Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Örök életűnek hitték, mégis elsodorta a gazdasági válság – harminc éve szűnt meg a KGST

Az 1949. január 25-én létrejött Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa, a KGST[1] 1991. június 28-án szüntette be működését. Mint az államszocializmust, ezt is örök életűnek gondolták még 1989 végén is, mégis magával sodorta a tagállamok mélyülő gazdasági válsága.

Mai szemmel visszatekintve a KGST különleges gazdasági övezet volt, amely a tagországok kereskedelmét kizárólag államok közötti alkuk és megállapodások révén bonyolította, az árak elszakadtak a világpiaci áraktól és azok is a két- vagy többoldalú megegyezések révén bonyolódtak.

A tagországok mintegy burokban, „inkubátorban”, a tőkés világpiaci hatásoktól részben elválasztva léteztek, és azt feltételezték, hogy ez mentesíti őket a válságoktól, fejlődésük gyors és egyenletes lesz.

A tőkés világgazdaság azonban sosem rekesztődött ki főként a kelet-közép-európai tervországok gazdaságából, és a nyolcvanas években felülkerekedett az el- és felzárkózási igyekezet ellenére. Végül a Szovjetunió, és nyomában a térség összes hiánygazdasága beadta a derekát. Röviden tekintsük át ennek a 42 és fél évnek a történetét.

Sztálin és Hruscsov

Sztálin elgondolásai mások voltak, mint a későbbi évtizedeké. Az alapító országok átfogó munkamegosztással igyekeztek ésszerűsíteni saját termelésüket, ez a törekvés azonban hamar meghiúsult. 1949-ben először a Jugoszláviával szembeni teljes embargó veszteségeinek kompenzálására szolgált a szervezet, majd mikor ezt rendezték, kiderült, hogy Sztálin gazdasági értelemben jórészt feleslegesnek ítélte a komplex koordinációt.

Számára a KGST csak a kontroll egy formáját jelentette a közép-kelet-európai országok gazdasága felett, és ösztökélésre használta az elsősorban energia egymás közötti megosztására, hogy a Szovjetuniónak minél kevesebb költséges szállítási terhet kelljen vállalnia.

Sztálin fel akarta készíteni a Közép-Kelet-Európai országokat a háborúra, ezért forszírozta az autarchikus gazdaságfejlesztési stratégiát, ami valamennyi ország, de különösen Magyarország számára katasztrofálisnak bizonyult. Eltértek a világpiaci konvertibilis pénzrendszertől, az árakban megállapodtak, és azokat egy időre stabilizálták. A kereskedelmi megállapodások az országokon belül parancsként jelentkeztek a vállalatok felé, amit azoknak szándékuktól és az áraktól függetlenül teljesíteni kellett.

A nagy diktátor halála utáni néhány évben közös tanulási, alkudozási folyamat ment végbe, amiben a szovjetek kiismerték a tömb országai közötti együttműködés lehetőségeit, teljesítőképességét, és mikor ezek az együttműködések megoldhatatlannak tűnő korlátokba ütköztek, közbeléptek, és megállapodássá egyengették ezt a szerkezetet. Ez megint csak a növekvő energia- és nyersanyagszférára összpontosult. Nagy szakértői apparátusok hosszan tárgyaltak a gazdaságok teljesítménykapacitásáról.

Nehezítette a megállapodások kimunkálását, hogy az országok párhuzamosan megszervezték olyan termékek előállítását, amelyből egyenként is el tudták volna látni az összes többi ország igényét. 1956 nyarán részleges, majd további korrekciókkal őszre átfogó megegyezés született. Kísérletet tettek a nehéziparcentrikus berendezkedések ellátására. Hosszadalmas egyeztetés után nagyrészt megegyeztek például a különböző méretű golyóscsapágyak gyártásának elosztásában.

A tagországok nemzeti helyett egy KGST autarchia felé tettek lépést.

A mezőgazdaságot és a könnyűipart viszont alig vonták be az integrációba. A megállapodás azt az illúziót keltette, hogy a kelet-közép-európai tervországoknak nincs különösebb szüksége a kapcsolatok érdemi bővítésére a tőkés világgal.

A szovjetek magatartásában 1956, de főként 1958 után változás állt be, miután kiderült, hogy a lengyel és még inkább a magyar válság a nagy nehezen összehozott megállapodást semmissé tette. A forradalom után Magyarország képtelen volt vállalásait teljesíteni, ellenkezőleg, nagyarányú segélyre szorul szinte minden KGST-ország részéről. Bebizonyosodott, hogy Moszkvának jelentősebb szerepet kell vállalnia az integráció életképessé tételében. Erre az NSZK-val szemben az NDK versenykényszere még inkább rákényszerítette. 1958-tól Hruscsovék nagyvonalúbbá váltak. A nyersanyagok és az energia a világpiachoz képest kedvezőbb áron áramlott a kelet-közép-európai tervországok felé.

Volt szerepe ebben a kínai és főként a szovjet gyorsítási kísérletnek.

A tőkés államok utolérése vált az első számú célkitűzéssé. Hruscsov ennek érdekében nem a tervek egyeztetését, koordinációját, hanem már a közös tervezést szorgalmazta.

A nacionalista politikát folytató románok azonban keresztbe tettek ennek, sőt egyre gyakrabban éltek vétójogukkal. A KGST szinte megbénult, a többoldalú megállapodások nem fejlődtek ki, maradtak a kétoldalú éves kereskedelmi szerződések, és az áralkuk. A KGST mint integrációs szervezet alig-alig működött szemben a Közös Piaccal, legfeljebb a keleti, főként szovjet külkereskedelemi orientáció konzerválásához járult hozzá. A Szovjetunió és az NDK élesen ellenzett minden tárgyalást Nyugat-Európával. Hatalmas apparátussal elképesztő mennyiségű ülésezés, és papírgyártás folyt a moszkvai impozáns KGST palotában.

Reformkísérletek

A gyorsítás dugába dőlt, Hruscsov megbukott, elérkezett a reformok időszaka. A magyarok, a lengyelek és a csehszlovákok, ahogy gazdaságuk belső szerkezetét, úgy az együttműködést is piacosítani akarták. A szovjetek viszont a hatalmas beruházások terheiktől kívántak szabadulni. Természetszerűen a szovjet elgondolás érvényesült. A csehszlovákok 1968 után behódoltak Moszkva akaratának, a lengyelek is visszahőköltek. Magyarország egyedül maradt, vagyis a meg nem született KGST-reform megbukott.

Így jött létre 1971 júliusában a nagyszabású ún. Komplex Program, ami a piacosítással szemben meghagyta az államközi kétoldalú megállapodásokat, nem lépett a konvertibilitás felé, megtartotta a világpiaci áraktól való elzárkózást, fékezte elsősorban Nyugat-Európával a kapcsolatok bővítését, de megszüntette a román vétójogot. (Ha valamihez nem kívánt csatlakozni egy ország, nem volt kötelező.)

Ellenben a Szovjetunió elérte, hogy a kelet-közép-európai tervországok vegyenek részt a távol-keleti költséges nyersanyag- és energetikai beruházásokban.

Összesen hét nagyberuházásban állapodtak meg. 1972-ben hat ország írt alá szerződést egy évi 500 ezer tonna kapacitású cellulóztermelő kombinát megépítéséről Uszty-Ilimszkben. 1973-ban született a megállapodás hét ország között az Ural délkeleti részén lévő kijembajevi, évi 500 ezer tonna kapacitású azbesztbányászati kombinát építéséről. 1974-ben ugyancsak hét ország szerződött vasérckoncentrátum és ferroövezetek gyártásának fejlesztéséről. 1974-ben magyar-szovjet szerződés köttetett a kingiszeppi foszforbánya és dúsítómű fejlesztéséről. Ugyanebben az évben írta alá hat ország a Vinnyica és Albertirsa közötti távvezeték létesítéséről szóló egyezményt, valamint egyezett meg hét ország a Szövetség elnevezésű gázvezeték építéséről.Végül 1975-ben a hét európai KGST ország egyezményt írt alá Kubával nikkel- és kobalttartalmú alapanyagokat gyártó kapacitások létrehozására. A közgazdasági szakirodalom ezeket az áremelések helyettesítőjének tekinti az adott pénzügyi rendszer viszonyai között.

Termelési kooperáció alig-alig valósult meg, ilyen volt például a Fiat licenc alapján 1970-től gyártott Zsiguli személyautó, amelyhez öt KGST-ország szállított be alkatrészeket, Magyarország tizennyolcat.

A pénzt, erőt felemésztő óriásprojektek megvalósítása másfél évtizedre elfordította a szovjet politikai vezetők figyelmét az érdemi reformok felől.

Hozzá kell tenni, hogy a beruházások csak kisebb hányada épült kooperációban, nagyobb részben az Urálon túli szovjet kitermelő kapacitásokhoz telepített gigászi feldolgozó gyáróriások létrehozását eredményezte.

Az 1973-as kőolajválság után a szovjetek késleltetve, de alkalmazták a drágább nyersanyagárakat, a szállításokat nem vagy alig bővítették, inkább azt ajánlották a kelet-közép-európai tervországoknak, hogy vegyenek nyersanyagokat az arab világtól. Az energiafüggőség arányában ezek az országok rosszabbul jártak, drámai cserearányromlást könyveltek el. „Vigaszul” Moszkva atomreaktorok építését szorgalmazta. (1974 augusztusában elkezdődött és kilencévi építkezés után üzembe helyezték a Paksi Atomerőmű első blokkját.) A szovjetek eközben a várható valutanyereség reményében növelték nyugat-európai exportjukat, ami a hetvenes években 6 százalékponttal megugrott a korábbi évtizedhez képest. Az import részesedése is 30% fölé emelkedett.

Válságok, vergődés

Először a lengyel válság robbant ki. A szovjetek nem tudták finanszírozni még a válság enyhítését sem, így az krónikussá vált. A nyolcvanas évek a KGST vergődését hozták. A tervkoordináció végleg csődöt mondott. Megállapodások ugyan voltak, de például a tervek 1990-ig szóló komplett rendszerét félretették, a multilaterális integrációs lépéseket nem is hozták nyilvánosságra. A háttér: az egymás közötti áraknak nem volt kapcsolata a belső árakkal, a gazdaságosság egyre kétségesebbé vált, nem lett konvertibilis a transzferábilis rubel. A külkereskedelmi többlet megszerzése senkinek sem volt érdeke, miután a KGST-n belül nem tudta felhasználni.

Egyre nyilvánvalóbb lett, hogy a kelet-közép-európai tervországok nem számíthatnak a nagy keleti birodalomra csak a tőkés világra, és ez nagyarányú eladósodáshoz vezetett. Szükség volt a dollárra, így egyre csökkent a KGST országok egymás közti kereskedelme, de a világgazdaságban is esett a kereskedelmi részesedésük. A nyolcvanas évek derekán telítődött az olajpiac, csökkent az energiahordozók ára, a szovjetek nem tudták a nyugat-európai eladásaikat növelni. A nyolcvanas évek második felében már a Szovjetunió is válságjelenségeket mutatott. A KGST atomjaira hullott, a tagországok kizárólag bilaterális kereskedelmet folytattak, és lassan áttértek a dollárelszámolásra.

Gorbacsov beadta a derekát, és 1987-ben meghirdették a közös KGST-piac létrehozását, de a tagországok eltérő piacosítottsága kilátástalanná tette ennek megvalósítását.

Ami igaz, az igaz, a pesti köznyelv már régen használta a KGST-piac elnevezést, a tervországok turistáinak utcai csencselésére. 1989-ben a Szovjetunión bányászsztrájk söpört végig, visszaesett a nyersanyagtermelés, romlott az ellátás, meglódult az infláció. A fekete gazdaságban lehetetlen volt ellenőrizni az árakat. A cukrot még Moszkvában is jegyre osztogatták. 1989 végén a szovjetek bejelentették, hogy 1991-től szabaddevizában kívánnak üzletet kötni a KGST-ben is.

Mindezek ellenére a magyarok és mások kapaszkodtak a mentőövnek tekintett KGST-be.

Havasi Ferenc az MSZMP gazdaságpolitikai titkára 1988 őszén így nyilatkozott: „Azt hiszem, hogy még most is több kára lenne, mint előnye, pedig most már elég sok a gond. Gondoljunk csak bele, hova tudnánk 300 ezer tonna almát eladni? Még kimondani is sok. Hová tudnánk 8-9 ezer autóbuszt eladni? Honnan tudnánk 8 millió tonna olajat, 600 ezer köbméter fát vásárolni?”

A térségben a bomlás azonban feltartóztathatatlan volt. Már 1990-ben 20%-kal csökkent a Szovjetunióba menő export. Mivel a szovjetek nem vették át, vagy nem fizettek az államközi szerződésben szállított áruért, 1989 végén Beck Tamás kereskedelmi miniszter 1700 vállalatnak tiltotta meg, hogy a megállapodások szerint szállítást hajtson végre. Harmincezer engedélyt kellett azonnal felülvizsgálni minisztériumának. 7000 vagon áru várakozott Záhonynál, amelynek fele magyar export volt. A hazai gépipar 30-40%-a vesztette el piacát, és az állam nagyon szerény pályázati pénzeszközökkel tudta ösztönözni őket a piacváltásra.

Ahogy a közgazdászok megállapították, a kelet-közép-európai térségben a gazdasági visszaesés legfontosabb tényezője a KGST-n belüli, s főleg a Szovjetunióval folytatott kereskedelem összeomlása volt.

Ez egyrészt piacvesztéssel járt, másrészt az energia- és nyersanyagforrások elvesztésével is, ami nagy csapást jelentett a termékek versenyképességére. Ez a két tényező Magyarországot súlyosabban érintette, mint a többi államot. Ezt fejelték meg itthon a sokkterápiában hívők „receptjei”: a brutális csődtörvény, az állami szektor hűtlen kezelése, az importliberalizáció, stb. A nyugati tőke behatolása elől elhárult szinte minden akadály.

Bármennyire elkerülhetetlen volt a KGST felszámolása, következményeiről, a több százezres nagyságrendű munkanélküliségről ma sem szabad megfeledkeznünk. 1990-ről 1992-re 1,9%-ról 12,3%-ra nőtt a munkanélküliség! A gazdaságilag aktív népesség csökkenése is drasztikusan magasnak bizonyult, 1994-ben 1 millió 362 ezer fő volt inaktív, míg 608 ezer fő a munkanélküli. A kettészakadt társadalom képétől máig nem szabadulhattunk.

[1] – Alapító tagok: Bulgária, Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország, Románia és a Szovjetunió. 1949-ben csatlakozott Albánia (1961-ben felfüggesztette tagságát), 1950-ben a Német Demokratikus Köztársaság, 1962-ben Mongólia, 1972-ben Kuba, 1978-ban Vietnámi Demokratikus Köztársaság. Társult taggá minősítették Jugoszláviát.

Címlapkép: Flickr / Sludge G