Február végén az élsportolók közül elsőként csatlakozott A család az család kampányhoz Gulácsi Péter, a magyar labdarúgó válogatott és a Red Bull Leipzig kapusa egy nyilvános Facebook-posztban.

A tavaly ősszel indult kampány, amely a szivárványcsaládokat ért kormányzati támadásokhoz, köztük az  élettársak, azonos nemű párok és egyedülállók örökbefogadását korlátozó rendelethez kapcsolódva szeretne társadalmi beszélgetést kezdeményezni a szivárványcsaládokról, illetve segítene eloszlatni a velük kapcsolatos leggyakoribb félreértéseket.

Gulácsi kiállása heves reakciókat váltott ki a hazai nyilvánosságban mind a támogatói, mind azt ellenzői között, ám ezek többsége, ill. az értelmezését övező általános narratíva ellenérzéseket váltott ki belőlem.

A Gulácsi Facebook-oldalát is elárasztó gyűlölködő kommentekre és a szélsőjobboldali propagandára nem érdemes sok szót vesztegetni: homofóbia, „a suszter maradjon a kaptafánál!” típusú érvelés, no meg a genderlobbi hálójával kapcsolatos konteózás. Ennél  jóval érdekesebbek a kiállást ünneplő kommentelők, közszereplők és újságírók megnyilvánulásai.

Fehérek közt egy Gulácsi címmel Kele János írt tartalmas cikket a 24.hu-ra, amelyben példaértékű társadalmi felelősségvállalásként, és a hatalom számára kellemetlen ügyként értékeli Gulácsi posztját.  Az írás felvonultatja az eset számomra problémás aspektusainak és téves következtetéseinek a többségét, ezért alább ezen cikk főbb állításait fogom kritikával illetni.

Azt nem vitatom, hogy Gulácsi Péter részéről A család az család kampányhoz csatlakozás egy őszinte és tisztességes szándékú gesztus volt. De ezért őt hősként méltatni, és a cselekedetét jelentékeny, bátor lépésként értékelni, valamint a gyűlölködő kommenteken és a szolidaritás hiányán szörnyülködni szerintem súlyos aránytévesztés, és a rendszer – akár a nemzetközi profi labdarúgás, akár a Magyarországot vezető hatalmi berendezkedés – érdemi problémái fölötti átsiklás.

Feltehetően nem tudatosan, de ez olyan, identitáspolitika alapú közéleti harcok folytatása, amelyek megnehezítik a rendszer valós kritikáját (általában a jelenségről és a vele kapcsolatos ellenvetésekről Kapelner Zsolt cikkét javaslom.)

Először is nézzük meg, hogy mi is volt annyira bátor abban, hogy egy tautológiát kiposztolt a Facebook-oldalára! Ha a Gulácsit ért veszteségekből és a nyereségekből mérleget akarunk vonni, akkor az egyik serpenyőbe rakhatjuk a rengeteg dühödt és gyalázkodó kommentet korábbi szurkolóitól. Aztán a lemondást arról, hogy belátható időn belül pozíciót kapjon a hatalomtól függő magyar labdarúgásban, vagy hogy a 2Rule sportmárka következő reklámarca legyen. Továbbá annak kockáztatását, hogy a válogatott meccseken ezentúl az ultrák egy részének fújolása mellett kell labdába érnie.

A másik oldalon viszont a magukat nyitottnak és elfogadónak tartó szurkolók között jelentősen nőtt az ázsiója (ahogy az idézett 24.hu-s cikk is rámutat: a Facebook-kedvelőinek a száma a poszt közzététele óta nagyjából megmásfélszereződött), és mind a hazai, mind a nemzetközi sajtóban is bezsebelt jó néhány elismerést.

Vagyis szerintem a Gulácsi brand összességében győztesen jött ki az ügyből, és én könnyen el tudom még azt is képzelni, hogy egy marketinges szakember is pont ugyanazt javasolta volna neki hideg számításból, mint amit ő a szívére hallgatva tett.

Azt is fontos leszögezni, hogy a Nyugat-Európában befutott, 14 éve külföldön is élő, a Bajnokok Ligája elődöntőjét is megjárt profi labdarúgó számára egyáltalán nem tűnhet annyira ijesztőnek a magyar ugaron való térvesztés, mint amennyire előnyös a nyugati nemzetközi közegben szerzett népszerűség.

Lehet, hogy egy vérből valók vagyunk vele, de ha megnézzük Gulácsi társadalmi környezetét és státuszát, akkor hamisnak tűnik a fehérek közt egy európai interpretáció.

Mindössze annyi történt, hogy egy, a hazai rendszeren kívüli szereplő privilegizált helyzetének köszönhetően megtehetett egy olyan szimbolikus gesztust, amivel a saját kivívott státuszát nem vagy csak kevéssé veszélyeztette.

Ha a propagandának jogosan vetjük a szemére, hogy „nem számoltak be egy eseményről, amelynek hírértékét talán még egy laikusnak sem kell különösebben ecsetelni”, akkor a független médiát is érheti kritika, amiért egy mínuszos hírből (külföldön légióskodó válogatott sportoló csatlakozott egy közösségi média kampányhoz), majd az arra jött negatív reakciók elemzéséből vezető anyagot csinált.

Ez még akkor is kritizálható, ha ezeket a médiumokat és újságíróikat egyáltalán vagy elsősorban nem a kattintásvadászat vezette, hanem a saját meggyőződésük, és a kampány támogatása motiválta őket.

Itt megjegyzendő, hogy bár a politikai törésvonalakra látszólag kevésbé tapintott rá, de szintén bejárta a magyar sajtót az is, amikor Gulácsi tavaly ősszel egy SMA beteg kisfiú kezelésére hirdetett gyűjtést, ill. ajánlott fel saját maga is mintegy 25 millió forintot (nagyjából két heti fizetését). Természetesen szívesebben olvasok én is arról, hogy az élsportolók ilyen célokra áldoznak a saját pénzükből, mint aranyozott steakekre vagy összetörendő sportautókra, de végső soron itt is az történik, hogy egy egyenlőtlen rendszer kedvezményezettjének kevés súllyal bíró gesztusáért  tapsolunk.

Eközben pedig arról nem beszélünk, hogy

az igazi gond nem az, hogy nincs még több ilyen jó szándékú és emberséges focista, hanem az, hogy egy olyan világban élünk, ahol lehetséges, hogy akár közpénzből, akár a szabad piaci viszonyok között meggazdagodott profi (férfi) labdarúgók fizetésük töredékéből jóemberkedhetnek, miközben egyes államok nem biztosítják a megfelelő egészségügyi ellátást a rászorulóknak.

Azzal kapcsolatban is szkepszisemet fejezem ki, hogy a hashtagelős, profilkép lecserélős, kitűzőt hordós kiállások mekkora hatással is vannak a társadalmi vélekedések megváltoztatására. Azt én se hiszem, hogy ezek a kampányok teljesen hatástalanok lennének, de szerintem ezek elsősorban arra alkalmasak, hogy a társadalomban amúgy is meglévő vélemény indikátoraként szolgáljanak, felerősítsenek bizonyos hangokat, segítsenek kifejezni egy amúgy is jelenlévő álláspontot.

És emellett persze az érintett kisebbségben lévő, elszigeteltséget megélő embertársaink számára adhat reményt a velük való szolidaritás és az elnyomott státuszuk elismerése – aminek a fontosságát, pláne a mai, a szolidaritást még inkább virtuálissá tevő, 4 fal közé szorult életünkben nagyon is meg kell becsülni.

De közben azt is gondolom, hogy ezek a kiállások nagyon limitált mértékben alkalmasak arra, hogy árnyalják a társadalmi attitűdöket. Aki elutasító a szivárványcsaládokkal, és valamiféle vélt normalitás, hagyományos értékek és a gyerekek egészséges felnevelése elleni hecckampánynaknak tartja a kitartott kézfejre rajzolt család szimbólumok posztolását, annak aligha lesz elég, hogy a válogatott általa is rajongott kapusa a kezére rajzol egy szimbólumot, és kiír mellé pár sort.

Sokkal egyszerűbb az így keletkezett disszonáns érzéseket feloldani azzal, hogy az illető ugyan kompetens sportolóként, de megvezették őt, esetleg behódolt a nyugati világ fertőjében tomboló genderőrületnek. Aki pedig a hazai sportvilágban a kurzus kedvezményezettje közé tartozik, az sem fog elgondolkozni a saját felelősségén, hiszen pontosan tudja, hogy vele ellentétben Gulácsi anyagilag független a hatalomtól, épp ezért nem is meglepő, hogy magyar klubok alkalmazásában állók nem is követték a példáját.

Ezért szerintem az ilyesfajta közéleti megnyilvánulások nem is lehetnek alkalmasak a lövészárok-mentalitás lebontására (miközben azt gondolom, hogy A család az család kezdeményezésnek más részei, pl. a szülőket és szakértőket megszólaltató videója vagy a Háttér Társaság pedagógusok számára készült kiadványa valóban képesek lehetnek közéleti diskurzus elindítására és társadalmi érzékenyítésre).

Abban se szívesen hiszek, hogy Gulácsi posztja igazán fájdalmas ütést vinne be a rendszernek, vagy ahogy a 24.hu szerzője írta „kifejezetten kellemetlen a kormánypártoknak, és még kellemetlenebb személyesen a miniszterelnöknek”. Ezt azért vitatom, ugyanis a NER nem mély ideológiai meggyőződésből támadja diszkriminatív törvényekkel és kommunikációs hadjárattal a szivárványcsaládokat.

A célja elsősorban az, hogy tematizálja a közvéleményt, és megossza a társadalmat látszatügyekkel, ezáltal a saját szavazóbázisát összetartsa, a valóban fontos és kellemetlen ügyeket pedig a közbeszédtől távol tartsa.

Amikor látszatügyekről írok, akkor nem azt értem alatta, hogy az érintettek számára is csak látszólagos következményekkel járnak. Az örökbefogadási terveikben potenciálisan ellehetetlenített azonos nemű párok, a gyermekotthonokban maradó állami gondozottak, a születéskor kijelölt nemüket a személyi okmányukban megtartani kényszerülő transzneműek, a tranzitzónában embertelen körülmények között várakozó menekültek, az iskolai szegregációért kártérítés helyett gyűlöletet és megbélyegzést kapó roma családok, a kriminalizált hajléktalanok, és még sok más kisebbségi csoport tagjai számára a hatalom által elkövetett sérelmek nem látszat, hanem húsbavágó valóság.

Így természetesen megbecsülést érdemelnek azok a szociális ágazatban dolgozók, alapítványi munkatársak, önkéntesek is, akik különböző elnyomott csoportok számára nyújtanak értékes jogi, anyagi, mentális vagy bármilyen más jellegű támogatást, jellemzően csekély anyagi és társadalmi megbecsültség mellett, és sokszor jelentős stressznek kitéve.

Ugyanígy elismerés illeti azokat is, akik érintettként mernek nyilvánosan ellenállni a hatalomnak. Ezek az emberek gyakran komoly és méltatlan támadásoknak teszik ki magukat, és társadalmi helyzetüktől függően akár az egzisztenciájukat is veszélyeztetik annak érdekében, hogy a NER ne tudjon könnyedén átgázolni rajtuk, és hogy a helyzetükben osztozók érezhessék, hogy nincsenek egyedül.

Viszont azt gondolom, hogy ezek más szempontból igenis látszatügyek, hiszen míg a hatalom azt állítja, hogy ezek fontosak az ország egésze számára (ld. a „bevándorlók veszélyt jelentenek a gazdaságra és a közbiztonságra”, a „homoszexuálisok veszélyt jelentenek a gyerekere és a családokra”), valójában nem azok. Ezzel párhuzamosan pedig az elnyomó rendszernek és a társadalom egészét érintő társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségeknek a kiépülését, fennmaradását szolgáló gazdasági és ideológiai kérdések nem kerülnek a politikai közbeszéd központjába.

Gondoljuk végig pl. azt, hogy mégis mi történik, ha – Gulácsi posztjának köszönhetően is – nyitottabbá és elfogadóbbá válik a társadalmunk a szivárványcsaládokkal kapcsolatban, és kiderül, hogy már a hatalom számára fontos szavazói csoportokban is jelentős támogatást élvez a Gulácsi által is képviselt álláspont?

Természetesen ekkor a NER minden további nélkül elengedné az ügyet, majd keresne egy másik kisebbségi csoportot, amelynek a tagjait feláldozhatja hatalmi céljai érdekében. Könnyen lehet, hogy olyat, amelynek tagjai nem rendelkeznek akkora társadalmi tőkével, mint a profi médiakampány lebonyolítására képes szivárványcsaládok és örökbefogadást tervező azonos nemű párok bizonyos csoportjai. Ez persze a hazánkban élő LMBT+ személyek számára egy pozitív változás lenne, de összességében nem kerülnénk sokkal közelebb egy igazságosabb és egyenlőbb Magyarországhoz.

Épp ezért tartom rossz iránynak, hogyha elvárássá tesszük, hogy bizonyos „fontos ügyekben” egy élsportolónak meg kelljen szólalnia. Szerencsére, ha más nem is, de finom ízlése visszafogta a cikkírót is, hogy ebbe belemenjen („olcsó hangulatkeltés lenne név szerint számba venni mindazokat, akik számára ez a lehetőség szintén adott volna, mégsem élnek vele”).

Én is azt gondolom, hogy az elismerésre érdemes, ha egy élsportoló szociálisan érzékeny, környezete iránt felelősséget mutat, de ennek hatékony kifejezésére nem a szimbolikus identitás- és értékkinyilvánításokat tartom a legjobb módszernek, és teljesen érthetőnek vélem, ha valaki ezektől tartózkodik.

Ha lenne lehetőségem kérdezni Gulácsitól, arra lennék kíváncsi, hogy a társadalmi felelősségét hogy élte meg profi labdarúgóként abban a ligában játszva, ahol a mai napig nem akad senki, aki aktív karrierje során coming outolt volna.

Beszélt ennek a szomorú jelenségnek a problematikusságáról a nyilvánosság előtt? Tett azért, hogy a foci világában az LMBT+ sportolók számára elfogadóbb legyen a környezet?

Mindenféle előfeltevés nélkül én sokkal inkább kíváncsi vagyok arra, hogy akár ő, akár más, társadalmilag érzékeny sportoló mit tett közvetlen környezetének jobbá tételéért, mint hogy közösségi médiás kampányokhoz csatlakozott-e.

Itt megemlítendő a Németországban szintén most futó „Ihr könnt auf uns zählen!” (Számíthattok ránk!) kampány, amihez több mint 800 Németországban játszó focista csatlakozott (köztük Gulácsi is), ezzel biztosítva támogatását a homofóbiától tartó, rejtőzködő társaiknak. Amennyire meg tudom ítélni, ez is egy jelmondatot kiposztolós típusú kezdeményezés, amiben a klubok részvétele nem látszik többnek, mint egyszerű pinkwashingnak.

Azon is lehet picit kárörvendeni, hogy a propagandamédia zavarba jött, és nehezen talált fogást a témán, de nekem nincs sok kétségem afelől, hogy idővel bele tudják illeszteni a központi narratívába az ügyet.

Például képzeljük el, hogy egyszer a magyar sportélet egy másik fontos szereplője tesz egy vállalhatatlan és gyűlöletkeltő megnyilvánulást, majd a következmények elmaradását, az elhatárolódások hiányát számon kérő nyilvánosságnak válaszul remekül elő lehet majd venni példának Gulácsit.

Hiszen „lám, ez a különbség köztünk, hogy mi elfogadtuk az ő kiállását a genderlobbi mellett, továbbra is a válogatott ünnepelt hálóőre, viszont ti, a cancel culture lángjában égő balliberálisok meg rögtön kommunista tempóba kapcsoltok, ha valaki fel meri vállalni a PC-terrornak nem tetsző véleményét”.

Tehát a hatalom birtokosai számára, egyáltalán nem hiszem, hogy kellemetlen az ügy, és biztos vagyok benne, hogy nyugodtan alszanak, amíg ilyen megnyilvánulásokkal és az ezekre adott reakciókkal tölti az idejét a vele szemben kritikus közvélemény.

Egyébként szerintem Gulácsi helyzetében

az igazán bátor és bevállalós véleményalkotás valahol ott kezdődne, ha előállna egyszer azzal, hogy míg a Red Bull neki munkát, a fogyasztóinak nem szárnyakat, hanem maximum szívritmuszavart meg diabéteszt ad.

És gusztustalan, ahogy Dietrich Mateschitz és óriásvállalata az egészségkárosító italuk arculatát úgy fazonírozza a fogyasztók – köztük rengeteg fiatalkorú felé – mint valami fiatalos, sportos és vonzó dolgot, és ehhez használják fel a profi sportbeli ténykedésüket is. De ilyet aligha várhatunk.

Én az Arsenal szurkolójaként az elmúlt években megtapasztalhattam, hogy miközben focistáink Black Lives Matter molinók előtt játszanak, a klub elhatárolódik saját játékosától, Mesut Öziltől, amikor ő Kína ujgurok elleni pogromjára hívja fel a figyelmet. Hiszen „tartja magát azon elvéhez, hogy nem avatkozik bele a politikába”.

Valamint azt is szó nélkül hagyták, amikor másik focistájuk, az örmény Henrih Mhitarján az Európa Liga bakui döntőjében a származása miatt nem tudott pályára lépni, mivel a biztonságát nem tudták garantálni Azerbajdzsánban. Tulajdonképpen nincsen semmi újdonság az egészben.

A profi labdarúgás rajongójaként, legyünk akár a magyar válogatott, akár a RB Leipzig vagy az Arsenal drukkerei, együtt kell élnünk azzal, hogy egy egyenlőtlenségeket generáló és temérdek igazságtalansággal működő gépezet fenntartásához asszisztálunk. De legalább ne ünnepeljük meg, és ne induljunk miatta háborúba, ha a rendszer egy kedvezményezettje tesz egy jószándékú, de végső soron a rendszer kritikáját kikerülő, szimbolikus gesztust.