Abdullah
„Kölyökkori kincseim mind ellopták”
Abdullah 2015-ben érkezett Magyarországra. Úgy döntött, itt marad és megpróbálja. A szinte lehetetlent. Boldogulni, segítség nélkül, itten…
Vagy ment, tervezett, álmodott és pár hónap külföldi lét után visszatoloncolódott. Vagy csak tervezte, hogy továbbmegy talán, de pénze-kapcsolatai fogytán itt maradt végül mégis, kényszerpályán. Abdullahból sok van, nem csak egy. Ha végigsétálunk Budapest belvárosán, vagy a külváros néhány forgalmasabb csomópontján, egészen biztosan megtaláljuk őt. Amint épp mosogat, takarít vagy valamelyik sarki, plázabeli, árkád alatti kis bodegában a kebabot méri ki.
Lehet, hogy mindig mosolygós, jókedvű, vidám. Lehet, hogy szívesen ismerkedik, rád köszön messziről, már csak nyelvgyakorlás gyanánt. De előfordulhat az is, hogy gyakran fáradt, fásult, búskomor. Hiányzik a család. Az otthon. Nincs pihenés, nincs kikapcsolódás. Csak a munka. És nyomor.
Éhbérért dolgozik, ha nem ő a tulajdonos. Ha bérelni próbál – veszedelmes dolog. Mert pont ugyanúgy, mint minden más helyen, a korrupció, ahol tud, megterem. Védelmi sarc, uzsorakamat, bandák közti legénykedés. Hatósági vegzálás. Zsírpapírra írt szerződés. A nyolc órás bejelentést lehetetlen kigazdálkodni. Nem is ezt választja, aki választani tud. Legyen inkább szemmel látható a pénz, amit a főnök a zsebébe dug a hét végén. Takarékoskodás, öngondoskodás, nyugdíjalap, társadalombiztosítás – ezek a fogalmak oly idegenül csengenek még. És valljuk be, később sem lesz rájuk szükség. Lehetőség még annyira sem .
Abdullah, ha szerencsés, lakást bérel vagy szobát. És ha tényleg szerencsés, nem ő tartja el másod-, harmad-, nyolcad- vagy tizennyolcad-magát. Szerencsés, ha a lakótársak nagy része kitart. Nem megy világgá szó nélkül, nem hagyja ott a melót, egy hirtelen jött szerelem nem okoz a teljes lakóközösséget érintő magánéleti vihart…
Igaz, még mindig jobb, mint a lepusztult hajléktalanszálló a város peremén, ahol kivétel nélkül minden gyermektelen ember, pár kezdte magyarországi életét. A diplomás, egyedülálló muszlim nő is, borgőzös lakótársak között. Aztán szerencsére, sok-sok kínszenvedés után továbbköltözött.
Abdullah szerencsés akkor is, ha nem itt lett kamaszfiúból felnőtt. Ha volt, ha van ideje hallgatni a csendet, nézegetni fát, bokrot, mezőt, erdőt. Szerencsés, hogyha nincs egyedül, de talán… családfenntartóvá válni tizenévesen, néhány kistesóval és szülővel, aki munkaképtelen… ez még szívszorítóbb, mint a magány. Szerencsés, ha még nem vesztette el az álmait. Ha nem törték le a nehézségek idő előtt a szárnyait. Ha nem útközben lett gyerekből férfi, miközben lemállott róla a tartás, az otthonról hozott értékrend, a sokszor az egyetlen biztos pontot jelentő vallás. Mert akkor, láttunk sajnos ilyet, a hirtelen jött szabadság könnyen megszédíthet.
Család nélkül felnőni kegyetlenül nehéz. Nemcsak Ázsiában. Nemcsak Európában. Mégis sokan kényszerülnek rá, az egész világban. De földet, hazát váltani egyedül, eltűnni a család óvó szeme elől, egy ismeretlen életbe és létbe érve, az bizony a teljes vakugrás a sötétségbe.
Csak társaiban bízhat, csakis rájuk számít. Vagy rájuk se már. Ilyenkor rögtönzött otthonában is csak a magány vár. Őrizheti hitét, erejét, maradék tartását, becsületét. Cipelhet súlyos sebeket, és bizony elbukhat, ha túl sok a rettenet. Ki tudja, eszébe jutnak-e az otthoni nagy hegyek, amikor a telefonban a család elől fájdalmat, magányt és megannyi titkot rejteget? Sohase tudjuk meg, hogy mi az igazság, és mik a tiszteletkörök – az őszintének tűnő, vendégcsalogató mosoly és a napi száznyolc ‘hagyma, csípős?’ mögött.
Tavaly a Mérce vendégszerzők írásaival emlékezett meg a 2015-ös menekültválság ötödik évfordulójáról. Augusztus elején indult új sorozatunkban azt vesszük górcső alá, mi történt azzal az – átutazókhoz képest elenyészően kevés – emberrel, aki második hazájának Magyarországot választotta. 5+1 év, néhány sors, több fejezet.
Informális civil csoportunk 2015 késő őszén szerveződött a megmaradt nyári migránssimogatókból menekültsegítőkből, új feladatok után kutatva. Bár sokféle háttérrel jöttünk, sokfélék vagyunk, mindannyian a befogadó társadalom eszméje mellett tettük le a garast. Valamennyiünkre jellemző, hogy a minél kevésbé kliens szemléletű és hierarchikus segítő-segített viszonyt preferáljuk.
A hozzánk forduló, hazánkban nemzetközi védelemben részesített személyeket lehetőségeinkhez képest próbáljuk eligazgatni a magyarországi integráció rögös útjain: adminisztratív, oktatási, lakhatási, egészségügyi és munkavállalási kérdésekben, a mindennapi élet apró-cseprő és nagyobb ügyeiben. Összekötjük őket a számos lehetőséget kínáló ‘hivatásos’ szervezetekkel, szakintézményekkel és civil, nem állami szereplőkkel. Önállósodásuk, beilleszkedésük folyamatában igyekszünk egyre inkább a háttérbe kerülni, végül egyfajta ‘jóbaráti, tanácsadói, tündérkeresztanya-nagynéni-nagybácsi’ szerepkörben megmaradni.
A kétirányú integrációs folyamatban hiszünk, civil munkánk során mi is sokat tanulunk, tapasztalunk, épülünk, fejlődünk. Mivel mentoráltjaink eleve alacsony társadalmi érdekérvényesítő képessége porszemmé zsugorodik a menekültellenes kormányzati narratíva hatalmas ellenszelében, ezzel a cikksorozattal is szeretnénk a láthatatlanságból előhozni őket. Hátha változtathatunk egy picit a társadalmi attitűdön, ha emberközelből mutatjuk őket, a radar alatt élőket. Nagyon köszönjük a Mércének a lehetőséget.
Olyan tipikus vagy egyedi eseteket mutatunk majd be, amelyekkel civil segítő munkánk során szembesültünk az elmúlt években. Szereplőink nevét valamennyi, karakterét néhány szükséges esetben megváltoztattuk, azonban a valóságot lefedő tényeket minden esetben érintetlenül hagytuk.
Hakan
„And still those voices are calling from far away”
Hakan 2015 kora őszén érkezett. Semmilyen szempontból nem volt könnyű eset. Alig huszonéves életkora ellenére amit átélt, emberöltőre elég. Nemcsak a testén viselte harc, háború és árulások nyomait, sebhelyét.
Amikor megismerkedtünk, nem volt hol laknia, és épp ennie se volt mit. Annak ellenére, hogy fizetett egy albérletet (ahonnan kirakta a tulaj, visszatartva a cuccait). És dolgozott egy pizzériában (ahova hónapok óta nem jelentették be, és hetek óta nem fizették ki). Legalábbis ez volt a sztori. Lassan mindent tető alá hoztunk. Elérhető lakhatást, új és jobb állást. Normális, bejelentett munkahelyet. Nyelvtanfolyamot. Tanulmányi lehetőségeket.
És ekkor kezdődtek az igazi gondok. Lassan-lassan kiviláglott, mentálisan mennyire nem stabil. Utólag, pláne a távolból nem szeretném diagnosztizálni, de a tünetei erősen PTSD-re utaltak, ha mondhatok bármit. Nem tudott egyedül egy szobában megmaradni. Alvászavarokkal küzdött, nappal a régmúltból beúszó erőszakos képek, emléknyom betörések, éjjel rémálmok gyötörték.
Kiszámíthatóan jellemző volt rá a teljesen kiszámíthatatlan viselkedés. Túlzott távolságtartás, majd közel engedés. Az egyik pillanatban villámként lecsapó harag, a másikban olajozott együttműködés. Fiatal kora ellenére nagyon tapasztalt volt bizonyos dolgokban, és óvatos is úgy általában, mégis gyakran belekeveredett a legkülönbözőbb összetűzésekbe, balhékba. Mert ‘úgy néztek rá’, ‘azt mondták neki’, vagy ‘azt gondolták róla’.
Utólag, ha úgy adódott, hogy tudtam beszélni a másik féllel, gyakran kiderült, hogy erről szó sem volt. A legjobb barátjával, Nazirral például, akivel hosszú hónapokat húztak le együtt a befogadóállomáson, majd itt a fővárosban is, örökre összeveszett valami pitiáner dolgon. Rögtön utána beleugrott egy pilótajátékba, és amije csak volt (nemcsak anyagiakat, a saját jövőjébe vetett hitét, álmait és befektetett munkáját is beleértve), szinte mindent elveszített. Majd valahonnan, a tartalékaiból, újra és újra merített.
Tudtam, hogy lenne, lehetne számára szaksegítség, de hogy ő önszántából elmenjen, és egy terápiában benne is maradjon, arra nem volt nála esély. Mindig kitűzött maga elé valamilyen megvalósíthatónak tűnő, nagyon fontosnak látszó célt, és arra koncentrálta teljes erejét – mígnem ‘valaki mondott valamit’, vagy ‘az nem is úgy van, te kis naiv’, és vett egy 180 fokos fordulatot. Ami néha 360 fok, vagy hosszabb ideig tartó spirálpörgés volt.
Rendkívül erős volt a hite. Önmagában, a jövőjében, a képességeiben. Ez, megfelelő támogatás esetén, egy ideálisabb világban messzire repíthetne.
Ha már hit, muszáj megemlítenünk itt valamit. Muszáj megemlítenünk egy gyakorlatot, amely bár a befogadóállomások bezárásával megszűnt, korábban sok gondot okozott. Hallottuk többektől, több embertől és több helyről, hogy bizonyos keresztény egyházak képviselői bejártak a táborokba téríteni.
Kiszolgáltatott, magát csapdában érző, a döntésre, beadványa elbírálására váró fiatalokat, családokat környékeztek meg. Azzal a kimondott vagy ki nem mondott ígérettel, hogy nekik az adott vallást felvenni jó lesz. Nem tudunk róla, hogy a hatóság a frissen áttért keresztényeket bármikor is kedvezőbb elbírálás alá sorolta volna. És ismerünk több tábori lelkészt, tiszteletest, lelkipásztort, akinek volt lehetősége bejutni a zártabb helyekre és – sokszor egyedüliként – valódi vigaszt, önzetlen segítséget nyújtott.
Nem róluk van most szó. Hanem akik a gödör alján kuporgó emberektől vették el a reményt, a világrendjük oszlopát, adott élethelyzetükben sokszor az egyetlen biztos pontot. A hitet. A reménysugárt.
Veszélyeztetve a családi kapcsolatait. Mert onnantól az a fiatal vagy kiscsalád súlyos titkokkal élt, az otthoniakkal többé őszintén nem beszélt. Nem mutathatott senkinek vagy tehetett nyilvánossá magáról egy árulkodó fotót, mert azt kockáztatta, hogy a családja kitagadja. Vagy szóba állnak vele, és esetleg egy családtag otthon miatta mártírsorsra jut.
Sosem értettem, miért nem hagyjuk békén őket, egymást. Hadd cserélgesse az ember a nevét, a nemét, a házát, a hazáját, s csak ha ő maga szeretné, a hitét, a vallását.
A pártfogoltjaink életéből vett példák alapján világosan látszik, hogy se gyerekként, se felnőttként nincs könnyű életük. Miért nincs akkor mégsem ombudsmanjuk vagy bármilyen más érdekképviseletük?
Oly sok, valóban fontos és hasznos ügynek van csatornázási módja, szószólója, utazó- vagy mosolynagykövete. Nekik, embereknek, rászorulóknak vajon miért nem lehet? Legalább egy levitézlett félceleb…
Ha a világ Zugló lenne
2015 késő tavaszán, az első problémák megjelenésekor, Budapesten Zugló önkormányzata volt az első és maradt szinte az egyetlen (nem felejtve el Szegedet, meg egynémely más vidéki várost sem), amely egyeztetni hívta a civileket. A nyár folyamán több fronton is segítettek, az igazi jó értelemben használva az infrastruktúrát az emberek (mind a kerületi lakosok, mind az átmenőforgalom) védelmében. Emberszámba vettek, sőt partnerként kezeltek minket, kikérték a véleményünket, ha baj volt, segítettek. Akkoriban sokszor kívántam, bárcsak az egész világ rigó ország Zugló lenne.
Egyedülálló volt a Zuglói Család- és Gyermekjóléti Központ kezdeményezése az ‘Integrációs műhely’ létrehozására már 2014-ben, amely a menekültekkel, oltalmazottakkal együttműködő, a velük dolgozó családsegítők munkájának megsegítését tűzte ki célul.
Tették ezt tréningekkel, oktatással, országos hálózatra kiterjedő információátadással, különböző civil szervezetek, más aktív résztvevők bevonásával. Levelező listán rendszeresen hírlevelet osztottak meg a friss és aktuális információk cseréjére. Akut helyzetben kérdezési lehetőségre pedig online csoportot tartottak fenn.
Alapos, fontos műhelymunka volt rendszeres személyes találkozással, ahol a kerületi, illetve vidéki területi családsegítő munkatársak megoszthatták egymással a tapasztalataikat, kérdéseiket, problémáikat. Munkatapasztalataik alapján kidolgozásra került egy, az integrációs szerződéshez kötődő szakmai anyag, amelyet továbbítottak az akkori felelős szervek (EMMI, BÁH) számára.
A rendszeresen megrendezésre kerülő személyes alkalmak első felében a téma egy-egy speciális szegmensében jártas meghívott előadók tartottak képzéseket, előadásokat, majd a második órában a közvetlen információcserére, ismeretbővítésre, önképzésre, esetmegbeszélésre helyeződött át a hangsúly.
Az alkalmak egy része nyitott volt nem szakmabeliek számára is. Ezekre én is meghívást kaptam, és amennyire a munkabeosztásom engedte, ellátogattam. Első találkozásunkkor meglepődtem a szakmailag rendkívül felkészült, ugyanakkor meleg, befogadó közegen. Egyenrangú partnerként kezeltek, kíváncsiak voltak a mi civilként végzett munkánkra is. A bemutatkozó alkalom után rendszeresen jártam és máig gyümölcsöző kapcsolatokat építhettem a csoportunk és védenceink számára, valamint több, addig ismeretlen területen is ismereteket szerezhettem.
Így is lehet, lehetett. Ahol a családsegítő munkatársakat nem bántották, ha maguk is önkénteskedtek. Ahol az integrációs szerződés időtartama alatt valódi, érdemi munka folyt az ügyfelekkel. Ahol nem taposta el a főnök azt, aki hivatása gyakorlása közben érző ember módjára viselkedett. Ritka, fehér holló volt ez, de Zuglóországban lehetett.
Ma is jó lenne folytatni ezt a gyakorlatot. Nemcsak integrációs kérdésben. Más témákban is, hasonló szellemiségben. Az egész országra kiterjedően. A legjobb lenne már most, rögtön. Vagy majd 2022-ben. Ha van igazság a Földön.
Köszönetnyilvánítás:
Köszönöm a közösen töltött időt mentortársaimnak, mindenekelőtt Szilvinek, aki képes volt bármikor beugrani helyettem. És aki annyira tündér, hogy önkéntelenül is rám osztotta a rossz zsaru szerepét. Meg a többieknek, az Integrációs csoport tagjainak, pártfogóinak, adományozóinak, pártolóinak, akiket most csak azért nem sorolok név szerint, mert félek, még kihagynék valakit.
Iványi Gábornak és az Oltalomnak teljes szívemből köszönök mindent. Örök hálánk a MET közismerten elfogadó, befogadó és a felnőttoktatásban jártas, akadályokat nem ismerő, kimeríthetetlenül lelkes pedagógusainak és intézményeinek.
A mára barátokká avanzsált volt pártfogoltaknak is köszönöm a sok felejthetetlen percet. Annyit tanultam tőlük, tőletek…
Kedves „Lányok” és „Gráciák”! Nektek a legjobb jár, soha ne adjátok alább!
Végül nagyon köszönöm a rengeteg segítséget azoknak a szociális munkásoknak, jogvédőknek, hivatalnokoknak, hivatásosoknak, akik emberszámba vettek minket, pedig egyáltalán nem lett volna nekik kötelező. Ez nálam az emberség csúcsa. Mindegyikőtöknek külön köszönöm.
