Tavaly a Mérce vendégszerzők írásaival emlékezett meg a 2015-ös menekültválság ötödik évfordulójáról. Múlt héten indult cikksorozatunkban azt vesszük górcső alá, mi történt azzal az – átutazókhoz képest elenyészően kevés – emberrel, aki második hazájának Magyarországot választotta. 5+1 év, néhány sors, több fejezet.
Informális civil csoportunk 2015 késő őszén szerveződött a megmaradt nyári migránssimogatókból menekültsegítőkből, új feladatok után kutatva. Bár sokféle háttérrel jöttünk, sokfélék vagyunk, mindannyian a befogadó társadalom eszméje mellett tettük le a garast. Valamennyiünkre jellemző, hogy a minél kevésbé kliens szemléletű és hierarchikus segítő-segített viszonyt preferáljuk.
A hozzánk forduló, hazánkban nemzetközi védelemben részesített személyeket lehetőségeinkhez képest próbáljuk eligazgatni a magyarországi integráció rögös útjain: adminisztratív, oktatási, lakhatási, egészségügyi és munkavállalási kérdésekben, a mindennapi élet apró-cseprő és nagyobb ügyeiben. Összekötjük őket a számos lehetőséget kínáló ‘hivatásos’ szervezetekkel, szakintézményekkel és civil, nem állami szereplőkkel. Önállósodásuk, beilleszkedésük folyamatában igyekszünk egyre inkább a háttérbe kerülni, végül egyfajta ‘jóbaráti, tanácsadói, tündérkeresztanya-nagynéni-nagybácsi’ szerepkörben megmaradni.
A kétirányú integrációs folyamatban hiszünk, civil munkánk során mi is sokat tanulunk, tapasztalunk, épülünk, fejlődünk. Mivel mentoráltjaink eleve alacsony társadalmi érdekérvényesítő képessége porszemmé zsugorodik a menekültellenes kormányzati narratíva hatalmas ellenszelében, ezzel a cikksorozattal is szeretnénk a láthatatlanságból előhozni őket. Hátha változtathatunk egy picit a társadalmi attitűdön, ha emberközelből mutatjuk őket, a radar alatt élőket. Nagyon köszönjük a Mércének a lehetőséget.
Olyan tipikus vagy egyedi eseteket mutatunk majd be, amelyekkel civil segítő munkánk során szembesültünk az elmúlt években. Szereplőink nevét valamennyi, karakterét néhány szükséges esetben megváltoztattuk, azonban a valóságot lefedő tényeket minden esetben érintetlenül hagytuk.
CSALÁDEGYESÍTÉS, KAPCSOLATOK, TÁVOLLÉT
Cinar, Fereshta, Lemar, Faisal
Ha egyre gyakrabban úgy tűnik, hogy ezt az országot Örkény írja, Cinárék történetét Hrabal mondhatta tollba.
A Magyar Helsinki Bizottság több más civil szervezettel karöltve rengeteget dolgozott, amíg egy-egy családegyesítést tető alá hozott. Ebből is adódtak néha érdekes kalandok.
Egy szép, fagyos hajnalon sms-t pittyent a telefonom. Cinarhoz megérkezett egy feleség. Gyönyörű, tükrös-gyöngyös, kézzel hímzett népviseletben. És tangapapucsban. Novemberben. Hozott magával egy gyereket is. Aprócska volt, maradjunk ennyiben, ne firtassunk matematikát az életkora és az apja távozása óta eltelt időben. Fereshta gyönyörű volt, nagyon kedves, és az első igazi ‘hegyi nomád’ az életemben. Rögtön látszott, amint beléptemkor kézbe kapta a felmosórongyot és széles mozdulatokkal sepregetett. Mint ahogy az ember a sátor előtt vesszőnyalábbal porfelhőket kerget. Aztán férje bevezette a felmosás rejtelmeibe. Meg is tanulta azon minutumban, zengő kacajok közepette.
És ahogy az a gyerek mozgólépcsőzött! Leírhatatlan jelenség. Minden érzékével magába szívva a színeket, a fényeket, az illatokat, az élményeket. Kapaszkodott a hangba, a térbe, az eladók mosolyába, a neonreklámba és az életében legeslegelőször újonnan kapott kiscsizmába. Abban is aludt, annyira örült neki, éjszakára sem lehetett róla levenni.
Élhettek volna itt nálunk boldog családi életet, ám a sors nekik mást tervezett. Azt csiripelik a verebek, felkerekedtek egy fázós hajnalon, nekik is egy jobb világ lett az úticéljuk, messze nyugaton.
A hosszú, kényszerű távollét alatt bizony összekuszálódhatnak a kapcsolatok.
A családi fészek melegéből nagyon nehéz belegondolnunk, mit jelent, amikor évekre, akár évtizedekre szakadnak szét családok. Nem találkozik férj és feleség. Magukra maradnak idős szülők. A távol levő apa vagy anya hosszú évekig nem látja felnőni gyermekét.
2015 nyarán volt egy szorosabban megismert ‘kiscsaládom’. Rokon kamaszok. Heteket töltöttünk együtt, nem tudtak továbbmenni, mert egyiküknél, a kiskorú fiúnál egy hosszabb kórházi kezelés közbejött. Unokabátyja, a legidősebb a csapatból, épp csak tizennyolc. Ő feleséget és hathónapos babát hagyott otthon.
Láttam rajta, nagyon kerüli a témát, nem is firtattam, míg egy esti teázásnál eljött az alkalom. Akkor rákérdeztem, óvatosan. Hogy ezt így… hogy?
Elfátyolosodott szemmel mondta, hogy mi lesz, bele se gondol. De muszáj volt. Tálibok lakta területről jöttek, őt már kipécézték, egyszer meg is lőtték. A család úgy döntött, mennie kell. Nem volt más választása, mint otthon hagyni friss családját, fiatal feleségét és kisbabáját, higgyem neki el.
Sokszor az apák indulnak útnak az egyik, már nagyobbacska fiúval. Mivel a gyermekek oktatása szinte minden családnál az egyik legfontosabb motiváció és cél, gyakran a már iskolázandó korúval.
Rashid és Mahir
„Majd őrzöm e drága percet”
Ez volt a helyzet Rashid és Mahir esetében is. Eljöttek ők ketten, és otthon hagytak anyukát, nagylányt, a bölcsőben még egy apróság. Ismertem őket fényképről, többször hallottam az esti családi beszélgetést. Rendkívül szoros volt köztük a kötelék. Évek múltán aztán náluk is sikerült a családegyesítés. Komoly csapat dolgozott rajta a Helsinkinél. A reptéren Rashid rendkívül nyugtalanul töltötte a várakozás utolsó perceit. Mahir látszólag felszabadultan játszott, mintha csak egy átlagos este lenne itt. Leszállás után eltartott az ellenőrzés jó ideig, de aztán csak felbukkantak az otthonról jövők az érkezésin.
Gyönyörű, kendős anyuka és nagylány, picike kisfiú. Kiköpött Mahir. Olyan zsenge korú, hogy akkorról, mikor a család szétszakadt, talán még emléke se maradt.
De bizony, hogy volt és mennyire élő is még! Én pedig soha nem felejtem azt az estét. Ahogy anyuka megölelte rég nem látott kisfiát, és nem engedte el, hosszú-hosszú percekig… aztán a pici fiú a bátyját, átfogva a lábát… Rashid a feleségét, a lányát. Mahir a nővérét… Összeölelkeztek, ahogy csak tudtak, ahol csak egymást érték. Aztán elindultak csendben a kijárat felé. A bőröndökben teljes felszámolt életük. Messziről nézve úgy tűnt, tán lebegnek a föld fölött.
KUDARCOK
Akik meg sem érkeztek – Kambas, Mahtab, Mokhtar és Nihan
„Nincs már hely a földön,
Ami nem lenne börtön”
Sajnos nem minden történet ér ily boldog véget. És van köztük, ami bennünk is keserűséget hagy hátra, nem örömet. Az utolsó két évet leszámítva, amikor már a menedékkérelem beadása is teljesen ellehetetlenült, a határzár felállítása óta informális csatornákon rendszeresen megtaláltak minket a még úton levők.
Többnyire egyetlenegy kérdésük volt: Magyarországra jönnének, ugye segítenénk? Mi pedig mindig megkérdeztük magunkban, ha valaki errefelé vette az irányt: hogy ugyan miért? Persze meg is volt rá az instant válasz: mert olyan tranzitország lettünk, aminek szögesdrót kapujában még nem lőnek…
Nagyon egyszerű volt felelni és kiábrándítani őket: nem, sajnos a határátlépésben segíteni nem tudunk. Nem tudunk, és nem fogunk. És nem is akarunk. Én személy szerint, ha tudnék, se szeretnék. Hiszen látom, aki maradt, annak mily nehéz. Mennyire nincs esély… hogy normális életet élj.
Mégis előfordult, hogy valamiben a segítségükre lehettünk. A határzár lebontásában nem. Abban viszont igen, hogy elmondtuk, mi vár rájuk, ha itt adják be menedékkérelmüket, s a sors valamely csoda folytán nekik kedvez. Mik a főbb szabályok, lehetőségek. Jogosultságok, kötelességek. Mennyi az átlagjövedelem. Mi várhat rájuk, ha az új életet mégis itt kezdenék. Szinte mindig hozzátettem, hogy inkább ne tegyék. Kerüljenek el inkább minket messze. Ez nem nekik való vidék.
De nem mindig tehették. Volt köztük politikusgyerek, hazájában üldözött, akit apja a családból legutoljára menekített ki, mert a fiú felesége az egyetemet még be akarta fejezni. Volt, akinek egyik pillanatról a másikra pakolnia kellett, mert már nem bújtatták a politikai újságírót az afgán hegyek. És volt, akinek lebombázták a házát, kiirtották a fél vagy az egész családját, elvették tőle a hazáját. Ha ugyan volt neki. Mert idővel sajnos egyre többen jöttek hontalanok is.
Ténylegesen ugyan nem tudtunk segíteni, de ha elég jól beszéltek angolul (szinte mind), vagy a fordítóprogrammal elboldogultunk, akkor tarthattuk bennük a lelket, sokáig. És néhány alkalommal, amikor a helyzet úgy hozta, és jogsértés indokolta, tevőlegesen is közbeléphettek és segíthettek helsinkis vagy ENSZ-es ‘kollégáink’.
Hosszadalmasak voltak ezek az éjszakai chatbeszélgetések. Mert a várakozás hetei-hónapjai idegőrlően eseménytelenül teltek. A monotónia poklát pedig egy idegennel folytatott beszélgetés is örömmel törte meg. Ha útközben voltak még, amikor megkerestek, akadályok és tragédiák sorát kellett kicselezniük napi szinten, elkerülvén, hogy megfagyjanak vagy örökre ottragadjanak valamelyik ‘dzsungelben’.
Avagy hirtelen és váratlanul újra ott találják magukat a kezdőmezőn. Ilyenkor jellemző a hihetetlenül erős, ‘majd én megmutatom‘ típusú hajtóerő. Ami nélkül nincs túlélés, hosszú és viszontagságos út, sorozatos határátlépés. Hiszen minden határ mögött egy ismeretlen föld. Másik nyelv, másik egyenruha, másik pénznem és telefonkártya. Más szabályok, más szokások. Később, a letelepedett, új normák szerinti, sok alkalmazkodást igénylő életben ez a drive, ha nincs a megfelelő mederben, ekkora mértékben már diszfunkcionális. De ne szaladjunk előre idáig.
Akik a tranzitba jutottak, kivétel nélkül arról számoltak be mind, hogy a magyarországi ‘zárt befogadóállomás’ volt számukra maga a pokoli kín. Így aztán nem csoda, hogy amikor végre kiszabadultak, hiába voltak immár elismert, nemzetközi védelemben részesülő személyek, nem sokat gondolkoztak. Sokan egyetlen percet sem. Néhányan, például az egy évre szóló, munkavállalásra sem jogosító befogadotti státusz birtokosai egy éjszakát vagy pár napot, ha maradtak. Aztán továbbálltak ők is – és jeges űrt hagytak. Amit már be nem tölthettünk, soha.
Hogy hol fognak lakni, hiába tervezgettük. Hol dolgozhatnának, mit tanuljon melyikük. Hogy legyen végre a Tilosban hazara és jazidi nemzetiségi műsor. Meg saját nyelvi is. Arab, pastu, lingala. Hausza, edo, bambara. Urdu, dari, fárszi – füstbe mentek a hosszú hónapok átbeszélgetett, túltervezgetett, álmatlan éjszakái.
Tervek, remények, félig már elintézett lehetőségek, alakuló kapcsolatok, kontaktszemélyek – mind porrá lett, amikor elmentek.
Csak mi maradtunk itt, még ki nem vándorolt, létszámban egyre gyérülő merítés. És körbe-körbe a gyilkos szögesdrót, a húsba tépő, pengés-áramos, büdöskével pöttyözött, fegyveresekkel őrzött duplakerítés.
KONZEKVENCIÁK
Miután a Keleti pályaudvartól eljutottunk országunk menekültügyi gyakorlatának szégyenfoltjáig, nézzük meg, mit lehetne, mit is kellene másként csinálni.
A nemzetközi védelemben részesülő személyek társadalmi integrációja állami feladat. A világ jobb sorsra érdemes részein ily módon is bevett gyakorlat.
Nálunk ez nem valósulhat meg. Sőt. Minden ízében ellene tart a politikai érdekből, merő hatalomvágyból szándékosan gerjesztett uszító indulat.
Mint az élet oly sok más területén, ahol jelentkezik kielégítetlen igény, itt is a civil szféra, a nem állami szereplők, önkéntesek, egyesületek, alapítványok és egyházak veszik át egészben vagy részeiben az állami teendőt.
Pedig a kormánynak kéne lépnie elsőként. Ha elengednénk végre a ‘tömeges bevándorlás okozta válsághelyzet’ kényszerképzetét, máris előbbre lehetnénk. Rendszerszintű változtatásokra lenne szükség, de hazánkfiaival is hogy bánunk? Pont most húzták ki a legelesettebbek alól a TB-t.
Ha abbahagynák végre a vegzálást, egyes társadalmi csoportok (mélyszegények, hajléktalanok, romák, pirézek, melegek, fogyatékkal élők) démonizálását, elkezdhetnénk gondolkozni, hogyan foltozzuk be a szociális háló – nem is réseit, de – szakadékát.
És igen, ebbe beletartoznak ők is. Talán. Akiknek Magyarország lett a választott hazája háború, terror vagy éhínség elől menekülve, egy jobb élet reményében, annyi viszontagság után.
Nagy szükség lenne nyílt társadalmi párbeszédre. Elfogadóbb légkörre, emberekre. Ez az írás is e céllal született.
Mi, akik az integrációban együtt dolgozunk, hiszünk benne, hogy egy olyan országban, ahol a politika az írásbeliség történetének legsötétebb napjait idézve újra könyveket semmisít meg, ott a szolidaritásnak, felelősségvállalásnak és a nyílt, tiszta beszédnek igenis kell, hogy legyen helye.
Ahol darálást, fenyegetést, megbélyegzést váltott ki és ekkora vihart kavart a közelmúltban többek között egy háromfülű nyúlról szóló mese, ott beszélnünk kell a másságról, az elfogadásról, a befogadásról is – ez mindannyiunk közös érdeke.
