Az Alkotmánybíróság a napokban bírált el egy olyan jogvitát, amelyben a csecsemőgondozási díjra jogosult anyuka sokkal kisebb összeget kapott ellátásként, mint amely a számára igazságos lett volna. Úgy tűnt, hogy az ellátást egy rossz jogszabályi konstrukció korlátozta, de végül kiderült, hogy nem ez a valódi ok, hanem az, hogy a jogalkotó nem akar igazságos lenni, az Alaptörvény pedig nem akar igazságosságot biztosítani a szociális ellátásokkal kapcsolatban. A jogrendszerben benne maradó akna feltehetőleg sok nőt érinthet még Magyarországon.

Az ügy

Az alkotmánybírósági ügyben érintett munkavállaló, várandós nő a munkapiac kényszere miatt határozott idejű szerződéssel dolgozott. Amikor bejelentette a munkáltatójánál, hogy gyereket vár és szülni fogi, akkor a munkáltató kérte, hogy várják meg a határozott idejű munkaszerződés lejártát, ami 2018. június 30-án volt esedékes. A javaslat az volt, hogy a szerződést majd ne újítsák meg, hiszen onnantól már csak pár nap, és a munkavállaló jogosult lesz a csecsemőgondozási díjra (CSED).

Az anyának az egészségbiztosítás ellátásairól szóló törvény alapján akkor is joga van a CSED-re és később a gyermekgondozási díjra (GYED), ha nem munkaviszony, hanem álláskeresési támogatás ideje alatt igényli. Azaz, semmi gond nem lehet, hiszen a CSED-et akkor is meg kell állapítani, ha azt éppen egy álláskeresési támogatást kapó nő igényli.

A törvény szerint a CSED kiszámításához az igénybevétel előtti jövedelmet kell megvizsgálni. Mégpedig nem is a közvetlenül megelőző időszakot, hanem a CSED-et  2018. július 27-től igénybe vevő érintett nő esetében a 2017. november 1-je és 2018. április 30-a közötti intervallumot. A CSED – az akkori szabályok szerint – az erre az időszakra eső jövedelem 70 százaléka volt.

Mindezek alapján joggal gondolta a munkáltató és a munkavállaló nő is, hogy az álláskeresési ellátás, amely a munkabérhez képest alacsonyabb összeget tett ki, nem számít, hiszen az már úgysem számít bele a CSED megállapításába. Az érintett anya munkaviszonya tehát megszűnt, és ezt követően amikor időben is jogosulttá vált rá, megigényelte a CSED-et.

Ezt követte a megdöbbenés. Ugyanis a törvény végrehajtási rendelete szerint az ellátását a minimálbér alapján fogják kiszámítani annak, aki  CSED-et vagy GYED-et az álláskeresési támogatás ideje alatt igényel!

Azaz hiába volt az anyukának a teljes beszámítási időszakban az átlagbért majndem elérő jövedelme, hiába nem számít bele a jövedelembe az álláskeresési támogatás időszaka, hiába számolt azzal, hogy a befizetett biztosítási díjai alapján neki a szülési szabadság 24 hetében közel havi 200 ezer forintot kellene kapnia – a társadalombiztosítás csak 90 ezer forint körüli ellátásra találta őt jogosultnak. A gyermeket vállaló nő és a családja számított arra a pénzre, aminek végül csak kevesebb mint felét kapták meg.

Az ügyben alkalmazott szabály olyan hátrányban részesíti a munkájukat vesztett várandós nőket, ami diszkriminatív és alapjogsértő lehet. Ennek kimondására azonban Magyarországon csak az Alkotmánybíróság jogosult.

Az Alkotmánybíróság döntése

Az érintett anya végig is vitte a  jogorvoslatot a kormányhivatalon, a közigazgatási bíróságon és a Kúrián át az Alkotmánybíróságig. A panaszában nem csak azt sérelmezte, hogy a szabályozás jelentős hátránnyal sújtja az állásukat vesztett nőket, hanem azt is, hogy az a biztosítási díjak befizetése miatt tulajdonképpen a tulajdoni várományuktól foszja meg azokat a biztosítottakat, akik az előírások szerint fizették a társadalombiztosítási járulékot. A járulékokat éppen azért fizetik a biztosítottak, hogy az csecsemőgondozáshoz és más anyagilag megterhelő élethelyzethez arányos támogatást kapjanak.

Az Alkotmánybíróság a döntésében tulajdonképpen minden érvet azzal szerelt le, hogy a jogszabályok értelmében az álláskeresési támogatás nem számít jövedelemnek. Ebből pedig az következik, hogy a jövedelem nélküli nők jogszerűen kaphatnak sokkal kevesebb CSED-et és GYED-et, mint a jövedelemmel rendelkező nők, hiszen a két csoport nincsen összehasonlítható helyzetben, így pedig nem is beszélhetünk diszkriminációról. A jogalkotó szabadon eldöntheti, hogy melyik csoportra milyen szabályozást tart kívánatosnak, igazságosnak.

Az Alkotmánybíróság tehát kimondta, hogy ha egy várandós nő elveszíti a munkáját, akkor neki nem jár ugyanaz, ami egy dolgozó nőnek járna, akkor sem, ha ugyanannyi biztosítási díjat fizetett meg érte.

Abszurd az érvelés, de formálisan helyes: ha a jogalkotó kiveszi a jogosultak köréből azokat, akik nem rendelkeznek jövedelemmel, akkor ez a helyzet áll elő. Örüljön az ügyben érintett anya, hogy az a bizonyos rendeleti szabály legalább a minimálbér után garantált neki ellátást.

Ha pedig ez így van, akkor nem lehet a tulajdoni váromány vagy a törvényes támogatás elvesztéséről sem beszélni, hiszen ilyen nem is létezett a várandós nő számára a munkahelye elvesztése után.

Még az anyaság sem

Már az Alaptörvény hatályba lépését követően megírták a szociális jogokkal foglalkozó szakemberek, hogy a korábban hatályos Alkotmányunkhoz képest

„[a] tulajdonszerűen védett társadalombiztosítási ellátások visszaszorulását idézheti elő az, hogy az államnak a szociális biztonságról a rászorulók tekintetében kell gondoskodnia úgy, hogy a szöveg szerint azt nem „a társadalombiztosítás útján és a szociális intézmények rendszerével, hanem csak utóbbiakkal kell megvalósítani.”

A társadalombiztosításnak tehát 2012. január 1-je óta nem feladata a szociális biztonság megteremtése. Hiába kerültek be az Alaptörvénybe a speciális szabályok az anyaság és a családok támogatására vonatkozóan, ha maga a rendszer nem arra épül fel, hogy ezeket a jogokat védje és garantálja.

Az igazságosság egy olyan politikai természetű kérdés, ami csak akkor tudja átitatni a szociális támogatások és a társadalombiztosítás rendszerét, ha a politikai közösség arról vagy a jogszabályokban vagy a jogszabályok alapjául szolgáló alkotmányban gondoskodik. Ha az alkotmány garantálja az igazságosságot olyan szabályokkal, amelyek nem engedik meg az ennek ellentmondó törvények és rendeletek létét, akkor a rendszer maga mindig erre fog törekedni. Ha viszont ennek a garanciái hiányoznak, akkor esetleges, hogy milyen tartalmú szociális- és társadalombiztosítási szabályokat alkot meg az éppen aktuális parlamenti többség vagy a kormány, és miket hagy ezek közül végül jóvá az Alkotmánybíróság. Így történhetett, hogy az ügyben szereplő anyuka ellátása végül jogszerűen, de igazságtalanul lett jóval kisebb annál, mint ami járt volna neki.

Az Alkotmánybíróság egy másik alkotmányos rendszerben talán köteles lett volna azt is megvizsgálni, hogy nem alkotmányellenes-e a jövedelem pillanatnyi meglétéhez kötni egy anyasági támogatást. Van-e észszerű indoka annak, hogy a biztosítást korábban rendesen befizető nők közül pusztán egy pillanatnyi helyzet alapján megkülönbözteti azt a társadalombiztosítási rendszer, aki éppen munkajövedelem nélkül maradt? Erre a kérdésre az Alaptörvényt értelmező és a jogszabályokat azzal összevető Alkotmánybíróság nem adott választ, mert az Alaptörvény alapján ezt megválaszolnia nem kellett.

Mindannyiunk javára szolgál, ha átgondoljuk és minél szélesebb társadalmi körben átbeszéljük, vajon ilyen szociális és társadalombiztosítást akarunk-e. Olyan alkotmányos berendezkedést akarunk-e, amibe belefér ez a megkülönböztetés, vagy olyat, ami az ezeket tartalmazó jogszabályokat kidobja magából.