Két merénylet Lengyelországban

Nekünk, magyaroknak és lengyeleknek általában érdemes vigyázó szemünket egymásra vetnünk – a napi híreket követve és történelmi távlatban egyaránt. Az, ami a január 13-án Gdańskban történt, most éppen arra figyelmeztethet minket, hogy milyen veszélyei vannak a gyűlöletbeszédnek, a „karaktergyilkosságoknak”, az érvek nélküli gyalázkodásnak, a komplex folyamatokat figyelmen kívül hagyó összeesküvéselméleteknek és a fake news-gyártásnak. Különösen azért, mert ami történt, nem először történik meg Lengyelországban.

Mint azt Papp László Tamás írta nemrég (utalva a politikai merényletekkel foglalkozó Vaclav Pavel Borovička egyik írására): a sikeres politikai merényleteket sokszor nem is politikai összeesküvők követik el, hanem magányos őrültek, akiknek a felbukkanását nem egyszerű kiszámítani, így elkapni, időben ártalmatlanná tenni is elég nehéz őket.

Bár ez igaz, nem szabad figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy sokszor

ezek a magányos őrültek is koruk gyermekei, hat rájuk az általános közhangulat, viselkedésükre, cselekedeteikre hat az a légkör, amelyben élnek. Éppen ezért lehet nagyon veszélyes a suttogó propaganda is, a polgárháborús pszichózis előidézése, az álhírterjesztés és a lejárató kampányok sorozatos használata.

Még az életükkel általában olyannyira elégedett norvégok között is felbukkanhatott egy Anders Breivik 2011-ben. Mennyivel valószínűbbé válhat akkor egy Breivik-szintű őrült felbukkanása egy olyan helyen, ahol a Breivik-féle eszmék terjesztésének semmi sem szab gátat?

A polgármester halála

2019. január 13-án Gdańskban egy nehéz múltú, pszichés zavarokkal küzdő elkövető szúrta többször hasba és oldalba a város polgármesterét, Paweł Adamowiczot, aki másnap belehalt sebesüléseibe. A merénylő nem volt semmiféle összeesküvő csoport tagja, de tettének indítékai, úgy tűnik, egyértelműen politikaiak voltak.

Egy olyan emberrel végzett, aki régóta részt vett a közéletben, aktivistaként, majd politikusként, párttagként, majd függetlenként. Nyilván neki is megvoltak a maga nézetei, amelyekkel lehetett egyetérteni vagy vitatkozni, megvoltak a maga döntései politikai vezetőként, amelyeknél hibázhatott is. De egy biztos: Adamowicz sosem akarta senkinek a halálát okozni. Mindig szűkebb és tágabb hazáját kívánta szolgálni legjobb meggyőződése szerint.

Paweł Adamowicz; kép forrása: Facebook oldala

Paweł Adamowicz 1965-ben született Gdańskban, a nagy múltú Balti-tengeri kikötővárosban. Már gimnazistaként részt vett a Solidarność (’Szolidaritás’) szakszervezeti mozgalom tevékenységében, amely éppen szülővárosából indult ki. A Solidarność volt az államszocialista rendszerek valaha volt legerősebb, ellenzéki, civil mozgalma.

Sokak szerint a rendszerváltás kezdetét Lengyelországban onnantól lehet számítani, hogy a Solidarnośćban összefogó szakszervezeteknek egy hatalmas sztrájkmozgalommal sikerült munkásjóléti engedményeket (többek között a szabad szervezkedés és a nyilvános viták jogát) kicsikarniuk az állampárttól 1980 augusztusában.

Igaz, 16 hónappal később az állampárti katonatisztek egy csoportja egy katonai diktatúra bevezetésével igyekezett a Solidarność tevékenységét letörni, de a hatást, amelyet a szakszervezetek elértek a társadalomban, már nem lehetett semmissé tenni.

Adamowicz aktívan közreműködött a Solidarność röplapjainak terjesztésében, még a hadiállapot (azaz a katonai diktatúra), alatt is, és ezzel a tevékenységével jogi egyetemi tanulmányait, sőt személyes szabadságát is kockára tette.

Később a Solidarność újbóli legalizálása után is aktív tagja volt a szervezetnek. Tehát tevékeny részese volt a rendszerváltás folyamatának.

A ’90-es években Adamowicz különböző, klasszikus értelemben vett konzervatív és liberális szervezetek tagjaként lett a Gdański Városi Tanács tisztségviselője, majd 1998-tól a város polgármestere. Városvezetőként kivívta a polgárok megbecsülését.

Sokat tett a város infrastruktúrájának fejlesztéséért, illetve sokszínű történelmi hagyományainak megőrzéséért. 2001-ben alapító tagja volt a Polgári Platform (Platforma Obywatelska – PO) nevű konzervatív-liberális pártnak. (Ugyanennek a pártnak a tagja a szintén gdański születésű Donald Tusk, korábbi lengyel miniszterelnök, jelenleg az Európa Tanács elnöke.) Adamowicz 2015-ben párttagságát felfüggesztette, de a legutóbbi polgármesterválasztáson a PO tagjai is támogatták.

Annak, hogy a városáért olyan sokat tevő Paweł Adamowicz egy politikai merénylet célpontja lett, megvoltak a maga előzményei. A gyilkos indulatoknak nem meglepő módon a személye elleni vádaskodások és lejáratások vethették meg az alapot. Az utóbbi években ugyanis a lengyel politikusok közül ő volt az, aki talán a leghatározottabban állt ki a külföldről érkező menekültek emberi jogaiért és integrációjáért. Mindezt nem a levegőbe beszélve, „liberális dogmatizmusból”, hanem nagyon is átgondolt humanizmussal tette: részt vett a külföldiek beilleszkedését segítő programok kidolgozásában. (Hozzá kell tenni: Gdańsk, Lengyelország legnagyobb tengeri kikötője mindig is sok kultúra találkozási pontja volt, a tolerancia és a párbeszéd fészke, már a Lengyel Nemesi Köztársaság idején is. Adamowicz tehát még ebben is egy régi történelmi hagyomány részesének is tekinthető.)

Így természetesen az ő neve is bekerült azokba az összeesküvéselméletekbe, amelyek (Magyarországhoz hasonlóan) Lengyelországot is elárasztották az Európát megszállni igyekvő migránsokról és az őket segítő nemzetközi konspirációról. És ezeket az elméleteket már Lengyelországban sem csak a szélsőjobb szervezetek, hanem a kormánypárt a konzervatívból egyre inkább szélsőségessé váló, és a FiDeSz-t nyíltan példaképének tekintő PiS (Jog és Igazságosság – Prawo i Sprawiedliwość) is támogatta és terjesztette minden lehetséges médiafelületen.

Ha még távolabbra nézünk, látjuk, hogy a PiS utálata a konzervatív, ám toleráns hozzáállását megtartó egykori PO-tagnak is szólt.

2010-ben a szmolenszki légi katasztrófában meghalt Lech Kaczyński, PiS-párti köztársasági elnök. Az ezt követő elnökválasztáson a PO jelöltje, Bronisław Komorowski győzött. Így az akkori köztársasági elnök és miniszterelnök is PO-tag volt.

A PiS elnöke, Jarosław Kaczyński az ikertestvére elvesztése felett érzett keserűségét egyre inkább politikai ellenfeleire vetítette ki, és a pártjától akkoriban minden pozíciót elhódító Polgári Platformban találta meg a bűnbakot. Bár a repülőszerencsétlenségben Lech Kaczyńskival együtt a PO jónéhány fontos képviselője is odaveszett, hamarosan a PO is célpontjává vált a PiS „szmolenszki merényletről” szóló összeesküvéselméleteinek.

És az ilyen elméleteket, mint látjuk, nehéz megállítani, az idő elteltével egyre nagyobb indulatokat keltenek, még akkor is, ha egyre több bizonyíték cáfolja őket. Paweł Adamowicz tehát legalábbis részben a szmolenszki pszichózis áldozata is volt.

Kinek fájt…?

A gdański merénylet annál megdöbbentőbb, hiszen a késelésre Lengyelország egyik legnagyobb jótékonysági eseményén, az Ünnepi Segítség Nagy Zenakara (Wielka Orkiestra Świątecznej Pomocy – WOŚP) gdański koncertjén került sor. A WOŚP, nevével ellentétben, valójában nem egy állandó zenekar, hanem egy alapítvány, amely 1993 óta minden évben karácsony környékén hatalmas gyűjtést rendez gyerekkórházak felszerelésének biztosítására.

A WOŚP nagy gyűjtésének záróeseménye minden évben egy nagyszabású koncertsorozat a legkülönbözőbb együttesek részvételével. Ennek a zárókoncertnek adott otthont idén Gdańsk. Azonban még ez az esemény sem tudta elkerülni, hogy bizonyos körök meg ne próbálják átpolitizálni. Nemrég ugyanis a rendezvény kitalálója, fő szervezője, az alapítvány elnöke Jerzy („Jurek”) Owsiak is a magukat „konzervatívnak” nevező szélsőségesek célkeresztjébe került.

Jurek Owsiak egy rendkívül sokszínű, kreatív, fáradhatatlan személyiség: zenész, rádiós és televíziós műsorvezető, festő, igazi showman (eredeti szakmáját tekintve pszichoterapeuta). Egyrészt extravagáns viselkedésével másrészt az általa szervezett koncertek körüli felhajtással vívta ki a puritánabb szemléletűek ellenszenvét, azonban mostanában egyre inkább ő is egyszerűen a más vallások és rasszok iránti tolerancia hirdetésével kerül fel a mindennapi fasizmus feketelistájára.

Kép forrása: Jurek Owsiak Facebook-oldala.

Paweł Adamowicz halála után Jurek Owsiak lemondott a WOŚP-alapítvány elnöki tisztéről. Mindez nem akadályozta meg híveit abban, hogy Nobel-békedíjra jelöljék.

Az elnök halála

Van még egy fontos dolog, ami a gdański merényletet különösen sokkolóvá teszi. Méghozzá az, hogy körülményei kísértetiesen emlékeztetnek egy 96 évvel korábbi eseményre, amelynek az áldozata nem is egy polgármester, hanem a Lengyel Köztársaság első elnöke volt!

Mint arról a Mércén is megemlékeztünk, múlt év novemberében volt a századik évfordulója annak, hogy Lengyelország 123 év súlyos harcai és csalódásai után visszanyerte függetlenségét és egységét.

Az ideiglenes államfő tisztségét akkor a hadsereg nagy tekintélyű főparancsnoka, Józef Piłsudski töltötte be. Csak négy évvel később, 1922 decemberében, mikor Lengyelországnak a szomszédos országokkal vívott összes határháborúja lezárult, jöhetett el az ideje annak, hogy az ország a létrehozott Alkotmány szerint megválassza új köztársasági elnökét.

Az elnököt végül mégsem a nép választotta, hanem a Sejm (a parlament). Az elnöki tisztért öt jelölt indult. A választás 5 fordulós volt, és a második körtől mindig kiesett a legkevesebb szavazatot kapó jelölt. Így a végére ketten maradtak: Maurycy Zamoyski, a konzervatív nacionalisták (az úgynevezett endekek, azaz „nemzeti demokraták”) jelöltje és Gabriel Narutowicz, akit az egyik parasztpárt jelölt elnöknek, bár maga nem volt tagja semmilyen pártnak. A választás utolsó fordulóját végül kis különbséggel Narutowicz nyerte meg.

Gabriel Narutowicz elhagyja a Sejmet elnökké választása után, 1922. december 11-én; fotó: Wikipedia

Gabriel Narutowicz első látásra igazán alkalmas ember lehetett arra, hogy az újjászületett ország egységét kifejezze: pártonkívüli volt, de nemzetközi hírű szakember, vízügyi mérnök, aki korábban számos jól működő vízi erőmű tervezésében vett részt Európa legkülönbözőbb országaiban. Szívesen segített az idegen elnyomás elől menekülni kényszerülő honfitársainak Nyugat-Európában boldogulni. Mikor a lengyel állam újjászületésekor hazatért, először a közmunkaügyi, majd később a külügyminiszteri címet kapta meg. Egyszóval köztiszteletben álló személynek számított.

Mégis: az elnökválasztás után az endekek bizonyos körei szemmel láthatólag nem tudtak beletörődni Zamoyski alulmaradásába. A nacionalista sajtóban rögtön megindult egy lejárató kampány Narutowicz ellen.

Idegen érdekek kiszolgálójának nevezték, amire egyrészt azt hozták fel érvként, hogy a bátyja a Litván Államtanács tagja. Ez igaz is volt, de mindenképpen hozzá kell tenni, hogy Stanisław Narutowicz a litvániai lengyel kisebbség érdekeinek szószólójaként lett képviselő. Emellett a két Narutowicz-testvér a határ két oldalán mindig azon dolgozott, hogy Lengyelország és Litvánia határvitáikat lehetőleg békés úton intézzék el.

A Gabriel Narutowicz ellen felhozott másik érv az volt, hogy a lengyelországi nemzeti kisebbségek (ukránok, beloruszok, németek és a jiddis anyanyelvű zsidók) képviselőinek szavazataival lett elnök. Ezek a kisebbségek azonban ugyanúgy az újjászületett Lengyelország állampolgárai voltak, mint az etnikai lengyelek, tehát senki sem vitathatta jogukat a parlamenti képviseletre.

Ráadásul az elnökválasztás utolsó fordulóját leginkább az döntötte el, hogy a nagyszámú lengyel parasztképviselő mégsem akart Maurycy Zamoyskira, az ország egyik leggazdagabb földesurára szavazni.

A Narutowicz elleni harmadik érv pedig az volt, hogy élete nagy részében külföldön élt. Ez az érv sem állt túl erős lábakon: egyrészt Narutowicz éppen egy hazafias szervezkedésben való részvétele miatt nem térhetett vissza sokáig a cári Orosz Birodalom részét képező hazájába, másrészt soha nem tagadta meg lengyel identitását, mindig erősíteni igyekezett az emigráns lengyel közösségek összetartását.

Mindemellett a Narutowicz elleni uszító cikkek nem sokban különböztek a mai hasonló jellegű írásoktól: azzal vádolták, hogy valamiféle nemzetközi cionista-szabadkőműves összeesküvés résztvevője.

Pedig Narutowicz sem zsidó gyökerekkel nem rendelkezett (litvániai lengyel nemes családból származott), de még csak politikai pártnak sem volt a tagja soha. A „bűne” tényleg mindössze annyi volt, hogy megnyert egy választást egy másik konzervatív-nacionalista jelölttel szemben.

Narutowiczot elnöki beiktatásának napján felhergelt endekek hógolyókkal és sárral dobálták meg, miközben a Külügyminisztériumból az Elnöki Palota felé haladt egy nyitott kocsiban. Aznap Varsóban általánossá vált az endek-szimpatizánsok randalírozása, nem egy helyen rendőröket kellett bevetni ellenük. Mindennek ellenére, akik ezekben a napokban beszéltek Narutowicz-csal, derűsnek és bizakodónak látták. Az elnök bízott benne, hogy az indulatok hamar lecsendesülnek.

Öt nappal elnöki beiktatása után, 1922. december 16-án Gabriel Narutowicz egy kiállításmegnyitóra érkezett a varsói Zachęta Galériába. A tárlat megtekintése közben az egyik ott kiállító festő lelőtte az elnököt, aki még a helyszínen meghalt.

Az elkövető, az endekekkel szimpatizáló festő, Eligiusz Niewiadomski szintén zavart személyiség volt, legalábbis kissé nárcisztikus. Bírósági tárgyalásán azt mondta: eredetileg Józef Piłsudskit akarta megölni. (Vagyis azt az embert, akinek talán a legtöbbet köszönhette az újjászülető Lengyelország, aki eggyé kovácsolta a lengyel hadsereget, és 1920-ban zseniális hadvezérként megállította az országot megszálló orosz bolsevik csapatokat. Két év telt el azóta, és Piłsudskit politikai ellenfelei már hazaárulónak tekintették.)

Niewiadomski hozzátette: Narutowiczra nem mint emberre, hanem mint szimbólumra lőtt. (Ez a szöveg is ismerős lehet: 2001 őszén, a New York-i World Trade Center ledöntése után Oszama bin Láden üzente azt a világnak: nem az ott tartózkodó emberek, hanem a tornyok, mint szimbólumok ellen követték el a merényletet.)

Niewiadomskit kivégezték. Jellemző, hogy a siralomházban még megtervezte saját hősi síremlékét. Szomorúan mutatja az akkori közállapotokat az is, hogy sok pap volt, aki nem volt hajlandó gyászmisét mondani az elnökért, a merénylőért viszont igen.

Ma egyébként Gabriel Narutowicznak számos helyen áll szobra, utcák, terek és iskolák viselik a nevét. Niewiadomskinak egy szűk neofasiszta körön kívül senki nem akar kultuszt teremteni, de jelen körülmények között nem tudhatjuk, mit hoz a holnap. (Igaz ugyan, hogy a PiS és a szélsőséges soviniszta szervezetek között egyre erősebb közeledés figyelhető meg, azonban a PiS nem mond le Piłsudski, az „országmentő hős” kultuszáról sem, így Piłsudski ellenfeleit, a XX. század eleji „nemzeti demokratákat” a PiS nemigen fogja elődjének elismerni.)

Hol áll meg…?

Mind tehát az 1922-es varsói, mind a 2019-es gdański merénylet arra figyelmeztet minket: milyen károkat tud okozni a közbeszéd eldurvulása, és milyen könnyen átmehet egy karaktergyilkosság fizikai gyilkosságba. (És ennek a veszélye sosem csak az egyik félnél van meg: 2010-ben Łódźban éppen egy PO-tag lőtte le a PiS helyi irodájának munkatársát. Ezt sem szabad elhallgatni az ügyben.)

Bár a mostani gyilkosság ügyében látszólag nem olyan megosztottak a politikai élet szereplői. Paweł Adamowicz meggyilkolását a PiS is elítélte, és a merénylőt senki sem igyekszik akár csak burkoltan mentegetni (mint tették ezt sokan annak idején Niewiadomski esetében).

Andrzej Duda (PiS-párti) köztársasági elnök is késznek mutatkozott, hogy az ellenzék képviselőivel együtt vonuljon a varsói Zachęta Galériához, Narutowicz halálának helyszínéhez a politikai erőszak ellen tiltakozni. (Igaz, Duda ugyan hű embere Kaczyńskinak, de kritikus pillanatokban úgy tűnik, igyekszik vigyázni rá, hogy szalonképes maradjon.)

Mindenképpen ijesztő azonban, hogy azok a vádak, amelyekkel annak idején az endekek támadták Gabriel Narutowiczot, visszatérnek a mostani kormánypárti média uszító cikkeiben. Ahogyan Narutowicz esetében nem számítottak az ellenfeleknek az elnök valódi tettei, csak az a kép, amit a „saját tábor” sajtója sugallt róla, ugyanezt a valóságtól teljesen elvonatkoztatott gondolkodást látjuk most is.

Illetve a tendencia még aggasztóbb: Paweł Adamowicznak mintha már nem is képzelt bűnei, hanem kifejezetten humanitárius cselekedetei miatt kellett volna meghalnia, ráadásul egy olyan eseményen, amelyen már még csak nem is a menekülteknek, hanem elsősorban saját rászoruló honfitársainak próbált segíteni. A gyilkost ez sem tartotta vissza. A gdański polgármester halála egy veszélyes út újabb állomása, és ennek az útnak még korántsem látjuk a végét.

Olvass tovább!