2021. január 17-én, amint Moszkvában földet ért Berlinből érkező repülőgépe, letartóztatták Alekszej Navalnijt, orosz ellenzéki politikust. Navalnij valószínűleg tudatában volt annak, mi várja majd odahaza, és nem csak azért, mert már bőven volt alkalma kiismerni Putyin rendszerét, hanem mert stábjával alaposan felkészült az ellencsapásra: letartóztatása után nem sokkal stábja egy két órás oknyomozó videót publikált, ami Putyin Fekete-tengernél fekvő luxuspalotáját mutatta be. A videót több tízmillióan látták.

A Kreml tagadja, hogy a videóban szereplő óriáspalota Putyiné lenne, de hiába: a film elsődleges célja nem a leleplezés és a feltárás volt, hiszen a bemutatott rezidenciáról már 2010-ben felröppent a hír, hogy ’Putyin titkos bázisa’. Navalnijék célja sokkal inkább egy olyan Putyin-imázs felmutatása volt, amely alapján az orosz elnök se nem valódi politikus, se nem ideológiától fűtött diktátor, hanem egy egyszerű „korrupt funkcionárius”, akit kezdetektől fogva csak a vagyonszerzés és a fényűzés vágya hajt.

Ismerősen hangzik?

Az orosz és magyar helyzet között párhuzamot vonni túlzónak, elnagyoltnak tűnhet. Bizonyos értelemben az is, elvégre hazánkban a hatalom még nem élt nyílt erőszakkal az újságírókkal és az ellenzéki politikusokkal szemben. Azonban a hasonlóságok így is szembetűnők.

Ahogy Magyarországon, úgy Oroszországban is fennállnak még, legalábbis részben, egy demokratikus rendszer díszletei, az ellenzéki politika legnagyobb dilemmája pedig, hogy milyen mértékig vegyen részt ebben a rendszerben, hogy hol kezdődik, és hol ér véget a ‘díszellenzék’ szerepe.

Ahogy a magyar, úgy az orosz ellenzéki politikában is kardinális kérdéssé vált a ’taktikai szavazás’, vagyis a legesélyesebb helyi ellenzéki jelölt támogatása a vegyes választási rendszerben, aminek legfőbb propagálója Alekszej Navalnij. (Mellesleg, déjà vu, a 2020-as népszavazás alatt, ami bebetonozta Putyin hatalmát, az orosz ellenzék ugyanúgy lemondott az ellenállás stratégiájáról, mint a magyar ellenzék a 2016-os kvótanépszavazás során.)

A legszembetűnőbb hasonlóság azonban, hogy Navalnij ellenzéki működése, politikája és retorikája – az „antikorrupció” – mennyire jellemzi, áthatja a magyar ellenzéki politikát is. Ez a hasonlóság túlmutat az orbáni és putyini „illiberalizmus” azonosságán – arra is rávilágít, mennyire behatárolja Kelet-Európa társadalmi képzelőerejét a posztkommunista létállapot.

Navalnij, aki a kétezres évek elején neoliberális, majd nacionalista és xenofób nézeteket vallott, a 2010-es évektől baloldali populista hangokat üt meg, sőt, tavaly azt nyilatkozta, hogy Bernie Sandersnek szurkolt az amerikai demokrata előválasztáson. De vajon melyik a valódi Navalnij, a neoliberális, a nacionalista vagy a baloldali populista?

Navalnij „eklektikus” politikája bár következetlen, de nem logikátlan – véleménye mindig az orosz közvélemény alakulásával párhuzamosan változott. Akár politikai opportunizmusból, akár őszinte megfontolásból finomhangolta másképp politikai véleményét az évtizedek során, Navalnij tagadhatatlanul az orosz társadalom terméke.

2000-ben, amikor csatlakozott a liberális Jabloko párthoz, Navalnij a neoliberális korszellemet követte. Egy olyan országban, ahol az egykori szovjet állam bekebelezett és ezáltal ártalmatlanított mindenféle munkásmozgalmat, hogy aztán a kapitalista realizmus gőzerővel tarolhasson le mindent, és ahol ezért azóta is a szabadpiac mítosza tölti be a horizontot.

2007-ben, amikor megalapította „A Nemzet” mozgalmat, és amikor az „illegális bevándorlók” ellen uszított, és csótányokhoz hasonlította a csecseneket, akkor a posztkommunista országokra jellemző, egyeduralkodó nacionalista hegemóniát erősítette. Egy olyan országban, ahol egy multietnikumú „szocialista” birodalom hűlt helyén a nacionalizmus olyannyira dogmává vált, hogy nem csak a maradiság, de a lázadás is szükségképpen nacionalista testet öltött.

2011 és 2013 között egy olyan tüntetéshullámban vett részt, amelynek során újra felütötte a fejét az orosz radikális baloldal, és amelyben bebörtönzéséig vezető szerepet vállalt Szergej Udalcov, A vörös fiatalság élcsapata szervezet vezetője. A baloldali előretörés hatására Navalnij politikájába is beépültek baloldali populista elemek, legalábbis a retorika szintjén. Lásd, míg 2014-ben a Navalnij-által alapított „Haladás Pártja” a nyugdíjrendszer liberalizációját hirdette, addig 2018-ra Navalnij már tiltakozott a nyugdíjkorhatár növelése ellen.

Navalnij politikai pályafutását egyetlen elem kíséri végig következetesen, ez pedig az „antikorrupció”. Az „antikorrupció” címszava alatt képes volt megteremteni az ideológiai következetesség illúzióját is, feloldani a politikájában rejlő ellentmondásokat.

A „korrupció” mint fogalom, politikai „jolly joker”. Minden utópiába beilleszthető, mint ami eltorzítja, megrontja az eredeti eszmét – a neoliberalizmus ideológiája szerint torzítja a szabadpiacot; a nacionalisták szerint korrupció révén adják el a hazát a külföldnek, forgatják ki a nemzetet a vagyonából; a baloldali populizmus szemüvegén keresztül nézve a korrupció miatt (is) vannak szegények és gazdagok stb.

Az „antikorrupció”, bár ideologikus, az apolitikusság politikája. Kelet-Európában pedig mintha különösen nagy vonzerővel bírna ez az apolitikus politika.

Az „antikorrupció” ideológiája a világnak ezen a táján azon a hiten alapul, hogy a posztkommunista államokban egy eltorzult, elmaradott kapitalizmus alakult ki, mert a „létezett kommunizmus” miatt Kelet-Európa „negyven éves lemaradásban van”. Pedig a „degenerált munkásállam” (Trockij fogalma) épphogy előkészítette a terepet a kelet-európai „degenerált kapitalizmus” előtt az erőltetett iparosítás és a rendi társadalmi hierarchiák teljes felszámolásával.

Tévedés lenne azonban csak az illiberalizmus ellenzékével azonosítani az „antikorrupciót”. Az „antikorrupció” nem csak az ellenzék legkisebb közös többszöröse, de a legsúlyosabb vád is, amivel a fennálló hatalom illetheti ellenzékét. (Lásd, Navalnijt azzal vádolják, hogy magáncélra használta fel a nonprofit szervezeteinek pénzét.) De a korrupcióellenesség Kelet-Európában nem a morális minimum, hanem a morális maximum – a világnak azon a szegletén, ahol elsőként torkollott diktatúrába az a mozgalom, ami az egész emberiséget volt hivatott emancipálni, a kishitűség a legnagyobb társadalmi kényszerítőerő.

Kelet-Európában az oligarchákat – nem úgy, mint Elon Musk, Bill Gates, Steve Jobs stb. – nem jellemzi semmilyen feltételezett „tehetség” és „zsenialitás”, csak a puszta hatalomvágy és korrupció. De miből gondoljuk, hogy az előbbi a kristálytiszta kapitalizmus, és nem az utóbbi?

Miből gondoljuk, hogy Putyint és Orbánt a vezetők személyes emberi gyarlósága, korrumpálhatósága, korrupcióra való hajlama vezérli, nem pedig egy olyan rendszer, amelynek belső törvényszerűsége a tőke- és hatalomfelhalmozás?