Már a kortársak is tisztában voltak vele, hogy a párizsi kommün alatt valami egészen rendkívüli dolog történt, szinte egy civilizációs változás:

„Igazi munkások székelnek a Városháza aranyozott termeiben (…) Ezek az emberek ott mindent megtesznek, hogy lerombolják azt az erkölcsi és anyagi mechanizmust, melyet a gazdag és tanult osztályok létrehoztak és szükségesnek tartanak az emberi ügyek megfelelő intézésére (…) A párizsi kommün azt igazolja, hogy nem lehetetlen a tömegek számára – akiket ez a társadalom tudatlannak és semmire sem képesnek ír le – megragadni a hatalmat és igazgatni egy nagy fővárost.” (Edwin Lawrence Godkin)

A Kommün kikiáltása hatalmas népünnep volt, igazi történelmi „nagy nap”. Százezer ember a Városháza előtti téren, ahol a köztársaság alakjának hatalmas szobrát állították fel (szinte Kommün szimbólumának tekinthető, hogy az ezernyi vörös zászló között a szobor fején mégiscsak a sans-culotte frígiai sapka volt), fegyveres nemzetőrök tömegei, dobok, fanfárok, forradalmi dalok. Hogy aztán a Városháza erkélyéről a blanquista Gabriel Ranvier, a város ismert forradalmára kihirdesse a választások eredményét: „A nép nevében, a párizsi kommünt kikiáltjuk!”

„A járdákat is elborította tömeg. A húsvétra vagy augusztus tizenötödikére (ekkor még nem találták fel július tizennegyedikét) tartogatott ünnepi ruháiban az akkor még nem fenevad burzsoázia is részt kért az ünnepből. Kéz a kézben, kar a karban menetelt a néppel a lelkesedés oly hangulatában, amely nem volt a nap alatt a Föderáció nagy ünnepe [1790] óta.
A távolban a Nemzetőrség zászlajai sejlenek fel, a zászlórudakon frígiai sapka. Vörös zászlók és trikolórok. Ez a nap a nagy összebékülés ünnepe, százezer ember, tegnapi ellenségek, mai szövetségesek, akiknek egy ritmusra dobog a szívük.
A tömeg kiáltozva, énekelve hömpölyög. Mit énekelnek? A Marseillaise-t. Mit kiáltanak? Vive la Commune!” (Maxime Vuillaume)

A nép lelkesedése határtalan volt, hogy átadjuk a szót a nap másik nagy krónikásának, Jules Vallès-nek:

„Micsoda nap!
Az ágyú torkát bearanyozó, langyosan tűző nap, az illatozó virágcsokrok, a suhogó zászlók, a morajló forradalom, amely nyugodtan és szépen hömpölyög, mint valamilyen kék folyó; a repeső öröm, a kigyúló fények, a harsogó réztrombiták, a csillogó bronzágyúk, a lobogó reménység, a lángoló becsület – bizony, van mitől büszkének és örömittasnak lennie a köztársaságiak győztes seregének.
Ó, nagy Párizs!
Milyen gyávák voltunk, hogy már arról beszéltünk: elhagyunk, itt hagyjuk holtnak hitt külvárosaid!
De bocsáss meg, te, helytállás hazája, üdvösség városa, hol a forradalom vert tábort!
Történjék bármi, még ha holnap újra legyőzöttek leszünk, és meghalunk is, a mi nemzedékünk már vigaszra lelt! Mert elégtételt nyertünk húszesztendei vereségért és rettegésért.
Kürtök! Harsogjatok a szélben! Dobok! Peregjetek a harcmezőn!
Ölelj meg, kamarád, te, kinek már szintén ősz a haja! És te csöppség, aki a torlasz mögött üveggolyóval játszol, gyere, hadd öleljelek magamhoz téged is!
Mert március 18. neked is szerencsésen megmentette az életed, pajtás! Máskülönben te is ködben növekedhettél, sárban tocsoghattál, vérben hempereghettél volna, megdögölhettél volna a szégyentől, s a megbecstelenítettek kimondhatatlan fájdalma szakadhatott volna rád!
De ennek most vége!
Érted véreztünk és zokogtunk. Tiéd lesz örökségünk.
Kétségbeesettek fia, te már szabad ember leszel!” (Lányi Viktor fordítása)

Míg az 1848 júniusi munkásfelkelés csak azt igazolta, hogy az „alsóbb rétegek” képesek a lázadásra, a kommün már azt is megmutatta, hogy a hatalmat nem csak megragadni, de gyakorolni is lehetséges a nép számára. Mindez többé nem az uralkodó osztályok privilégiuma – a kommün alighanem ezzel írta be magát örökre a történelembe. És ez az oka annak a végtelen gyűlöletnek, amelynek tárgya volt – nemcsak a reakció politikai oldaláról, hanem a „rendpártnak” a kultúra és a tudomány világából érkező tagjai szemében is. Még a legképtelenebb rágalmazók legismertebbjeinek felsorolása is nehéz lenne, elégedjünk meg hát néhány névvel: Claude Bernard, Alphonse Daudet, Gustave Flaubert, Anatole France, Théophile Gautier, Edmond de Goncourt, Leconte de Lisle, Emile Littré, Ernst Renan, George Sand, Hippolyte Taine, Emile Zola stb., hogy csak franciákat említsünk.

A kommünről szóló „versailles-i” irodalom alkotásai nem vonzó olvasmányok. Ez az irodalom igen tisztán mutatja meg számunkra, hogy a forradalmi veszélytől megrettent uralkodó osztály (és művészei, értelmisége) – hát bizony nem valami szép látvány. Nem szép látvány mintegy humanista-szociális nézőpontból, de egyébiránt esztétikailag sem. A korban a kommünről szóló megjelent regények (még a két talán legismertebb is: Zola Az összeomlás című könyve és Anatole France Les Désirs de Jean Servien műve) mára szinte teljesen elfelejtődtek. Az irodalmi művek egyszerűen nehezen viselték el a – még a nagy írók munkáira is jellemző – sematizmust, a karikatúraszerű pszichologizálást, a megfagyott kliséket, az előzetesen megszabott politikai vízióknak teljesen alárendelt cselekmény- és személyiségábrázolásokat.

Mindez már nem a tradicionális reakció hangja volt – hanem legtöbbször a „polgári progresszióé”, a republikánus burzsoáziáé. Esetükben a félreismerhetetlen osztálymegvetést valamiféle moralizálás álcázza, számukra a kommün nem egy osztály felkelése volt (kevesen voltak köztük olyan őszinték, mint Flaubert, aki már az általános választójogot és a közoktatást is veszélyes őrültségnek tartotta), hanem köztörvényes bűncselekmény, vad, barbár orgia. Elkövetői nem munkások voltak, a szegények, a nép (ezt kínos lett volna elismerni már az éppen létrejövő köztársaság születésének pillanatában), hanem banditák és gonosztevők. Vagy persze őrültek, mentálisan sérültek, társadalmi patológiák hordozói, a szociális darwinizmus igazságának mintapéldányai – hogy a tudomány és a regényirodalom hozzájárulásáról is szóljunk. Tombolt az olcsó pszichologizálás (olyan tollakon, mint Flaubert-é vagy Sand-é!), a higiénizmus, a kétfilléres kriminológia, a társadalmi biológia.

A liberális-demokrata köztársaság szemében a kommün leverése, a vérfürdő és tűzvész, valamiféle megtisztulás volt („szükséges szörnyűség”, ahogy Zola írta), ahol a császárság és a kommün, mint a két bűnös rendszer értékelődött egy új kezdet fényében. A köztársaság nem is ajánl mást a kommün emlékezetével kapcsolatban a bosszúállás borzalmai után, mint amnesztiát a túlélőknek – és csendes felejtést.

Az antikommünár írók egy része (Anatole France, Zola), a III. köztársaság megszilárdulásával, a modern munkásmozgalom kialakulásával, más harcok eljövetelével (Dreyfus-ügy, az antiklerikális kultúrharc, a szélsőjobboldal előretörése) baloldalivá vált – mindazonáltal (és ez alighanem igen jellemző tény), sosem revideálta a Kommünnel kapcsolatos álláspontját és írásait. A párizsi kommün emléke kívül maradt a baloldali republikanizmus körein.

Az 1890-es évekre még a téma is eltűnik az irodalomból, a dolog társadalmi hasznosságának hiánya nem teremtett többé piacot az ilyen művek számra (maga a munkásmozgalom is igen távolságtartó a kommünnel kapcsolatban egészen a bolsevikok megjelenéséig). A kommünárokat felváltották más ellenségek, mindenekelőtt az anarchisták, a forradalmi szindikalisták, a sztrájkoló munkások és a civilizáció más ellenségei. Mindenesetre a kommün bukása utáni reakciós témák („Travail-Famille-Patrie”, a gyökértelen városlakók és munkások szembeállítása a mély Franciaországgal, az idegenek, később a zsidók, a métèque-ek nemzetrontó befolyása) az egész jobboldali ideológia és irodalom közkincsévé váltak a későbbi évtizedekben, Barrès, Paul Bourget, Léon Daudet, Maurras tollán. Az antikommünár irodalom bízvást tekinthető a később más témákkal is felszerelkező (a kolonializmusból fakadó rasszizmus, a sovinizmus, az antiszemitizmus, az antikommunizmus stb.) szélsőjobboldali pamfletirodalomnak kiinduló pontjának, amely gyakran ugyanazokat a képeket, nyelvezetet, verbális erőszakot használta, mint a kommün után létrejött elődje.

De mégiscsak furcsa lehet, hogy a burzsoá irodalmi elit egésze (Victor Hugo részleges kivételével) nemcsak egyszerűen szemben állt a párizsi kommünnel, hanem a legdurvább rágalmakat szórta rá. Ma már elképzelhetetlen szörnyűségeket vetett papírra és bizony műveivel maga is előkésztette, támogatta, utólag is jóváhagyta a modern idők egyik legvéresebb politikai mészárlását. Mi történhetett?

Az ősbűn 1848 bukása és csalódása, elsősorban a júniusi munkásfelkelés: azok az írók, akik 1848 tavaszán romantikus elfogódottsággal ölelték keblükre a szent népet, nem sokkal később már „rabszolgák örök fajaként [tekintettek rá], amely nem érdemel mást, csak botot és láncokat” – írta Leconte de Lisle, aki pár hónappal ezen sorok előtt a kezdeményezője volt a rabszolgaság eltörlését végül is elérő petíciónak.

Mit követett el hát a nép? A legrosszabbat, amit csak elképzelhetünk: megcsalta az értelmiségi ábrándokat. Nemcsak belépett 1848-ben a politika színpadára, de rögtön helyet is követelt magának (ahogy Tocqueville szemrevételezte: többé nem a kormányzás formájának a megváltoztatásáról volt szó, hanem a társadalmi rendről; nem politikáról, hanem osztályharcról) – azaz fenyegette a burzsoá rendet. Az írók erre kétféle módon reagáltak: vagy kifejezték a mély megvetésüket a nép irányába (és természetesen a leghatározottabban ellenezték minden követelését), vagy visszavonultak köreikbe és undorral elfordultak a politikától.

A másik nagy fordulópont az 1851-es államcsíny volt. A kezdetben ellenséges írók, elfordulván a politikától, lassan megkötötték a maguk kompromisszumát a rendszerrel. A bátor és tántoríthatatlan Victor Hugo és George Sand inkább a nagy kivételek voltak. Flaubert, ifj. Dumas, Taine, a Goncourt fivérek, Gautier, Renan, Saint-Beuve stb., mind Mathilde hercegné (III. Napóleon unokahúga) irodalmi szalonjának, a Tuileriáknak, Saint-Cloudnak, Compiègne-nek (a mulató császári udvarnak) a gyakori vendégei voltak. A forradalmak korának bizony – nagyon – vége volt az írók egy jó része számára: a nép inkább a rémisztő barbárok gyülekezete volt, mint a szabadságért küzdő hősöké.

Az írók számára a kommün a „csőcselék” műve volt, a gonosztevőké. Kísérletet sem tettek arra, hogy valamiféle politikai-társadalmi magyarázatot keressenek az eseményekre – nem politikai harc volt ez, vagy társadalmi forradalom, hanem valamiféle végzetszerű, szinte természetfölötti apokalipszis. Logikus magyarázatot hiába is keresnénk rá, legfeljebb metaforákat találhatunk:

„Minden városban léteznek vastag rácsokkal lezárt oroszlánbarlangok, ahová bezárják a vadállatokat, a bűzlő fenevadakat, a harapós szörnyeket, akiket a civilizáció nem tud megszelídíteni, akik vérre szomjasak, akiket a tűzvész úgy szórakoztat, mint a tűzijáték, akiket mulattat a lopás, akik szerint a szerelem támadás a prüdéria ellen; ezek a szörnyszívűek, gyűlölettel telt lelkűek, ez az undorító csőcselék, amely a napfényt nem ismeri, amely földalatti, sötét kamrákban húzódik meg. Egy nap előfordul, hogy a figyelmetlen állatszelídítő elfeledkezik a kulcsokról, ekkor a vadállatok rátörnek a veszett ordításuktól megrémült városra. A rácsok nyitva találtattak 1793 hiénái és a kommün gorillái előtt.” (Théophile Gautier)

A kommün elsősorban eszelősök műve volt: a társadalmi epilepszia egyik megnyilvánulási formája – racionális magyarázatot keresni rá felesleges volna. Maxime du Camp szavaival: „az elmeorvosok azt mondják, hogy egy ember iszákosnak születik, de alkoholistává válik, az utóbbi gyógyítható, az előbbi gyógyíthatatlan; mi is azt mondhatjuk: vannak, akik forradalmárnak születnek, és felkelővé válnak, a felkelő gyógyítható, a forradalmár gyógyíthatatlan”.

Azok a ritka írók, akik mégiscsak valamiféle politikai magyarázatot kerestek az eseményekre, az osztályharc elrettentő példájaként mutatták be a kommünárokat, akik nem csupán állatias módon barbárok voltak, hanem az elvetemült proletárok megtestesülései is:

„Ezek a munkás urak, akik kezében jobban áll a borosüveg, mint a munka, akik igen ritkán mosakodnak, mert nincs rá idejük, akik a fejükbe vették, hogy övék a világ; akik semmi máshoz nem értenek, mint a szakmájukhoz, most mégis a fejükbe vették, hogy felváltják a civilizált emberek kormányát. Ezeknek a nagyszerű teóriáknak hála bebizonyosodott, hogy a tapasztalat, a munka, a tudományok, a gondolkodás, az elmélkedés semmire sem szolgál, elég közönségesnek, rosszul neveltnek, dohánytól és piszoktól bűzlőnek lenni, sértéseket köpködni a pipa mögül, hogy magasabbrendűnek tekintsék őket másoknál. Nem is a barbárság, ami fenyeget, nem is a vadság, amely elborít minket, hanem az egyszerű, tiszta bestialitás.” (Ernest Feydeau)

A republikánus szerzők kevésbé voltak talán vérszomjasak, de valójában ők sem igen mondtak mást. Zola számára is a kommün egyszerűen „túl volt a politikán”, nem politikai-társadalmi magyarázatokat keresett rá, hanem lázas betegségként, a vezetői őrült delíriumaként, rémálomként, a bestialitás tombolásaként írta le. A korban már idős, a Kommünt illetően Flaubert hatása alatt álló, 48-as forradalmár, George Sand-ra sem lehetett ráismerni, amikor az „őrület szaturnáliáiról” beszélt a kommün kapcsán. A fiatal Anatole France kijelentéseiben pedig elég megdöbbentően keveredik az osztálymegvetés, a félelem, és a szörnyülködés, amikor a kommün irányítóiról, mint „gyilkosok csoportjáról”, „gazemberek bandájáról” és „a téboly és a bűn kormányáról” írt.

Maga a kommün „műve” lényegében teljesen ismeretlen volt az írók előtt, ez tulajdonképpen nem is nagyon lehet oly meglepő, hiszen a párizsi nép lázadása számukra nem volt más, mint patologikus tünet vagy bűnözők tébolyult tombolása. Az „orgia”, a tűzvész, a túszok kivégzése jóval nagyobb figyelmet kap, mint bármi más a kommünt illetően. Ha egészen ritkán a konkrét intézkedések is szóba kerülnek, abban sincs sok köszönet, maga Zola írja a természetes gyermekeket törvényesítő rendeletről: „Igen mulatságos, hogy ezek az urak, akik fiatal korukban számos fattyút nemzettek, most a hazát terhelik meg azzal, hogy anyát adjon számos családjuknak”.

Mindazonáltal a dolgok természetes rendje, a burzsoá társadalom nem szülhetett ilyen szörnyeket a világra, szükség volt valamiféle külső beavatkozásra, hogy ez a példátlan anarchia létrejöjjön. Mint láthattuk a kommün irányítóit az irigység és a kudarc motiválta (a magyarázatok tehát némi túlzással pszichológiaiak, nem szociálisak), majd persze mindez kiegészül a kommünárok „leidegenezésével” (melyhez az Internacionálé felelőssé tétele volt a legkézenfekvőbb eszköz):

„Az Internacionálé, ez a szabadkőműves bűnszervezet trónolt a párizsi városházán. Tagjait Európa minden részéből származó haramiákból és útonállókból rekrutálta. Lengyel hamisítók, Garibaldi csirkefogói (bravi), szláv szabadcsapatok (pandours), porosz ügynökök, yankee kalandorok kavalkádja alkotta a haderejüket (…) Párizs két földrész salakjának és söpredékének vált a gyűjtőhelyévé.” (Paul de Saint-Victor)

Némi büszkeséggel tölthet el minket, hogy a magyar Frankel Leó alakja volt ebben a propagandában a kozmopolita összeesküvés egyik szimbóluma: „Micsoda szégyen! Azok az emberek, akik megtagadták a nemzet lobogóját, még ráadásul egy németet választottak vezetőjükké, aki most parádézik Párizs utcáin. Ez a porosz Frankel névre hallgat, nagydarab szőkésbarna német, nagy orrú, vékony arcú, gonosz tekintetű, akit mezítláb űztek ki saját országából”. (Más „forrásokban” Frankel inkább turbános „turco”, azaz „arab”.)

A kommünárok tehát egyszerre voltak mérhetetlenül bűnösök és elképzelhetetlenül hitványak. Mindenesetre alighanem ritka az ilyen mértékben reakciós korszak egy ország (különösen Franciaország) történetében, mint a kommünt követő pár év, egy évtized. A civilizáció és anarchia (mely előkészítőjének a demokráciát, sőt a közoktatást tartották) harcában a társadalom „erkölcsileg fejlett része” számára minden eszköz megengedett volt – és jól tudjuk: éltek is velük.

Párizs a XIX. század végén korántsem egy város volt csak a sok közül. A korabeli Párizs a szimbolikus tere az urbanizációnak, a modernitásnak; jelentéseknek és eseményeknek sajátos urbánus városi szövetét nyújtotta, valóban a század fővárosa volt. Ez a város egy nagy történelmi összecsapás kiemelt helye: a kommün kapcsán az egyik tábor a „forradalom fővárosáról”, míg a másik modern Babilonról beszélt. A versailles-iak győzelmük után még tovább mentek: igazi vallásos megtisztulási szertartásokat tartottak szerte a városban, ezernyi misére került sor azokban a templomokban, amelyeket a kommünárok társadalmi klubokkal becstelenítették meg. Mindenhol tervbe vették a kommün emlékének eltörlését a város szövetéből is, azaz a forradalom előtti állapotok visszaállítását és/vagy a város történetében egy új korszak kezdetének szimbolikus jelzését. Azonban a Sacré-Coeur ismert kivételével, viszonylag kevés konkrét dologra került sor.

A városban emelt legtöbbször latin nyelvű (túl az ultramontán katolicizmuson ezzel nyilván a szociális distinkciókra is utaló) emlékművek kis száma azzal is magyarázható, hogy a győztesek egyre inkább a damnatio memoriae eszközét választották a kommünnel szemben. Ez egyébként meg is felelt a lassan a mérsékelt republikánusok kezére kerülő III. köztársaság igényeinek is: a lehető leggyorsabban megszabadulni a felkelés emlékétől is, hiszen magának a köztársaságnak is kellemetlen emlék volt ez a „Vendée urbaine”. Úgy tűnt, hogy a kommünből nem marad más, mint egy példátlan barbárság emléke, amely elnyerte méltó büntetését. Az életben maradt kommünárok a mérsékelt republikánusoktól sem számíthattak többre, mint megvető és gyanakvó felejtésre.

Éppen a csendes felejtés volt lehetetlen a születő munkásmozgalom számára és ennek köszönhetjük, hogy a kommün emlékezete példátlanul időtálló jelenséggé vált. A kommün emlékezete előbb a munkásosztály öntudata megszületéséhez (és mártíromságához) kötődött, később az októberi forradalom előhangja lett. A szovjet-forradalom „megfagyásával” a dolog anakronizmusa és történelmi tarthatatlansága természetesen egyre nyilvánvalóbbá vált, de mindez nem változtatott azon, hogy a kommün politikai emlékezete az újbaloldal fellépésig szinte döntő részben az ortodox kommunizmus foglya maradt.

Az ortodoxiával szemben kialakuló újbaloldal radikális irányzatai számára kommün az „igazi forradalom” legfontosabb történelmi megtestesítője lett, melyet természetesen elsősorban éppen a „létező szocializmus” rendszerével és nyugati leányvállalataival állítottak szembe. Az újbaloldal vereségével az utolsó nagy forradalmi hullám (1965-1977) is elcsitult, a kommünnel is megtörtént, ami sokáig lehetetlennek tűnt: történelemmé vált. Vitás kérdései szakmai kérdésekké, a kommünárok története pedig történészek foglalatosságává.

Mindenesetre az a tény, hogy valahogy mégsem sikerült beilleszteni a Kommünt a nagy nemzeti elbeszélés egyik fejezetébe, jelezte, hogy talán mégsem halott egészen. Aztán az utóbbi évtizedek reakciós fordulata (amelyben a párizsi kommünnel kapcsolatban újra a legkeményebb versailles-i beszédmód tört felszínre), másrészről az „ultrabaloldal” újjászületése (mely szinte ösztönszerűen nyúlt vissza a kommün hagyományához) egyértelművé tette a dolgot: a párizsi kommün még mindig jelent valamit.

Nem a történészeknek, hanem mindannyiunknak.