Andrej Szaharov szovjet fizikust („a szovjet hidrogénbomba atyját”) az 1960-as évek közepén egyre inkább nyugtalanítani kezdték a nukleáris fegyverkezési verseny veszedelmei (amelyeket a zseniális Szilárd Leó már a második világháború idején fölismert Amerikában; Szilárd megkísérelte megelőzni a hirosimai bombázást és a nemzetközi lefegyverzési és békemozgalom egyik kezdeményezője lett barátaival, Albert Einsteinnal és a vele együtt üldözött és megrágalmazott Robert Oppenheimerral).
Szaharov szamizdatban, majd 1969-ben a New York Times-ban sürgette a nukleáris lefegyverzést vagy legalább a fegyverkezés korlátozását, a békés egymás mellett élés jelszóból valósággá változtatását és nemzetközi kontrollmechanizmusok bevezetését. (Már 1963-ban támogatta az atomcsönd-egyezményt.) Vezető állásából elmozdították, a legjelentősebb tudósoknak a szovjet államban kijáró kiváltságoktól megfosztották.
Megalapította az első emberi jogi szervezetet a Szovjetunióban, amelyet még hatékonyabban képviselt egy másik szovjet fizikus, Jurij Orlov (1924-2020, együtt Alekszandr Ginzburg íróval, 1936-2002, és a szovjet katonai akadémia tábornoki rangú professzorával, Petro Grigorenkóval, 1907-1987), az Amnesty International önkéntes munkatársa, később a Helsinki Csoport alapítója, akit be is börtönöztek (régi ismerősünk, Jurij Andropov személyes kezdeményezésére).
Szaharovot száműzték Nyizsnyij Novgorodba (egy darabig Gorkij nevét viselte a város), és az azóta is szokásos uszító kampányokkal próbálták befeketíteni, amelyek „külföldi ügynöknek” titulálták, ahogyan azóta is szokás.
A KGB örökségét folytatta töretlenül a magyarországi ún. civiltörvény is, amelyet nemzetközi nyomásra – sajnos csak nemzetközi nyomásra – most elvetett az Országgyűlés. Ugyancsak a GPU/KGB hagyományt követi a jelenlegi, több kelet-európai és közép-ázsiai országban észlelhető állami propaganda, amely az emberi jogok helyzetét föltáró és dokumentáló, önzetlen és önföláldozó munkát folytató csoportokat, nem kormányzati szervezeteket – lehangoló következetességgel – a nyugati érdekű fölforgatás ügynökségeinek tekinti.
(Az Egyesült Államok jobboldala ugyanezeket a nem kormányzati szervezeteket „kommunistának” szokta volt nevezni, és ma is hasonlóan jár el, ha a jogvédők és tényföltárók tevékenysége kényelmetlen a kormányzatnak vagy az uralkodó osztálynak.)
Andrej Szaharov 1975-ben megkapta a Nobel-békedíjat, ezt a hivatalos reálszoc sajtó ugyancsak nyugati imperialista manővernek nevezte (ez a hagyomány is él ma, a mai kelet-európai jobboldal ugyanazt szokta mondani a Nobel-díjról 2021-ben, mint az 1970-es években a Pravda és az Izvesztyija; ugyanez lett a sorsa nálunkfelé az Európai Parlament emberi jogi díjának, amelyet Szaharov-díjnak neveznek: minden, ami humanista és nemzetközi, az idegen: kommunista, anarchista, liberális, a New York-Tel Aviv tengely megbízásából hőzöng, különös tekintettel a római pápára, a lutheránus és anglikán egyházakra).
Mi az emberi jogok helyzete ma? Hogyan állunk a világbékével? „Je ne vous trouve pas assez dure” – , nem találom önt elég keménynek, mondta Emmanuel Macron belügyminisztere, Darmanin a neofasiszta Rassemblement National vezérének. „Je trouve Marine Le Pen un peu molle” – ismételte meg a tévében a belügyminiszter: Marine Le Pent kissé puhának találom, mármint az arabokkal, a feketékkel, a muzulmánokkal szemben; őt meg Macront Kelet-Európában „liberálisnak” nevezi a tájékozatlan sajtó.
Holott a neofasiszták, szakítva hagyományaikkal, de Gaulle nacionalizmusának álláspontjára helyezkednek, és eltávolodtak a kollaboráns, nácibarát, köztársaságellenes múltjuktól, miközben Macron parlamenti többsége egyik fajüldöző, diszkriminatív törvényt, rendelkezést hozza meg a másik után.
Szó se róla, a vérengző iszlamista-dzsihádista kisebbség is megéri a pénzét – amibe belekeveredik a fiatalok munkanélkülisége, a reményvesztett, tétlen és szegény lakótelepi ifjúság huliganizmusa –, amiért persze a teljes „migráns hátterű” lakosságot büntetik. Elkövetők (a kormányzat, az establishment) és áldozatok (muszlimok, színesek s a velük gyakran ellenséges kültelki melósok és kispolgári konformisták) egyaránt megsértik az emberi jogokat.
Amint láthatjuk, ma a (fehér) munkáspártok leginkább a szélsőjobboldali pártok vagy Angliában a toryk (ld. Paul Mason tömör cikkét). Ennek az a ma már közismert oka, hogy a technikai és gazdasági változások miatt csökkenő létszámú munkásság a szociális juttatások (és beruházási javak) tekintetében riválisnak a színeseket, illetve az egyre számosabb diákokat tekinti, és a baloldalt ezek reprezentánsának. (Ahogyan Kelet-Európában sok segélyre szoruló is ellenzi a segélyezési rendszer kiterjesztését, mert az ellenségnek, vetélytársnak képzelt cigányok is a hasznát látnák.)
Ilyen körülmények között az „emberi jogok” az ellenséggel való cimborálásnak minősülnek, és a szabadságellenes, autoritárius erők – kivéve a körbefalazott középkori és reneszánsz városállamokra egyre jobban emlékeztető vegán, antipacal nagyvárosokat – gyakran (bár nem mindig és nem mindenütt) népszerűek, mert a plebejusok, a plebs védelmezőinek látszanak.
Ilyen körülmények között az olyan apró gesztusok, mint hogy az Európai Unió antirasszista különmegbízottat nevez ki, aki színesbőrű (félig afrikai, félig finn): Michaela Moua volt válogatott kosárlabdázó és NGO-vezető, nem nagyon számítanak, ha az egyik tagállam emberi jogi ügyekben megvétóz („Madame Veto avait promis,/Madame Veto avait promis,/De faire égorger tout Paris,/De faire égorger tout Paris” – énekeljük a Carmagnole-ban) minden közös európai határozatot, tiltakozást, és ennek révén eléri, hogy a Szaharov-díjat osztogató EU-nak ne legyen semmi jelentősége abban a fő tekintetben, amelyért a puszta közös piacból valami mássá alakították, a jelek szerint sikertelenül.
Kiújulnak olyan szinte elfeledettnek tetsző konfliktusok, mint a skóciai (kisebb részben angliai) katolikusellenesség és írgyűlölet, a XVIII. és XIX. században, mondhatni, kibontakozott „klasszikus” nemzetiségi, „kása nem étel, tót nem ember” típusú probléma rezzenetlenül azonos folytatása. A Glasgow Rangers labdarúgócsapat győzelme után a skót-protestáns fiatal férfiak („szurkolók”) katolikus templomokat támadtak meg, ír nemzetiségi kerületekben rendeztek pogromot, ugyanazok a focihuligánok, akik korábban muszlimokat vertek, de itt most a focisemleges városi tömeg is csatlakozott.
A katolikus-protestáns ellentét Ulsterban (Észak-Írországban) is egyre aggasztóbb méreteket ölt. Dörögnek a fegyverek, suhognak a kések. Lehet mindezért (nem ok nélkül) a Brexitet okolni, de láthatólag Európa nyugati peremén (is) a pluralizmus, a tolerancia, a nemzetiségi-etnikai-felekezeti egyenjogúság (a politikailag-ideológiailag semleges, világi jogállam) doktrínája vesztésre áll, meghirdetése után négyszáz esztendővel.
Kelet-Európát itt úgyszólván szóba se hoztam. Ugyan minek.
Andrej Szaharov 1989-ben meghalt. Még jókor.
Az őt üldöző szovjet állambiztonsági szolgálat, a KGB ismert politikai logikája szerint a jogvédő, kisebbségvédő, társadalmi igazságtalanságokat és törvénysértéseket dokumentáló civiltársadalmi csoportokat (NGO-kat, azaz nem kormányzati szervezeteket) külföldi ügynökségnek betáblázó oroszországi rezsim (ellenfele, az ukrajnai rezsim se különb, a belorusz tragikomédiásról nem szólva) most már politikai pártokat is kitilt a választási versenyből hasonlóan hamis (bizonyítatlan) állításokkal: Alekszej Navalnij nyílt támogatójának lenni mostantól kezdve önmagában bűncselekmény. Evvel most már a korrupcióellenes mozgalmakat is etnicizálják, amint ezt Oroszországtól kissé nyugatabbra az európai antikorrupciós ügyészség esetében is megteszik.
Ezt Szaharov – szerencséjére – már nem érte meg.
Mint oly régen már (a francia forradalom, illetve az ellenforradalmi restauráció óta) – mennyire unalmas ez, Istenem! – , most is a vallást és a patriotizmust használják a szabadság és a béke ellen, úgyhogy a szabadság elnyomott hívei (érthetően, de helytelenül) megtanulják gyűlölni a vallást és a patriotizmust. (Ebből lett a francia világi állam, a laïcité, amelyet ma fajüldöző célokra használnak, akár másutt a vallást. Világi állam, amelynek evilágisága az egyik felekezet ellen van kihegyezve…)
A plurális alkotmányosságot elfojtó, centralizált egypártrendszer, a civil társadalmat tagadó tervező állam 1989-ben megszűnt, ám a sok ágú természetjogi hagyomány épp oly hatástalan Kelet-Európában, mint az első világháború óta mindig (azelőtt se volt erős), az autoritárius és egyenlőségellenes tendenciák – olykor életszerű, de leggyakrabban koholt – etnikai és vallásfelekezeti (egyre sűrűbben: nemi) ellentétekre naturalizálva uralkodóvá lettek.
A legtöbb európai országban megerősítik a közvélemény-kutatások és mélyebb fölmérések, hogy a legtöbb politikailag aktív alany nem a leggazdagabbak és a tőkés nagyvállalatok megadóztatását követeli (bár ez is elterjedt attitűd, különösen a külföldi, idegen, azaz „globális” társaságokkal szemben), hanem a szociális vetélytársak kisemmizését. Ugyanezt a XIX. és a XX. században még antiszemitizmusnak nevezték. A „zsidó” tőke „szocializálásával” meg lehetett menteni a kapitalizmust.
Meg is menekült.
Részben ezen a „menekvésen” alapul a nyugat-európai „szociális piacgazdaság”. Amit a náci állam a kezébe vett, azt a liberális-demokratikus utódállam se engedte ki a markából. Az államcélok megváltozhattak, meg is változtak (ha nem is radikális mértékben), de a módszertan azonos. Az állam egyre jobban hasonlít a tőkés társaságokra, amelyek egyre inkább állami hivatalokra emlékeztetnek. Az ún. elitek konvergenciája egyre intenzívebb és kiterjedtebb.
Mi szükség lenne itt pluralizmusra és toleranciára? Az uralkodó osztály némi joggal hivatkozik rá, hogy a spontán népmozgalmak reakciósak és destruktívak. Antirasszista mozgalmak rasszisták, plebejus mozgalmak egyenlőségellenesek, vallási mozgalmak emberölést hirdetnek, patrióta mozgalmak ősi államokat bontanak szét.
Kétszínű exliberálisok, mint Macron (és mások) azt sugallják „a művelt középosztálynak”, hogy a népnek sovinizmus és rasszizmus kell, s még mindig jobb, ha mi, tanult és jó modorú úriemberek műveljük a legvulgárisabb faji politikát, mint a nekivadult, tévénéző, facebookozó-twitterező-tiktokozó-instázó, babonás kisemberek, akik csak barbárok, és a hatalmat nem szabad nekik átadni, mert abból csak államadósság és zűrzavar lesz.
(Erre a szövegre a XX. századi történelem ismerői egykedvűen legyintenek. Már volt.) Mindeközben az agrárproletariátus munkajogi viszonyai és életkörülményei Európában rosszabbak, mint a kései jobbágyság idején…
Az 1989-ban Európa-szerte fölújított vagy kitatarozott „polgári társadalom” csődje nemcsak a kelet-európai rendszerváltás kudarca; az etnikai-faji, vallásfelekezeti, nemi, regionális-kulturális, nemzedéki konfliktusok domináns szerepe, az újfasizmus változatos formái kivétel nélkül utánzatok, plágiumok, lebutított újrakiadások Nyugaton is: pastiche. A sporthuligánok pedig már a késő ókori, kora középkori Bizáncban is jelentős politikai szerepet játszottak (kocsiversenyek, zöld-kék összecsapások). A progresszió helyett a regresszió véres nyomai láthatók mindenfelé.
S hogy senki ne értse félre, mi az emberi jogi világhelyzet, a moszkvai városi tanács most betiltotta azt a szerény utcai fotókiállítást, amely Szaharovról emlékezett volna meg.
A kiállítás nemzetközi (olvasható interneten a programja, érdemes belenézni), több helyen is megrendezik, pl. Brémában is, az Európai Parlament támogatásával. Oroszországban nem lehet. Nem szabad. Nem ajánlatos.
Nyugat-Európában hivatalos, nyilvánosan bejelentett titkosszolgálati megfigyelésben részesítik – anyagi támogatás és magas kitüntetés helyett – az antifasiszta csoportokat.
A világbéke pedig számtalan helyen dúl, vö. az óránkénti friss hírekkel, nem is értjük, miért virágzik a fegyveripar. Olyan iszonyatos zsarnokságokat, mint Erdoğan török állama vagy VI. Mohamed király marokkói rémbirodalma, támogat az EU, mert ott tárolják a menekülteket, s avval zsarolnak „bennünket”, hogy „ráengedik” a migrációs „hullámot” a jólétünkre, az EU határőrsége, a Frontex – együttműködve a líbiai halálbrigádokkal – menekülők százait fullasztja a tengerbe.
Az államszövetség nem tesz semmit, a gazdag tagállamok se, az egyik mentőhajót a németországi evangélikus (lutheránus) egyház finanszírozza, nagy sajtótámadások közepette.
Fölfoghatatlan, miért bajlódik az ultrareakciós lengyel kormány avval, hogy az Európai Uniót „törvénytelen entitásként” taníttassa a lengyelországi állami (világi, de nacionálkatolikus) iskolákban – azt az Európát, amelynek a lengyel állam kedvezményezett tagja – , hiszen az a világnézeti távolság nem is olyan nagy.
Az Európai Unió törvénytelen, a Szaharov-kiállítás betiltva: mi változott, kedves Andrej Dmitrijevics?
