Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

10 éves Dél-Szudán, ahol békének hívják a háborút

A mai napon ünnepli 10. születésnapját a világ legfiatalabb országa, Dél-Szudán. Sok ünnepelnivaló nincs a kerek évfordulóban, a 2013-ban kitört polgárháborúnak konzervatív becslések szerint is 400 000 halálos áldozata volt. Az ENSZ a népirtás veszélyére figyelmeztetett, míg egyes kutatók szerint már fölösleges bármire is figyelmeztetni, amit Dél-Szudánban látunk az etnikai alapú genocídium. Az biztos, hogy a kormány támogatását élvező katonák teljes népcsoportokat űznek el őseik földjéről.

2021-ben, az ünnepelt függetlenség után tíz évvel több dél-szudáni szorul humanitárius segítségre, mint korábban valaha. A helyzet rosszabb, mint a szudáni polgárháború legsötétebb óráiban a nyolcvanas évek végén. Bár a dél-szudáni kormány és a lázadók 2018-ban aláírtak egy békemegállapodást, és létrehoztak egy nemzeti egységkormányt, helyi konfliktusokban továbbra is ezrek halnak meg minden évben.

Igazi XXI. századi módon értelmüket vesztették a szavak; amit a nemzetközi közösség és az ENSZ békeként ünnepel, az az ország java részében folyamatos összecsapásokat jelent.

Tábornok szalutál a békeünnepségen, miközben a város határában folynak a harcok a nem integrált National Salvation Army és a kormánycsapatok között. 2019. február, Yei, Közép-Ekvatória. Markó Ferenc Dávid képe

Mi vezetett ehhez a totális összeomláshoz, és ki a felelős ezért az egészért? A pénz hiánya és a szegénység biztosan nem magyarázat. Dollártízmilliárdokban mérhető az elmúlt tíz évben Dél-Szudánban kitermelt kőolaj értéke. 2011-ben az ország egy főre eső bruttó nemzeti összterméke jóval magasabb volt, mint a szomszédos Ugandáé vagy Kenyáé, ráadásul az ország adósság nélkül indított.

Nagyságrendileg ugyanekkora összeget költöttek a világ fejlettebb országai segélyezésre és fejlesztési programokra. Milliók élelmezése eleve nem olcsó, de az infrastruktúra és a közbiztonság teljes hiánya miatt Dél-Szudánban dollármilliárdos költség minden évben. Ezen felül az ENSZ legdrágább és egyik legnagyobb békefenntartó missziója, a dél-szudáni UNMISS évente 1,3 milliárd dollárba kerül, és semmi jele annak, hogy akár segélyezésre, akár békefenntartásra kevesebb szükség lenne a jövőben.

Bár Dél-Szudán lakossága alig 12 millió, az abszolút számok alapján is ez a Föld egyik legsúlyosabb humanitárius katasztrófája. 2,2 millió ember menekült a határokon túlra, míg 1,6 millió az országon belül elűzöttek száma. A World Food Programme szerint a lakosság több mint kétharmada, 8,3 millió ember szorul segélyezésre és élelemre. Másfél millió gyerek és négyszázezer kismama krónikusan alultáplált, több területen az ENSZ élelmezési programja szerint éhínség tombol.
Mindeközben Dél-Szudán a világ legveszélyesebb országa a segélyszervezetek számára, 2013 óta legalább 128 munkatársukat gyilkolták meg munkavégzés közben.

Tiszta lappal indult ország?

„Dél-Szudán egy tabula rasa,” hirdette a Világbank és Salva Kiir elnök 2011-ben, amikor felszólították a nemzetközi közösséget, hogy segítsenek felépíteni az új állam intézményrendszerét. A szakértők pedig szaladtak szakérteni, és a nyugati országok állták a cechet: német jogászprofesszorok érkeztek tanácsot adni alkotmányírásból, japán vámügyintézők üzemelték be a határátlépő-pontok informatikai rendszereit, angol leszerelt katonák képezték ki az elnöki testőrség és a „nemzeti hadsereg” tagjait.

A szakértők csak egyvalamihez nem értettek: Dél-Szudánhoz, de a tabula rasa mentalitás miatt ezt egyikük sem érezte hiányosságnak.

Kint élő, az állam megszilárdulását megfigyelő kutatóként szembesültem azzal, hogy a nemzetközi „fejlesztés” technikai kérdést farag minden egyes politikai kérdésből, és amennyiben képtelen erre, akkor ráhagyja a kényes döntéseket a „fejlesztendő” államra.

Az állampolgársági hivatal létrehozását például technikai kérdések sorozataként képzelték el: mennyi embert és hogyan kell kiképezni, és mennyi informatikai eszközt kell vásárolni ahhoz, hogy ellássák a feladatukat. Hogy mindeközben hogyan döntenek a dél-szudáni egyenruhás veteránok arról, hogy ki kaphat és ki nem kaphat állampolgárságot – ami minden állam egyik legfontosabb közügye – abba nemcsak nem szóltak bele, de még csak érdeklődést sem tanúsítottak iránta.

Az alkotmányozás részletei, a politikai képviselet formái, a „törzsi” jogrendszerek viszonya a modern jogi formákkal, az ország közigazgatási felosztása, a közjogi berendezkedés mind technikai kérdésekké silányultak, megspórolva a politikai vitákat.

A „fejlesztés” puszta technikai innovációként üzemelt, meghagyva és erősítve a társadalmat megosztó struktúrákat.

Dollármilliárdok mentek el olyan államépítési projektekre, amelyek mind nyom nélkül eltűntek, amint 2013 decemberében kitört a polgárháború.

Az etnikai erőszak irracionálissá keretezésével magunkat mentjük föl

A legfontosabb társadalmi törésvonal a népcsoportok egymáshoz való viszonya. Dél-Szudánt közel hetven, külön nyelvet beszélő, kulturálisan egymástól markánsan eltérő népcsoport lakja. A polgárháború alapvetően etnikai vonalak mentén zajlott, a dinka elnökhöz hűséges dinka katonák és paramilitáris egységek harcoltak a nuer alelnöknek hűséget fogadott, a nemzeti hadseregből dezertált nuer katonákkal és hozzájuk csapódó milíciákkal. 2013 decemberében a dinka Mathiang Anyoor milícia tagjai több ezer nuer civilt mészároltak le pár nap leforgása alatt a főváros utcáin.

Újságírók, kutatók, az ENSZ munkatársai és az ott dolgozó humanitárius szakemberek is egy esszencialista olvasatot részesítenek előnyben: a törzsi gyűlölködés egy archaikus jelenség, amelyik bár a modern fegyverek miatt brutálisabb következményekkel jár, mint régen, de alapvetően ugyanúgy működik, mint mindig is működött.

Ezzel a trükkel téren és időn kívül helyezik el az etnikai erőszakot. Ha mindig is így működött, és a jövőben is így fog működni, akkor felesleges megértenünk a népcsoportok egymáshoz való viszonyainak a történetét.

Ha az erőszakot az irracionalitás világába száműzzük, és „törzsi csetepaté” részeként tekintünk rá, akkor azzal egyben fel is mentjük magunkat, hiszen irracionális természetéből fakadóan nem megérthető. Ezt műveli például az ENSZ békefenntartó missziója, amikor megállapítja, hogy Dél-Szudánban „politikai béke” van, és a több ezer halottal járó helyi háborúk „interetnikus összecsapások” csupán.

Apácák által fenntartott ingyenes malom a piacon. Tombura, Nyugat-Ekvatória, 2018. május. Markó Ferenc Dávid képe

A gyarmati múlt öröksége

Ahhoz, hogy megpróbáljuk megérteni az etnikai alapú tömeggyilkosságokat és háborúskodást, célszerű egészen a gyarmatosításig visszatekintenünk.

A britek, a legtöbb afrikai gyarmatukkal ellentétben, nem gazdasági megfontolásokból kaparintották meg Dél-Szudán mai területét, hanem a franciákkal, belgákkal és olaszokkal folytatott versenyfutás részeként. A franciák kelet-nyugat irányban kötötték volna össze gyarmataikat, Szenegálból kiindulva, a Száhel-övezeten át a mai Dzsibutiig tervezgettek egy korridort. Az olaszok Eritrea megszállása után a független Etiópiát vették célba, a belgák pedig a Kongó után szerettek volna befolyást szerezni Afrika másik nagy folyama, a Nílus felett. A britek nem maradtak tétlenek, és bevonultak, de a gyarmat folyamatosan vitte a pénzt, ráadásul több gyarmati tisztviselő is életét vesztette, kit a malária, kit a nuerek lándzsái öltek meg.

Hamar világossá vált, hogy a Franciaország méretű területet fejleszteni nem fogják, ezért új, költséghatékonyabb módszerre volt szükségük.

Bár formálisan a szudáni gyarmathoz tartozott, Dél-Szudánra az 1920-as évektől kezdve speciális szabályok vonatkoztak, korlátozták az idegenek beutazását és a dél-szudániak kiutazását a területről. Sehol máshol a brit birodalomban nem alakult ki olyan tisztán az indirekt uralom módszere, mint itt. A maroknyi gyarmati tisztviselő megyényi területeket igazgatott a helyi törzsi vezetők segítségével. Egyes népcsoportoknál korábban is léteztek törzsi vezetők, itt elegendő volt megnyerni őket, hogy ezentúl az új gyarmati rendet szolgálják. Máshol a helyi társadalmak nem ismerték az állandó vezetők rendszerét, itt először létre kellett hozni ezeket a struktúrákat, majd tűzzel-vassal megszilárdítani az újonnan kinevezett vezetők pozícióját.

Az egyik leghatékonyabb módszer a britek kezében az ingatag helyzetű, de lojális chief-ek lőfegyverekkel való ellátása volt. Ez azóta is az alapja a dél-szudáni politikának.

A legmakacsabb csoportokkal szemben minden eszköz megengedett volt, különösen, ha olyan vezetőik voltak, akik nem simultak be a gyarmati rendbe. Az etióp határ közelében élő loú nuerek egy csoportja egy Guek Ngundeng nevű próféta hatása alatt állt, aki ellenezte a gyarmati kormány útépítési terveit. Az angolok 1928-ban 300 emberrel bevonultak, halomra ölték az embereket, elhajtották az összes szarvasmarhát, a prófétát és családtagjait pedig 40 chief jelenlétében felkötötték egy fára. Guek apja, a szintén próféta Ngundeng Bong által agyagból emelt spirituális tornyot a brit gyarmati tisztviselők dinamittal felrobbantották.

Az erőszaknak megvolt a hatása, a legtöbb népcsoport elfogadta a britek által preferált törzsfőnöki rendszert. A chief-ek kezében egyszerre összpontosult a végrehajtói, a törvényhozói és a igazságszolgáltatói hatalom, miközben bármelyik pillanatban lecserélhette őket egy tőlük független gyarmatosító adminisztráció. A chief kodifikálta és értelmezte a „törzsi jogot”, ő volt az, aki ennek alapján ítélkezett a fennhatósága alá eső személyek fölött, miközben az általa ellenőrzött, fegyveres rendőrség érte el, hogy ezt a helyzetet a társadalom elfogadja. Ezt a társadalomszervezési struktúrát nevezi az ugandai társadalomtudós, Mahmood Mamdani „decentralizált despotizmusnak”, ahol

a gyarmatosítás kitermeli a helyi elitet, amelyik aztán érdekeltté válik a kizsákmányolás fenntartásában.

A rendszer megszilárdulásában elévülhetetlen érdemei voltak az antropológia tudományának. Nem véletlen, hogy rengeteg, mára már klasszikussá vált empirikus példa a mai Dél-Szudánhoz köthető (James Frazer shilluk szakrális királysága, Evans-Pritchard azande boszorkánysága vagy nuer leszármazási rendje, Godfrey Lienhardt dinka spiritizmusa). Az sem véletlen, hogy az antropológia tudománya száz éve szemérmesen hallgat erről a tényről (pedig! Evans-Pritchard a brit hadsereg tisztjeként anyuak katonákat toborzott és megtámadta a fasiszta olaszok ellenőrizte Etiópiát).

A törzsfőnöki rendszer egy másik mélyreható következménye az etnikai csoportidentitás megerősödése volt.

Korábban az egymással szomszédos népcsoportok folyamatosan kooperáltak és egymás között házasodtak. A törzsfőnököknek és a brit gyarmati kormánynak egyaránt érdekében állt, hogy a korábbi flexibilis, kooperáción alapuló csoportidentitást felváltsa egy abszolút identitás, mindenki csak és kizárólag a „saját” népcsoportjával azonosítsa magát.

Szudán függetlensége csak tovább mélyítette a társadalmi szakadékot

A britek 1956-ban vonultak ki Szudánból. Dél-Szudán még az új ország északi részéhez viszonyítva is csapnivaló állapotban volt: alig létezett oktatás, nem voltak utak és kórházak. Az új szudáni állam közigazgatását a déli területeken nem tudták ellátni dél-szudániak, ezért mindenhol észak-szudániak érkeztek a britek helyére. Ez azonnal lázadásba és az első szudáni polgárháborúba (1955-1972) torkollt.

Tíz évnyi viszonylagos békét követően 1983-ban robbant ki a második szudáni polgárháború John Garang, egy amerikában végzett közgazdász vezetésével. Két helyettese Salva Kiir – egy tanulatlan, de zseniális katonai parancsnok – és az Angliában végzett Riek Machar voltak. A Garang vezette SPLM kimondott célja sosem a dél-szudáni függetlenség volt, hanem hogy a periféria (Dárfúr, Kordofán, Dél-Szudán) elnyomott népei együttes erővel megdöntsék a diktatórikus központi kormányt.

A kártúmi kormány fegyverekkel támogatott egyes hadurakat, akik a gyarmati logikát folytatva etnikai alapú milíciákat hoztak létre, amelyre az SPLM a saját etnikai míliciáival válaszolt. A dél-szudáni úttalan vidéket a lázadók vagy a kormánypárti milíciák uralták, a városokat és az olajkutakat a kormányhadsereg. Az éhezők megsegítésére küldött segélyt a katonai parancsnokok megsápolták.

Győzelemre egyik oldalnak sem volt esélye.

A törzsfőnökök uralmát átvette a katonai parancsnokok uralma, akik az ellenőrzésük alatt álló területeken élet és halál urai lettek. Nem véletlen, hogy a legtöbb sikeres katonai parancsnok törzsfőnökök családjából került ki.

Az etnikai logika sem változott, csak még intenzívebbé vált. Sokkal több dél-szudáni halt meg egymás elleni harcokban, mint a szudáni hadsereggel vívott csatákban.

Gyerekek a konfliktus miatt bezárt iskolájukban. 2019. február, Nyugat-Ekvatória, Dél-Szudán. Markó Ferenc Dávid képe

Lázadók és népcsoportok egymás ellen

Garang nagyszerű taktikusként a nyolcvanas években marxistaként tűnt fel, a kommunista Etiópiából beszerezve a fegyvert, a Szovjetunió összeomlásával azonban majdnem az ő mozgalma is végleges vereséget szenvedett. Előbb az új etióp kormány vonta meg a támogatást és zárta be az SPLM kiképzőtáborokat, majd Riek Machar jelentette be, hogy elszakad Garangtól és egy új, kimondottan a dél-szudáni függetlenségért harcoló mozgalmat alapít.

Mivel Garang dinka volt, dél-szudán legnagyobb népcsoportjából származott, míg Machar nuer, a második legnépesebb csoportból, az 1991-es események sosem látott nuer—dinka ellenségeskedést hoztak. Az etnikai alapú gyilkosságok és mészárlások mindennapossá váltak. Riek Machar nuer csapatai 1991 novemberében elfoglalák a dinka többségű Bor városát és válogatás nélkül lemészárolták a civil lakosságot, legalább kétezer embert megölve.

Garangnak új szövetségesekre volt szüksége a nagyvilágban, de addig is stabilizálnia kellett a helyzetét. Kényszersorozott dinka gyerekkatonákkal töltötte fel a hadseregét, akik legfőbb ellenfele már nem a kártúmi kormány, hanem Riek Machar nuer katonái voltak. John Garang Amerikába utazott, és zseniális tempóérzékkel ráérzett, hogy az ideológia alapú mozgalmak korát átveszi a szimbolikus és identitásalapú politizálás. Az elnyomott keresztények iszlamista szudáni kormánnyal szemben folytatott igazságos harcaként tálalta a dél-szudáni polgárháborút. Ez olyan széles koalíciót hozott létre Garangnak, ami felölelte Hollywoodtól kezdve egészen a George Bush vezette republikánus pártba bekötött evangélikus keresztényeket is.

John Garang kereszténynek átbrandelt mozgalma kapóra jött az amerikai kormányoknak is.

Miután 1992-ben Omár el-Besír szudáni elnök befogadta a Szaúd-Arábiából kiűzött Oszama bin-Ládent, aki később robbantásos merényleteket szervezett az amerikaiak ellen, Bill Clinton terrorizmust támogató országnak nevezte Szudánt és légicsapásokat rendelt el ellene (bár addigra Oszama már Afganisztánba menekült).

Az amerikai diplomácia elsődleges célja innentől kezdve az egymással harcoló dél-szudáni felek kibékítése volt. John Garang és Riek Machar 2002-ben egyesítették újra a mozgalmaikat, és a kényszerhelyzetben a kártúmi kormány is kénytelen volt békét kötni a lázadókkal, akik lemondva egész Szudán átalakításáról, cserébe megpróbálkozhattak a függetlenséggel.

A dél-szudáni kőolaj az ország északi részén, a Nílus és mellékfolyóinak mocsaras vidékei alatt található. A függetlenség ára volt az is, hogy a szudániak irreálisan sokat kapnak a feléjük futó vezetékek használatáért, hordónként akár 20 dollárt is. Szudán ezzel a feltétellel járult csak hozzá ahhoz, hogy elveszítse legfontosabb bevételi forrását. Dél-Szudán folyamatosan újra akarta tárgyalni ezt az előnytelen megállapodást.

Jövedelmező vált katonai lázadások

A 2005-ös CPA-t (Comprehensive Peace Agreement) a nemzetközi közösség azóta is követendő példának tartja, amikor dél-szudáni békemegállapodásokat próbálnak tető alá hozni. Pedig ez a megállapodás ezer sebből vérzett és csak mélyítette a cikkben már korábban említett problémákat. Az etnikai megosztottsággal a nemzetközi közösség nem törődött, a fejlesztési pénzeket összegző Excel-táblázatoktól nem látták az országot. A tabula rasa mentalitás miatt mindenki abban bízott, hogy a problémák a pénzbőség miatt majd megszűnnek.

Se a Garang vezette SPLM, se Machar frakciója nem nyerte meg a polgárháborút, mégis jogot kaptak az új ország vezetésére. A nemzetközi közösség, az amerikai, angol és norvég diplomaták vezetésével azonban tovább fújta a lufit, és egymás után „integrálták” a különféle milíciákat a „nemzeti hadseregbe”. A korábban a szudáni kormány támogatását élvező nuer hadúr, Paulino Matiep hűségét is megvásárolta a dél-szudáni kormány. Jellemző módon Matiepnek több katonája volt, mint a polgárháborút papíron megnyerő SPLM két frakciójának összesen.

Minden költséget a dél-szudániakra szakadó olajbevételekből álltak. Az állam pénze erre ment el, és annak ellenére, hogy dollármilliárdok felett rendelkezett Dél-Szudán, se oktatásra, se infrastruktúrára, se közegészségügyre nem költöttek egy kanyi vasat se. A korrupció maga lett az új állam, a helikopterbalesetben elhunyt John Garang helyére lépő Salva Kiir elnök már 2012-ben, egy évvel a függetlenség után arról beszélt, hogy négymilliárd dollárral (!) nem tudnak elszámolni, mert az országot uraló háborús veteránok egyszerűen ellopták.

A dél-szudáni hadsereg hadosztályainak vezetői a korábbi míliciavezérek lettek, akik készpénzben kapták meg a katonáik fizetését minden hónapban, majd ők osztották tovább a pénzt. Mivel a tisztek jobban keresnek, mint a közkatonák, ezért mindenki abban volt érdekelt, hogy minél magasabb rangban minél több katonája legyen.

A legjövedelmezőbb taktika a lázadás lett: ha egy katona magasabb pozícióba szeretett volna kerülni, akkor felállította a saját milíciáját, bejelentette lázadását, megtámadott egy-két falvat, hogy komolyan vegyék, majd tárgyalásokba kezdett a kormánnyal, és visszatért a nemzeti hadseregbe, természetesen magasabb rangban, mint korábban.

Ideológia, igazságosság, jogos düh helyett az államba való reintegráció miatt törtek ki lázadások. Mára közel 2000 tábornoka van Dél-Szudánnak, egyedül Oroszországban van több aktív főtiszt.

A dzsubai nagykövetségek diplomatái pedig küldözgették a jelentéseket a fővárosokba, hogy a dél-szudáni államépítés a tervek szerint zajlik. A nemzetközi közösség egy brutálisan korrupt és megosztott modellt támogatott, és reménykedtek, hogy valami csoda folytán az ország megússza ezt, és saját hajánál fogva kirántja majd magát a mocsárból. Amint elfogyott a pénz, természetesen nem így történt.

Mikor Salva Kiir 2012 legvégén egyszerűen elzárta az olajkutakat, hogy Szudánt kiéheztetve előnyösebb kőolajat érintő megállapodást csikarjon ki, a pisztoly fordítva sült el. Dél-Szudán hónapok alatt felélte valutatartalékát, és elkezdett brutális tempóban eladósodni. Egyre több tábornoknak jutott egyre kevesebb pénz, ezért Salva Kiir kirúgta alelnökét, Riek Machart és megszüntette a nuer milíciák pénzelését. 2013 decemberében Machar egy utolsó kísérletként a pártkongresszuson megpróbálta átvenni a kormánypárt vezetését, de aznap este az elnöki testőrség dinka és nuer katonái elkezdték lőni egymást.

Ironikus módon az elnöki testőrséget, ahol a kiképzés során keverték a nuer, dinka és egyéb katonákat, az államépítés addigi sikertörténeteként prezentálták a tabula rasa nemzetközi fejlesztők. A főváros határában ekkor már bevetésre készen állt Salva Kiir titoban kiképzett dinka milíciája, akik elkezdték szisztematikusan lemészárolni a nuernek vélt civileket.

A halottak számát megbecsülni sem lehet, de több ezer civil tűnt el pár éjszaka leforgása alatt.

A fővárosban élő több tízezer nuer a békefenntartók bázisára szaladt. A nuer katonák országszerte dezertáltak, sok helyen megölve dinka elöljáróikat. Nuer míliciák foglalták el újra Bort, és megismétlődött az 1991-es népirtás, ismét több száz dinka civil áldozattal. Paulino Matiep „integrált” nuer tábornokai mind Riek Machar új lázadó mozgalmához csatlakoztak.

Hiába vallott csúfos kudarcot, újra hatalommegosztással próbálkoznak

Mindennek ellenére a nemzetközi közösség újra az egyetlen ismert eszközhöz nyúlt: hatalommegosztáson alapuló békemegállapodást igyekeztek kikényszeríteni a két oldalból. Az első, 2016-os kísérlet csúfos kudarcot vallott, pár hónap alatt újra egymásnak estek a fővárosban összeboronált hadseregek, és Riek Machar gyalogszerrel menekült, ezúttal Kongó irányába.

Ez a kudarc sem szegte a diplomaták kedvét, és lényegében változatlan feltételekkel aláírtak még egy megállapodást 2018-ban. Ennek értelmében a két oldal helyreállítja a 2013-as status quo-t, Salva Kiir elnök marad, Riek Machar alelnök lesz, de ahogy a tábornokok száma, úgy a professzionáls politikai elit létszáma is folyamatosan növekszik minden egyes új békemegállapodással. A 12 milliós országnak jelenleg 5 alelnöke, 550 parlamenti képviselője, 40 államminisztere és 13 állama van, mindegyikben több ezer helyi politikai kinevezettel.

A gazdaság teljesen összeomlott, az infláció az egyik legmagasabb a világon, a dél-szudáni font árfolyama bezuhant. 2013-ban 3:1-ben váltották az amerikai dollárhoz képest, jelenleg 600:1 az árfolyam. Az olajkutak a korábbi termelési csúcs maximum felét adják, és az olaj árfolyama is a mélyponton van, de a következő évtizedben kitermelt olaj jelentős részét már úgyis előre eladták átláthatatlan szerződések keretében katari és emirátusoki kereskedőknek.

Az állam a korábbi önmagához képest is megszűnt létezni, a köztisztviselők és tanárok az elinflált, és semmit sem érő fizetésüket sem kapják meg hónapokig. Jellemző módon a katonák és rendőrök is fizetés nélkül tengődnek, ami még tovább mélyíti a mindent átható korrupciót. A legfontosabb munkaadókká már a segélyszervezetek és az ENSZ különféle ügynökségei váltak, részben azért, mert amerikai dollárban fizetik ki a munkavállalóikat.

Ez a modell természetesen fenntarthatatlan.

Arra a kérdésre, hogy honnan lenne ennek az államnak pénze erre a békemegállapodásra, a nemzetközi diplomaták csak udvarias és semmitmondó válaszokat adnak.

2019 végén meghívtak a washingtoni külügyminisztériumba, Dél-Szudánról beszélgetni. A pesszimista összefoglalóm után a tisztviselő csak a fejét ingatta, hogy nincsen B-terv, és nem tehetnek mást, mint bíznak a békemegállapodás sikerében. A középkorú diplomata asztala mögött egy olcsó papírra nyomtatott oklevél díszelgett, amit John Kerry külügyminiszter adományozott neki, a dél-szudáni 2016-os béke érdekében kifejtett erőfeszítéseit elismerve. Az a békemegállapodás három hónapot élt meg, és összeomlása után a harcoló felek újra szétlőtték a fővárost és a polgárháború olyan részeire is átterjedt az országnak, amit addig megkímélt. Milliók menekültek Ugandába és Kongóba.

Az elit folyamatosan gazdagodik

A dél-szudáni elit tökéletesen tudja, meddig mehet el, és mikor kell engedményeket tennie a nemzetközi közösségnek. A 2018-as békemegállapodás egyetlen eredménye, hogy átnevezte a háborút békének. Az ENSZ ünnepli a békemegállapodást, miközben ők maguk is elismerik, hogy az országban növekedett a fegyveres erőszak. A trükk abban áll, hogy a „politikai erőszak” csökkent – a két formális hadsereg, a lázadók és a kormány, nem lövik egymást –, de mindeközben a perifériákon „törzsi összecsapásokban” ezrek halnak meg minden évben.

Amikor kutatók felhívják a diplomaták figyelmét arra, hogy valójában a dél-szudáni elit manipulálja a helyi erőket, és ők állnak az erőszak mögött, akkor zárt ajtók mögött szörnyülködnek, majd ugyanúgy támogatják tovább a kormányt. Nincs B-terv.

Bentiut, az olajban gazdag Unity állam fővárosát hatszor foglalták el egymástól a lázadók és a kormánypárt. Hatszor fosztották ki a várost, erőszakolták meg a nőket. A békefenntartók bázisánál százezer ember zsúfolódott össze embertelen körülmények között. A segélyszervezetek kezdték élelmezni az embereket, és szervezték meg az alapvető szolgáltatásokat, hiszen az államtól semmi ilyesmi nem várható.

Ezen természetesen ugyanaz az elit profitál, amelyik elűzte ezeket az embereket.

Egyetlen élelmiszersegélyt szállító kamion Dzsubából Bentiuba körülbelül ötezer dollárnyi kenőpénzt fizet ki az elit katonái által felállított ellenőrzőpontokon. Több száz kamion kel útra minden hónapban. A segélyszervezetek csak az állam által jóváhagyott logisztikai cégekkel szerződhetnek, és ezek a cégek mind a katonai elit tulajdonában vannak. Sőt, azt a gabonát, amelyet újraosztanak segélyként, jó eséllyel szintén az elit tulajdonolta cégek termelik, olyan földeken, amelyeket elbitoroltak korábbi tulajdonosaiktól, akiket aztán napszámosként dolgoztatnak.

Mivel kitört a béke, ezért a nemzetközi közösség újra partnerként tekint a kormányra, annak ellenére is, hogy a legsúlyosabb atrocitásokat a kormány hadserege követte el a polgárháború során. A helyiek tiltakozása ellenére a bentiui menekülttábor védelmét az ENSZ átadta a nemzeti rendőrségnek. A kétkedők megnyugtatására szánt érvelés szerint a rendőrség egy teljesen másik ága az államnak, ezért nem kell tartani az atrocitásoktól. A tény, hogy Unity állam újonnan kinevezett rendőrfőkapitánya az a John Bul Mayik, aki korábban a hadsereg tagjaként mobilizálta és felfegyverezte a háborúba a kormány oldalán beavatkozó bul nuer milíciát, elkerüli a figyelmét a döntéshozóknak.

A béke nevében az lett felelős százezernyi ember védelméért, aki miatt az emberek a menekülttáborba kerültek.

A tabula rasa mentalitás újra visszatért a békemegállapodással, ahogy a nemzetközi tanácsadók is, újjáépíteni az államot. Az IMF az idei év elején 220 millió dolláros kölcsönt hagyott jóvá a becsődölt dél-szudáni államnak, hogy „stabilizálják a gazdaságot” és „segítsék a COVID-19 ellenes harcot”. Dél-Szudán a megállapodás értelmében az államigazgatásban elmaradt fizetésekre költhette az összeg javát. Valójában a pénz java a békemegállapodás hatálya alól kivont, lényegében dinka milíciaként szolgáló, emberek meggyilkolásáért és megkínzásáért felelős titkosszolgálatnak ment. Befoltozák a kilyukadt lufit, hogy újra mindenki fújhassa tovább.

Címlapkép: Gyerekek a konfliktus miatt bezárt iskolájukban. 2019. február, Nyugat-Ekvatória, Dél-Szudán. Forrás: Markó Ferenc Dávid