Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Kedves csibészek Történetek a szocialista bulvárlapról II.

Igazából el akartam orozni John Steinbeck regénycímét, a kedves csirkefogókat, de aztán feltűnt, hogy az esti hírlapos kedves csibészek még csak egy kicsit sem hasonlítottak az amerikai író által megénekelt, Tortilla Flat-i paisanókra. Mert hát az én kedves pernahajdereim ereiben a legkevésbé sem keveredett a spanyol és a mexikói hódítók vére az őslakos indiánokéval,

miközben a belbecs: az utánozhatatlan kópésággal párosult jóakarat, ami még az esetenkénti gonoszságaik mögött is fel-felvillant, az az Esti Hírlapnál is létezett.

További lényeges különbség: az estis lókötők nem Torrelli kocsmájában múlatták az időt, hanem leginkább a sajtóház földszintjén működő, Bálint-féle büfében. Ahol mindig lehetett piálni, kivéve azokat az időket, amikor egy jól sikerült, lapzártát követő bulin, általában szerelmi okok miatt, nézeteltérés támadt az újságírók és a nyomdászok között, hogy aztán a balhét követően a Népszabadság aktuális főszerkesztője elrendelje a szesztilalmat. Ilyenkor Bálint úrtól egy szemhunyorítás kíséretében kértünk egy kávét, aminek hatására kávéscsészében – kockacukor, kiskanál mellékelve! – érkezett a deci unikum…

Tegnap, az első részben megígértem, hogy erősen szubjektív leszek. Vagyis, bár 1970-től 1985-ig, tehát jó 15 évig dolgoztam magam is a lap munkatársaként, s ez okból legalább száz estist ismerhettem meg, belátom, ennyi mindenkit nem mutathatok be, pedig legtöbbjük regénybeillő „figura” volt.

Szür-Szabó pannó: Amikor a szerkesztőség a falra mászott. Szür-Szabó József, a Ludas Matyi emblematikus karikaturistája imádott bejárni az Estihez, különösen a kultúrrovat csapatát szerette. Egyszer csak előállt azzal az ötlettel, hogy felrajzolja őket a rovat falára. Valamiért az egészet „egyiptomiasra” csinálta, rengeteg fáraó, fő- és alpap került a falra. Később a szerkesztőség többi tagja is sorra került; tulajdonképpen az akkori Esti Hírlap összes fő- és mellékszereplője helyett kapott a rajzon.

Ez egyébként egyik legnagyobb bánatom: hová tűntek a „figurák” a mai sajtóból? Egy mai szerkesztőségi teremben csend van, nem üvöltöznek, nem röhögnek, de még csak nem is beszélgetnek még az egymás mellett ülők sem, hanem levelet küldenek a számítógéppel a szomszéd asztalhoz. Ha csöng a mobil, felállnak, kimennek a szobából, hogy ne zavarják a billentyűket kopácsoló kollégákat. Ezzel szemben, az Esti Hírlap belpolitikai rovatának 237-es számú sarokszobájában éppen heten ügyködtünk, három írógép és négy telefon társaságában. A sarokgarnitúrán folyamatos ulticsaták zajlottak, próbáltuk túlharsogni az írógépek és a telefonálók hangját; szerelmek szövődtek, együtt készültünk a szerdai kupaszerdákra, s ha egyikünk költözködött – olykor a zongorájával együtt! –, hát a legnagyobb sértés volt, ha valakit nem hívtak cipekedni. És nagyjából így ment ez a többi rovatban is. A külpolitikában ugyan nem ordítoztak, de például napokon át tartó heves vitában próbálták eldönteni, hogy Reagan elnök vajon maga, vagy a Fehér Ház borbélyának segítségével borotválkozik.

Szóval figurák, kedves csibészek következnek. A főszerkesztőkről nem lesz szó, az egyetlen kivétel Kelen Béla, aki 1962-től 21 éven át főszerkesztette a lapot: ez volt az Esti Hírlap aranykora. Ő aztán tényleg valódi figura volt. Hajdanán mozgalmár – innen maradt rá a Kletya becenév, illetve az ebből következő Kletyaság. Déry Tibor A Felelet című regényének főhősét, Köpe Bálintot róla mintázta. A fafejű, humortalan kommunisták közül mindig is kilógott: remek táncos, a legnagyobb ultista és bridzsező, sakkban legyőzhetetlen fenomén. Soha nem vallotta magát újságírónak, csak propagandistának, aki tud beszélni. És valóban nagyon tudott. Ugyanis az emberekhez értett igazán.

Talán példa nélkül áll a kor történetében, hogy Lenin arcképét kivitette a szobájából, mert szerinte neki nem kell igazolni, hová tartozik.

Igazi (védő)bástya volt: a felülről kirúgásra ítélt újságírók esetleg csak évek múlva tudták meg, hogy mitől mentette meg őket a főnök.

Kelen Béla a színészekkel: Kelen elvtárs éppen elmagyarázza Sinkovits Imrének és Básti Lajosnak a szocialista színjátszás mibenlétét.

Gyakran érkeztek delegációk – többnyire a moszkvai testvérlapunk, a Вечерняя Москва, vagyis az Esti Moszkva küldöttei. Ezt onnan tudhattuk, hogy a korábbi orosztanár, Széky Péter kollégánk gondterhelten járkált folyosó szerte, kezében egy hatalmas orosz szótárral. Arra a kérdésre, hogy mit keres a szótárban, elárulta, jönnek a moszkvaiak, s ilyenkor átismétli a bővített újratermelés, az extraprofit-ráta meg az árspirál-bérspirál szavakat, merthogy ezek ilyesmikről szoktak társalogni.


A Szür-Szabó pannó részlete: Légrády Bandi bácsi és a zaccból főtt kávéja.

A főszerkesztő után következzen a hivatalsegéd: Légrádi Bandi bácsi. Akinek személye egyet jelentett a szerkesztőségi kávézással. A legendárium szerint még a háború idején szerzett egy negyed kiló kávét és abból főzött a következő harminc éven át, zaccos feltöltések segítségével forró, csaknem fekete színű folyadékot. Nem volt drága, egy forint húsz fillér, viszont ihatatlan. De úgy szervírozta, ahogyan pikoló fiúként még a monarchia végnapjaiban tanulta, megosztva velünk élete nagy élményét, hogy egyszer az agg Ferenc József különvonatán pincérkedett, amikor az uralkodó kávét kért. (Lehet, hogy onnan származott a zacc?)

Egy csütörtöki napon összszerkesztőségi ülést tartottunk, élőnek, holtnak jelen kellett lennie. Bandi bácsi volt az egyetlen kivétel, akire a telefonügyeletet bízták. Az értekezlet végén egykedvűen referált: valami miniszter hatszor telefonált és nagyon dühös volt. Mint kiderült, ezen a napon követtük el az akkoriban nem feltétlenül mulattató sajtóhibát, egy „u” s egy „o” betű felcserélését. Kossa István közlekedési miniszter az új záhonyi pályaudvar avató ünnepségén arról beszélt, hogy megoldották: a szovjet vasérccel teli vagonok a záhonyi aranykapun át fussanak be az országba. No, ide csúszott be az o betű, vagyis fussanak helyett fossanak jelent meg…


Ahogy kell, akkoriban tisztességes újságíró természetesen lóversenyezett. Ennek mikéntjét a már említett Kellér Andor magyarázta el az estiseknek imígyen: „Ügető: ló húzza a szekeret, de nem szabad fölvágnia. Galopp: alul a ló – fölül a zsoké. Értitek?”

Kellér („Krakellér”) Andorról, a nagyszerű íróról (Bal négyes páholy, Író a toronyban, Zöld gyep, zöld asztal) hosszan jelentett a már korábban említett BM II/5-ös, belsőreakció-elhárító osztály ügynöke, „Dávid Mátyás”, azaz Antal Gábor újságíró. (Vele és társaival holnap ismerkedhetnek meg.) Ezekből nemcsak az tudható, hogy naponta telefonon a széklete állapotát is megtárgyalta híres, konferanszié testvérével, hanem, hogy mit is mondott a rothadó kapitalizmusról, Párizsból frissen megérkezve. Hát ezt:

„Sok olyasmit tapasztaltam Párizsban, amit elutazásom előtt egyszerűen propagandának véltem volna, de tény, hogy a kapitalizmus recseg-ropog. Magamfajta öreg polgár is észre kellett, hogy vegye ezt a jelenséget, ami a Café La Marina tündéri teraszáról is látható volt…”


Gauser Károly, a kiváló fizikus, matematikus, csillagász és űrszakértő hosszú évtizedek munkájával itta be – vagy inkább: le – magát az újságíró-társadalomba. Az egész ember, sevrócipőstől, aktatáskástól nem lehetett negyven kilónál több. Így már talán érthető a következő történet.

Karcsi valahol Sashalom külterületéről tartott hazafelé egy teltházas fórum után a kietlen vidéken. Szerencséjére arra jött egy rendőrkocsi, a bent ülők felismerték, és nagy tisztelettel felajánlották, hogy elviszik a szerkesztő urat a megállóig. Karcsi beszállt – és milyen az úr – meghívta a járőröket egy kávéra. A rendőrök szabadkoztak, szolgálatban a kocsmába sem szabad bemenniük. Semmi baj, mondta Gauser, majd kihozom a kávét.

A kocsmák réme: Gauser Károly.

Úgy is lett. A szirénás kocsi megállt künn, Karcsi meg bement a söntésbe. Ahol éppen a környék legerősebb embere: a hírhedt Fekete Jocó, a félelmes kültelki vagány csépelte a közönséget.

– De uraim – próbált megszólalni Gauser, de ez csak olaj volt a tűzre: Jocó máris ütött, hogy a mi Karcsink beesett az asztalok alá. De ez nem volt elég, az erőcsávó felkapta a cérnavékony fizikust, s egy „ne félj, nem itt verlek agyon, hanem odakünn” kiáltással kipenderítette az ivó elé. Csend lett a kocsmában – itt most emberhalál lesz.

Odakint azonban a rendőrök, ahogy meglátták a sok ganésága miatt már amúgy is keresett Jocót, egy pillanat alatt megbilincselték, bevágták a kocsiba és elszáguldottak az éjszakába. Karcsi egyedül maradt, visszaballagott a kocsmába, és csendesen kért egy kávét.

Még a mai napig is emlegetik ködös téli estéken ezt a történetet a Négycsöcsűben, hogy egy este egy cingár kis ember lépett be, szó nélkül kirángatta szegény Fekete Jocót az éjszakába, agyonverte, majd visszatért a kocsmába, és véres kezével unottan kavargatva a kanalat, megivott egy feketét.


Gárdonyi Jenő (Apuci) állandóan koffer méretű irattáskával járta a sajtótájékoztatókat. (Olykor kettővel…) Ezekbe, a kikészített sajtóanyagok mellé rendre bekerültek az újságíróknak szánt tollak, naptárak, mappák, miegymások. Apuci imádta ezeket a szóróajándékokat. Így esett, hogy a városligeti vásárvárost járva beugrott a szovjet pavilonba, ahol két gyönyörű, piros bőrbe kötött mappát talált, amelyek egy pillanat alatt eltűntek a hatalmas táskákban, s loholt is tovább. Kis problémát csak az okozott, hogy a percekkel később megérkezett magyar és szovjet külkereskedelmi minisztereknek nem maradt mit aláírnia…


Időnként korszakos zsenik is érkeztek hozzánk. Ilyen volt Szász Péter, akit már nem tudni, milyen kultúrpolitikai döntés (büntetés?) sodort az Esti Hírlap kulturrovatába. Hogy ki is volt Szász? Hát, egy sor más mellett ő írta a Gázolást, a Hannibál tanár urat, az És akkor a pasast, és sok más mellett ő rendezte a világ talán egyik legszebb filmjét, a Szépek és bolondokat. Ja, és ő az, akiről Bacsó Péter ezzel a címmel írt cikket a Filmvilágban csupa nagybetűvel: SZÁSZ PÉTER.

Péter tehát feltűnt az Esti folyosóján. Jó, egy kicsit kilógott a sorból (nemcsak tehetsége révén…), hanem elsősorban azért, mert képtelen volt a hajnali munkakezdéshez igazodni. Általában tíz óra után, vagyis lapzártakor járt be ‑ ifjabbak kedvéért az Esti délben jelent meg, vagyis reggel 6-tól mondjuk fél tizenkettőig tartott az aznapi újság elkészítése ‑, Szász akkor kezdett éledezni.

Egyik reggel éppen igyekszik be a székházba, amikor is a Blaha Lujza téren lefékez mellette egy fekete autó, s a hátsó ülésről kiszól egy férfihang: „Szász, holnap reggel hétre jöjjön be hozzám”! Péter kétcentis szódásüveg-szemüveggel járt, így hát fogalma sem volt, ki szólhatott neki. Ezért aztán a szeriben elmesélte a történetet, hátha valaki megfejti a rejtélyt. A tudós kollektíva összeült: hm, Mercedes, hátsó ülés, felszólító mondat – egyöntetű a vélemény: csakis Aczél György kulturpápa lehetett a szíves invitáló. Így hát másnap „hajnalban” irány az Országház.

Szász, erről a másnap reggelről:

‑ Ahány óránk csak volt otthon, mindegyiken beállítottam a csörgőt, nehogy elkéssek. Rettegtem: ilyen korán talán még a villamosok sem járnak, mi lesz, ha gyalog kell mennem. De tévedtem. Képzeljétek, reggel hatkor már síró színésznők jönnek ki a parlamentből…

Békés (Bumbi) Attiláról is szólnék még: ő, ma, közel a 85. évéhez, a legöregebb estis: igaz, mostanában nem újságot ír, hanem mandolinjával bódítja el a baráti társaságokat, vagy akár egy egész nézőtér lelkes tapsolóit. (Egy ízben bekerült a Guinness Bookba is, amikor egyhuzamban 36 órán át játszott. Mostanában a mandolin hallgat: a kovid őt is elnémította.)

Aztán a három Horváth, akik később nagyra nőttek. Pista, az induló Mai nap főszerkesztője lett, Laci, aki Geoholding néven működtetett egy valóságos sajtóbirodalmat, és Gábor, aki a közelmúltig a Népszava főszerkesztője volt. Ugyancsak az Estiből növesztett szárnyat a tévés Juszt László, Pallagi Ferenc (egykori Blikk főszerkesztő), és Riskó Géza (napilapok és különféle tévék főszerkesztője). (A cikk szerzője hasonlóan, több napilap, közöttük a Kurír főszerkesztője lett.)

Réti Ervin, a külpolitikai rovat vezetője.

És a régiek! Réti Ervin, a külpol rovat vezetője, aki 1956-os ügyei miatt első (!) újságíróként esett szovjet (!) fogságba. Keresztényi Nándor, a mezőgazdasági szakíró, akinek egy ízben Kelen Béla főszerkesztőnk be akarta bizonyítani, hogy lehet kulturáltan is piálni. Ehhez képest másnap reggel Kelen elvtársat hívták a rendőrségtől, hogy az egyik kőrúti fán egy totál részeg alak dalol, aki szerint ő Keresztényi Nándor, egy híres esti hírlapos újságíró… Ott dolgozott Kristóf Karcsi bácsi, sláger- és operettszerző, nem mellesleg a magyar keresztrejtvény megalkotója és feltalálója (1925. január 22.). Milkó Laci bácsi, az egykorvolt bonyhádi szabósegédből lett képszerkesztő, a sarokszobai csapat állandó ultipartnere és házibankára, aki Brezsnyev et. sajnálatos halála délelőttjén, amikor az MTI sem volt képes aktuális, minden rendjellel felszerelt búcsúképet produkálni Brezsnyevről, az őrjöngés közepette csendesen előhúzta a fiókjából a tökéletes képet. Profi volt.

A Brezsnyev halálát bejelentő lap első oldala, a „hiteles” Brezsnyev fotóval. Ez a lapszám volt az Esti történetének legnagyobb, 300 ezres példányszáma. A postásautók a Blaháról rendőri felvezetéssel robogtak a Keletibe és a Nyugatiba, hogy elérjék az induló vonatokat. Ahogy a régi hírlapírók mondták: Brezsnyev nekünk halt meg, vagyis a moszkvai rádió délelőtt 10 órakor kezdett gyászzenét sugározni, ebből sejthető volt a halálhír bejelentése, s ez a lapzárta előtti Esti Hírlapnak volt egyedül még időben.

És a fotós Bozsán Bandi, aki megkésve érkezett valamelyik vívó világbajnokság döntőjére, ahol is szemrebbenés nélkül megkérte az első és a második helyezettet, hogy a kedvéért, ugyan ismételjék már meg az utolsó tust.

Folytathatnám a sort napestig, de próbáljunk haladni. A következő névsor elején álljon itt az estis figurák figurája: Kőbányai György, vagyis „A” Köbcsi. Nagy dolog az, ha valakinek a beceneve még életében áruvédjeggyé válik, s ha elhangzik valahol, tudod, kiről van szó. Nem kell az egész nevét kimondanod, bőven elég az, hogy „A” Köbcsi. Olyan ez, mintha már életében szobrot kapott volna. Egyetlen könyv maradt utána, no meg ezerszám cikk, tudósítás, tárca, riport és interjú – és ez valahogy így van rendjén. Az igazi hírlapíró nem ér rá regényt írni, hiszen minden nap meg kell írja a maga fóliánsait.

„Huszonnégyben születtem, már Pesten. Pancsovaiak, délvidékiek vagyunk, a két testvérem még ott látta meg a napvilágot. A nagyapám – Klauber volt a nevünk – parancsára jöttünk át Magyarországra, Trianon után. Az nem lehet, hogy az ő unokái szerb iskolába járjanak, szerbül tanuljanak! Átköltöztünk. Nyitottak Kőbányán egy csemegekereskedést, így lettem Kőbányai. A Szent Lászlóba jártam, s a szocdempárt székházában lógtam. Nem a szocdem eszmék miatt, persze. Hülyülni, szórakozni, meg a lányok miatt. Ha nem tudnád, rendes ember már tízévesen csajozik.”

Otthagyta az iskolát, apja meghalt, a mamája meg azt mondta, menjen, keressen kenyeret. Azt pedig legjobban ugyebár a pékeknél lehet, így hát Köbcsi beállt péksegédnek. Belépett a pékek szakszervezetébe, ott vette kézbe Marosán, s indította el a pályán. De hamarosan másfelé indult vele a vonat: Bergen-Belsenbe. 1945-ben jött haza, állítólag egy női hálóingben.

Igazi újságíró először 1947-ben lett, amikor megjelent a Fényszóró, Balázs Béla lapja. Innen a Szabadsághoz szegődött, ami egy év múlva, 1948-ban megszűnt. Az történt ugyanis, hogy megjelent a lapban egy fotó egy felvonulásról, ahol is az egyik vonuló egy táblát tartott magasra ezzel a szöveggel: „Vesszen a nép árulója”. Ám sajnálatos módon, a fénykép akkor készült, amikor a táblás ember már a tribün elé ért, s így a fotón, a fenyegető felirat fölött Rákosi Mátyás arca mosolygott a lap olvasóira… A Szabadságot felszámolták, s ő is, mint minden szabadságos újságíró szorult az ominózus képért. Kőbányai elvtárs, te elszakadtál a párttól, kispolgári csökevény lettél, ezért meg kell ismerd a munkásosztályt – közölték vele, hogy ezután következzék a ládagyár, majd némi vagonrakodás. Ismerve Köbcsinek a fizikai munkához való hozzáértését, csoda, hogy nem vitte el az ÁVH szabotálásért.

Innentől egy csomó munkahelyét, lapját kellene felsorolni: a Világosságot, a Magyar Napot, a Friss Újságot, talán az Esti Budapestet, de igazi otthonra az induló Esti Hírlapnál lelt. Az Estinél töltött 35 éve ezernyi remek történet színhelye: a Blaha Lujza téri sajtóház, a New York kávéház, aztán persze a Nagymező utcai lakóház, mellette a Rátkay-klub, vele szemben az Operett presszó, vagyis az Operettli, kicsit odébb a Fészek Klub, még odébb a MÚOSZ sajtóház. Meg persze az MTK-pálya és a Római, ahol egy kis kabinja is volt, és legfőként egy kétpárevezős kielboatja. Evezős tudományára módfelett büszke volt. (Köbcsire tapadtak a nők – soha nem értettük, miért –, egy részüket az a megtiszteltetés érte, hogy mehettek vele evezni. Jó, hát akkor hozniuk kellett némi elemózsiát is. Irigykedve hallottam tőle: akkoriban az evezős lányok gyakorta monokiniben eveztek…)

Szür-Szabó pannó részlet: Köbcsi a nők bálványa, mellesleg vadevezős hajóskapitány.

Köbcsinek férfiakból is kiterjedt baráti köre volt, akik egy részét, életem szerencséjeként, én is megismerhettem. Nagyjából egy 15 fős csapatról van szó – Bárdi János, Zircz László, Erdős Péter, Lendvai Pál, Vajda István, Kellér Andor, Bodó Béla, Lázár Ervin és Bella Pista, Kézdy György és Kardos G. György, Pomogáts Béla és „a Csaszi”, vagyis Császár István, meg még sokan mások. (Nem mindegyik érkezett a szakmából; ide tartozott például Tolnay Klári „házvezetőnője”, aki történetesen férfi volt: Samu. Egy újabb isteni figura.)

Viszont nem ismerhettem például Lestyán Sándort, az 1956-ban elhunyt nagyszerű író-újságírót (vagy negyven könyv szerzője). Köbcsivel több lapnál is kollégák voltak, és természetesen ő is egy legendás figurának számított. „Isteni fej volt. A világ legtehetségesebb szélhámosa. Mindent el tudott hitetni magáról. Minden szerepet el tudott játszani. Nagyvonalú csibészségével még a károsultjai megbecsülését is kivívta. Ritka kombináció” – írta Köbcsi. Mint a „világ legtehetségesebb szélhámosa” például nem Berlinből tudósította lapját, a Friss Újságot az 1936-os berlini olimpiáról – ahová kiküldték –, e helyett karon fogta aktuális barátnőjét – megjegyzendő: a kor ünnepelt dívái voltak a szeretői –, és elvitte a Duna-kanyarban lévő nyaralójába, ahonnan az angol rádió tudósításait hallgatva szállította naponta a friss olimpiai híreket.

Baló László, az Esti Hírlap főszerkesztője és Fekete Piri titkárnő egyezkedik Köbcsivel, azaz Kőbányai Györggyel néhány még nem elszámolt villamosjegy ürügyén.

Köbcsi haverjai leginkább a különféle lapoktól érkeztek. Például a Belkereskedelem című világlaptól, a Világosságtól, az Igazságtól, a Szabadságtól, az Esti Budapesttől. A már említett László Miklós, miután kirúgták a Népszabadságtól, a Belker lapjához, a Belkereskedelemhez került, ahol ez a társaság gyülekezett. Például Bárdi (Rákosi elvtárs kigúnyolásáért ült, ugyanis bőrhajúnak nevezte népünk bölcs vezérét), aztán Zircz (disszidálási kísérletért ült); velük csinálta a lapot. A szerkesztőségben, kisebb méretekben, egy fiók „Petőfi kör” tevékenykedett.

Zircz Laci és Bárdi Janika egyébként, amikor az említett okok következményeként éppen ki voltak rúgva, akkor versenyzászlókban utaztak. A fiatalabb olvasók kedvéért: akkoriban az egész ország tele volt sztahanovistákkal, legjobb dolgozóval, élüzemmel, kiváló vállalattal, a minisztertanács vándorzászlaját kiérdemlő kollektívákkal. Traktorosok hívták versenyre egymást, volt kiváló és még kiválóbb juhász és vasöntő; no, nekik gyártották a zászlókat Zirczék, és éltek ebből – az irigy Köbcsi szerint – igen jól.

Zircz disszidálása is csakis rá jellemzően történhetett. Amikor megelégelte úgy a béketábort, mint Rákosi országát – ez ’56 elejére következett el –, egyszerűen felugrott a GYSEV Bécsbe tartó vonatára. Méghozzá Szentgotthárdon – ahol addig egy barátnőjénél, bizonyos Buksinál dekkolt –, ámde észrevették, a vonat megállt, Lacit letartóztatták, s börtönbe került. Ennyi volt saját forradalma, de végül az igazi forradalomnak köszönhetően szabadult.

Amikor is természetesen a régi tettestárssal: Bárdi Janikával immár sikerrel disszidált. Bárdi, aki kifogástalanul beszélt németül, már a csőszkunyhóban fel-alá járkálva memorizálta azt a cikket, amit kiérkezésük napján át is adott a Die Pressének, Laci viszont nem beszélt, csak magyarul, így hát sürgősen elment Düsseldorfba, egy zsidó kávéházba. Ahol is várta a Bodnár (lánykori nevén: Büchler) Ottó, akivel megalapították a Komet (Üstökös) című havilapot. Büchler akkoriban valami oknál fogva mindenkinek doktor Bodnárként mutatkozott be, ettől Laci vérszemet kapott, és ettől kezdve von Zircznek, saját, kissé raccsoló kiejtése szerint: fon Csircsnek hívatta magát.

A disszidálások után László Miki, fon Csircs, Bárdi és Köbcsi, a négy muskétás, bősz levelezésbe kezdett, ami igencsak érdekelte az elhárítást. Tőlük tudjuk, hogy Köbcsi például vadul németül tanul. 1960. november 26-án jelenti „Dávid”:

„Kőbányai egy Kelet-Berlinben lévő, 40 év körüli, Margaret keresztnevű nővel levelezik, akitől csomagokat is kap. Most ismét hozzá készül, de persze az útlevélkérelmébe azt írta, hogy az erfurti virágkiállításra szeretne kiutazni, holott Margaret mellett Zirczet és Bárdit is meg akarja látogatni.”

Azt szokták mondani: az én nemzedékem volt a Nagy Generáció. A pontos meghatározás szerint azok tartoznak a Nagy Generációhoz, akik ott voltak, vagy ott lehettek volna az amerikai Woodstockban, azon a bizonyos, immár kultikussá vált fesztiválon, 1969 augusztusában. Életkorom szerint én is ott lehettem volna, ha lett volna pénzem. Ja, és útlevelem…

Tehát mi vagyunk az a generáció, akiktől féltettek bennünket a szüleink – mondták ránk –, s ebben van is valami. A hatvanas években, abban a hihetetlenül zsúfolt, rendkívül zűrzavaros tíz esztendőben, függetlenségi mozgalmak, puccsok, háborúk, diktatúrák és diktátorok követték egymást. Átrajzolódtak az addig ismert térképek: országok váltak függetlenné, újak alakultak, véget ért a faji megkülönböztetés, az ember felszállt az űrbe, majd kikötött a holdon, bevezették a fogamzásgátló tablettát, elterjedtek a kábítószerek, s minden, ami addig volt, múlt időbe tétetett. Elhittem, elhittük, hogy mi vagyunk a Nagy Generáció.

Ma már tudom: tévedtünk. Az igazi Nagy Generáció ők voltak. A Köbcsiék.

Szücs Gábor

(Következik: Kísért a múlt)

Címlapkép: Baló László, az Esti Hírlap főszerkesztője és Fekete Piri titkárnő egyezkedik Köbcsivel, azaz Kőbányai Györggyel néhány még nem elszámolt villamosjegy ürügyén.