Szijjártó Péter külgazdasági- és külügyminiszter audis-kézfogós Facebook-videóban számolt be többek között arról, milyen lojálisak a német autógyárak Magyarországgal, és hogy a kormány támogatásával 20 ezer munkahelyet sikerült megmenteniük, miután Baden-Württemberg tartományban találkozott iparági szereplőkkel.

Szijjártó miniszter kitűnő ütemérzékét mi sem bizonyítja jobban, minthogy ezt épp azzal párhuzamosan sikerült előadnia, hogy a makói Continental gyárból százával bocsátják el a munkásokat.

Hovatovább még az egykori kollégája, Lázár János is kijelentette, hogy tűrhetetlen a német autóipari multi viselkedése, amely a nyáron kapott egymilliárdos támogatás után most kutatás-fejlesztés címén újfent egymilliárd forinthoz jutott hozzá a kormánytól.

Azt most hagyjuk is, hogy Lázár kiállása mennyire hiteles, miután egy olyan kormány minisztereként tevékenykedett hosszú éveken keresztül, amely kirívóan munkásellenes, a multiknak kedvező gazdasági környezetet tart fenn, és miközben a társadalom rászoruló rétegeit alig-alig támogatja, rendszeresen dobálja milliárdokkal a multikat, többek között munkahelyteremtés címén.

Ahogy azt is láthatjuk, mennyit érnek valójában ezek a támogatások a munkahelyteremtés és a munkahelyek hosszú távú megtartása szempontjából: nagyjából semmit, hisz a Continental – felhíva a figyelmet arra, hogy korábban bejelentette a leépítéseket – is kijelentette, hogy ha úgy adódik, visszafizeti a támogatások egy részét.

Ami alapvető kötelessége, miután nem teljesíti a szerződésben vállalt – számára mégoly kedvező – feltételeket sem. Szépen is állnánk ha azt nyilatkoznák, hogy bocs, a munkásokat kirúgjuk, a pénzt pedig megtartjuk.

Egyik probléma ezzel, hogy noha az igazságérzetünket némiképp kielégítheti, hogy nesze, a német multi visszafizeti az állami támogatás egy részét – már ha eltekintünk attól a kínzó kérdéstől, hogy egyáltalán mi szükség volt költségvetési forrásokból egy nagyvállalat támogatására –, bármi is történjék, ez a kirúgott munkásokon jottányit sem fog segíteni.

Ahogy azt is megmutatják a Makón zajló folyamatok: nem lojalitás van itt, hanem kőkemény gazdasági realitás, és noha a kormány igyekszik a német (és más) multik kedvében járni, igenis kerülhet homokszem a gépezetbe.

Például, hogy a cég munkásai sztrájkba lépnek jobb munkakörülményeket és kollektív szerződést követelve. Vagy hogy nem követték le elég gyorsan a technológiai változásokat. Így hiába a kormány megannyi munkáltatóbarát intézkedése, a munkajogok kormányzati lábbal tiprása, a kirívóan alacsony társasági adó és a nyakló nélkül folyósított állami milliárdok, a cégnek immár mégsem olyan ideális a környezet.

A munkások elbocsátásának az egyik oka a cég közleménye szerint, hogy a minden piaci szereplőt érintő félvezetőhiány és iparági transzformáció mellett az gyáregységet a kimagasló arányú dízel- termékportfólió körülményei is visszavetik – tudniillik csökken a dízelautók iránti kereslet. Aminek fényében mellesleg az is más megvilágítást kap, hogy Szijjártó szerint a német cégek főszerepet kapnak az autóipar forradalmi megújításában (ami persze igaz is, meg nem is: valóban fejlesztik a villanyautó-kapacitásokat, de közben a félperiférián folytatják a kifutó technológiák használatát).

Ez persze dicséretes, reméljük hogy a magyarországi autógyárak és a beszállítói hálózat majd képes lesz lekövetni az elektromos autókra való átállást, és nem lesz az ország Európa Detroitja (ami egyébként a kulturális szcénát tekintve lehet, hogy nem is lenne olyan tragikus). Ez egyébként már látszik például a gombamód szaporodó akkumulátorgyárakkal kapcsolatban.

A másik aggasztó szempont épp ehhez a technológiai átálláshoz köthető: amennyiben megtörténik, és valóban villanyautó-nagyhatalommá válik Magyarország–- ami feltételezi, hogy a belsőégésű motorokkal szerelt kocsikhoz idomult beszállítói hálózat is átáll – újabb problémák merülnek fel. Nevesül, hogy a villanyautó-gyártás tőkeintenzívebb folyamat, magyarán: a technológiai sajátosságok miatt kevesebb élőmunka, több robot kell egy villanyautó összeszereléséhez.

Szijjártó pénteken egyébként a kecskeméti Mercedes-gyárba is elment haknizni, ahol elismételte a kormányzati mantrát, miszerint segélyezés helyett a munkahelyteremtést támogatják, ami voltaképpen azt jelenti, hogy a szükséget szenvedő emberek helyett cégeknek adnak pénzt.

Megtudhattuk, hogy a Mercedes a jövőben kizárólag az elektromos járművek gyártására fog koncentrálni, a kormány pedig küzdeni fog az elektromos autókat gyártó üzemekért.

Ami magyarázza azt is, hogy a kormány 15 milliárd forinttal támogatta meg a kecskeméti gyár 50 milliárdos fejlesztését.

Vagyis a cég profitabilitását szolgáló modernizáció egy jelentős részét állta a kormány a költségvetés terhére, amivel 4 400 munkahely megtartása mellett több száz új is keletkezik a miniszter szerint.

Nem szabad elfeledni, hogy amennyiben majd az autógyárak villamos autókat fognak gyártani, általánosságban azonos termelési volumen mellett kevesebb munkásra lesz szükségük. Ez esetben pedig  noha nem tűnik egyelőre valószínűnek, a jövőben, például a támogatási szerződésben foglalt időszak lejárta után semmi nem garantálja, hogy mondjuk a Mercedes ne mondja azt, hogy immár kevesebb munkásra van szüksége. Vagy ha korábban úgy hozza a gazdasági helyzet, nem mondja azt, hogy a Continentalhoz hasonlóan inkább visszafizeti az állami támogatásokat, amiket addig is vígan használt. Persze ne legyen illúziónk, a kormány adott már munkahelyteremtő támogatást robotizációra is.

Ahogy az sem mellékes szempont, hogy – noha a miniszter hatalmas sikerként számolt be a várhatóan kitűnő exportmérlegről – ez a munkásokon aligha segít. Ugyanis még ha a legfejlettebb üzemek termelnének is, és az egekben lenne az export:

• a munkások továbbra is kirívóan kiszolgáltatottak a tőkének a jelenlegi munkajogi szabályozás mellett,
• az exportbevételek jelentős részét pedig zsebre vágják a multik.

Amik nem mellesleg épp addig lesznek lojálisak Magyarországhoz, ameddig a gazdasági érdekeik ezt kívánják.

Persze míg a kormány munkahelyenként 130 millióval támogatja a cégeket – a fent említett kedvezmények mellett – kétségkívül a maradást és a magyarországi termelést kívánják a gazdasági érdekeik. Azon azonban érdemes elgondolkodni, hogy ezt a munkahelyenként 130 milliós összeget akár költhették volna fenntartható munkahelyekre is, melyek a társadalom szélesebb értelemben vett érdekeit szolgálják, támogathattak volna szövetkezeteket, munkás-önrendelkezésen alapuló termelést, ésatöbbit. De még beszédesebb az a hasonlat, hogy ha a munkásoknak adták volna közvetlenül a támogatást, az 37 évnyi mediánbérnek felelt volna meg. Bruttóban.

Ameddig azonban a kormány továbbra is a multikat tekinti a stratégiai partnereinek a társadalom helyett, ilyen megoldásokra aligha várhatunk. Ehelyett örülhetünk a nemzetközi tőke sikereinek, és tehetünk úgy, mintha az állítólagos lojalitása miatt bármennyivel is jobb lenne a dolgozóknak.