Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Hirosima és a perspektívaváltás szükségessége

Megtisztelő, hogy Deák István és Losoncz Márk is érdemben és kritikus szellemben foglalkozott Vakító fény című, a Hirosima elleni atomtámadás 75. évfordulóján itt a Mércén megjelent cikkemmel.

Deák István, a New York-i Columbia Egyetem professzor emeritusa, tanári és intézetigazgatói szerepében, tudományos publikációival, továbbá többek között a New York Review of Books-ba írott cikkeivel évtizedek óta a magyar és közép-kelet-európai történelem kutatásának talán legfontosabb egyesült államokbeli képviselőjének számít. Műveit én is számos alkalommal forgattam élvezettel és komoly haszonnal. Losoncz Márk a Mérce gyakori szerzője, Szerbiában és Magyarországon egyaránt tevékeny és elismert filozófus, aki a metafizika, az elmefilozófia és az idő problematikáján túl (hozzám hasonlóan) politikafilozófiával és eszmetörténettel is foglalkozik.

Kiváló kollégám, Csunderlik Péter által készített, a Múltunk legújabb, 2020/4-es számában (és immár a neten is) olvasható terjedelmes beszélgetés során Deák István szokatlanul hosszan vitatkozik mércés cikkem több állításával, illetve kifejti saját, az enyémtől valóban lényegesen eltérő perspektíváját. Jelen válaszcikkem során, azon túl, hogy felhívom majd a figyelmet Deák és Losoncz olvasatának néhány vitatható pontjára, nézeteltérésünk forrásaira is szeretnék röviden reflektálni.

Deák István okfejtésének explicit célja, hogy magyarázza az amerikaiak második világháborús „bizonyítványát”. Legfőbb állítása alighanem az, hogy „az atomfegyverek bevetésének elmaradása meghosszabbította volna a háborút, és sok millió japán halálához vezetett volna”[1]. Losoncz Márk eközben épp ellentétes oldalról –az amerikai imperializmus és nukleáris politika elégtelen elítélése okán – kritizálja írásomat.

Amiben Deák és Losoncz reakciója mégis megegyezik, az a hadászati és hatalompolitikai érvek előtérbe állítása. E kulcsfontosságú tekintetben mindketten szembemennek cikkem megközelítési módjával. Én ugyanis határozottan visszautasítottam az atombomba-támadás hatékonyságának méricskélési kísérleteit.

Deák és Losoncz válaszaival ellentétben ezért nem is próbáltam elemezni és megítélni a Hirosima és Nagaszaki elleni atombomba-támadásokat szinte közvetlenül követő japán kapitulációt. Nem az USA szerepe a világtörténelemben tág témában írtam publicisztikát és az amerikai–japán viszony huszadik századi összetett történetét sem próbáltam vázolni.

Sokkal inkább magáról az 1945. augusztus 6-ai események emberi-embertelen oldaláról kívántam beszámolni. E kataklizma rendkívül nehezen elképzelhető és felfogható kell, hogy maradjon számunkra – roppant szerencsénkre. Szerény eszközeimmel mégis megpróbáltam némileg plasztikusabbá tenni az áldozatok rettenetes sorsát és az atombomba-támadás konkrét következményeit.

Kifejezetten meglepett Deák István azon állítása, hogy „tanulmányom” olvasatakor „majdnem kizárólag japán érvekkel” találkozott, hiszen évfordulós cikkem központi része épp egy amerikai szerző, John Hersey Hirosima című, egyedi, ugyanakkor az Egyesült Államokban rendkívüli sikernek örvendő könyvét elemzi. Eközben a japán recepciótörténetről valójában inkább csak az általánosságok szintjén írok. A tisztázás véget említtessek meg, hogy bár Ian Buruma holland-brit szerző lebilincselő műveinek olvasása komoly szellemi élményeket jelentettek számomra, leegyszerűsítésnek gondolom Buruma azon Deák által idézett álláspontját, mely szerint Japán „ma is képtelen szembenézni a saját múltjával”[2]. Személy szerint Franziska Seraphim kutatási eredményeit jóval meggyőzőbbnek tartom, melyek a japán emlékezeti kultúra sokrétűségére és konfliktusosságára világítanak érdemben rá.

Cikkem főhőse, John Hersey személye és munkássága akkor kezdett el igazán érdekelni, amikor is 2019 tavaszának egyik hajnalán New Yorkba buszoztam annak érdekében, hogy Randolph L. Braham magyar holokauszt-kutató személyes iratait egykori queens-i házában kutathassam. E hosszú buszút során épp Nicholas Lemann Hersey-cikke akadt kezembe, a buszút előtt ugyanis (mondhatni stílszerűen) megvettem a The New Yorker aktuális számát. Queens-be érkezve megkérdeztem Mary Maudsleyt, Braham egykori partnerét, hogy ő maga miként kezdett el a holokauszt témájával foglalkozni, mire Mary azt reagálta, hogy John Hersey The Wall című 1950-es regénye adta neki az első komoly lökést.

E megkapó véletlen után nyilvánvaló volt számomra, hogy a Mérce egy évvel későbbi felkérésének Hersey egykor magyarul is kiadott, de azóta csaknem teljesen feledésbe merült művének bemutatása által tudok majd eleget tenni. Ezt számomra már csak Michael Rothberg sokirányú emlékezetre vonatkozó, ugyancsak vonzó elmélete is indokolta, mely szerint az emlékezet olyan mező, amelyet a különböző események emlékezetének egymásra gyakorolt hatásai folyamatosan alakítanak. John Hersey munkássága ennek volt mintapéldánya, ugyanis Hirosima atombombázásáról és a varsói gettó történetéről is képes volt korszakos művet alkotni, mégpedig 1945-öt követően mindössze öt éven belül.

Rafał (Raphael) Lemkin, a népirtás (genocídium) szó megalkotója (Forrás: Wikimedia Commons)

Ezt azért tartom fontosnak tisztázni, mert Deák István kritikája során a holokauszt egyediségének tézisét ismétli el, amikor is azt állítja, hogy „genocídiumot, vagyis egy nép teljes kiirtására irányuló tömeggyilkosság-sorozatot a modern történelemben csak a németek követtek el, amikor megpróbáltak faji alapon kiirtani minden zsidót”[3]. Sőt, Deák explicite felveti, hogy „a törökök egyes örmény közösségeket érintetlenül hagytak, nem akartak minden örményt megölni”[4], emiatt pedig az 1915-ös, mintegy egymillió örmény halálával járó üldöztetés sem nevezhető népirtásnak. (Halkan jegyzem meg, hogy Deák sajátos logikáját alapul véve Franciaországban sem került sor népirtásra a második világháború éveiben, hiszen a franciaországi zsidók 75%-a túlélte a vichy-i rezsim és a német megszállás alatti rettenetes üldöztetéseket.)

Elismerve a holokauszt példátlan jellemzőit, mondhatni népirtások közti extremitását, a népirtás fogalmát megítélésem szerint egynél több ember okozta katasztrófára is érdemes alkalmaznunk, nem utolsósorban azért, mert e katasztrófák érdemi összehasonlításából számos nélkülözhetetlen tanulságot vonhatunk le – nem beszélve arról, hogy a holokauszt extremitására vonatkozó iménti állításomhoz is csak összehasonlítás által lehetséges eljutnunk. Számomra kifejezetten meggyőzőnek hangzik, amit Dan Stone, a Londoni Egyetem történészprofesszora és a holokauszt egyik legelismertebb kutatója fejtett ki néhány évvel ezelőtt:

„kutatópályám kezdetei óta nyilvánvalónak tűnt számomra, hogy a holokauszt egy népirtás, és hogy ily módon is érdemes megközelítenünk, azaz hasznos lehet összevetni további népirtásokkal. Ösztönösen így vélekedtem még mielőtt a népirtások kutatásával komolyabban elkezdtem volna foglalkozni, és sose sikerült megértenem, hogy ez miért is csökkentené a holokauszt jelentőségét. Ha valaki le akarná kicsinyelni a holokausztot, akkor miért épp más szörnyűséges eseményekkel akarná összevetni? Másképp fogalmazva, a ruandai vagy az örmény népirtással való összehasonlítás csak abban az esetben minősülhet a holokauszt lekicsinylésének, ha valaki e rettenetes eseményeket próbálja lekicsinyelni.”

Eközben Vakító fény című cikkemben a népirtás fogalmát egyáltalán nem használtam. Többek között Philippe Sands immár magyarul is olvasható Kelet-nyugati utca című könyvének érvelését követve fontosnak tartom a crimes against humanity (melynek a jog nyelve szerinti, némileg vitatott magyar fordítása: emberiesség elleni bűntett) és a népirtás fogalmainak megkülönböztetését. Ahogy azt Sands kifejti, míg az előbbi, eredetileg Hersch Lauterpacht által használt kifejezés az egyének jogaiból, a népirtás Raphael Lemkin által 1943-ban megalkotott fogalma az emberi csoportok létéből indul ki.

E megkülönböztetést komolyan véve a Hirosima elleni atomtámadást tudatosan civilek ellen elkövetett háborús bűnnek, illetve emberiesség elleni bűntettnek (tehát az emberi mivolt elleni brutális és tömeges támadásnak) neveztem, nem pedig a japán nép ellen elkövetett népirtásnak.

Deák felhánytorgatja továbbá, hogy az atomtámadásokat „habozás nélkül” összehasonlítom „a német haláltáborokkal, a Vernichtungslagerekkel” [5]. Cikkemben úgy fogalmaztam, hogy

„[a]z atombomba 75 évvel ezelőtti bevetésének eredménye a tömeges anonim halál volt. (…) áldozatok beazonosítására gyakran nem lehetett mód. Hirosima és Nagaszaki atombombázása tehát a nem emberhez méltó halál huszadik századi kiemelt példája, e tekintetben leginkább a holokauszt náci megsemmisítő táboraihoz, Vernichtungslagereihez hasonlítható.”

Nem általánosságban, hanem konkrét szempontból hasonlítottam össze tehát e két rettenetes történelmi kataklizmát. Mindkét esetben fennállt ugyanis, hogy a meggyilkoltak földi maradványai utólag beazonosíthatatlanok voltak, ráadásul évtizedes erőfeszítések ellenére sem leszünk sose tisztában még csak az összes áldozat nevével sem. Emiatt bátorkodtam mindkét esetet az emberhez nem méltó halál kiemelt, egymással is rokonságban álló múlt századi példájának nevezni.

Eszmefuttatásai során Deák István részletesen kitér a japán imperializmus és militarizmus történetére is. Úgy vélem, e téren nincs is különösebb nézeteltérés közöttünk. A japán agresszióról és bűnökről éppenséggel én is írok, olyannyira, hogy Japán „brutális terjeszkedésének szűken véve is másfél évtizedes történetét” cikkem is az atombomba-támadás releváns kontextusaként tárgyalja. Kitérek továbbá a bombázások háborús évekbeli eszkalációjára is, mely folyamatnak volt „extrém végpontja” Hirosima és Nagaszaki „példátlan tragédiája”. Érdemes tisztáznom továbbá, hogy valóban utalok az „japán-amerikaiak egyesült államokbeli áttelepítésére és internálására”, de azt – Deák állításával ellentétben – nem neveztem háborús bűnnek.

Írásommal semmi esetre sem kívántam a háborús agresszióért és tömeges bűntettekért felelős Japánt kizárólag áldozatként lefesteni. Említtessék itt meg, hogy Magyarország második világháborús szerepének ilyesfajta, a magyar állam állítólagos áldozatiságát kidomborítani igyekvő újraértékelésére a közelmúltban Borhi László neves történész tett kísérletet. Ezt több kollégámmal, így Gellért Ádámmal és Ungváry Krisztiánnal egyetemben határozottan visszautasítottam. A második világháborúval kapcsolatos történelmi revizionizmust, a szerepek összemosását vagy akár felcserélését súlyos és növekvő problémának érzékelem, öltsön az német, olasz, magyar, horvát vagy japán színezetet.

Eközben nem vagyok meggyőződve arról, hogy az atombomba-támadás 75. évfordulójáról megemlékező cikk során a japán bűnök még részletesebb tárgyalása helyénvaló lett volna. Analógiával élve: személy szerint Drezda bombázásának évfordulójára írott hipotetikus cikkemben sem a németek által üzemeltetett haláltáborokról próbálnék részletesen megemlékezni, bármily fajsúlyos és perdöntő kérdés is utóbbi a náci Németország történetének megítélésekor.

Losoncz Márk szintén érdemi reakciója eközben az elismerés szavaival nyit, majd írásom, illetve általánosabban az atombomba-támadással kapcsolatos képzetek „legfőbb, legbántóbb” hiányosságait kísérli meg sorra venni. Miközben Losoncz több fontos kiegészítéssel is szolgál, a felhánytorgatott hiányosságok magyarázatául meglehetősen könnyű lenne arra hivatkoznom, hogy válaszcikke jóval hosszabb, mint az én eredeti írásom volt. Valójában nincs érdemi vitám azzal, hogy Losoncz Daniel Ellsbergre – a Pentagon-papírok nyilvánosságra hozójáról, továbbá az amerikai nukleáris tervek és omnicídiummal fenyegető készülődések leleplezőjéről van szó – „a 20. század egyik legnagyobb hőse”-ként hivatkozik. Azzal még kevésbé tudnék vitába szállni, amit az amerikai katonai-ipari komplexum kritikájaként és a nukleáris fegyverek fokozatos megszüntetésének szükségességéről ír.

Losoncz Márk eközben megemlíti, hogy cikkem érzékenynek mutatkozott „a velejéig hamis eufemizmusokat illetően” és „helyesen” szögeztem le, hogy „a hatékonyság szempontja félrevezető kritérium”. Válaszcikke mindezek után mégis azt taglalja, hogy „az atombomba-támadás fő motivációs tényezője az volt, hogy az amerikai erők elkerüljék Japán szovjet invázióját”. Bevallom, e ponton kevéssé éreztem átgondoltnak Losoncz érvelését, ugyanis a szovjetek megelőzése szempontjából az amerikai atombomba-támadás éppenséggel hatékonynak lenne nevezhető, az én cikkem viszont – ahogy már említettem – határozottan az ilyesfajta szempontok előtérbe állításával szemben íródott.

Bár írásom bevallottan nem kívánt az amerikai külpolitika huszadik századi történetéről érdemben szólni, fontos kiegészítésnek tartom Losoncz azon megállapítását, mely szerint az USA az 1940-es évektől fogva elkötelezett volt globális dominanciájának megteremtése és a fennálló rend megőrzése mellett, akárcsak azon konkrét meglátását, hogy a „Vietnámról és Indonéziáról, Koreáról és Kambodzsáról” való megemlékezéseknek is több teret illene szentelnünk. Személy szerint kiválónak tartom Norman Naimark Genocide: A World History (A népirtások világtörténete) című könyvének azon döntését, hogy egymás utáni fejezetet szentel a „kommunista” és az „antikommunista” népirtásoknak. Úgy gondolom, hogy míg előbbiekről immár számos forrásból lehet tájékozódni Magyarországon is, hazánkban az antikommunista népirtások története csak jóval kevésbé számít ismertnek és elismertnek. Utóbbiak rettenetes példájával szolgálnak az Indonéziában 1965-66-ban az amerikaiak támogatásával elkövetett bűncselekmények, melyeknek több százezer halálos áldozata volt. A történelemben ugyanakkor meglehetősen ritkák a tiszta képletek: a kambodzsai, Pol Pot radikális kommunistái által az 1970-es években megvalósított népirtás kapcsán (mely értelemszerűen Naimark előbbi fejezetében szerepel) például szintén felvethető lenne az amerikaiak indirekt felelőssége.

Az összetett képletek híveként eközben kifejezetten egyoldalúnak tartom Losoncz beállítását, mely szerint a Japánban megvalósított amerikai hegemónia „pusztító és demokráciaellenes” volt az elmúlt 75 évben. Úgy gondolom, hogy az amerikai hegemónia tagadhatatlan eredményeit és súlyos hiányosságait ennél jóval komplexebb módon érdemes megítélnünk. Ennek során attól sem vonatkoztathatunk el, hogy Japán háború utáni modernizációjakor mi minden történt a maoista Kínában, hogy Észak- és Dél-Korea közül melyik nevezhető jóval szerencsésebbnek (miközben a nyolcvanas évek végéig köztudomásúlag az utóbbi sem számított liberális demokráciának), vagy hogy a szilárdabban antifasiszta kelet-német állam – figyelemre méltó, többek között a nemek egyenlősége terén megfigyelhető teljesítményei ellenére – összességében hogyan maradt el konzervatívabb nyugat-német párjától.

Jelentős tényező ugyanis, hogy 1945-ben nem a Ronald Reagan vagy George W. Bush neokonzervatív-imperialista Amerikája vette át a hatalmat Japánban vagy Németország egyik megszállási övezetében, hanem a roosevelti, New Deal által megújított Egyesült Államok, mely a liberális demokrácia megőrzését gazdaságélénkítő gazdaságpolitikával és a jóléti állam további kiépítésével volt képes ötvözni.

Másik kritikusom, Deák István eközben egyenesen úgy fogalmaz, hogy a japán atrocitások „morálisan” megkönnyítették „a Japán elleni kíméletlen légi háborút”[6]. Értem, hogy itt Deák is – az én cikkemhez hasonlóan – a háborús évek radikalizációs hatására kíván utalni, ugyanakkor úgy gondolom, hogy százezrek azonnali halálával járó bűntett esetén „morális könnyebbség”-ről írni mégsem lehet adekvát – hacsak Deák ezen ún. morális könnyebbséget nem a gonosz banalitása megnyilvánulásaként kívánta megemlíti. Legyenek bár nagyobbak vagy súlyosabbak, a japán háborús bűnök semmilyen mértékig nem egyenlítik ki, pláne nem igazolhatják az amerikai háborús bűnöket, ahogy ez természetesen fordítva is fennáll.

Deák István ezen túlmenően amellett is állást foglal, hogy „[h]a nincs atombomba, Curtis LeMay amerikai tábornok bombázói a maradék japán városokat konvencionális módon a földig lerombolták és felégették volna”[7]. Ezen érvét, mely szerint az amerikaiak tömeges háborús bűnökkel előzték meg még nagyobb háborús bűneiket, aligha lehetne jogrendünk vagy moralitásunk alapjául megtenni. Amint a Merénylet című második világháborús holland film egyik kulcsjelenetében elhangzik: aki elkövette, az volt a tettes, nem pedig valaki más.

[1] – Csunderlik Péter (2021): Kollaboráció, ellenállás és felemás megtorlás – Deák István a második világháborúról és emlékezetéről. Múltunk, 2000/4,  188. old.

[2] – Uo. 183. old.

[3] – Uo. 184. old.

[4] – Uo. 184. old.

[5] – Uo. 184. old.

[6] – Uo. 184-85. old.

[7] – Uo. 188. old.