Ez az írás a december 11-én, és azt megelőzően, a Dunaferrnél lezajlott események kapcsán íródott. Sajnos nem lehet túlbecsülni ennek az eseménysorozatnak a jelentőségét. Ha most hagyjuk, ez a nap egészen biztosan fekete péntekként fog bevonulni a rendszerváltás utáni magyar szakszervezeti mozgalom, illetve a munkavállalókkal szembeni jogsértések történetébe. A kilencvenes évek óta nem történt olyan, hogy egy működő, erős és meghatározó munkahelyi szakszervezet ellen a munkáltató ilyen nyílt és törvénysértő támadást indítson, megpróbálva azt előre eltervezve, szisztematikusan felszámolni, kiszorítani az üzemből!

Ezen a decemberi napon a helyi szakszervezet elnökségének három tagját, valamint egy további tisztségviselőjét, Molnár Lászlót, Győri Gábort, Hegedüs Lászlót, valamint Eszenyi Andrást reggel nem engedték be a gyárba, ahol évtizedek óta dolgoztak előbb munkásként a cég, később szakszervezetisként a dolgozók és a vállalat érdekében. Az önmagában is felháborító intézkedést az követte, hogy kikapcsolták céges telefonjaikat, végképp megpróbálva őket elvágni a tagoktól.

Végül egy belső hálózatra kirakott – uszító hangvételű, botrányos színvonalú és minőségű – munkáltatói levélben tájékoztatták a többi dolgozót, hogy a munkaviszonyukat azonnali hatállyal megszüntették. Velük ezt akkor még semmilyen formában nem közölték, hiába voltak ott, és próbáltak bejutni a cég területére. Indoklásként az ukrán kisebbségi tulajdonossal való kollaborációt említették, ami jogi nonszensznek tűnik.

Nem volt elég azonban aznapra a munka törvénykönyve több pontjának megsértése, a Dunaferr a szakszervezettel kötött szerződéseit is megszegte: kikapcsolta a szakszervezeti irodában az internetet, telefont, a szerződés alapján ott foglalkoztatott kollégát pedig más területre helyezte át. A szerződésszegésre már magyarázatot sem adtak, a látszatát sem akarták annak fenntartani, hogy a cél nem a Vasas helyi szervezetének ellehetetlenítése.

Ezek tehát a legutóbbi események, és a helyzet jobb megértéséhez javaslom az ide vezető körülbelül másfél év eseményeinek megismerését is, ezt a Vasas Facebook-oldalán, valamint a helyben működő szakszervezeti szövetség honlapján lehet elolvasni.

Ebben a cikkben egy picit tágabb kontextussal azzal szeretnék foglalkozni, azzal, hogy mi vezethetett odáig, hogy ma már a Dunaferr, egy multinacionális vállalat, egyben Magyarország egyik legnagyobb termelő üzemének vezetése nyíltan szembe mehet a törvényekkel, méghozzá következmények nélkül.

Itt nemcsak a szakszervezeti vezetők elbocsátására gondolok, hanem a be nem adott kötelező éves beszámolóra, a meg nem választott felügyelőbizottsági vagy igazgató tanácsi tagokra, a lejárt cégvezetői megbízásra. Ugyanilyen fontos lenne, azonban ennek az írásnak most nem témája, hogy miért nézi végig sokadszor is a magyar társadalom – ha dühösen, közben együttérezve is, de – gyakorlatilag tétlenül, hogy sorstársait, más dolgozókat megfosztanak jogaiktól. Csak azért, hogy valakik, valahol egy picit nagyobb osztalékot kapjanak év végén vagy egyszerűen úgy gondolják, akadályt jelentenek abban, hogy azt tegyenek, amit akarnak.

Olcsó húzás, mégis hivatkoznék a szállóigévé lett szlogenre: „Ha Magyarországra jössz, be kell tartanod a törvényeinket!” Az utóbbi évek alapján egyre inkább úgy tűnik, ez a külföldi vállalatokat vezető menedzsmentekre egyáltalán nem vonatkozik. Nem meglepő, ha úgy érzik, erre felhatalmazást kaptak, hiszen a munkavállalói, valamint szakszervezeti jogokat folyamatosan és módszeresen rombolják a törvényhozók.

A 2012-es munka törvénykönyve, a sztrájktörvény módosítása, a munkavédelmi, a munkaügyi bíróságok rendszerének leépítése, a társadalmi párbeszéd kiüresítése, a munkáltatóknak nyújtott adókedvezmények és bőkezű támogatások mind azt az egy célt szolgálták, hogy minél olcsóbb legyen Magyarországon embereket foglalkoztatni. Hiszen a munkaerő nemcsak akkor olcsó, ha alacsony a bér, hanem akkor is, ha például bármikor behívhatom dolgozni, ha nem, vagy csak később kell a túlórát kifizetni, ha könnyű kirúgni, ha kevés szabadsága van, ha nem kell képzésekre elengedni, és persze, ha nincs szakszervezet, amelyik mindez ellen fel tudna lépni.

Természetesen számtalan joggal való visszaélés történik nap mint nap a munka világában, ahol a munkáltató visszaél erőfölényével, azonban szervezett érdekvédelem híján ezekről nem értesülünk, csak ha velünk vagy ismerősünkkel történik.

Kirívók azonban azok az esetek, amikor a szakszervezeteket, az egységbe tömörült munkavállalói csoportokat akadályozzák jogaik gyakorlásában. És a fent említett politikai irány pedig kiegészül azzal, hogy a politikai hatalom birtokosai minden egyes esetben szó nélkül hagyták, ha a munka világában akármilyen súlyos jogtiprás vagy annak a gyanúja felmerült. Ilyen volt a Honsa esete 2013-ban, a Hankooké 2014-ben vagy a Suzukié 2018-ban. Az állam természetesen munkáltatóként sem viselkedik másként, a szakszervezetek az állami szférában a megtűrt kategóriába kerültek, nem tekintik őket partnernek, előfordult az utóbbi években, hogy akkor sem ültek le velük tárgyalni, amikor ez törvényi kötelezettségük lett volna.

A jogfosztás legutóbbi állomásai a rabszolgatörvény, valamint a pandémiás helyzet alatti, részben ideiglenes munka törvénykönyv-módosítások voltak. Utóbbiak között volt egy olyan, ami gyakorlatilag hatályon kívül helyezte a munka törvénykönyvét, attól el lehetett térni különmegállapodásokban.

Holott a munka törvénykönyve pont azt a célt szolgálja, hogy kiegyensúlyozza a dolgozó és a főnöke közötti hatalmi helyzetet. Ennek megfelelően a rendelkezés számtalan esetben hozta lehetetlen helyzetbe a munkavállalókat: vagy belementek a fizetésük aránytalan csökkentésébe, adott esetben lenullázásába, a szabadságuk, szünetük elvételébe vagy nézhettek új állás után abban az időszakban, amikor ezt nagyon kevesen merték volna bevállalni.

A tény, hogy az állam a válság kezelését ismét úgy képzelte, hogy kiszolgáltatja a munkavállalókat a cégeknek, természetes módon bátorította fel őket, hogy átlépjék a lazán kijelölt határokat. Joggal hihették, nem lesz következménye. Ahogy valószínűleg azokon a helyeken, ahol nincs, vagy nem elég erős a szakszervezet, nem is lett. A Vasas számos esetben ehhez az időszakhoz kötődő ügyben képviselte, képviseli tagjait, és történt két olyan, tipikusnak is mondható ügy, ahol a szakszervezet bírósághoz fordult.

Volt olyan cég – egyébként a kormány stratégiai partnere –, amelyik úgy gondolta tavasszal, megteheti, hogy nem fizet bért arra a 3 hétre, amíg a gyár nem termelt. Azóta a bíróság is megerősítette, hogy nekünk van igazunk: állásidőt akkor is fizetni kell, ha a munkáltató nem tud munkát adni, így ez az ügy rendeződni látszik. Egy másik üzem pedig – amely a munkahelyek létrehozásáért cserébe komoly állami támogatásban részesült – utólag akart egy aláírt bérmegállapodást lefelé módosítani. Miután a Vasas jelezte, erre sem joga, sem szándéka nincs, egyoldalúan hajtották végre a szerintünk törvénytelen intézkedést. Ez az ügy most lép majd bírósági szakaszba. Fontos hangsúlyozni, ezek csak a mi területünkön idén előfordult, összességében csaknem 1000 dolgozót érintő jogszerűtlenség, országosan ezek a problémák bizonyosan sokkal többeket érintenek.

Meggyőződésünk, hogy a nap mint nap tapasztalt munkáltatói – olykor egészen súlyos, egzisztenciákat tönkretevő – jogsértések nem történnének meg, ha a cégek vezetése nem éreznék, hogy ezt gyakorlatilag gyakorlatilag minden hátrányos következmény nélkül megtehetik . A bíróságok a döntéseiket lassan hozzák meg, az esetleg fizetendő büntetés mértékének van egy maximuma, így a munkáltató előre tudja akár kalkulálni a bírságot. Attól sem kell tartaniuk, hogy esetleg elesnek közbeszerzésektől, adókedvezménytől, támogatásoktól.

Ahogy azonban a bérek mesterséges alacsonyan tartása sem volt a végtelenségig tartható, és 2017 után végül elindultak felfelé, az államnak ismét be kell látnia, a dolgozóktól elvárt „rugalmasság” (leánykori nevén kizsákmányolás), elérte azt a szintet, ami már a gazdaságra nézve is kontraproduktív.

A munkavállalók joggal érzik úgy, az állam csak az értékesíthető munkaerőt látja bennük, nem az állampolgárt, akit meg kell védeni az olyan egyenlőtlen viszonyban, mint amilyen a munkáltató-munkavállaló kapcsolata.

Ennek következménye pedig ugyanaz, mint az alacsony béreké: a dolgozó munkahelyről munkahelyre vándorol, ami se neki, se a cégeknek nem jó, illetve sokaknak a kiszámíthatóságot már a külföldi munka jelenti. Ott találják meg a megbecsülést, a szociális biztonságot.

Így jutunk el a Dunaferrnél zajló eseményekhez, amely helyzetre nem szabad úgy tekintenünk, mint puszta munkaügyi vitára. A munkáltató folyamatosan, mindenféle egyeztetés, konzultáció nélkül hoz döntéseket, felmondta a kollektív szerződést, majd október óta folyamatosan törvénysértéseket követ el (csak, hogy a legalapvetőbbet említsük: nem a törvényeknek megfelelően fizeti a munkabéreket, hanem részletekben). Mivel folyamatosan ellenállásba ütközött, a szakszervezet lépten-nyomon felhívta a figyelmet a törvényes működés követelményeire, amikor pedig nem látott más lehetőséget, feljelentést tett. A munkáltató erre válaszul olyan eszközhöz nyúlt, ami nem része a munkaügyi kapcsolatoknak, és jogilag rendkívül aggályos: azonnali hatállyal elbocsátotta a munkavállalók képviselőit. Mindezt a hatóságok, illetve az államhatalom ismét szó nélkül hagyták megtörténni. A dolgozók pedig – gyakran pótolhatatlan szaktudással – ott is egyre nagyobb számban választják a biztosat a bizonytalan helyett, és elkezdték beadni felmondásaikat.

Ha van tehát a Dunaferr ügynek tanulsága, az az, hogy a magyarországi vállalatok sajnos joggal jutottak arra a következtetésre, hogy amennyiben elég pénzt fektetnek be, elég munkahellyel járulnak hozzá a magyar GDP-hez, úgy a törvényeken felül állnak, nem kell szankciókkal, legfeljebb kalkulálható ügyvédi, kártérítési költségekkel, bírsággal számolniuk.

Azzal is egyre ritkábban, hiszen körülményesebb, drágább és egyre szűkebb körben lehet (vagy érdemes) bírósághoz fordulni. Ma már egyetlen lehetőség van az ilyen intézkedéseknek ellenállni, ez pedig a munkavállalók önszerveződő, közös kiállása egymásért. A jövő egyik nagy kérdése, hogy képesek leszünk-e fejlődni ezen a téren, és tudunk-e a szolidaritás olyan eszközeivel élni, amelyek a cégek túlkapásainak és az állam cinkos passzivitásának is megálljt parancsolnak.