak el a Szocialista Párttól. (Amelyben egyébként később is akadtak, akik szóvátették az önkormányzatok és a szövetkezetek szerepének növelését, mint elérendő célt.)

Egy lépéssel távolabb jutott tőlük Salomon Stanisław Mendelson. Ő Friedrich Engels személyes jó barátja, a párizsi lengyel szocialista gyűlésnek pedig az egyik fő szervezője volt, a XX. század első évtizedében azonban már inkább az akkori galíciai liberális (akkori nevükön: polgári radikális) körökhöz húzott, és bár saját magát alapvetően mindig is lengyel és nem zsidó nemzetiségűnek tartotta (ezért is cserélte eredeti keresztnevét, a Salomont az „egyértelműbben lengyel” Stanisławra), utolsó éveiben bizonyos cionista körökkel is keresni kezdte a kapcsolatot.

A legnagyobb fordulaton a párizsi alapítók közül azonban Stanisław Grabski esett át, aki egy évtizeddel a PPS alapítása után már a szocialisták legfőbb ellenfeleinek számító „endekek” (azaz a magukat „nemzeti demokratáknak” nevező klerikális-konzervatív (etno)nacionalisták) sorába állt. Igaz, sosem vette át azt a gyűlölködő (soviniszta és antiszemita) hangnemet, ami az endekek más vezetőit jellemezte. (A II. világháború alatt pedig már éppen abban volt fontos szerepe, hogy szocialisták és endekek együtt tudjanak működni az antifasiszta ellenállásban és az emigráns kormányban.)

A Szocialista Pártból és a szocialista eszmékkel való kezdeti szimpátiától tehát sokfelé vezethetett út a későbbiekben, még az egykor emblematikusnak tekintett vezetők számára is.

Kazimierz Kelles-Krauz és a világrendszer elemzése

A PPS tehát meglehetősen gyorsan kiépítette helyi szervezeteit a Kongresszusi Királyságban (Varsón kívül nagy volt a taglétszám az olyan újonnan kiépült iparvárosokban, mint Łódź, Piotrków vagy Sosnowiec), valamint nagy támogatást kapott a németországi és galíciai lengyel szociáldemokratáktól is. Az önálló Lengyelország kezdettől meglévő követelése azonban ellentmondásossá tette a viszonyukat az orosz szocialista (szociálforradalmár és szociáldemokrata) szervezetekkel. Ugyanez okozott jelentős vitákat egy másik, párhuzamosan felbukkanó munkáspárttal is, amely a Lengyel Királyság és Litvánia Szociáldemokráciája (Socjaldemokracja Królestwa Polskiego i Litwy – SDKPiL) nevet viselte. A lengyel ipari munkásság tömegeire egyértelműen a PPS volt nagyobb hatással, a SDKPiL sokkal dogmatikusabb, értelmiségi jellegű párt volt, azonban nem lehetett eltekinteni a más (nem lengyel) népességre gyakorolt vonzó hatásuktól, valamint attól, hogy a SDKPiL vezetésében nemzetközileg ismertebb nevek ültek, akiket a II. Internacionálé vezetése is felkészültebb elméleti szakembereknek tartott, mint a PPS „forrófejű” vezetőit.

A SDKPiL vezéregyéniségei között volt például a zamośći jiddis anyanyelvű zsidó családból származó Rosa Luxemburg is,^[8] aki úgy vélte, a Kongresszusi Királyság gazdaságilag túlságosan integráns része az Orosz Birodalomnak, hozzá van kötve annak piacaihoz, így a független lengyel állam nem lehet egy közeljövőben elérhető cél. Ehelyett a lengyel területek szocialistáinak inkább az Orosz Szociáldemokrata Párttal való összefogásban egy össz-oroszországi társadalmi forradalom előkészítésén kellene dolgozniuk, amely megoldhatja a nemzetiségi ellentéteket is.

Rosa Luxemburg elképzeléseire a PPS több tagja is válaszolt hosszabban vagy rövidebben. Közülük az elméletileg legfelkészültebb talán Kazimierz Kelles-Krauz volt. (Ő ma már minden bizonnyal kevésbé ismert alak, mint vitapartnere, de az életrajzírója, Timothy Snyder szerint egy Lukács Györgyhöz hasonló műveltségű és hozzá hasonlóan széles érdeklődésű filozófus volt, akinek azonban korai halála miatt nem adatott meg az, hogy olyan szintű összegző műveket alkosson, mint magyar kollégája).

Kazimierz Kelles-Krauz a történeti materializmus és a marxista közgazdasági és szociológiai elemzés módszereit is felhasználva bizonyította be, hogy a Lengyelország függetlenedése igenis indokolt lehet, mind gazdasági, mind társadalmi szempontok alapján. Elemzéseiben azonban tovább is ment ennél, érvelését mindig beillesztette a nemzetközi szocialista munkásmozgalom kontextusába is. Lengyelország függetlensége és a történelmi materializmus című írásában leszögezte: minden kialakuló nemzetállam egy fontos lépést jelent a demokrácia felé egy olyan dinasztikus elnyomó birodalomhoz képest, amilyen a cári Oroszország. (Ilyen szempontból pedig egy lengyel nemzeti mozgalom különösen szocialista színezettel jó példa lehetne a Birodalom más népeinek is, és ezzel katalizátora lehetne egy nagyobb szintű társadalmi változásnak.)

A proletariátusról szólva Kelles-Krauz úgy vélte, hogy az eddigi, a burzsoáziától való elkülönülést szolgáló (tagadó) osztálytudat helyét ideje, a mozgalom fejlettebb szakaszában felváltsa egy pozitívabb építő, alkotó jellegű társadalmi tudat.

Programunk osztálytartalma című cikkében 1894-ben Kelles-Krauz amellett érvelt, hogy az osztályszempontok figyelembevétele mellett a szocialista mozgalom, mint felszabadító, haladó mozgalom nem szűkülhet be:

„A proletariátus magáévá kell, hogy tegyen minden haladó eszmét, amelyekért küzdenie is érdemes. Ez a helyzet Lengyelország függetlenségével is. (…) Egy pillanatra sem szabad azonban elfelejtenünk, hogy Lengyelország függetlensége csak azért lehet a proletariátus szükséglete, és azért lehet programunk része, mert enélkül a proletariátus nem tud megfelelően fejlődni. (…) A független Lengyelország van a proletárokért, nem pedig a proletárok a független Lengyelországért.”

Nemzetközi ügyekről szólva Kelles-Krauz kimutatta, mennyire hazug az európai békét félteni egy lengyel nemzeti mozgalomtól, hiszen a XIX. század második felében létrejövő viszonylag békés időszak tulajdonképpen nem jelent mást, mint hogy az európai gyarmatbirodalmak a háborúkat is „kiszervezték” a gyarmatokra, illetve a Balkánra^[9], a gyarmati versenyfutás pedig csak fegyverkezési versenyhez vezet. A valódi nemzetközi béke Kelles-Krauz szerint is csak az imperializmus legyőzésével, azaz társadalmi reformokkal, demokratikus szocialista alapon lehetséges, ehhez pedig az kell, hogy a nemzetközi szocialista mozgalom felvállalja a nemzeti függetlenségi törekvések támogatását a gyarmatokon és a Balkánon is. (Hozzátette azt is, hogy ha a szocialista mozgalom ezt nem teszi meg, ha nem hívja fel a figyelmet az egyenlőtlenségek társadalmi természetére az ezeken a területeken csak a sovinizmust fogja erősíteni. Nem nehéz elismerni, hogy ezen a téren, különösen a Balkán vonatkozásában Kelles-Krauz megintcsak elég előrelátónak bizonyult.) Mindig fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy az önrendelkezési jogot más népek részére is el kell ismerni, így például a lengyel területeken élő zsidókra is rá kell bízni, kívánják-e önálló népként meghatározni magukat vagy nem. És ugyanebben a szellemben biztatta Kelles-Krauz minden lengyel elvtársát, hogy ha kell, álljanak ki a magyar önállósági törekvések mellett is Ausztriával szemben.

„A magyaroknak bátran kívánhatjuk, hogy megvalósíthassák jogi és állami követeléseiket, (…) mert ilyen módon elsőnek szerezhetik meg azt, ami mindenkinek jár, és így a nyomukban minden nép elindulhat, a Lajtán innen és túl is.” –írta Magyarország kapcsán Az osztrák-magyar dualizmus és a szociáldemokrácia című 1904-ben megjelent írásában.

Feliks Perl, az ész és a lelkiismeret

A PPS ennek szellemében felvállalta azt, hogy eszméi nem mások, mint a XIX. századi egyenlősítő nemzeti eszme továbbfejlesztése. A lengyelek számára a szocialista nemzetköziség valóban nemzetek közötti baráti kapcsolatokat jelentett, nem valamiféle elvont nemzetekfelettiséget, gyökértelenséget vagy kozmopolitizmust. A tudat, hogy mozgalmuk egy történelmi folyamat része, a lengyel szocialista gondolkodókban egy jóval nyitottabb gondolkodást eredményezett és megóvta őket a merev dogmatizmustól más kérdésekben is, például a valláshoz való viszonyulás kérdésében.^[10] (Edward Abramowski már a párizsi gyűlésen rámutatott, milyen hasznosak lehetnek a bibliai példák, főleg a parasztság között végzett agitáció során. Feliks Perl, aki akkor ehhez a gondolathoz még kevésbé tudott kapcsolódni, később könyvet írt az őskeresztények közösségi szelleméről és „őskommunizmusáról”.)

Perl, a PPS már említett másik nagy gondolkodója (a „párizsi alapítók” egyike) így fogalmazott egy brosúrájában (Hogyan válaszoljunk az ellenfelek vádjaira?):

„A szocialisták arra törekszenek, hogy a nemzet ne szakadjon többé osztályokra, hanem egységes, osztályok nélküli társadalmat alkosson. Nem nagyobb-e a nemzeti szolidaritás ott, ahol a nemzetet nem oszlik gazdagokra és szegényekre, tőkésekre és proletárokra, munkátlan tulajdonosokra és dolgozó nincstelenekre? (…)A szocialisták éppúgy a nemzethez tartoznak, mint bármely másik politikai irányzat tagjai. (…) Mind a saját országuk és nemzetük munkásosztályában dolgoznak. (…)a lengyel szocialista a dolgok természetéből adódóan a lengyel nyelvhez fog leginkább kötődni, (…) mert ezen tudja legjobban, legszebben kifejezni a gondolatait és érzéseit. (…) A nemzeti nyelvhez kapcsolódik az egész irodalom és kultúra, legalábbis minden, amit szellemi alkotásnak nevezhetünk. A szocialisták pedig éppen azt szeretnék, hogy ezekhez a szellemi alkotásokhoz is mindenki hozzáférhessen, hogy mindenkinek lehetősége legyen művelődni, hogy a tudomány és a művészet ne csak a gazdagoké lehessen, hanem minden dolgozóé. Így hát szükségszerű, hogy a szocialisták megbecsülést is érezzenek minden iránt, ami a nemzet gondolatainak, érzéseinek kifejeződéseként jelenik meg.(…) Ahogyan a társadalomhoz tartozás nem feltétlenül nyomja el teljesen az egyén jogait, úgy a nemzetközi kapcsolat sem nyomja el feltétlenül a nemzeti érdekeket. Az egyén nem vész el a társadalomban, a nemzet sem vész el az emberiségben. Csak azon múlik a dolog, hogy olyan körülményeket teremtsünk, amelyek lehetővé teszik az együttműködést. (…) Nemzetköziségünk és patriotizmusunk nem kizárják, hanem kölcsönösen erősítik és kiegészítik egymást.”

Ugyanakkor Perl hívta fel a figyelmet arra is, hogy az, hogy ennek az 1880-as évek végén és az 1890-es évek legelején még volt némi támogatottsága az akkor létrejövő II. Internacionáléban, és az annak élén álló német szociáldemokraták között is, jelentős részben Karl Marx örökségének tekinthető. (Marx volt az, aki sokszor felhívta a figyelmet az orosz imperializmus veszélyeire is minden európai demokratikus törekvésre vonatkoztatva ezt, és ennek szellemében vélte támogatandónak a lengyel ügyet.) Miután 1895-ben Friedrich Engels is meghalt, az Internacionáléban az internacionalizmusnak is egy jóval merevebb, dogmatikusabb értelmezése lett jellemzőbb az akkori ideológusoknak köszönhetően.

Lengyelország újjászületéséhez egy újabb forradalmon, majd egy világháborún keresztül vezetett az út. A végeredmény Kazimierz Kelles-Krauz korábban idézett előrelátó szavaival a lengyel szocialista mozgalom részleges győzelme lett, amely magában foglalt egy részleges vereséget is. Ez egy adott történelmi helyzet következménye volt, amelyet könnyen minősítettek egyesek utólagos okossággal a Szocialista Párt „megalkuvásának”. Hogy a PPS hogyan változott ezek közben, milyen taktikával próbált alkalmazkodni az új körülményekhez, és közben hogyan próbálta eredeti elveit is megőrizni arról cikksorozatunk következő részeiben szólunk.