Az utóbbi hetekben azt kellett megtapasztalnom, hogy a létezett szocializmus, pontosabban az ahhoz való viszony talán a legforróbb, legmegosztóbb téma a hazai alternatív baloldal tájékán: különösen a fiatalabb korosztályok köreiben a legszélsőségesebb véleményekkel, attitűdökkel lehet találkozni, ha az 1989-ben összeomló – összeomlasztott – rendszer szóba kerül. Másik végletként a teljes hallgatással, a teljes hárítással. Egyik kedves barátom mondta is, hogy vitáinkban jobb kerülni ezt a pontot, vagy inkább ponthalmazt, mert sehova se visz, pontosabban csak konfliktusokhoz vezet, és különben is: beszélgessünk inkább a jövőről, mert az sokkal érdekesebb. Úgy látom azonban, hogy a dolog megkerülhetetlen – a létezett szocializmus kérdésköre körül nem véletlenül izzik fel újra és újra a levegő. Mert amikor az ahhoz való viszonyunkról van szó, akkor éppen, hogy a jövőről van szó: ha ugyanis a létezettet csupán egy bűnökkel – és csakis azokkal – terhelt történelmi vargabetűnek, kisiklásnak tekintjük, melyből nem származik pozitív történelmi örökség, melyet továbbvihetünk, akkor innen csak egy lépés odáig eljutni, hogy miután egyszer már hiába próbálkoztunk a kapitalizmus meghaladásával, ennek kísérletét másodszor már nem szabad megismételni. Társadalomjobbító igyekezetünkben maradjunk a fennálló rendszer alapkeretei között, meg se próbáljunk a kapitalizmust meghaladó, azt szétfeszítő megoldásokat, alternatívákat keresni. Ha viszont a létezett szocializmusban találunk olyan vonásokat, melyek rekonstruálhatóak, továbbvihetőek, vagy legalábbis tanulságul szolgálnak, akkor oda juthatunk, hogy talán mégis csak van értelme a kapitalizmus keretein túltekintve egy újszocialista alternatíván és egy ezzel adekvát stratégián gondolkodnunk.

A jövőről naponta vitatkoznak baloldali szociáldemokratáink és a náluk radikálisabb antikapitalistáink – és lehet, hogy azért nem elég termékenyek ezek a viták, mert kérdéseit eddig még nem igen helyeztük szélesebb, vagyis történelmi összefüggésrendszerbe. Hozzáteszem: a jobboldali gondolkodók és politikusok (mint majd érinteni fogom) még kevésbé. Meggyőződésem, hogy aki a jövőről gondolkodik, annak a jelenleginél árnyaltabban kell viszonyulnia az első szocialista kísérlethez, az első olyan nagy léptékű próbálkozáshoz, melynek célja a kapitalizmus keretein való túllépés volt. Jelen írásomban (a nagyjából adott terjedelmi korlátok között) erre, vagyis a létezett szocializmus többoldalú elemzésére vállalkozom – a téma bővebb kifejtése megtalálható az elmúlt negyven évben megjelent, több mint kéttucatnyi, többségükben empirikus kutatásokra alapozott könyvemben. (Ezekhez képest persze mostanra mondanivalóm új mozzanatokkal is bővül).

Mi nem volt ez a rendszer, és mi volt? Baloldali megközelítések

Az egyik uralkodó, baloldali kritikában fogant tézissel szemben, a létezett szocializmus nem államkapitalizmus volt. Mert nem volt kapitalizmus.

A tulajdonjogok egy hatalmon lévő rend (felső pártvezetés, pártállami és állampárti technokrácia és nagyvállalati menedzserek) kezében összpontosultak és a munka elidegenedett bérmunka volt – mindazonáltal, hatalom és munkásság, hatalom és társadalom között nem húzódott olyan éles választóvonal, olyan mély ellentét, mint bármely kapitalizmusban. Elsősorban Bartha Eszter kutatásaiból tudjuk, hogy Magyarországon, de más tapasztalatok alapján részben a térség más országaiban is, a felső pártvezetés az ’50-es évek munkásmegmozdulásait követően folyamatos figyelmet fordított a munkásság életkörülményeinek alakulására – különös tekintettel a nagyipari munkásokéra. És negatív visszajelzések esetén közbeavatkozott. Nem pusztán félelemből, hanem azért is, mert ideológiai elköteleződésének ez a viszonyulási mód, ez a paternalista attitűd felelt meg. Más megközelítésben:

bár a munka alapvetően bérmunka volt, a munkásság részesedett a megtermelt profitból. Ennek részben az volt a garanciája, hogy bár a tágabb és főként a politikai nyilvánosság igen korlátozott volt, az egyes munkahelyeken belül a javadalmazási viszonyok mindenki számára ismertek lehettek – a vezérigazgatótól a segédmunkásig.

A létezett szocializmus működési módja ezeken túl is számos szocialisztikus vonást mutatott. Ilyen volt – különösen a kezdeti időszakokban – az addig példátlan mobilitás, széles társadalmi rétegek gyors felemelkedése, a tömeges szegénység felszámolása – és mindezzel egy igen jelentős kulturális gazdagodás a társadalom majd minden rétegében. Nem pusztán az élet tárgyi feltételit tekintve, de szellemi értelemben is: virágzott a magas kultúra – elhatolva egészen a társadalom mélyrétegeiig. (Magyarországon az olcsó könyvtár sorozatban három forintért lehetett Tolsztojt kapni.) Bár az értelmiséget cenzúrázták, és a „rendszerellenes” nézeteket és azok képviselőit is gyakran üldözték, az értelmiség nagyobbik része privilegizált helyzetet élvezett. Ahogy a munkásság, úgy a hatalom is érzékenyen reagált az értelmiség megnyilvánulásaira – és nem csak negatív értelemben. (Nem véletlenül a rendszer klasszikus időszakához kötődik Konrád György és Szelényi Iván Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című remekműve.) Bár a munkásság és az értelmiség között folyt verseny a privilégiumokért, viszonyuk kevésbé volt távoli és elidegenedett, mint bármely más történelmi időszakban.

Az erős mobilitással összefüggésben, a rendszer klasszikus korszakára egy, a térségben addig példa nélküli középrétegeződési, „középosztályosodási” folyamat ment végbe, melyet Szalai Júlia felemás kispolgárosodásnak nevez. A felemásság itt arra utal, hogy az így kialakuló „középosztály” tagjai sem anyagi-egzisztenciális szempontból, sem a politikai szabadságjogok tekintetében nem álltak igazán szilárd lábakon – mindazonáltal a társadalom széles rétegeinek biztosítottak kiszámítható, tervezhető életet és relatív biztonságot. A kitűzhető célok bár szerények, de belátható távban elérhetőek voltak a társadalom középső szegmensében elhelyezkedő emberek számára.

Az érdekérvényesítés ebben a rendszerben egy alapvetően vertikális folyamatba illeszkedett, döntő formája az egyéni, atomizált alku volt, a főként közvetlen felettesekkel – akik azután az ő feletteseikkel folytatták tovább az egyéni alkudozást. A történelmi örökség mellett ez azzal is összefüggésben volt, hogy a hatalom rossz szemmel nézte a spontán, horizontális szerveződéseket, az ilyen mozgalmakat pedig kifejezetten tiltotta. A mégis csak kialakuló közösségeket többnyire művi úton, felülről hozták létre (például szocialista brigádok) – ezek azonban, spontán csoportdinamikai folyamatok működése révén gyakran valódi közösséggé voltak képesek formálódni. Olyan közösségekké, melyek a közösen végzett tevékenységek, feladatok mellett (például építőtáborok) akolmeleget is nyújtottak. A mából nézve bizonyítva azt, hogy adott esetben a mesterségesen létrehozott közösségek is jobbak, mint a teljes társtalanság, a teljes magány.

A hatalom kifejezetten rá is kényszerült ilyen közösségek létrehozására, hiszen miközben a spontán szerveződésektől tartott, ideológiájában és sokszor érzületében is egy közösségi társadalmat képviselt, ezért önmagát legitimálandó, valamennyire létre kellett hoznia ennek intézményeit.

Az államkapitalista tézis ellen szól az is, hogy maguk az emberek is úgy érezték, hogy szocializmusban élnek, annak összes jó és rossz oldalával együtt – és a lengyel Szolidaritást kivéve a ’60-as évektől nem igen lázadtak a rendszer ellen. (De vallásos, sőt antikommunista ideológiája ellenére maga a Szolidaritás is a kezdetekkor döntően baloldali irányultságú mozgalom volt, mely számára akkor még a kapitalista alternatíva fel sem merült.) Még egy kivétel Románia, ahol annyira mély volt a represszió, hogy a lázadás gondolata még csírájában sem születhetett meg.

Elmondhatjuk, hogy bár a rendszer politikai értelemben illegitim volt – nem voltak szabad választások, és a rendet döntően a szovjet hadsereg jelenléte biztosította – szociológiai értelemben rendelkezett némi legitimitással: az emberek, ha aktívan nem is támogatták, de elfogadták annak alapkereteit.

A másik vezető tézis szerint a létezett szocializmus államszocializmus volt. Ezzel az állítással is vitatkozom.

Kétségtelen, hogy az államnak – pontosabban a pártállamnak és az állampártnak – kiemelkedő szerepe volt a társadalmi-gazdasági folyamatok irányításában, sőt uralásában és ennek eszközeként a kiterjedt redisztribúció vezérlésében. Vagyis abban, hogy jelzőt kell illeszteni a szocializmus szó elé, hiszen a termelési eszközök nem a társult termelők közvetlen birtokában voltak. Mindazonáltal a pártállamnak és az állampártnak a hatalomban osztoznia kellett a rendszer gazdasági főszereplőivel: a nagyvállalati menedzserekkel. A nagyvállalati rendszert döntően a felső gazdaságpolitikai vezetés építette ki, adminisztratív eszközökkel, a könnyebb irányíthatóság céljából. Mivel azonban így erős monopolhelyzetek jöttek létre, a marionett figurák hamarosan életre keltek. A létezett szocializmusban a nagyvállalatok önálló, elkülönült érdekcentrumként funkcionáltak. A gazdaság működését pedig egyfelől a nagyvállalati menedzserek, másfelől a felső pártvezetés, a pártállami, állampárti technokráciának a nagyvállalati vezetők felé elkötelezett ágazati részlegei, valamint velük szemben az ezen nagyvállalati érdekek érvényesülését kordában tartani kívánó funkcionális pártállami, állampárti technokráciák között közvetítő – az egyénekéhez hasonlóan szintén – egyedi, döntően informális alkumechanizmusok biztosították (bár időről-időre különböző ügyek mentén e körben átmeneti koalíciókötésekre is sor került).

Ilyen értelemben ezért, ha már a szocializmus mellet az államot jelzőként szerepeltetjük, akkor a nagyvállalatot is hasonlóképpen kellene szerepeltetnünk: állam- és nagyvállalati szocializmus.

De miért van ennek jelentősége?

Egyfelől, ebből a nézőpontból már korántsem annyira szigorúan vertikálisnak pillanthatjuk meg a rendszer hatalmi szerkezetét, mint amilyennek azt a nyugati szovjetológusok láttatták. Másfelől, ezzel összefüggésben, közelebb kerülhetünk a rendszer túl-elosztásra, eladósodásra való hajlamának megértéséhez: abban az áttekinthetetlen és állandó mozgásban lévő alapszövevényben (Csanádi Mária kifejezése), melyet a hatalmi szerkezet alkotott, a piaci erőforráskorlátok hiánya miatt állandóan forráséhes nagyvállalati menedzserek sikerrel játszhatták ki egymás ellen az eme forrásokon ülő pártállami, állampárti technokrácia különböző frakcióit. Így azok rendszeresen több forráshoz jutottak, mint ami a tervszámokban szerepelt. És ezt egy idő után csak külső eladósodásból lehetett finanszírozni.

Utóbbi azonban önmagában nem magyarázza a rendszer bukását. Ahhoz az kellett, hogy a centrumkapitalizmus láthatatlan (bár olykor nagyon is látható) erői be akarják kebelezni a térséget. Hogy nyíltan azzá tegyék, ami a rendszer születése előtt is volt: a félperifériájukká (erre még visszatérek).

Ez a megközelítés a rendszer természetének megértésében döntő jelentőségű: mert pontosan ez az örökölt félperifériás jelleg az első számú magyarázó tényezője a létezett szocializmus diktatórikus, majd autoriter politikai berendezkedésének. Olyan körülmények között, amikor a centrum, centrumok utolérésének vágyától és a hidegháború kényszerétől (is) hajtva modernizációs diktatúra érvényesült (melyben a Szovjetunió a „béketábor” tagjaira a hadigazdálkodás jegyében, azok adottságaitól idegen, nehézipar centrikus, autark gazdasági szerkezeteket erőltetett rá), nem igen merülhetett fel, hogy a termelési eszközök a társult termelők közvetlen birtokába kerüljenek, illetve hogy erre a bázisra egy demokratikus szocialista politikai berendezkedés épülhessen. (De, mint arról szó volt, az sem merülhetett fel, hogy a termelőket tökéletesen elválasszák a tulajdontól, és teljesen kizárják a profitjából való részesedésből.) Szerintem ez a kulcs, és ennek megfelelően magam a létezett szocializmust félperifériás szocializmusként határozom meg.

Az így definiált szocializmusnak azonban – ahogy arra már utaltam – több változata is létezett, és – mint az köztudott – Magyarország a szovjet birodalom „legvidámabb barakkja” volt. Az ’56-os forradalmat és az azt kísérő véres megtorlásokat követően jelentős politikai és kulturális enyhülés vette kezdetét, majd 1968-ban a piaci viszonyoknak teret adó gazdasági reformokra került sor. Megszűnt a tervutasításos rendszer, a tervmutatók helyét a vállalatoknak a gazdaságpolitika által kívánatosnak tartott irányba történő közvetett terelése, az ún. ellátási feladatok megfogalmazásával való orientálása váltotta fel, mégpedig a gazdasági-pénzügyi szabályozóeszközök, szabályozórendszer közvetítésével (árszabályozás, bérszabályozás, hitelpolitika stb.). A tervalkut felváltotta a szabályozóalku, mely utóbbi a vállalatoknak, elsősorban a monopolhelyzetű nagyvállalatoknak a korábbinál nagyobb mozgásteret adott – de nem hozhatta el azok teljes piaci szabadságát. (Sőt, a nagyvállalati menedzserek ehhez nem is igazán ragaszkodtak: a piacnak csak az előnyeit kívánták élvezni, annak számukra hátrányos hatásait – többnyire sikeresen – az államra hárították.)

Bauer Tamás ezt a képlékeny, sikamlós rendszert azzal bírálta, hogy szerinte szabályozási vákuum alakult ki: a gazdasági szereplőket és folyamatokat immár sem a terv, sem a piac nem vezérli, orientálja. Interpretációm: a gazdasági mechanizmus sem nem szocialista, sem nem kapitalista módon működött. Mert persze működött… A dilemma feloldására Lengyel László bevezette az adminisztratív piac kategóriáját, mely olyan szabályozó mechanizmus, mely egyszerre tartalmaz adminisztratív és piaci elemeket. Magam a fogalmat akkoriban a következőképpen határoztam meg: az adminisztratív piac a különféle gazdasági egységek és érdekcsoportok közötti azon kapcsolatok megteremtésének és alkuk létrejöttének központilag szabályozott szférája, melyek csak részben jöhetnek létre az árupiacon. Mégpedig azért csak részben, mert olyan kapcsolatokról és alkukról van szó, melyek működtetésére az árupiac csak korlátozottan alkalmas (szakágazatokat birtokló nagyvállalatok), illetve a kapcsolatoknak és alkuknak az áruk piacán történő megjelenése ütközne vagy ütközik a korszakonként változó domináns érdekcsoport érdekeivel. Mai, „szociológiaibb” megfogalmazásban: az adminisztratív piac a pártállami-állampárti technokraták és a nagyvállalati menedzserek, valamint a mögöttük álló társadalmi erők között közvetítő azon intézményesült érdekegyeztető mechanizmus és állandó mozgásban lévő integráló szerkezet, mely egyfelől politikai, másfelől – a profitrátával mért – gazdasági hatékonysági elemeket tartalmaz és közvetít. A kétfajta motívum keresztezheti egymást, de gyakran egybe is esik. Az adminisztratív piaci alku egyszerre tartalmazza a politikai hatékonyság és a profitabilitással mért gazdasági hatékonyság mozzanatát.

Ez az adminisztratív piac a kapitalizmusban is működött és működik, hatóköre az állami beavatkozás kiterjedtségével korrelál. A magyar létezett szocializmus klasszikus időszakában, vagyis a Kádár-korszakban azonban egyfelől a politikai hatalmi, másfelől a szocialisztikus szempontok az ottaninál nagyobb súllyal jutottak érvényre. A Kádár-korszak adminisztratív piaca nem volt sem tisztán kapitalista, sem tisztán szocialista – harmadik utas volt.

Ezzel el is jutottunk egyik legfontosabb tételemhez: a Kádár-korszak volt maga a magyar harmadik út. Nem abban az értelemben, ahogy a két világháború között a népi írók azt elképzelték, de abban mindenképpen, hogy két különböző társadalmi rendszer elemeit ötvözte. Ennek globális alapja az volt, hogy az ország vezetése már az 1968-as gazdasági reformtól kezdve – a Szovjetunióhoz való hűségének fenntartása mellett – elkezdhette orientálódását a centrumkapitalizmus irányába. Hogy mire a ’80-as évek elején e vezetők utódai beléptették az országot az IMF-be, az bekerüljön egy Böröcz József által kettős függőségi helyzetnek nevezett kötöttséghalmaz hálójába. Böröcztől eltérően azonban úgy látom, hogy ez a kettős kötődés egy ideig siker koronázta manőverezési lehetőséget is nyújtott az ország vezetése számára. A magyar harmadik út geopolitikai, geogazdasági alapja tehát a kétpólusú világrendszer volt. Ez volt a bázisa annak, hogy a gazdaság és társadalom működési módjában a kapitalista, piacgazdasági elemek viszonylag hosszú ideig sikerrel ötvöződhettek a politikai szféra instruálta szocialista mozzanatokkal.

Egy kiegészítést azonban itt most kell tennem. Bár a felszabadulással a nyílt úr-szolga viszony eltűnt, egy harmadik elem, a feudális hagyományok és örökség masszív jelenlétét is érzékelni lehetett a társadalomban – erre gondol mindenki, amikor például az uram-bátyám viszonyokat felemlegeti. Ilyen szempontból talán helyesebb lenne negyedik útról beszélni – de ebbe most nem akarok belemenni.

Az adminisztratív piac jelenségének összetett, ellenmondás jellege, szerkezete egyben reprezentálja a Kádár-korszak politikai viszonyainak összetett, ellentmondásos vonásait is. Szigorú egypártrendszer volt, ugyanakkor Hankiss Elemér szerint a politikai életben egyfajta látens pluralizmus érvénysült. Ez azt jelentette, hogy bár a részérdekek intézményes megjelenítésére és képviseletére nem volt mód, a pártállam és az állampárt döntései során (harmonikusabban, mint ahogy az a szovjet birodalom többi országában történt) folyamatosan érzékelte és figyelembe vette (és ennek nyomán korrekciókat is tett) a különböző (adott esetben eltérő érdekeltségű társadalmi csoportok) érdekeit. Bihari Mihály megfogalmazása szerint a hatalom döntései során beszámította a különféle részérdekeket.

1989-es monográfiámban empirikus kutatásaim alapján azt állítottam, hogy eme érdekbeszámítás szelektív és kényszerített volt (itt a nagyvállalati érdekek felülreprezentált voltára gondoltam), ezért nem volt, nem lehetett feltétlenül tudatos, szándékolt sem – és utólag sem feltétlenül ismerődött fel. A mai perspektívából tekintve azonban úgy tűnik, mégis csak biztosította azt, hogy működése révén egyetlen nagyobb társadalmi csoport sem szenvedett el tartós érdeksérelmet – szociológiai értelemben egyetlen nagyobb társadalmi csoport sem került kívül a politikai arénán.

Ennek alapján úgy vélem, hogy a klasszikus Kádár-korszak politikai intézményrendszere nem volt sem diktatórikus – még tisztán autoriter sem –, sem nem volt demokratikus. Mindkettőből tartalmazott elemeket. Harmadik utas volt.

És hogy tovább fokozzam, a rendszer legradikálisabb ellenzéke, a marginális értelmiségből rekrutálódó akkori demokratikus ellenzék maga is harmadikutas volt – hőséül, példaképéül a munkásságával magát a szocializmus és liberalizmus közé pozicionáló Bibó Istvánt választotta.

Az a látens dilemma, hogy az egyensúly fenntartható-e, és van-e mód a harmadikutasság jelentős demokratizálás útján történő kiteljesítésére, vagy ellenkezőleg, a rendszer összetett jellegéből adódóan az egyensúly felbomlik és az egyik elem előbb utóbb felülkerekedik a másikon, nos, ez a kérdés egészen a ’80-as évek második feléig nyitott volt.

A ’80-as évek közepére világossá vált, hogy erősödő gazdasági nehézségeivel (is) összefüggésben a Szovjetunió elvesztette a hidegháborút és fel kell adnia korábbi világpolitikai szerepét. Gorbacsov ekkor a lovak közé dobta a gyeplőt és megkezdődött a szovjet birodalom felbomlása. A világ egypólusúvá vált, és a ’80-as évek végén megindult rendszerváltásokkal a térségben győzedelmeskedett a kapitalizmus. Az éllovas Magyarország volt, ahol a „puha diktatúra” körülményei között már az évtized elejétől elindulhatott hódító útjára az ifjú törökök egy csapata, a pártállam, állampárt berkeiben felnövekvő, feltétlen piacpárti késő-kádári technokrácia, mely a kapitalizálódásban alapvetően érdekelt nemzetközi gazdasági és pénzügyi szuperstruktúra (a több ágensből és intézményből összetevődő globális gazdasági, politikai és katonai főhatalom) komprádora volt, pontosabban egy idő után annak bizonyult. Ez a csoport a ’80-as évek végére a csúcshatalom birtokába került, és egyben felülkerekedett korábbi legfőbb szövetségesén, az elsősorban demokratizálni szándékozó demokratikus ellenzéken – mely ekkorra feladta harmadikutas elképzeléseit. E két csoport vezetésével, mindazonáltal az állampárt egy részének aktív közreműködésével, győzedelmeskedett a kapitalista orientáció – a harmadik út lezárult, szertefoszlott. A magyar rendszerváltás a „szuperstruktúra” aktív közreműködésével a létezett szocializmus dominószerű összeomlását indukálta a térség többi országában is.

Sok belső baja, feszültsége ellenére a rendszert alapvetően kívülről döntötték meg: a centrumkapitalizmusban erősödő túltermelési válság miatt a globális tőkének szüksége volt térségünk piacaira, olcsó, és akkor még jól képzett munkaerejére, termelővagyonának kimazsolázható részére, és nem utolsó sorban arra, hogy korszerűtlenné váló technológiai kapacitásait nálunk elhelyezhesse. Ennél is fontosabb volt azonban talán egy másik cél: amíg a kollektivizmust bár csak nyomokban megvalósító, de azt a hitelesség ruháját magára öltve mégis csak reprezentáló szovjet birodalom létezett, addig a nagytőke számára ekkora már nyűggé vált nyugati jóléti államhoz nem lehetett hozzányúlni…

Eme végkifejlet felől nézve a létezett szocializmus nem csak félperifériás szocializmusként tételezhető, de éppen azzal szoros összefüggésben átmeneti társadalomként is definiálható. Csak persze nem (mint azt a tudományos szocializmus hívei képzelték) a kommunizmus irányába… Történelmi funkciója az volt, egyrészt, hogy hatalmi elitjének szándéka szerint szétrombolja, de a valóságban inkább csak megbontsa a talált félfeudális alapviszonyokat (melyre a történelmi adottságok miatt a polgári-demokratikus viszonyok valószínűleg nem igazán lettek volna alkalmasak), és létrehozza a világkapitalizmus rendszerébe való integrálódás – pontosabban, a korral adekvát újra-, illetve visszaintegrálódás – társadalomszerkezeti és kulturális feltételeit. Másrészt, hogy megszülje az ipari munkásság nagy tömegeit, majd az eredeti tőkefelhalmozással analóg (országonként eltérő mélységű és eltérő időintervallumot igénylő) modernizációs diktatúra után létrehozza a szerkezeti vázát tekintve kicsit a jóléti kapitalizmusra hajazó (ugyanakkor a belső viszonyokat és az életnívót tekintve attól lényegesen eltérő) „életvilágokat”. Nem utolsósorban pedig, hogy megszülje a világkapitalizmus rendszerébe való félperifériás bekapcsolódást levezénylő elitcsoportokat, és ezzel párhuzamosan depolitizálja a társadalmat.

A sors iróniája, hogy a létezett szocializmus kommunista elitje rendszerének elvesztését, annak visszaintegrálódását a kapitalizmus tengerébe éppen azokkal az eszközökkel készítette elő, amelyekkel erről a világról le akart szakadni, amivel ezt a világot meg akarta haladni.

A jobboldali megközelítés

Ez a rész az előzőnél jóval rövidebb lesz, mivel a létezett szocializmus jobboldali narratívájáról csak csupa negációt tudok megfogalmazni.

A jobboldal különböző irányzatai – a szélsőjobboldaltól a konzervativizmuson át a neoliberalizmusig – közösek abban, hogy a létezett szocializmusról többnyire mint kommunizmusról beszélnek. Ennek célja az, hogy a kommunista eszmére, mint a baloldali tradíció egyik legfontosabb és legantikapitalistább irányzatára „rárakhassák” a létezett szocializmus bűneit. Hogy az emberek ennek révén, innen csak egy lépést téve, örökre elforduljanak nemcsak a kommunizmustól, mint ideáltól, de minden baloldali gondolattól, eszmétől és eszménytől is. És azok képviselőitől is. Főként azoktól, akik a kapitalizmuson túlmutató alternatívákon gondolkodni merészelnek. Hogy eszükbe se jusson az, hogy a kapitalizmuson túl is létezhet világ.

Pedig a létezett szocializmusban a kommunizmus klasszikusai által megfogalmazott eszmerendszer egyetlen kritériuma sem érvénysült. Volt elidegenedés, nem volt szükségletek szerinti elosztás, és az emberek nem élhettek úgy, hogy reggel vadásznak, délben halásznak, este pedig kritikai kritikát gyakorolnak. És még sorolhatnám. Nem mintha ezeket magam maradéktalanul elérhető céloknak tartanám az emberiség számára – de nem is ez a lényeg. Hanem mindennek a befeketítése, ami baloldali.

Nagyon hasonló funkciót tölt be az a nézet is, hogy a szovjet típusú társadalom és a fasizmus sok közös vonással rendelkezett, sőt vannak, akik szerint a két rendszer valójában azonos volt. Nos, a két rendszer a magam megközelítésében csak úgy hasonlítható össze, ha egyáltalán, mint ahogy bármely más tetszőleges, eddig létezett társadalmi szisztéma is egybevethető. Mert akkor oda jutunk, hogy mindben emberek vannak, és mindben volt, illetve van elnyomás és kizsákmányolás. (Talán az ősközösséget kivéve.)

Ez egy tökéletes üresjárat. Funkciója nem csak a baloldali eszmék kitörlése az emberek tudatából, de – különösen rendszerváltásokon átesett térségünkben – a fennálló rendszer legitimálása is. A jobboldal, és főként a hatalmon lévő jobboldal nem akarja, hogy az emberek jó szívvel gondoljanak vissza a létezett szocializmusbeli életükre – mert akkor kiderülhet, hogy most sokkal rosszabbul élnek. Minden szempontból.

De ha mégiscsak hasonlítgatunk, akkor történelmi tények egymás mellé rakosgatása helyett – melyet már sokan megtettek – két gondolattal szeretném megingatni a két eszme, a két rendszer hasonlóságának vagy azonosságának gondolatát. Egyrészt, míg a kommunizmusban hihetett és még hihet is tisztességes ember, addig a fajelméletre épülő fasiszta ideológiában és a szigorú mérnöki racionalitásra épülő gázkamrás gyakorlatban semmiképpen nem. Másrésztm a létezett szocializmus egy válaszkísérlet volt egy nagyon is reális, létező dilemmára, mely már a felvilágosodás óta foglalkoztatta az embereket: vajon megvalósítható-e annak három alapértéke, a szabadság, a testvériség és az egyenlőség egyensúlya, egymást nem kizáró érvényesülése. Mert a kapitalizmus nem tudta ezt megvalósítani. A létezett szocializmus gyakorlata is nemmel válaszolt, de a kihívás valós és a humánum diktálta volt. Ma is fennáll. A fasizmus azonban csak egy okozat volt, a fejlődésében megrekedt kapitalizmus szörnyűséges terméke, mely mellé nem lehetett és lehet ember formájú dilemmát, kihívást rendelni. Nem volt válaszkísérlet semmire.

Az örökség

A létezett szocializmus rendszerének a sztálini önkény évtizedei, Ceaușescu folyamatosan fenntartott diktatúrája, vagy a Rákosi-korszak véres története is megkerülhetetlen részei. Amikor tehát most röviden számba veszem a rendszer örökségét, és azt, hogy mi az, ami abból elvetendő, és mi az, van-e olyan, ami mindennek ellenére egy baloldali mozgalom számára továbbvihető, kibontakoztatható, akkor a rendszer keletkezéstörténetéről nem lehet eltekinteni.

Az örökség szerves, és talán legfontosabb részei a rendszer történetéből, működési módjából és szereplőinek magatartásmintáiból következő tanulságok.

Egyrészt a létezett szocializmus története, és különösen annak első időszaka, legelsősorban arra tanít bennünket, hogy nem létezik az az élcsapat, mely a külső és belső körülményektől – elsősorban a társadalom szövetének állapotától – függetlenül, a lényegében véve puccsszerűen megragadott csúcshatalom birtokában képes lehet azoknak a társadalmi folyamatoknak az elindítására és tartósítására, melyek valóban a kapitalizmus alapviszonyainak meghaladását jelentik, pontosabban eredményezik. Ezzel összefüggésben, egy általam hitt új rendszerhez, az újszocialistának nevezett társadalomhoz vezető úton elsősorban a kapitalizmus méhéből kiinduló, elemeiben egymáshoz szervesen kapcsolódó folyamatokra, alulról szerveződő mozgalmakra, mozgalomcsírákra lehet és kell támaszkodni.

Másrészt az eljövendő szocializmus csakis globális lehet – mind kialakulásában, mind hatókörében és működési módjában. Eddig azt láttuk – és itt most kilépek régiónk határain – hogy az egy országon belül, főként pedig a világkapitalizmus perifériáin, félperifériáin születő szocialista kísérleteket a globális tőke és annak politikai és katonai apparátus kíméletlenül eltapossa.

A szovjet birodalom története a globális gondolkodás és szerveződés fontosságának szempontjából is példaértékű. Ez a birodalom még adott keretein belül is működhetett volna hatékonyabban – ha globalizáltabban működik: ha a szovjet vezetés az „oszd meg és uralkodj” elve alapján nem szigeteli el mesterségesen egymástól szatellit-államait – azzal, hogy mindegyikre ugyanazt az adottságaikkal ellentétes, autark gazdasági struktúrát kényszeríti – akkor a térségben eredményesebben, egészségesebben fejlődő gazdaság és szolidárisabban működő társadalom alakulhatott volna ki.

A korántsem teljességükben felsorolt tanulságok után nézzük a közvetlen örökségeket!

Az előbb említett egészségtelen, autark gazdasági szerkezet nem csak múltunkat árnyékolta be, de súlyos tehertételként, visszahúzó indító körülményként hatott a rendszerváltás utáni történelmünkre is. Egy adottságainknak jobban megfelelő gazdasági struktúra öröksége mellett talán nem lett volna annyira pusztító a hirtelen ránk törő világpiac vihara, többek között valószínűleg nem szűnt volna meg olyan nagy tömegű munkahely. (Hozzáteszem, ebben az akkor hatalomra került, döntően neoliberális gazdaságpolitikusoknak is legalább akkora szerepe volt.)

Ami a szociokulturális örökséget illeti: jóval korábbi történelmi időszakoktól datálható, de a létezett szocializmus által csak tovább fixált – országonként persze változó erővel ható – béklyónk az egyéni, atomizált, informális alkumechanizmusok dominanciája a társadalmi érintkezésben, az érdekek érvényesítése során. Ez talán a legerősebb gátja a különböző szintű hatalmakkal szembeni ellenállás megszerveződésének. Magyarország külön, máig ható jellegzetessége az a magatartásforma, melyet ravasz szervilizmusnak nevezek: itt az ember látszólag engedelmeskedik a felettesének, de közben megveti és kicselezni igyekezik azt. Van, amikor ez a viselkedés csak ciklikusan jelentkezik, mert emberünk máskor feltétel nélkül lelkesedik egy-egy vezérfiguráért és fenntartások nélkül behódol annak.

Feltűnő, hogy a negatív örökségek egészen a máig hatnak, a pozitívak viszont egyáltalán nem. Pedig vannak ilyenek is: a nagymértékű társadalmi mobilitás és a széles rétegeket érintő kulturális felemelkedés, valamint a masszív, viszonylagos biztonságot élvező középrétegek létezésének megtapasztalása. Nem utolsósorban pedig a munkahelyi viszonyok relatív átláthatósága a munkások és más dolgozók számára. Mindezek, bár pozitív emlékek, és így elvárásként épülnek be az emberek tudatába, a belőlük származó konkrét igények nem tudnak utat törni maguknak a jelen kapitalizmus embertelen világában.

Számos magyarországi felmérés bizonyítja, hogy ma az emberek többsége nosztalgiával tekint vissza a létezett szocializmus éveire, és a fiatalok egy része is úgy vélekedik, hogy az jobb, élhetőbb rendszer volt, mint a mai. És ezt én is így látom:

a társadalom többsége, a munkásság, és a rendszer legjobb, gazdaságilag legproduktívabb éveiben a parasztság is a létezett szocializmus viszonylagos (a gazdasági adottságok, fejlettség biztosította lehetőségekhez képesti) haszonélvezője volt. Nekik akkor jobb volt, mint ma. És egzisztenciálisan valamint társadalmi presztízsét tekintve az értelmiségnek is.

És kell itt mondanom valami személyeset. Nincsenek és nem lehetnek nosztalgiáim: édesapámat a ’60-as évek elején egy koncepciós politikai perben megbélyegezték és börtönbe zárták. Magam pedig, mint a liberalizmus felé nyitott demokratikus szocialista, már a ’70-es évek végétől szembekerültem a rendszerrel, majd amikor 1983-ban a demokratikus ellenzék iránti szolidaritásom jeléül kiléptem a MSZMP-ből, kíméletlenül meghurcoltak. Ami szellemi tevékenységemet illeti, az a cenzúra minden formájától megszabadulva, csupán a rendszerváltás időszakában és azt követően bontakozhatott ki. Mégis úgy gondolom, hogy a létezett szocializmusnak, pontosabban annak klasszikus, diktatúra utáni korszakának (már amelyik országban létezett ilyen), van olyan pozitív hozadéka, megőrzésre méltó öröksége, melyből a mai baloldal táplálkozhat, amit továbbvihet. Akár a rendszeren belüli baloldali szociáldemokrata reformok, akár a fennálló alapszerkezetén túlmutató antikapitalisták, egy vágyott új szocializmus hívei vagyunk is.