Az utóbbi napokban ismét kiélesedett a konfliktus Oroszország és Ukrajna között: ukrán források szerint 80 ezer orosz katona állomásozik az orosz-ukrán határon, valamint a Krím-félszigeten, csütörtökön pedig Oroszország bejelentette, hogy hadgyakorlatokra hivatkozva októberig lezárja külföldi hadi- és egyéb hajók elől a Fekete-tenger egy részét a Kercsi-szoros felé. Ekkora katonai készültség a régióban 2014 óta nem fordult elő, amikor Oroszország elfoglalta a Krím-félszigetet, ukrán kormányzati szereplők emiatt újabb orosz offenzívától tartanak.
Bár természetesen nem érdemes félvállról venni a kialakult helyzetet, azt is észben kell tartani, hogy Oroszországnak nem érdeke Kelet-Ukrajna elfoglalása – ahogy azt Mark Galeotti Oroszország-szakértő a The Globalist adásában kiemelte, ha az lenne, az elmúlt hat évben bármikor bevonulhatott volna az orosz hadsereg a szeparatisták által működtetett Donyecki Népköztársaság területére és kikiálthatta volna Ukrajnától való függetlenségét (ahogy azt a Krímmel megtette). A helyzet, bár orosz-ukrán konfliktusként hivatkozik rá a hazai és a nemzetközi média is, valószínűleg az orosz-amerikai viszony romlásának (Joe Biden márciusban „gyilkosnak” nevezte Putyint, a héten pedig az USA újabb szankciókat vetett ki Oroszországra) köszönhetően állt elő, ennek megfelelően pedig nagy figyelem kíséri a fejleményeket.
Felmerül azonban a kérdés, hogy miért csak most kap kiemelt figyelmet a határainktól nem messze zajló konfliktus Magyarországon is? Hét éve zajlik egy véres háború a közvetlen szomszédságunkban, ami a közelségén túl már csak azért is érdekelhetne komolyabban minket, mert magyarok is áldozatul estek neki.
Becslések szerint nagyjából 14 ezer halálos áldozata volt a harcoknak 2014 óta, ebből nem tudjuk, mennyi volt a magyar – de 2016 nyarán az MTI arról tudósított, hogy addig a konfliktusnak 80 kárpátaljai áldozata volt, akik közül heten voltak magyarok, egy évvel később pedig az Index legalább 10 magyar áldozatról számolt be.
És természetesen nem csak a halálos áldozatok számában mérhetnénk az ukrajnai konfliktus súlyos következményeit: Csuja László 2019-es dokumentumfilmje, a Kilenc hónap háború például egy olyan kárpátaljai fiú történetét mutatja be, akit 2015-ben soroztak be az ukrán hadseregbe. A film készültekor már 250 ezer férfit soroztak be Ukrajnában, ám sokan elmenekültek, amikor megkapták a behívót. A film főszereplője, Jani azonban inkább a frontot választotta, mint hogy éveket töltsön egy katonai börtönben. A szolgálatot túlélte, de a fronton töltött idő súlyos mentális terhet hagyott: a vele készített interjúnkban Jani arról beszélt, hogy valószínűleg amíg él, nem fogja tudni elfelejteni, ami ott történt.
Számtalan Janiéhoz hasonló történet lehet a kárpátaljai magyarok között, az utóbbi években mégis leginkább csak annak kapcsán kerültek be a magyar hírekbe, hogy a részben szintén a háborúnak köszönhetően egyre inkább nacionalizálódó ukrán kormányok hogyan csorbítják az országban a nemzeti kisebbségek jogait. A háborúról azonban nem nagyon beszélünk. Félreértés ne essék,
nem arról van szó, hogy egyáltalán ne jelentek volna meg hírek és elemzések a kelet-ukrajnai helyzetről 2014 óta a magyar médiában, de a látszólagos relevanciájához képest feltűnően kevés (és ez alól a Mérce sem képez kivételt).
Ha összevetjük például azt, hogy a Google keresője szerint mekkora érdeklődés övezte Magyarországon az ukrán konfliktus kirobbanása (tehát 2014 márciusa) óta a „kelet-ukrajnai háború” kifejezést a „szíriai polgárháború” kifejezéshez képest, azt látjuk, hogy nagyjából hasonló, sőt, utóbbinak valamivel magasabb az átlaga. Pedig azt semmiképpen se lehet mondani, hogy a szír helyzet közelebbről érintene minket itt Magyarországon, mint az ukrán (úgy különösen nem, hogy a magyar kormány nem hajlandó a szír háború elől menekülőket befogadni, tehát még ilyen szempontból se vagyunk érintettek benne).
A New Internationalist még egy 2012-es cikkében foglalkozott azzal, hogy mik lehetnek az okai annak, hogy bizonyos konfliktusokat aránytalanul felhangosít a nemzetközi média, míg másokat teljesen elhallgat. A cikk a ruandai népirtás következtében kirobbanó kongói háborút hozza fel, mint különösen kirívó példát: több mint 5 millió ember halt meg a konfliktus következtében, amelyre időnként afrikai világháborúként is hivatkoznak, a nyugati média azonban szinte egyáltalán nem foglalkozott vele akkor, amikor zajlott.
Több tényező befolyásolhatja a médiaérdeklődést egy-egy konfliktus esetében.
Minél relevánsabb egy ország számára politikai vagy földrajzi szempontból egy esemény, annál nagyobb figyelmet fog kapni, tehát például egy kevesebb áldozattal járó franciaországi terrortámadás Magyarországon nagyobb érdeklődést vált ki, mint egy több életet követelő afganisztáni, pusztán a kulturális és földrajzi közelség miatt.
Emellett szerepet játszanak a nemzeti politikai, gazdasági és katonai érdekek is, tehát például az, hogy a konfliktusban érintett országon keresztül folyik-e a mi országunkat ellátó olaj. Az ukrán helyzet mindkét szempontból érdekelhetné Magyarországot, elvégre nehezen találnánk földrajzi és kulturális szempontból közelebbi konfliktust, és a Barátság kőolajvezetéken át Ukrajnán keresztül érkezik hozzánk az orosz olaj.
A New Internationalist további meghatározó tényezőként említi azt, hogy a nemzetközi média általában a globálisan meghatározónak tartott nemzetek ügyeit hangosítja fel (ki ne tudná például, hogy ki az éppen aktuális amerikai elnök), valamint az egyes országok médiája általában a helyi elitek által kihangsúlyozott témákat tükrözik vissza. Itt jutunk el egy lehetséges válaszig az Ukrajna irányában tanúsított érdektelenséggel kapcsolatban: a magyar közmédia egyszerűen nem foglalkozott vele az elmúlt években.
Persze számtalan olyan téma létezik, amellyel a közmédia nem foglalkozik, mégis meghatározónak számít legalább a független médiát fogyasztók körében. A külföldi eseményekről szóló tudósításoknál azonban a magyar sajtó többnyire az állami hírügynökségre, vagy az angolnyelvű médiára támaszkodik, amennyiben pedig egyik se foglalkozik egy adott témával, az meg fog látszódni az arról szóló tudósítás mértékében.
Azt már többen felvetették, hogy a magyar kormány az „orosz kottából játszik” az ukrán események kapcsán. A már korábban említett 2017-es Index-cikkben például Panyi Szabolcs a konfliktus magyar áldozataiért várta volna el, hogy a kormány Oroszországgal konfliktust vállaljon, mivel szerinte „a tíz magyar katona haláláért, ha közvetetten is, de személyes felelősség terheli Vlagyimir Putyint”, ha pedig a vezetőink hallgatnak ezügyben, azzal „rajtuk marad a bélyeg, hogy gazdasági előnyökért cserébe hajlandóak feláldozni az orosz szeparatista terrorizmus magyar áldozatainak emlékét.”
Sz. Bíró Zoltán a friss fejleményekkel kapcsolatban a Magyar Narancsnak adott interjújában ennél óvatosabban fogalmazott a kérdésben, de szerinte is „kétségtelen, hogy sok eleme megjelent az ukránellenes orosz retorikának a magyar külpolitikában.” Ehhez hozzátette, hogy
bár lehet, hogy „ez nem volt Moszkvával egyeztetett politika, de időnként a látszatnak is komoly politikai jelentősége van.”
Nem tudhatjuk persze, hogy melyik tényezőnek mekkora szerepe lehet – ha egyáltalán van – abban, hogy mennyire foglalkoztunk az utóbbi években az elhúzódó háborúba fúlt szomszédunkkal. Elvégre az is lehet, hogy egy nagyon egyszerű válasz okolható a jelenségért, mégpedig az, hogy az olvasók érdeklődését nem tudja fenntartani egy hosszú és többnyire változatlan konfliktus (erre a közelmúltból egyértelmű példa a belorusz helyzet is). A sajtó pedig ha tetszik, ha nem, mindig reagál az olvasói érdeklődés ingadozásaira.
A mostani kiújult érdeklődés azonban legalább emlékeztethet minket (és a kormányt) arra, hogy a háborúktól már rég elszokott buborékunkon kívül hosszú évek óta zajlik egy tragédia a közvetlen közelünkben. A minimum az lenne, hogy a nemzetiségét hangosan hirdető kormányunk kiálljon az abban érintett magyarok érdekében.
