Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Kísért a múlt Történetek a szocialista bulvárlapról III.

A háromrészes sorozat első része itt, második része itt olvasható.

Elsőként is következzék némi állambiztonsági ki-kicsoda – a történések megértéséhez nem lesz fölösleges. Nos, talán még a jól értesültek is, ha ügynökökről esik szó, leginkább a III/III-asokat emlegetik. Ami annyiban mindenképpen helytálló, hogy ezek a III/III-asok okozták a civil világban a legtöbb bajt, ők jelentették, hogy ki-kivel lép félre, hogy ki mit mondott Kádár vagy Hruscsov elvtársról. Róluk rántotta le a leplet 1989 végén Végvári József a III/III Belső Biztonsági Csoportfőnökségének őrnagya; róluk folyik a vita vagy 30 éve, hogy a névsoruk nyilvánosságra hozható-e, avagy maradjon inkább örök titok.

De rajtuk kívül is bőséggel akadtak olyan ügynökök, akikről a széles nyilvánosság valószínűleg soha nem fog semmit sem megtudni. Ők azok a hivatásos szolgálati jogviszonnyal rendelkező, szigorúan titkos állományú tisztek, akik fedőmunkahelyükön keresztül szolgálták az állampárt érdekeit, és hajtották végre az állambiztonság által számukra meghatározott feladatokat. A pártállam BM-ének fénykorában ugyanis nemcsak III/III-as csoportfőnöksége volt, hanem akadt III/I-es (hírszerzés), III/II-es (kémelhárítás), ugyebár a III/III-as (belsőreakció-elhárítás), a III/IV-es (katonai elhárítás) és a III/V-ös (operatív technika) csoportfőnöksége is. És ezeknek további osztályai, szép számú alosztályai, titkárságai, ahogy kell…

Hogy milyen részletesen vizslatták a társadalom esetleg veszélyt jelentő csoportjait, álljon itt egy lista a III/III-as csoportfőnökség tagozódásáról.

III/III-1. osztály: Elhárítás az egyházakban, szektákban, volt szerzetesek között, emigráns szervezetekben.

III/III-1-a: elhárítás a római katolikus egyházzal szemben.

III/III-1-b: elhárítás a római katolikus egyház vezetésével és intézményeivel szemben.

III/III-1-c: elhárítás a protestáns és egyéb vallási mozgalmakkal szemben.

III/III-2. osztály: Elhárítás az ifjúság körében (egyetemek, főiskolák, ifjúsági klubok, galerik).

III/III-2-a: elhárítás felsőfokú intézményekben.

III/III-2-b: ifjúságellenes reakciós erők elhárítása.

III/III-3. osztály: A társadalomra veszélyes személyek tevékenységének ellenőrzése.

III/III-3-a: „F” (figyelő) dossziés személyek, volt politikai foglyok ellenőrzése.

III/III-3-b: írásos elkövetők, röpcédulázók, falfirkálók stb. ellenőrzése.

III/III-4. osztály: Az ellenséges ellenzék elhárítása.

III/III-4-a: radikális ellenzékiekkel szembeni eljárások.

III/III-4-b: szektás párttagok, trockisták és álbaloldaliak megfigyelése, ellenőrzése.

III/III-4-c: elhárítás a „nemzeti” ellenzékkel szemben.

III/III-5. osztály: A kulturális terület védelme.

III/III-5-a: elhárítás a Rádió, a Televízió, az MTI, a MÚOSZ és az Írószövetség területén.

III/III-5-b: elhárítás a képzőművészet, a zene, a múzeumok, a színházak, a cirkuszok, a Magyar Tudományos Akadémia, a film, az egyetemek, a főiskolák, a homoszexuálisok, a Bős-Nagymarosi vízlépcső ellen tüntetők ellen.

III/III-6. osztály: Ellenséges propagandaanyagok készítésének és terjesztésének elhárítása.

III/III-7. osztály: Jelentőszolgálat, belső elhárítás, adattár, nyilvántartás vezetése.

III/III-A: Önálló alosztály: a Párt és a Kormány vezetőinek operatív védelme.

III/III-B: Önálló alosztály: elemzés, értékelés, tájékoztatás.

Meglehetősen körültekintő lajstrom, nem?

Ami az Esti Hírlapot illeti, természetesen a III/III-asok itt is sürgölődtek. Szerencsére nem annyira a „mieink”, hanem azok, akik az estisek besúgásával foglalkoztak. Ezzel persze nem akarom azt állítani, hogy egyetlen III/III-as ügynök sem volt közöttük/közöttünk, sőt, egyet éppenséggel névvel is meg tudok nevezni. Ő Antal Gábor újságíró, fedőneve szerint „Dávid Mátyás”, aki egy időben az Estinél is dolgozott, így hát még az utcára sem kellett kimennie, hogy egy jót jelentsen rólunk.

A dolog természetéből adódóan ezek az ügynökök nem tudhattak egymásról sem. Így fordulhatott elő, hogy a mi „Dávidunkról” egy másik lapnál dolgozó ügynök: Fahidy József, fedőneve „Meszlényi Károly”, többször is jelentett.

(„Meszlényi” az állambiztonsági szolgálat legaktívabb, legtermékenyebb újságírója volt: jelentéseit nyolc kötetben, mintegy 2500 (!) oldalon őrzi az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára.)

Mit mondjak, sok jót nem írt „Dávidról”: „Magatartásának állandó jellemzője az elégedetlenség. Jóval többre tartja magát, mint amennyi a valós értéke. Féltékeny mindenkire, s ugyanakkor mindenkit irigyel, aki keres. Irigyli Czibor Jánost (író, kritikus, a Színművészeti Főiskola tanára), aki szerinte tehetségtelen, de mégis ’miért van annak több nője, több munkája, mint nekem?’ Kétfajta emberrel barátkozik. 1. akitől vár valamit, 2. akit lenézhet, és cipőtörlőnek használhat. Jelenleg nősülési tervei vannak, de azt sem tudja, kit kellene elvennie feleségül. Anyagi helyzete jó, bár akármennyi pénzzel is rendelkezik, minden elúszik nála, hiszen hihetetlenül sokat eszik. Van róla olyan pletyka is, hogy ha előtte beszélsz, azt hallja a Cég…”

És tényleg…

„Meszlényi” volt a profibb. Nyüzsgő nagyvilági életet élt, keveset aludt, rohanva habzsolta az eseményeket, mindenütt ott volt, mindenkit ismert, mindenről jelentett. Politikusok, művészek, színészek, tudósok, sportolók, bárzongoristák, artisták, sztepptáncosok, ripacsok, stricik, főpincérek, kávéházak és kiskocsmák oszlopos figurái, az éjszakai élet hírességei és nappali pillangók egyaránt baráti, ismeretségi körébe tartoztak. Könnyen és gyorsan írt, hol komolyan, hol lezseren. Doktorálhatott volna Tamási Áronból, Sarkadi Imréből, Pártay Tivadarból, Ungvári Tamásból, Boldizsár Ivánból és másokból. Ismerte a rivaldafényben szereplők emberi gyengeségeit, gyarlóságait, adomázott és pletykált is pásztorórákról, ivászatokról, legendás nőügyekről, szerencsejátékosokról, hamiskártyásokról, pénzhajhász karrieristákról, sikkasztókról, csalókról. (Fájdalom, az utóbbi, úgynevezett szenzitív adatokat a Levéltár cenzorai kötelességszerűen törölték, ám szerencsére nem mindenhonnan sikerült a törlés, így véletlenül megmaradt egy-két csemege az utókornak is.)

Az estisekről tehát leginkább „Dávid” és „Meszlényi” áldozatos munkálkodásának köszönhetően tudhatunk titkokat. Rajtuk kívül olyan házmesterféle besúgó nem volt több a lapnál – én legalábbis nem találtam ilyen adatot az Állambiztonsági Levéltárban –,

azt viszont nyugodtan állíthatom, hogy a III/I (hírszerzés) és a III/II (kémelhárítás) meglehetős mennyiségben foglalkoztatott estis újságírókat.

A dolog természeténél fogva ők leginkább a külpolitikai, illetve a sportrovatból kerültek ki, ennek oka, hogy e két rovat tagjai már az ötvenes években is feltűnés nélkül utazhattak nyugatra. (A belpolosok és a kultúrosok alig kaptak lehetőséget estis kiküldöttként megtekinteni az „imprilistákat”.)

Akkoriban az üzeneteket még futárok hozták-vitték, hol voltunk még a digitális, kódolt küldeményektől. Ezért aztán állítólag az is előfordult, hogy az olasz televízió, a RAI, élő adásban kapcsolta „Pufit”, aki újságíróból nemesedett a római magyar követség sajtóattaséjának megbecsült posztjára, s aki éppen egy fa odújába helyezte el a titkos küldeményt. Ezt ugyan soha nem ismerték el, de tudjuk jól: nem zörög a faodú, ugyebár… (Megjegyzendő, mára már a digitális világ is feltörhetővé vált, hírek szerint a szolgálatok visszatértek a futárokhoz. De talán most már elkerülik a tévéközvetítéseket.)

Ami a sportos történeteket illeti – leginkább a mulatságos jelző jut eszembe. A külpolos akciókról már nem annyira. Akkor előbb mulassunk: néhány sporttárgyú akció.


Jelentés és intézkedés az 1958. január 9-én hazánkban megrendezendő tőrvívó nemzetek közötti bajnokságra érkező öttagú olasz csapatról. „Az Astoria szállóban lévő hálózatunkon keresztül ellenőrizzük, hogy milyen magyar személyek keresik fel őket a szállóban. Ezeknek a magyar személyeknek operatív ellenőrzését megkezdjük. A csapat vezetőjét, Battaglio Robertót operatív technikával ellátott szobában szállásoljuk el.”


Jelentés és intézkedés az 1958. április 12-én a Real Madrid-Vasas labdarúgó mérkőzésre érkezett 21 spanyol labdarúgó, kísérő, valamint 25 újságíró megfigyeléséről. „Az újságírók mellé az OTSH ad tolmácsot, a „Szekeres” fedőnevű informátort. A szállodák hálózati személyeit az objektumokat tartó operatív tiszt elvtárs igazítja el.”


Jelentés és intézkedés az 1958. július 17-én Budapesten megrendezendő birkózó világbajnokságról. „A versenyre kb. 250-300 versenyző, kísérő és újságíró érkezik. Hálózattal rendelkezünk a birkózóknál, a kísérőknél valamint az újságíróknál is. A tolmácsok között folyamatban van a beszervezés.”


Jelentés és intézkedés az Express Ifjúsági Utazási Iroda által szervezett olasz útról. „A csoport 84 fős volt, 2 vezetővel, 4 helyettessel és 4 tolmáccsal. A biztosítást 2 operatív tiszt, 3 hálózati személy, 7 alkalmi informátor valamint a csoport 2 vezetője végezte.” A jelentés 14 oldalon sorolja a szörnyűségeket: volt, akinél 800 forint volt engedély nélkül, sokan találkoztak korábbi disszidensekkel, akiknek levelet, csomagot adtak, vagy vettek át tőlük, egyesek pedig szexuális kalandokba keveredtek.


Ami a Magyar Galambsport Szövetség 1958. július 25-27-én rendezett nemzetközi postagalamb-versenyét illeti, no, itt aztán jelentős gondban volt az elhárítás. Ugyanis 39 nyugatnémet és 4 osztrák röptetővel 70-80 ezer galamb érkezett. Ki számolja meg ezeket? Márpedig a postagalambok, ugyebár kiválóan felhasználhatók üzenetváltásra. A lábukra erősített fémtokban cigarettapapír vékonyságú speciális papíron jelentős mennyiségű szöveg küldhető. Ezért külön csapat figyelte a magyar galambászokat is, hiszen ők, kis dobozokban, átvehetnek akár több galambot is, amiket aztán egy-két nap után visszaengedhetnek.


Mit csempésszünk? „Petur” ügynök jelenti 1958. augusztus 1-én: Az érkező olasz úszóknak több magyar barátja van, akik megírták, mit hozzanak nekik az olaszok. „Olaszországból nem kifizetődő dollárt hozni, mert ott 600 líra egy dollár, amiért itt nem kaphatnak 45 forintnál többet. Viszont egy golyóstoll csak 80 líra, de itthon ezért is adnak 45 forintot, vagyis nem hatszáz, hanem 80 líráért lesz 45 forintjuk. Az aranyóra is jó, meg a nylon áru.”


Egy estis kollegina mesélte. Valami világversenyre indult a sportújságírók összeszokott csapata, évek óta ismerték egymást, általában együtt utaztak. Ám ezúttal a kiküldöttek között akadt egy ismeretlen arc is. Az Esti újságírója odament az idegenhez, s barátságosan megkérdezte: ki ő és melyik laptól utazik? Mire a pasi a legtermészetesebb hangon: az Esti Hírlaptól…

Hát, valahogy így. De tudok mutatni komolyabb ügyeket is.

Gálszécsy András tárca nélküli miniszter 1991-ben elárulta – akkoriban ő felügyelte a polgári titkosszolgálatokat –:

„Ez az ország mindig szegény volt ahhoz, hogy külföldön nagyobb hírszerző hálózatot tartson fel. A szocialista országok felé tilos volt hírszerzést folytatni, amit mi sajnos komolyan is vettünk, nyugat felé pedig igazából nem volt pénz az ügynökökre. Maradtak a személyes ismeretségek, a kocsmai beszélgetések.”

Amire ugyebár kiválóan alkalmasak az újságírók.

Sorozatunk záró részében négy estis újságíróról lesz szó, részben Ilkei Csaba, ugyancsak volt estis kolléga kutatásait felhasználva. Hárman közülük külpolitikusok voltak, a negyedik sportújságíró. Egyikük még ma is dolgozik: a szakma doyenje, a 91 éves Paul Lendvai, kettő meghalt, a negyediket meggyilkolták.


Polgár Dénes

Rá talán nemcsak az újságolvasók, de a ’70-es évek tévénézői is emlékezhetnek: valóságos forradalmat okozott az 1971-ben általa kitalált és főszerkesztett A Hét című műsorával, amely vasárnap este 7 órakor képernyő elé ültette az egész országot, s ami először nyitott ablakot a nyugati világra az elzártság évtizedei után.

Polgár Dénes a negyvenes években. Forrás: utolag.com

Polgár a lap indulásakor az Esti Hírlaphoz került, ahol 1958-ig dolgozott, majd az MTI-hez igazolt, ahonnan 25 éven át először Kairóból, majd Washingtonból, később Bonnból, végül Brüsszelből tudósított. Franciául, angolul, németül és olaszul hibátlan eleganciával beszélt és írt, Európában szinte nem volt olyan elnök, miniszterelnök, akivel ne készített volna interjút. Tudását, tájékozottságát mindenütt elismerték. Willy Brandt kancellár olykor, egy-egy fogadás után karon fogta, hogy sétáljon vele a kancellária kertjében, amikor is átbeszélték a világ dolgait. Úgy tudom, hogy az ilyesfajta séták washingtoni tartózkodása alatt Kennedy-vel is megismétlődtek.

Első kiküldetése előtt saját kezűleg írta meg beszervezési nyilatkozatát:

„Segítségemet önként felajánlom a Belügyminisztériumnak, s tudomásul veszem, hogy a munkával kapcsolatos kérdések és a tudomásomra jutott adatok államtitkot képeznek, s ezekről soha senkinek, semmiféle körülmények között nem beszélek. Jelentéseimet ’Virág’ fedőnéven írom alá.”

Állambiztonsági hálózati személyként „titkos munkatárs” (tm.) minősítést kapott. Huszonöt év alatt példátlan termékenységgel teljesítette vállalt feladatait: jelentései hét kötetet ölelnek fel a levéltárban.

Nem lehetett könnyű dolga… Hogy a jelentéseit olvasók micsoda hülyék lehettek, álljon erre itt egy példa: 1961. október végén Kennedy sajtótitkára váratlanul és teljesen szokatlanul felajánlotta Polgárnak egy elnöki interjú lehetőségét. Az MTI-nél az volt a belső szabály, hogy államfővel csak előzetes engedély alapján lehet interjút készíteni. Polgár tehát eljuttatta a kérést Budapestre. A válasz még aznap megjött az egyik külügyminiszter-helyettes aláírásával. Szinte hihetetlen, de így hangzott:

„Kennedy adhat interjút, de csak akkor, ha kijelenti, hogy szakít imperialista politikájával.”

A portugál forradalom napjaiban Polgár Dénes és Ilkei Csaba egy lisszaboni laktanyában forgatA portugál forradalom napjaiban Polgár Dénes (jobb) és Ilkei Csaba (bal) egy lisszaboni laktanyában forgat. Forrás: utolag.com

Az Esti indulásának egyetlen incidense is részben Polgár Déneshez kötődik: a külpolitikai rovatvezető, Lendvai Pál az ő engedélyével utazott Varsóba, de alighogy megérkezett a lengyel fővárosba, az osztrák követségre menekült, és a kapott engedély birtokában Bécsbe utazott.


Lendvai Pál – Paul Lendvai

Rögtön elnézést is kérek Lendvai úrtól, hogy ebbe a társaságba keveredett, ugyanis őt soha nem tudták beszervezni. Hiába őriz róla az Állambiztonsági Levéltár jó 400 oldalnyi dokumentumot, és hiába adtak neki fedőnevet – „Cole Michael”-ként írtak róla –, de kezdetben is csak beszervezési jelöltként kezelték, és a végén is csak társadalmi kapcsolatnak nyilvánították. Ez a státusz azonban nem számít hálózati személynek (ügynök, titkos megbízott, titkos munkatárs), hanem csak operatív kapcsolatnak. Ezt pedig így fogalmazza meg a 2003. évi III. törvény 1.§ (2) 6. bekezdése: „Operatív kapcsolat: az a személy, akit az e törvény hatálya alá tartozó iratokat keletkeztető szervezetek ’társadalmi kapcsolatként’ vagy ’alkalmi kapcsolatként’ tart nyilván.” Nesze semmi, fogd meg jól…

Lendvai Pál 2019-ben. Forrás: Wikimedia Commons

Azért természetesen a társadalmi kapcsolataikat is folyamatosan ellenőrizték. Ezt igazolva írt Lendvai 2006. január 13-án az Élet és Irodalomba, majd a Népszabadságba hosszú cikket, amellyel jelentős közéleti vihart aratva megnevezte azon kollegáit, akik állambiztonsági hálózati személyként jelentettek róla. A legnagyobb döbbenetet Szepesi György leleplezése okozta, aki „Galambos” néven jelentett. Az már csak hab a tortán, hogy egykori esti hírlapos kollégáját, Lóránt László Endrét, és korábbi barátját, a népszabadságos Vajda Pétert is „feldobta”, aki a

„jó barát álarcát magára öltve rádiós újságíróként szegődött mellém azért, mert megbízást kapott állandó megfigyelésemre és arra, hogy mindenről beszámoljon az elhárításnak”.

Bogye János alezredes (BM III/I) tájékoztatja felettesét, Komornik Vilmost (BM III/I), hogy Lendvai időnként hasznos információkat ad.

Meg sem próbálom a 400 oldalnyi titkos anyag összes történését felidézni, talán nem tévedek, ha azt mondom, éveken, évtizeden át ment a húzd meg, ereszd meg. Az állambiztonság profi ügynököt akart faragni Lendvaiból, ő pedig folyamatosan kitáncolt a hol erősebb, hol lazább invitálás elől. A tét az volt, hogy sikerül-e neki elfogadtatnia magát nyugati nagy lapok kelet-európai szakértőjeként, vagy sem. Ehhez viszont magyar útlevél kellett, originális hazai információk, amelyek megszerzéséhez az út az elhárításon keresztül vezetett.

Lendvai Pál (bal) és Bruno Kreisky (jobb) osztrák szociáldemokrata külügyminiszter. Forrás: utolag.com

A fiatal, szélsőséges sztálinistából, Péter Gábor politikai munkatársából idős korára nemzetközileg elismert újságíró, szakértő lett, világlapok, tévék, rádiók érezhetik megtisztelve magukat, ha nyilatkozik nekik. Igaz, azt a 400 oldal majd minden szereplője megállapította róla, hogy „féktelen karrierista: karrierje érdekében senkire sincs tekintettel”.

A Saulus-Paulus történetből ismert „Pálfordulás” esetében tökéletesen igazolódott: Pálból – Paul lett…


Lóránt László Endre

A két előző úr után a harmadikat, Lóránt László Endrét személyesen is ismertem. A lapnál, harmadik legfontosabb emberként, a kéziratokra rendkívül igényes volt: én, mint ifjú újdondász, rettegve álltam előtte, ha hivatott. Lóránt nagy gonddal javítgatott a sorok közt, de kifejezetten szerette a szerkesztést, amit ollóval gyakorolt. Vagyis egy-egy bekezdést kivágott, majd máshová ragasztott be. Dolgozott az Estinél egy Turi András nevű ifjú titán, aki megunva kéziratának állandó vagdosását, a következő cikkét ő maga soronként szétvágta, majd a hüvelyk- és a mutatóujja közé fogva a „kéziratot”, bokacsattintva beállított Lóránthoz: Bandi bátyám parancsolj, itt az új riportom. Úgy állítod össze, ahogy akarod…

Azért, ahogy ez lenni szokott, a kedélyes felszín komoly mélységet takart. Lórántot akkor szervezték be, amikor az MTI először küldte ki Bécsbe, fedőneve Urbán. Titkos munkatárs lett, amit hazafias, elvi alapon vállalt.

„Feladata a polgári és gazdasági hírszerzés vonalán a) sötéten való információszerzés, b) kutató és tanulmányozó munka. A kapcsolat felvételét alkalmas helyen és időben, megbeszélt jelszó és jeltárgy alapján fogjuk kezdeményezni. Jelszó: Emlékszik Urbán elvtársra? Üdvözletét küldi a Bakonyból. Válasz: Emlékszem rá, de üdvözletet másoktól is várok. Jeltárgy: a kézírásával szignált névjegye. A kapcsolatfelvétel után a kapcsolattartó rendszeres találkozókat fog szervezni, általában a külképviselet épületében. Ha a találkozókra nyilvános helyen kerülne sor, akkor legalább kétórás önellenőrzéssel meg kell győződni arról, hogy van-e figyelés. Fontos, hogy írásos anyagot, vagy feljegyzéseket sem lakáson, sem magánál nem lehet tárolni. A jelentésírás befejezésekor az esetleges alátét papírt meg kell semmisíteni.”

Bécsben jó munkát végzett, dossziészám írta a jelentéseket ismerőseiről, kapcsolatairól, a nemzetközi helyzetről. Gyakran napokon át követte őt az osztrák elhárítás. Olykor feltűnően.

Lóránt László Endre. Forrás: mek.oszk.hu

Bécsi tartózkodásának lejárta után az MTI nem akarta másodszor is kiküldeni, de az Állambiztonság beavatkozott, így 1969-ben ismét Bécsben van. Itt azonban semmivel sincs megelégedve, ráadásul 39 ezer schillinget jogtalanul elkölt. A fáma szerint valami osztrák hegyen, síelés közben szívinfarktust kapott, megmentésére azonnal osztrák katonai (?) helikopter érkezett. A magyar elhárítás meg tűnődhetett: ugyan ki küldte…? Gyógykezelését Ausztriában kívánta folytatni, amiről szó sem lehet, térjen haza, ahogy szállítható állapotba kerül – üzenték Pestről. A követségen is támadó stílusban, követelően lépett fel a vámmentes áruk – cigaretta, ital, tévé, rádió – hazahozatala ügyében. Itthon a 39 ezer schillinget nem akarta visszafizetni, sőt, nem is finoman azzal fenyegetett, hogy: „én a túloldalon 75 ezer dollárt érek…”

Ekkor következett egy rövid esti hírlapos kitérő, majd azzal az ürüggyel, hogy a bécsi útikönyvét Ausztriában is ki akarják adni, Bécsbe utazott, de csak azért, hogy Schwechaton átszálljon egy Ausztráliába induló gépre. Az elhárítás meglehetősen idegesen reagált, hiszen Lóránt 12 hírszerzőtisztet ismert, akik közül 4 akkor is külföldön dolgozott. Az ausztrál kémelhárítás is meglehetős bizalmatlansággal fogadta, ott élő sógorának így panaszkodott: „ezek az őrültek azt hiszik, hogy engem küldtek”.

Benkei András belügyminiszter levele a KB illetékes titkárához, Korom Mihályhoz, Lóránt újabb bécsi kiküldetése érdekében.

Következett a bosszú. (Bár, hogy meg is valósult, nem derült ki.) Mindenesetre helyzetének lehetetlenné tételére egy magyar nyelvű, osztrák papíron, kézzel írott és Bécsben postázott névtelen levelet akartak eljuttatni a bécsi ausztrál nagykövetnek. Ebben közlik, hogy „Lóránt László Endre nevű kommunista ügynök igazi gazdája, a magyar kémszolgálat utasítására kíván letelepedni az Ön távoli, szép hazájában”. Második lépésként pedig valamelyik európai országból, egy preparált levelet postáznának Lóránt ausztráliai címére. A levél látható szövege teljesen közömbös lenne, ám a sorok közé az ausztráliai levélellenőrzés hálóján feltétlenül fennakadó vegyszerrel a következő szöveget írnák: „Az eddigiek kitűnően sikerültek. Kezdje meg feladata végrehajtását!”

A lengyel állambiztonság tájékoztatója a magyar hírszerzésnek Lóránt László disszidálásáról.

A PKKB 1972. március 2-án megtartott tárgyalásán a Btk. 205. §-ba ütköző hazatérés megtagadása bűntette miatt Lóránt László Endrét háromévi börtönre, valamint teljes vagyonelkobzásra ítélte.


Maros László

És akkor a negyedik, a meggyilkolt barát.

Ő Maros László, aki szinte a gimnáziumi padból lett újságíró. Az Esti Hírlap alapító tagja. Mindvégig a sportrovatban dolgozott, jó húsz éven át, egészen haláláig. Kicsit alacsony, kicsit köpcös, kicsit csetlő-botló vidám figura volt, soha nem történt vele semmi különös. Viszont egy egész különleges képességgel rendelkezett: hihetetlen számmemóriája volt, ebbéli képességét kisebb műsoros esteken is kamatoztatta. A nézők felváltva kiabáltak be 7-8 jegyű számokat, tízet, húszat, ötvenet, százat, amit aztán hibátlanul visszamondott.

Gyanítom, ez volt halálának is az oka. A számmemóriája.

Maros Lacival 1977 júniusában történt valami. A szerkesztőség Halléba küldte tudósítani az ökölvívó Európa-bajnokságról, de valósággal könyörgött, hogy ne kelljen mennie. Aztán egy-két nap múlva fordult a kocka: feltétlenül menni akart. Ám aznap Ferihegyen, a repülőgéppel valami gond akadt, visszajött óriás bőröndjével a szerkesztőségbe. A keze remegett. Értelmetlen telefonokat bonyolított: felhívott embereket, hogy akkor most mit csináljon? A repülőteret tízpercenként tárcsázta, őrületbe kergetve a tudakozót. Mondtuk neki, menjen be a főszerkesztőhöz, ilyen állapotban nem utazhat. „Nekem muszáj elmennem, ezt ti nem érthetitek” – volt a válasz.

Tényleg nem értettük.

A zavarodottság napokon át folytatódott. A kinti kollégák később valami hűtőszekrényből kilopott tejről beszéltek, folyamatos félelmeiről, rettegéseiről, hogy állandóan bezárkózik, hogy ő, a legmegbízhatóbb tudósító, nem ment ki a döntőre! Addig meg olyan tudósításokat diktált telefonon, hogy a sokat próbált gépírónők is összenéztek. Az utolsó napján, június 6-án, egy detektívről beszélt, aki átkutatta a szobáját. Este aztán jött a telefon: Lacit a külvárosban halálra gázolta egy teherautó, ami megállás nélkül továbbhajtott. Mit keresett volna Laci a külvárosban? Miközben a sportcsarnokba sem mert elmenni…

Leforrasztott ólomkoporsóban hozták haza, felnyitni nem lehetett, máig nem tudjuk, ki volt benne. A főszerkesztőnk tett ugyan egy kísérletet valami információhoz jutni, de „illetékes helyen” azt tanácsolták: a Kelen elvtárs ne foglalkozzon ezzel az üggyel.

Mindannyian biztosak voltunk és vagyunk abban, hogy Maros Laci kém/hírszerző volt, s a derék NDK-s elvtársak megölték. (A hírhedett Stasi /Ministerium für Staatssicherheit/, ami, mint kiderült részt vállalt a pápa elleni merényletben, a Pan Am 747-esének felrobbantásában és Carlos bújtatásában is, nyilvánvalóan számukra ujjgyakorlat lehetett a Maros-ügy megoldása. Vagy, ahogy egy kutató megjegyzi: kevés olyan dolog létezik, amit ne lehetne a Stasiról elképzelni.) Úgy tűnik, a Maros Laci fejében levő adatokat csakis egy teherautó lökhárítójával lehetett kitörölni…

Maros Laciról egyetlen cetlit sem találtam az Állambiztonsági Levéltárban, de gyanítom, a BM talán most már segíthetne. Kérem, ha tudnak valamit róla, írjanak. Hogy több mint ötven év után, végre elsirathassuk.


És akkor itt véget ér a mese, az Esti Hírlapos dossziét most bezárom. Tán, ha kéttucatnyian élünk még az egykorvolt százfős derékhadból, de talán a sok százezer egykorvolt olvasónk még emlékszik ránk.

Szücs Gábor