1991 márciusában a szovjet kormány – attól félve, hogy napjai meg vannak számlálva – népszavazást írt ki a hatalom megtartásának és új legitimáció szerzésének reményében. A referendum célja annak eldöntése volt, hogy a Szovjetunió megmarad-e, illetve milyen formában. A szavazólapon mindössze egyetlen kérdés szerepelt:
„Fontosnak tartja a Szovjet Szocialista Köztársaságok Uniójának mint egyenlő szuverén köztársaságok megújult szövetségének megtartását, amelyben a bármilyen etnikumhoz tartozó egyének jogai és szabadsága teljes mértékben garantált?”
Kissé hosszú és bonyolult kérdés, nem igaz? Most pedig próbáljátok meg megválaszolni egy „igennel” vagy egy „nemmel”, és rögtön meglátjátok, hogy a kérdés szavait úgy válogatták meg gondosan, hogy az eredménytől függetlenül mindenképpen a szovjet kormány jöjjön ki győztesen, és megkapja azt, amit akar: mindenképp megtarthatják a Szovjetuniót, régi, vagy új formában. Olyan választási lehetőség, hogy egyszerűen csak kilépni belőle, nem volt. Bármit is válaszol a szavazó erre a nagy műgonddal megfogalmazott kérdésre, egy mérgező játék részesévé válik, amelynek az alapszabályába van kódolva a győztes. Visszatekintve láthatjuk, hogy miért választotta a teljes bojkottot egy sor tagköztársaság (Moldova, Örményország, Grúzia és a balti államok), és maradtak távol ettől a népszavazásnak álcázott bohózattól.
Orbán Viktor nem sokat tud a szexről
Azt hiszem, mostanra már egyértelművé vált számotokra, hogy miért is volt nekem egy enyhe déjà vu-m, amikor megláttam, milyen kérdéseket állított össze az Orbán-kormány a mostani népszavazásához. A jó orwelli hagyományokhoz hűen ezek a kérdések valójában nem is igazi kérdések. Ezek beleegyező nyilatkozatok, kérdéseknek álcázva. A választás illúzióját teremtik meg, és megpróbálják átkeretezni a valóságról alkotott képet. A „Támogatja-e ön, hogy kisgyerekek számára nemi átalakító kezeléseket népszerűsítsenek?” kérdés például eleve azt sugallja, hogy valaki ténylegesen azon igyekszik, hogy ilyen kezeléseket népszerűsítsen a gyermekek körében. Bármit is válaszolsz tehát, észrevétlenül elfogadod, hogy valaki valahol tényleg ilyesmivel próbálkozik.
Mégis, az öt úgynevezett „kérdés” közül a „kedvencem” ez: „Támogatja-e ön, hogy kiskorú gyermekeknek köznevelési intézményekben a szülő hozzájárulása nélkül szexuális irányultságokat bemutató foglalkozásokat tartsanak?” Ez az álkérdés – akarva-akaratlanul – a kérdés feltevőjének egészen elképesztő tájékozatlanságáról tanúskodik, ami az emberi szexualitást illeti. A tudatlanság ilyen fokán a törvényhozóknak maguknak kellene első körben alapvető szexuális oktatásban részesülniük, még mielőtt törvénykeznének róla. A „szexualitás”, vagy a „szexuális orientáció” nem ugyanazt jelenti, mint a „szexuális kapcsolat”, vagy maga a szex.
A magyar gyerekek és tinédzserek, ugyanúgy, mint orosz, afgán, vagy a világ bármely pontján élő társaik folyamatosan tanulnak a szexualitásról és a szexuális orientációkról. Tanulnak róla, amikor Jókai Arany emberét, Tolsztoj Anna Karenináját, vagy éppen Jane Austen Büszkeség és balítéletét olvassák. Tanulnak róla a szó szoros értelmében minden egyes alkalommal, amikor hercegekről és hercegnőkről szóló népmeséket olvasnak.
A gyerekek megtanulják a szexualitás alapjait úgy is, hogy nincsenek feltétlenül „szexuális nevelés” témájú tantárgyaik. Az új törvénykezés alapján – természetesen – a heteroszexuális kapcsolatokról való tanulás zavartalan marad – nem hinném, hogy bárki betiltaná az Anna Kareninát, még akkor sem, ha az egész regény alapja a XIX. századi konzervatív társadalmakban létező heteroszexuális kapcsolatok bonyolultságának bemutatása. Mégis, a homoszexuális kapcsolatok bárminemű említése tilossá válik, így egyértelműen úgy tűnhet, hogy az egyik fajta kapcsolat „normálisabb” a másikhoz képest.
Az öt kérdés közül egyik sem semleges, és mindegyik a nyilvánosságra erőltetett hamis feltételezéseken alapszik. Én magam éppen ezért találom ezt az orwelli kérdéseken nyugvó népszavazást sokkal ártalmasabbnak és mérgezőbbnek a társadalom szövetére nézve, mint magát a homofób törvényt. Hadd mutassam meg ezt Oroszország példáján, ahol 2013-ban valamelyest hasonló homofób törvényt fogadtak el.
Az orosz homofób-törvény alkalmazni sem kellett
Azért használom a „valamelyest hasonló” kifejezést, mivel – bár a két törvényt gyanúsan hasonló szavakkal fogalmazták meg – az orosz jogszabály alkalmazhatósága sokkal szélesebb körű, míg a magyar specifikusabb, és – legalábbis jelenlegi formájában – nem alkalmazható például LMBTQI-felvonulások betiltására, mint ahogy az megtörténik Oroszországban. Továbbá Magyarország, nem úgy mint Oroszország, (még) az Európai Unió tagja, és ugyanúgy, mint néhány korábbi elnyomó törvényalkotás esetében (civiltörvény, Lex CEU) elég valószínű, hogy a homofób törvényt előbb vagy utóbb megsemmisíti az Európai Bíróság. A magyar törvény, legalábbis ahogy a papíron most kinéz, inkább hasonlít a 28-as törvénycikkelyhez, amit 1988-ban a Thatcher-vezette Egyesült Királyságban fogadtak el, és amelynek értelmében a helyi hatóságok „nem népszerűsíthették szándékosan a homoszexualitást, illetve nem publikálhattak a homoszexualitás népszerűsítésének céljából kiadványokat”, valamint nem „népszerűsíthették a fenntartott iskolákban a homoszexualitás mint látszólagos családi kapcsolat elfogadhatóságát.” De persze mind jól tudjuk, hogy a törvényalkotás és a törvények alkalmazása két különböző dolog. És ebben az értelemben a mai Magyarország sokkal közelebb van a mai Oroszországhoz, mint a ‘80-as évekbeli Egyesült Királysághoz.
Amikor 2013-ban az orosz Duma szövetségi szinten is elfogadta a homofób törvényt, a jogszabály támogatói azzal érveltek, hogy annak célja a gyermekek érdekeinek védelme, és nem az LMBTQI-emberek vagy aktivisták támadása. A törvény, ahogy emlékezhettek, pénzbüntetést szabott ki mindazokra, akik „nem tradícionális szexuális kapcsolatokat” népszerűsítettek kiskorúak körében. Mivel a kiskorúak, vagyis a 18 éven aluli gyerekek bármerre járkálhatnak szabadon Oroszországban, már eleve az, ha valaki valamilyen „meleg” dolgot csinál bárhol és bármikor, azzal megsértheti ezt a törvényt, és megbírságolhatják, hiszen bármikor lehet találni egy gyereket a környéken. Például egy alkalommal Madonnát is beperelte egy konzervatív szülői csoport Szentpétervárott, mert egy oroszországi koncertjén ölelkező és csókolózó férfiakat ábrázoló képeket lehetett látni. Az énekesnőt, aki bírságot is kaphatott volna, és elveszíthette néhány moszkvai és szentpétervári luxus fitness-központját, végül felmentette egy orosz bíróság, mivel a koncert szervezői a szabályokat tiszteletben tartva „18+” jelzéssel látták el a koncertbelépőket. Ez az eset annak ellenére, hogy nagy publicitást nyert, valójában csak egy volt a nagyon kevés közül. A jogszabályt valójában igen ritkán alkalmazták arra, hogy ténylegesen megbüntessenek, illetve megbírságoljanak bárkit. Összesen csupán néhány tucat esetben használták büntető jelleggel magánszemélyek, illetve aktivisták ellen Oroszországban az elmúlt 8 év során.
A törvény úgynevezett „akaratlan következményeinek” viszont tényleg riasztó hatása volt. A jogszabály ugyanis lehetőséget teremtett súlyosan mérgező gondolatok és ötletek közvetítésére a társadalom felé. Azt a toxikus diskurzust, hogy a gyerekeket valahogyan meg kell védeni a melegektől, mivel a melegek eleve romlottak és fenyegetést jelentenek rájuk, a legfelsőbb hivatali körökből eresztették rá Oroszországra, és sajnálatos módon rengeteg embert, még a fiatalabb generáció jelentős részét is belerángatták ebbe az őrületbe. „Ismételj egy hazugságot gyakran, és igazsággá válik” – szól a propaganda egyik törvénye, amit Joseph Goebbels-nek tulajdonítanak.
A jogszabályt övező közbeszéd és propaganda mindenfajta bírósági vagy kormányzati beavatkozás nélkül is elégséges embert nyert meg a törvény szellemének. Minden mezei ügyintéző és hivatalnok kezében immár tökéletes eszköz volt arra, hogy betiltson bármilyen rendezvényt, előadást vagy filmvetítést erre a törvényre hivatkozva. A nyilvános események mellett a jogszabály kiváló alapot teremtett LMBTQI tanárok elbocsájtásához, mozifilmek vagy tévéműsorok, újságok, színházi előadások, de még dalok cenzúrázásához is. Az LMBTQI-tinédzserek, akik saját maguk elfogadásának nehéz útján haladtak, kénytelenek voltak online önsegítő csoportokat létrehozni, mivel nem fordulhattak segítségért az emberi jogvédő csoportokhoz (a fiatalkorú LMBTQI-emberek segítése elviekben szintén törvénysértő lett). A helyzet szülte rettegés és paranoia az LMBTQI közösségekben súlyosbodó HIV-járványhoz vezetett, mivel rengeteg meleg félt elmenni tesztelésre, nehogy kiderüljön a szexuális orientációja. Az iskolapszichológusok beszüntették a tanácsadást a gyerekeknek, akik a szexuális orientációjukról vagy identitásukról akartak volna beszélni, mivel az ilyen tanácsadásra is rá lehetett sütni, hogy „melegpropaganda”. Végezetül, természetesen minden törvény a maga társadalmi-politikai kontextusában létezik. A törvény elfogadása Oroszországban egyértelmű üzenet volt a szélsőjobboldal számára: az LMBTQI-emberek másodrendű állampolgárok, és a kormány nem kifejezetten törődik azzal, ha bármi rossz történik ezekkel a másodrendű polgárokkal. A törvény elfogadását követő néhány hónapban militáns homofób csoportok széles hálózata épült ki országszerte. Levadásztak, elraboltak, megvertek, megzsaroltak, megkínoztak és akár meg is öltek LMBTQI-embereket. Az egyik ilyen régióban – Csecsenföldön – a meleg férfiak szisztematikus kínzását és legyilkolását a helyi hatóságok szervezték, és a központi kormányzat eddig semmiféle vizsgálatot nem indított ezekben az ügyekben. A csecsen kormány soha nem kezdte volna el ezt a népirtó ámokfutást, ha nem tudták volna, hogy a szövetségi kormány jótékonyan szemet huny majd.
Mondhatjátok persze azt, hogy a magyarországi körülmények nem azonosak az oroszországiakkal. Ez teljesen igaz is. A legutóbbi közvélemény-kutatások például arra utalnak, hogy a magyarok 30-40 százaléka támogatja a melegházasságot, miközben ez a szám az oroszok körében csak mintegy 7 százalék. Továbbá a magyarok 60 százaléka fogadja el a melegeket a társadalom egyenlő tagjainak, míg Oroszországban összesen 47 százalék gondolkodik így. Magyaroszágon több mint 20 éve rendeznek évenként Pride felvonulást, míg Oroszországban egy ilyenen részt venni még mindig életveszélyes. Ez mind igaz. Ennek ellenére fontos rámutatnom, hogy a homofób törvény elfogadása, és különösen a kormánypárti média „védjük meg a gyerekeket a melegektől” hazugság-kampány vonatának beindítása előtt a helyzet jobb volt Oroszországban. A jobboldali zajkeltés a téma körül igencsak negatív hatással volt a közvéleményre. Így hát,
ha a magyar kormány komolyan veszi ezt a népszavazást – és úgy tűnik, komolyan veszi -, el fognak indítani egy propaganda-offenzívát, hogy igazolják homofób kezdeményezésüket, és agymosásnak vessék alá azokat, akik még „bizonytalanok”.
Emellett Magyarország hasonlít Oroszországra a revansista nyugatellenességben, ami a népesség nagy részét hajlamosítja a konzervativizmusra, nacionalizmusra és sok esetben az ultranacionalizmusra. A népesség ezen csoportjai feljogosítva érezhetik magukat egy ilyen törvény által az LMBTQI-emberek elleni bűncselekmények elkövetésére. Nem akarok pánikot kelteni, vagy azt sugallni, hogy a csecsenföldihez hasonló dolgok történhetnek itt is, de mindenkinek fel kell rá készülnie, hogy az LMBTQI-emberek helyzete romlani fog, még akkor is, ha a kormánynak nem ez volt a kifejezett szándéka.
Ú.I.: Amúgy az orwelli 1991-es népszavazás ellenére a szovjet kormány néhány hónapon belül megbukott. Csak úgy mondom.
